Bécsi Ferenc határvadász szakaszvezető második világháborús füzetei, II. rész

Topor István

A Vörös Hadsereg 1943 végén indított offenzívája 1944 február elején folytatódott. A kialakult helyzetben a Honvéd Vezérkar február 13-án elrendelte a kárpátaljai erődítési munkálatokhoz már januárban mozgósított alakulatok teljes hadiállományra emelését. Sor került az 1. hadsereg néhány seregtestének, így a 16. és 24. gyaloghadosztálynak, valamint a 2. hegyidandárnak a részleges mozgósítására is. Felvonultatásuk március elején vette kezdetét. A 16. gyaloghadosztály Kőrösmező és Ökörmező között, tőlük északnyugatra az Uzsoki-hágó előteréig pedig a 24. gyaloghadosztály látta el a határok védelmét. A 2. hegyidandár alakulatait Szolyva környékén vonták össze.[1]

  1. március 16-tól kezdődik Bécsi Ferenc naplója. Borítóján az alábbi felirat olvasható:

Az első belső oldal tetején ez áll: Napló 1944 – 45 évre

„1944. március 16-án búcsúztam és indultam el végzetes utamra, amely annyi szenvedést hozott a számomra. Bevonultam Borgóprundra[2] és ott újra felvettem a még most is rajtam lévő egyenruhát. 26-án riadó és térdig érő hóban menetelve megérkeztem Kolibica[3] a Kárpátokban lévő kis fürdő faluba, és ott egy jéghideg villában szállásoltak el bennünket. Ott voltam 2 nap. Újra riadó, és vissza Borgóprundra. Itt új parancs, ki a frontra. Vagonírozás, a közelben lévők búcsúzása, és a gőzös fütyölt, elindult, vitt az ismeretlen sorsom felé. Irány a Tatár-hágó[4]!

Kétnapi út után Visóvölgyben[5] kirakodtunk, és onnan Rahóra[6] mentünk, ott töltöttem el a virágvasárnapot. Innen másnap Körösmező-Havaslajára[7] érkeztünk, ott éjjeleztünk és hajnalban elfoglaltuk a tüzelőállást a Kárpátok gerincén, ahol még méteres hó volt.

Új parancs! Nagypénteken délután 3 órakor[8] átléptük a határt – irány Oroszország! Egész éjjel menet, másnap pihenő, éjjel újra menet, és így harmadnapra szépen besétáltunk az első vonalba. A szép húsvét ünnepet közvetlen a front mögött lévő fenyőerdőben töltöttük el. Itt készültünk a bevetésre, amely az ünnep harmadnapján be is következett. Az első nap szép eredmény volt, foglyokat és harckocsit zsákmányoltunk.[9] De amennyit fel, annyit le, így mink is másnap szomorú napot éltünk átal. Amely nagyjából a következő képpen zajlott le. Az én beosztásom induláskor rádiós, míg a hősi halott Nagy Lajos testvérem távbeszélős, távos volt. Mind a ketten az aknavető szakasznál voltunk beosztásban. Így volt ez Lojovánál[10] és Dellatin[11] alatt is. Én rádióval a vető állásba, míg a szegény Lajos a figyelőbe volt, és még két tizedes. Közben az én beosztásom is megváltozott, másodmagammal kimentem biztosítónak. De ez alatt az oroszok mind hevesebben támadtak bennünket. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy a tőlem jobbra lévő puskás század vonul hátra. Én ezt jelentem, válasz, kitartani. Mi, az aknavetők ki is tartottunk, de nagy árat fizettünk érte. Az oroszok lerohantak és úgy ott maradt három hősi halott, köztük szegény Lajos[12] is, 6 drb aknavető, valamint minden felszerelés.

Barátja, Nagy Lajos veszteségi kartonja (Hadisírnyilvántartó)

E siralmas nap után újjá rendezés, új beosztás, rohamszakasz! Így vettem részt a további támadó harcokban esőbe, sárba, hóba, hol pihentem, hol nem, egészen április 30-ig, vagyis ezen a napon sebesültem meg. Április utolján már Kolomea[13] alatt voltunk, de a hadi szerencse megváltozott, minket is Pistyinnél[14] bekerítettek. Vasárnap reggel korán már az erdő alatt berregtek az orosz géppisztolyok és sűrű akna becsapódások. Én azt a parancsot kaptam, kússzak ki az erdő szélére tájékozódni, de alig mentem pár lépést, akna becsapódás, egy halott, két sebesült, sírás, jajgatás. Nekem is egy szilánk a bal karomba ment, amely megszabadított egyelőre a többi szenvedéstől. Beköttettem és hátra mentem a segélyhelyre, ez Lucán[15] volt, innen Nadvornára[16] vittek, és a sok izgalom után igen boldog éjszakám volt. Innen reggel tovább vittek Taniszlóba.[17] Itt voltam három nap, innen Sztijbe[18] vittek. Itt aztán fertőtlenítve lettem, fürdőben voltam, utána szép fehér lepedők között pihentem két hétig. Ekkor kiírtak és visszakerültem a régi életbe, a régi Bajtársak mellé. Amely annyival változott, hogy most már nem támadtunk, hanem védőállásba rendezkedtünk be. Kaptunk új felszerelést és így én is újra aknavetős, újra távbeszélős lettem. Új napok következtek, sem ők nem támadtak, sem mink. Csupán néha volt nagyobb csetepaté. Bunkert kellett csinálni, olyat, hogy állani lehetett benne. Ami nem volt más, mint egy földbe ásott palota. Ha írtam, asztalnál és széken írtam, sezlonyon párnán pedig aludtam, szóval egész rendes volt. Csak az zavart, hogy minden órában ellőtték a vonalat, s ki kellett menni úgy éjjel, mint nappal vizsgálni, gyalogsági és aknatűzbe mondhatom nem kis veszélynek kitéve. Egy ily alkalommal egy akna valósággal eltemetett. Bajtársam ott hagyott, én pedig előbb összekötöttem és füstösen, sárosan bevonultam. Szóval így telt! Hol jobban, hol ellenkezőleg. Esténként vártuk a postát, ha jött, öröm volt, ha nem kénytelenek voltunk tovább várni! Szolgálat nem volt nehéz, hallgató a fejemen, én meg közben írtam, olvastam, vagy a bajtársakkal beszélgettünk, a jelen és a múlt emlékeit felidézve. Sokat írtam! Minden nap írtam, vagy ha nem, másnap kettőt is írtam. Egyik vers, amelyet anyámnak írtam, így szól:

Vers Oroszföldön 1944. június 10.

I.

Van nekem egy Édesanyám.

Keze ráncos, arca halvány.

Szép haja már hattyúfehér,

De jósága az kincset ér.

II.

Hogyha asztalt terít délbe,

Rátekint az üres székre.

Üres a szék nincs gazdája,

Könny gördül az orcájára.

III.

Édesanyám ne búsuljon,

Jó dolgom van, legyen nyugton.

Haza megyek nemsokára,

Isten vele… Ég megáldja!

Anyám leveleiről is megemlékeztem egy-egy verssel, mert hiszen szegény csak ő írt legtöbbet, én pedig boldogan olvastam az egyszerű, de őszinte sorokat. A másik vers, amelyet anyámnak írtam, ez:

I.

Kedves Édesanyám, levelét megkaptam,

Melyre, míg olvastam, könnyeim hullottam.

Mert hiszen csak most érzem igazán,

Hány sóhaj száll felém álmatlan éjszakán.

II.

Nincs egy perc sem, tudom, hogy rám ne gondolna.

Vajon mi van velem, értem ne aggódna.

Féltő szeretettel gondol mindég reám,

Értem imádkozik az én Édesanyám.

III.

Elhaló imámba az egek urát kérem,

Hogy az Édesanyám viszont lásson éngem.

Aki szeretettel gondol mindég reám,

Értem imádkozik az én Édesanyám.

Több verssel megemlékeztem az Anyai szeretetről, de nem lehet azt felsorolni, sem leírni! Az idő közben rohant. Egy szép napon visszavontak bennünket, mert tőlünk balra betörtek az oroszok! Így visszavontak bennünket új védőállásba Kozmaishoz[19].

1944. augusztus 11-i dátummal küldött nyírfakéreg lapja későbbi felesége, Szabó Mariska részére.[20]

Itt voltam vagy hat hétig, jóban is, rosszban is. Innen hamar hátrább hoztak, mert a románok átpártoltak.[21] Csapatokat vontak el a román frontra, így minket is átcsoportosítottak az Artelunda–Zabie-vonalra[22]. Itt akartuk megvetni a lábunkat. De az oroszok oly hevesen támadtak, hogy erre nem került sor. Szeptember 17-én, vasárnap volt a leghevesebb. Minden irányból támadtak, elfogták a figyelőnket, a főhadnagy úr is meghalt, s vele megsebesült 4 bajtárs. Bent a vetőállásban is fejetetejére állott minden. Négy vető négyfelé tüzelt, már irányzás nélkül. Ekkor a legborzasztóbb egy vetőnknél eső robbanás: három halott egy sebesült. Nem volt, aki parancsokat osszon. Én távbeszélőn felvettem a zászlóalj-parancsnoksággal az összeköttetést. Azt a parancsot kaptam, vegyem által a parancsnokságot és tartsak ki délután három óráig, és akkor vonuljak hátra! Még itt voltunk három nap, és leváltottak bennünket. Hat hónapi elsővonalbeli szolgálat után hátrajöttünk a megérdemelt pihenőre![23]

Első állomás magyar földön: Tiszaborkút[24] volt. Innen Técsőre[25] mentünk, itt voltunk két nap. Innen vonaton mentünk Ungvárra. Ungvárról még 20 kilométer egy kis szlovák faluba – Székó[26] volt a neve – szállásoltak el bennünket. Itt voltam két hétig. Elég jól telt. Előléptetés, kitűntetés, szabadság, már kész volt, megyek haza!  Új hír: Debrecen elesett, szabadság nincs, pihenő beszűntetve, irány Tokaj. Itt a zászlóalj két részre szakadt, fele Rakamazra, fele Balsára[27]. Én Balsára mentem és a Tisza-hídnál ástam a tüzelő állást. Itt láttam az első menekülőket, köztük a falumbeli gyógyszerészt is, és itt csordult ki az első férfi könny is. Hát ezért szenvedtünk, ezért kellett bejárnunk Oroszországot, hogy a saját fajtám pusztulását lássam, saját portáján? Két nap után itt is riadó. Irány Szolyva[28], egy nap mentünk Sárospatakon keresztül, hol a falumbeli pappal találkoztam. Következő faluban éjjeleztünk, onnan másnap reggel német gépkocsikkal Szolyván felül Hársfalvára vittek ellentámadásra. Ott másnap szétvertek bennünket. Szétszóródott mindenki. Ennél a támadásnál az egyik távbeszélő bajtársam, a szászrégeni Moldován bácsi, akinek odahaza négy gyermeke van, újonnan megsebesült. Egyik lábát a térdén érte és a térdkalácsán ment keresztül egy szilánk, egy másik pedig a hasába ment. Szétszaladt mindenki csak én meg három bajtársam maradtunk a súlyosan sebesült mellett. Bekötöztük és éppen fel akartuk tenni a hordágyra, de jött egy aknasorozat éppen arra az udvarra, ahol voltunk. Lefeküdtünk és abban a pillanatban ütött a fali óra hetet. Utána kivittük az útra, szerencsére jött egy autó, és arra feltettük, és én bevittem Szolyvára a kórházba. Kötelességemnek eleget tettem. Szolyváról aztán visszavonultunk. Egy éjjel Munkácson aludtunk, aztán hátrább-hátrább, még végre aztán Csapnál megállt a roham és szabályos harc fejlődött ki, melyből igazán kivettem a részem. November elején kerültem Csaphoz, de már az első nap kemény fogadtatásban volt részünk.[29] Egész napokon át tűz alatt voltunk, Sztálinorgona, gépágyú, akna, harckocsi percnyi szünet nélkül ontotta a gyilkos tüzet. A mi figyelőnk a Csap – Téglás közti vasúti töltésben, a Latorcán lévő vasúti híd mellett volt, míg a vetőállás a Csap–Ungvár műút mellett volt a kőhídnál. A vasút és a műút között egy nagy legelőn keresztül, amely már fel volt szántva a becsapódásoktól, kellett kimenni, de már ilyenkor a hátam is borzongott. Egyik váltásnál például harmad magammal indultam el, ami közben állandóan lőttek harckocsival. Az egyik emberem már indulásnál elmaradt. Nem mert jönni. A másik, egy lugosi fiú az jött. Egyszer csak nagy zúp, vagy húsz lépésre egy becsapódás. Megálltunk. Zúp, még egy. Ekkor már lefeküdtünk. Még egy szemünkre verte a sarat, de komolyabb baj nem volt. Ekkor azt mondtam, maradjon, majd én egyedül megyek. Ki is mentem. A német kamerád kiabált, hogy meglőnek, de parancs az első! Nagyon sokat játszottam az életemmel, de annyira nem, mint itt Csapnál, mikor a műúton lévő híd felrobbant. Minden nap délben volt a váltás. A pontos napot nem tudom, 18–19-e lehetett novemberben. Szóval a figyelő tisztes és mink távbeszélők elindultunk, hogy megyünk váltani a figyelőbe. Mint mindég, most is a gépágyúval lőtt az orosz. A többiek mondták is, hogy várjunk, de mindég olyan voltam, hogy szerettem pontos lenni.

El is indultam, már fent voltam a hídon, de az orosz nagyon lőtt. Nem is lett volna semmi baj, ha a már alá aknázott híd be nincs élesítve. Egy gépágyú eltalálta a gyújtózsinórt. Eget rázó robbanás. A híd – a gyönyörű kőhíd – a levegőbe repült! Engem is a légnyomás lesodort. Éppen egy németen estem keresztül, de körül rajtam mindenütt sebesültek jajgatását lehetett hallani. Nem tudtam, hol tartok. Becsúszok a vetőállásba, ott szintén egy kő a legjobb barátomat csapta fejbe, és eszméletlen állapotban raktuk rá a hordágyra. Szegény megérezte, mert azt mondja: – Reggel, képzeld olyan szépet álmodtam. Láttam a menyasszonyomat, mint menyasszonyt. Szóval megérezte. Így teltek a napjaink. De azért voltak csendes, szép napok is, igaz, ez kevés volt! 20-án hajnalban leváltottak bennünket és hátrább jöttünk Szirénfalvára[30]. Ott akartunk pihenni estig, hogy aztán este Nagykapos[31] felé tovább megyünk. De sajnos, mint mindég, úgy most sem volt szerencsénk. Az oroszok észrevették a váltást és így a Téglás – Szürte vonalon támadásba lendült és délelőtt 10 óra tájra át is törték a németek vonalát, és minket is, a leváltott csapatot, bedobták ellentámadásba, amely nem sikerült. Amit át tudtunk vinni a Latorcán, megmaradt, de ember és hadi felszerelés minden a vízen túl maradt. Egész éjjel folyt az átkelés a Latorca folyón egyszerű csónakokon. Mi is egy páran összeverődtünk, mert a többi Szirénfalván bevárta az oroszokat. Battyánban[32] éjjeleztünk. Reggel pedig leváltás helyett a battyáni erdőben új tüzelőállásba mentünk. Itt voltunk 3 nap. Kevés ennivaló, sok szolgálat, sok eső, rossz hangulat. Közben az oroszok a Csap – Ágbesnyő – Battyán vonalat áttörték. Minket hátra vontak megént Kaponyára[33]. Itt újra tüzelőállásba mentünk, igaz ez rövid volt, mert itt ért utol a végzet, vagyis fogságba estem. Ezt a napot sohasem fogom elfelejteni!

1944. november 25. Szombat volt akkor. Egész nap esett az eső. Én egy szakaszvezető barátommal a figyelőbe. A mi harcálláspontunkon nagyobb esemény nem volt, mint ha megmozdultunk, azonnal oda gépágyúzott az orosz. De előttünk Bacskónál[34] egész nap tombolt a harci zaj. Dél tájban olyan jókedvem kerekedett, hogy a futóárokban jártam a keringő táncot. Azt mondom a barátomnak: meglásd, vesztemet érzem. Aztán leváltottak ebédre. Ebéd után elfoglaltuk újra az előbbi beosztásunkat, miközben esett az eső és hideg szél fújt. Azt mondom egyszer a barátomnak, elmegyek, szétnézek, mi van oldalt a puskásoknál. Hát, majd hanyatt estem: egy sem volt az őrhelyén. Mire visszamegyek azzal fogadnak, bevonulni, megyünk hátra. Felpakolunk három civil kocsira, miután lovunk egy sem volt, és szépen elindultunk. Azaz csak akartunk. Az első két kocsi, a zászlós úr és a törzs úr elmentek, a harmadik kocsival – mivel nagy sár volt – elakadtunk vagy tízen. Akár mit csináltunk, nem (moccant) sehova. Mintha valami láthatatlan kéz nem engedte volna tovább. Egyik másik emberem már mondta is: egy lépést sem, bevárjuk az oroszokat. Először hallani sem akartam róla. Még elmentem lovat szerezni, de nem akart senki sem jönni, így visszamentem az út közepin álló kocsihoz és vártuk a sorsunkat. Egyszer csak kocsizörgés, visszajött a törzs úr másod magával és egy üres kocsival. Elkezd kiabálni, hogy mért nem indultunk utánok. Azonnal rakjuk által a vetőket az ő kocsijukra. Már megkezdtük az átrakást, amikor leesett az első akna közvetlenül a kocsi mellé. aztán a második, harmadik, úgy hogy nem vettük tréfára a dolgot, elhúzódtunk a házak mellé, de akkor már Bacskát[35], ahova menni kellett volna, meghurrázták az oroszok. Egyszóval komoly helyzetbe jutottunk, mert már a kertek felől jól lehetett hallani a géppisztoly robbanólövedékeinek a hangját. Igy aztán tovább menni veszélyes volt. Törzs úr indítványozására úgy határoztunk, hogy bemegyünk egy házba és megvárjuk az oroszokat, akik már közvetlen közelről lőttek. Az indítványt tett követte. Bementünk egy jó családnak a konyhájába, ahol alig helyezkedtünk el már is azt mondja az egyik közülünk, hogy itt vannak (ti az oroszok), hallik a kiabálás a faluvég felől. Nem is telt bele tíz-tizenöt perc már kopogtak az ajtón. Az ajtó kinyílt, ők bejöttek. Tizenkét magyar honvéd sorsa beteljesedett. A könny kijött a szemembe, amikor a pisztolyomat át kellet adni. Átsuhant az agyamon: vége! Hát ezt is meg kellett érnem! Ezért jártuk végig Oroszországot! Ezért hullattuk a vérünket, ezért áldozták fel annyian legdrágább kincsüket: az életöket! Hiába, a sorsát senki el nem kerülheti. Amint a közmondás is mondja: „Hiába menekülsz, hiába futsz, sorsod elől futni úgy sem tudsz.” Ez lett a sorsom nekem is. De hiába, más kiút már nem volt. Oroszországban ez nem következett volna be, de így, amikor az ország legnagyobb része már ellenség kezén. A szüleim kikről már rég nem hallottam, szintén orosz kézen voltak. Más és okosabb megoldás nem volt. Egyszóval a lavina elgördült, és vele együtt rohantam, illetve rohanok a végzetem felé.

Hiába menekülsz – Karády Katalin nem véletlenül népszerű slágere

Nagyjából leírom fogoly napjaim történetét. Sok volna leírni, sőt nem is tudom leírni azt!

Fogságom első hete nagyszerű volt. Kaponyáról aztán vagy harminckettőnket átkísértek Battyánba. Ott aludtunk egy istállóban. Reggel aztán összegyűjtöttek és azt mondták: most megyünk Csapra. Ott kihallgatnak, aztán megyünk Haza! Csapon voltunk egy nap. Ott azt mondták, megyünk Szojvára (sic!). Csapon még jöttek hozzánk, úgyhogy a létszám 265-re emelkedett. Mellénk adtak három oroszt és davaj! Az út nem volt nehéz, tizenöt-húsz kilométert mentünk egy nap. Esténként aztán 3-4 embert egy házhoz elszállásoltak. A jó civilek aztán adtak ennünk is. Reggel sorakozó, menet tovább. Így érkeztünk Munkács alá. Ott jön a parancs: irány Ungvár. És az előbbi módon folytatunk utunkat Ungvár felé. Egyik este egészen jó szállásunk akadt az egyik ruszin faluban. A házi gazdának volt bora. 20 P(engő) egy liter. De ez akkor nem számított. Vettünk hozzá egy libát 80 P-ért és egy kedélyes estét csináltunk. Na, de ez volt az első és egyúttal az utolsó is. Másnap estére megérkeztünk Ungvárra! Itt megkérdezték, ki, milyen nemzetiségű, rendfokozat, aztán beosztották századokba. Én a 7. századba kaptam beosztást, és egy zsidó iskolában, melynek se ablaka sem ajtaja nem volt, szállásoltak el bennünket. Itt aztán vége szakadt a szép életnek. Egy kis íztelen leves és 6-7 ember egy kenyeret. Itt már megtudtuk azt is, hogy nem is megyünk Haza! Itt ért december 3-a, a nevem napja. Milyen névnap, de mindegy, egy rövid imát mondtam Apámért is, hogy több és boldogabb névnapot érjen erőben, egészségben. Másnap aztán irány Uzsok[36], indulj, davaj! Most már szigorú őrök, igaz voltunk vagy kétezren. Még csak a sorból sem lehetett kilépni. Nagy menet, enni semmit Perecsényen[37] át Malomrétig[38]. Itt kaptunk egy kis levest és szárított kenyeret. Éjjelenként pedig vagy padlásra, vagy egy nagyobb szobába 1000 is benyomtak, még csak állani sem lehetett. Így érkeztünk meg Uzsokra, ahol nagy hó volt már akkor. Könnyes szemmel búcsúztam szép Hazámtól, és mentem az ismeretlen sorsom felé. Így kerültem Turka[39] lengyel városkába egy ilyen átvonuló fogolytáborba, de mink itt voltunk tíz napig. És itt nem is volt olyan rossz sorsunk. Itt is ember-ember hátán volt. Két ember egy kanál leves, 6 ember egy kenyér! Itt ért karácsony nagyhete is! Innen Szambor[40] lengyel városba mentünk és érkeztünk oda december 22-én. Beosztás, én a 2. századba lettem beosztva, amelynek másnap parancsnoka lettem. Itt töltöttem a szép ünnepet. Fájó szívvel gondoltam Haza. Máskor ilyenkor boldog ünnep, de vajon most otthon is milyen boldog ünnep van? Három fiú három felé és kitudja, milyen körülmények között.[41] Ez a sors! Közben rohantak az események. Megalakult a magyar kormány. Már kezdtünk bízni, hátha fordul a sorsunk. Újév vajon mit hoz, suttogtuk, és hozott is. Január 5-én megalakult a magyar légió. Választanom kellett: jelentkezek, vagy a legközelebbi transzporttal tovább megyek valamerre Nyugat-Oroszországba. Jelentkeztem: ha tovább megyek egy év, vagy kitudja, mikor kerülök Haza. De ha jelentkezek előbb vagy utóbb, de hamarabb kerülök Haza! Mert mindenkinek az csengett a fülében: Haza. Mit jelent az, hogy Haza? Sem leírni, sem szóval kifejezni nem tudja az ember. Étkezés, amely nagyon egyoldalú volt, vagyis állandóan borsóleves.

420 ezer magyar hadifogoly adatai kerültek elő Oroszországban ...
Német és magyar hadifoglyok és elfogott civilek – ILLUSZTRÁCIÓ (Forrás)

Odahaza a moslék különb volt. Napjában kétszer étkeztünk. Reggel 4-kor és délután 3-4-kor volt egy-egy kanál lé, és 60 deka kenyér volt napjában előírva, de sokszor nem láttam semmit, olyan kevés volt. Napi munka. Még sötétben lezavartak bennünket az udvarra, megjöttek az őrök, és mentünk fáért. Vagy 5-6 kilométerre volt az erdő. Ketten hoztunk egy darabot, de ahhoz a kondícióhoz éppen elég volt. Éjszakánk is nagyon rossz. Egy kis szobában 250 ember van elszállásolva. Ember-ember hátán. Sem ülni, sem állni nem tud az ember, az egész éjjel szidással, verekedéssel tellett. Azért nem panaszkodom, és bíztam a Jóistenben, előbb vagy utóbb, de vége lesz. Csak az a baj, sok a beteg. Flekktífusz üti fel a fejét. Csak még ez hiányzik. Gyönge szervezet, és nem fog tudni ellenállni, tehát sorsunk bizonytalan és sötét. El fogom-e még érni, hogy Haza megyek! Nem merem elhinni. Csoda, csak a csoda segít már rajtam! Így jött el „Pál fordulás”[42]. Hideg, borús nap.  Haza gondoltam. Magokra kedves szüleim. Vajon hogy vannak, és gondolnak-e reám? Huszonöttől harmincig, különösen 29-30-án nagy hideg. Egyik gyönge ember meg is fagyott az erdőn. Elseje után enyhe napok következtek, de sorsom az nem változott. Kezdek gyöngülni én is, de jó az Isten, megsegít. Várjuk a hazamenetelt, de sajnos egyre késik. És vajon meddig?

És végre, február 18-án hajnalban a szambori vasútállomásról elindultunk, és változatos út után, zsúfolt vagon, rossz élelmezés közepette 26-án megérkeztünk Debrecenbe. Micsoda öröm! Újra itthon, újra magyar szó, magyar szerető szív. Az ember szinte újjászületett. Debrecenben azonban nem maradtunk. Fele Berettyóújfaluba, fele vissza Nyíregyházára. Én is a nyíregyházi csoporttal megérkeztem Nyíregyházára, ahol az egyik gimnáziumban szállásoltak el bennünket. Itt már jó sorsunk lett, hála Nyíregyháza jószívű közösségének. Elhalmoztak bennünket mindenféle jóval. Az otthonnal is meglett az összeköttetés. Március 2-án felkeresett Gabi öcsém, akinek szeretetteljes fáradozásait, már tényleges korunktól kezdve, meg sem tudjuk hálálni. Őtőle megtudtam mindent a változással kapcsolatban, amely bizony elég szomorúan érintett. De jó az Isten! Csak az életünket óvja meg és hozzon bennünket minél hamarabb egybe, a ma még szétszórt kis családot. Sajnos azonban nagyon sötéten látom jövőnk, sorsom kialakulását. Fel a fejjel! Csüggedésre egyelőre ok nincs! Március 9-én délután 3-kor a Városháza előtti Kossuth téren a „fogságból” hazatért foglyok tiszteletére ünnepélyt rendeztek, ahol a főispán, és más előkelőségek üdvözöltek bennünket, mint az új magyar hadsereg katonáit. Jelen volt két orosz tiszt, és az egyik felszólalt. Hangoztatta az orosz-magyar baráti kapcsolat kialakulását. Aztán egyhangú napok újra. Március 16-án felkeresett újra Gabi testvérem, de már rossz hírt hozott. Őneki is jelentkezni kell, pedig csak legalább ő maradt volna odahaza ebbe a zavaros, rideg, mostoha napokban. Na, de nem tehetünk semmit! Állítólag, ha a karantén lejár, és újabb megbetegedés nem lesz, 24-e után pár nap szabadságot is fognak adni. Hát, ami azt illeti, ránk is férne. Egy éve elmúlt annak, hogy búcsút mondtam szeretteimnek, és elindultam az itt leírt utamra. De egy kis szabadságra, egészség szempontjából is nagy szükségem lenne, mert ezen a téren nagyon rosszul állok. Na, de lassan helyre jön minden, csak erős akarat kell hozzá. Egyébként lassan kezdünk egy kis katonásdit játszani. Rendgyakorlattal, csuklónótázással telnek az amúgy is szép tavaszi napok. Meg is emlékezek a tavaszról olyképpen, hogy vers alakjában írom le vele kapcsolatos érzelmemet.

Csak hogy itt a tavasz.

Be’ régen vártalak.

Mint már annyi évben,

Újra magasztallak.

A fogolytáborban is

Arról álmodoztunk,

Jönne már a tavasz,

Megjavulna sorsunk.

El is jött a tavasz,

Játszik a napsugár,

A sok szép virágtól

Tarka lesz a határ.

Újra itt a tavasz, de

Nem olyan, mint máskor,

Hisz nincs egy olyan ember,

Ki valakit nem gyászol.

De ha nem is volna

Kiért aggódnia,

A mélységből kiált fel

Egy szerencsétlen „Haza”.

Amely annyi sok-sok

Szenvedést élt által,

De most is szembe néz

A megpróbáltatással.

Bécsi Ferenc szakaszvezető. Nyíregyháza, 1945. március 23-án.

Új fejezet, új élet!

Indulás újból a frontra! Idő: 1945. április 29. Vasárnap délután 2 órakor indultunk a kisállomásra. Szakadó esőben bevagoníroztunk, úgyhogy még az esti órákban már el is indultunk újra oda, ahonnan még nem is olyan rég szabadultam meg. Nagyobb városok: Püspökladány, Szolnok, Cegléd, Budapest. Itt nem szálltunk ki, mint ahogy terveztük volt, hanem tovább folytattuk az utunkat. Székesfehérvár, Velence, Veszprém, Szombathely. Körmend volt a végállomás. Itt kipakoltunk és gyalog mentünk tovább, mert erre már nem volt vasúti összeköttetés. Tehát gyalog mentünk ki a határra, és túl Szentpéterfa községben voltunk elszállásolva egy hétig. Elég jó helyünk volt, dacára annak, hogy horvát, bár tisztán beszélik a magyar nyelvet is. Ott létünk alatt két tábortűz, előadás, tánc volt, amelyre a lányok szívesen el is jöttek. Itt létünk alatt, május 8-án jött a boldog hír, vége a háborúnak. Nem akartunk hinni a fülünknek. Hát ezt is megértük végre! Tehát itt már miránk nincs szükség. Elindultunk vissza. Jövetelünk – bár gyalog jöttünk – 150 km valóságos diadalút volt, mert Vas megye színmagyar lakossága minden faluban várt, hogy meglássák újra a magyar katonákat, és érdeklődjenek, hátha van köztünk ösmerős. Első éjjel Rábamolnári[43] magyar faluban éjjeleztünk. Másnap este Bögöd[44] községben, harmadnap Devecser, negyednap Herend német ajkú községben szállásoltunk el. Bár a menet a nagy melegben nehéz volt, de mint öregkatona, nem fáradtam el, hanem gyönyörködtem a szép Dunántúl természetes szépségében. Ahová mindég vágytam, sikerült. Bár végig zúdult rajtam a háború vihara, mégis minden van. Ötödik nap, pünkösd szombatján szintén folytattuk utunkat. Zircen keresztül N.esztergályos[45] sváb faluba. Itt bizony elég rossz szemmel néztek reánk, de nem számít, az ő sosrsok is beteljesedett. Pünkösd első napján még mentünk 15-20 kilométert, és megérkeztünk oda, ahova irányítva voltunk: Bakonyszentkirály magyar faluba. Szép kis falu a Bakonyban. Egy kilométerre van Csesznek[46] vára. Régi magyar vár, csak a varjak kárognak benne. Egyik vasárnap felmentem rá, szétnéztem, de csak néma csend mindenfelé. Egy-egy fiatal szerelmespár felmegy szétnézni, de már ők sem a várat nézik meg. Egyébként jól telik a libatollas ágyban alszom, és lassan elfelejtem a régi rossz napokat. Itt jött a parancs: akik még nem voltak szabadságon, azok 14 napra elmehetnek. Így jöttem el én is, amikor ők visszajöttek. Úgy érzem, ez az utolsó szabadság, amit, mint katona kaptam. De ideje is már letenni ezt az annyiszor felvett katonaruhát. Mert ha nehéz is bár, de legjobb megfogni az eke szarvát, megmarkolni a kasza nyelét, hisz lehet látni: ez a legbiztosabb. A föld nem csal meg senkit sem!

Szabadságról visszatérve azonban nem a leszerelés jött, hanem ötöd magammal a szomszédos Oszlop[47] községbe kellett mennem őrségbe. Német ajkú, de kedves nép. Nagyon szép és kedves napok voltak ezek. Innen augusztus 20-án újra szabadságra jöttem. A szomszédasszonyom, ahol el voltam szállásolva éppen úgy engedett el, mint az Anyám. Útravalóval ellátott, és meg is siratott. A szabadság három hét volt. Nagyon jól éreztem magam. Sajnos az idő rohan, nekem is vissza kellett jönnöm. Visszaérve nem mentem vissza Oszlopra, hanem a régi helyemen maradtam. Azt mondták, október 15-re le kell szerelni minden tartalékosnak. Eljött október 15-e és én még nem szereltem le. Sőt, meg kell várni november 4-ét, a választást, mert mindenki ott szavaz, ahol szeptember 1-jén tartózkodott. Meg volt a szavazás, de a leszerelés nem volt meg. Vigasztalnak bennünket: majd ekkor, majd akkor. Közben az idő rohan, leszerelés helyett újabb három heti szabadságra mentem. Karácsonyra vissza kellett menni, de már behoztam a civilruhákat is! A szép karácsonyt még a Dunántúlon töltöttem el, amely igazán – dacára annak, hogy nem odahaza voltam – elég jól telt. Karácsony harmadnapján pedig bekövetkezett az, amit régen vártam: leszereltem!

Bakonyszentkirályon 1945. december 27-én kelt leszerelési jegye.[48]

Változatos út után, vonaton, villamoson, ruszki (?), gyalog január 1-jén reggel 9-re hazajöttem! Ez volt az, amit nagyjából átal éltem 1944. március 13-tól 1946. január 1-ig. De ebbe még nincs benne a tényleges és a többi katonai szolgálatomnak gondjai és bajai. Befejezem azzal: adjon az Isten Boldog Újévet!

Bécsi Ferenc Nyírbogát

1946. január 1-jén

1946. február 17. vasárnap.

Ma egy éve annak, hogy a szambori hadifogolytáborból 1700 boldog ember rongyosan, beesett arccal, éhesen, de ragyogó szemmel indult az állomásra bevagonérozni, hogy aztán a vonat elvigye őket oda, ahova mindenki vágyik: Haza!

Ma, egy évvel utána, kinézek az ablakon. Éppen úgy esik a hó és olvad el, mint ma egy éve. Ma egy éve! És mennyi sok minden történt azóta! Lassan már el is felejtem azokat a szomorú napokat. Úgy tekintek vissza, mint egy rossz álomra, „mely elmúlik, ha felébred az ember”. De ugyanakkor eszembe jutnak azok, akik még mindig odavannak. Akik éppen úgy várják, és emlékeznek majd vissza arra a napra, mint én február 27-re. Nem lehet úgysem leírni azt az izgalmat, amit ilyenkor érez az ember. Nem akartuk elhinni, azt mondtuk, visznek be Oroszországba munkára, azért válogattak bennünket. De amikor elértük a Kárpátokat, nagyot dobbant a szívünk: végre! És én erre gondolok most vissza, ez volt ma egy éve.

1946. március 31. vasárnap

A füzetbe készített térképe, rajta a katonai szolgálata során érintett helyekkel és egy R/3-as rádió rajzával.

Ma egy éve annak, hogy a háború és fogság borzalmait átal élve félig betegen, gyalog Nyíregyházáról hazajöttem. Amikor megálltam a Pócsi úton lévő kereszt előtt, amikor a meghatottságtól könnyes szemmel végig gondoltam azt az utat, amelyet 1944. március 13-tól 1945. március 31-ig jóban-rosszban, éhen-szomjan megtettem, amíg idejutottam. Nem tudok elég hálát adni az Istennek, hogy velem volt, adott erőt, reményt, bizodalmat akkor, amikor olyan sokat mondtam: nem bírom tovább! Tovább! 1946. március 31-én már jobb sorsban, emberibb, jobb bánásmódban már elfelejtettem 1945. március 31-két. Elfelejtettem azt, amikor azt mondtam, az Isten haza hozott onnan, ahonnan egy percig sem hittem, és gondoltam rá, hogy haza kerülök, jó leszek. És ma a jobb, emberibb sorsban már erről is megfeledkezek! Az ember! Mi is az ember? Egy báb, egy játékszer, egy eszköz, amelyet felhasználnak mindenre, de csak egyik oldalról. A másik oldalról illetve a másik oldalról nézve az ember önző, büszke, könyörtelen, bugris! És felsorolni nem lehet, hogy mi akkor, ha jól megy sorsa, és csak akkor hajlik meg, ha megtöri a sors. Erre gondolok, és így lehet összehasonlítani valóságában is ezt a rohanó életet. Erre gondolok ma! 1946. március 31-én.

Az emlékeket tovább nem idézem, nem foglalkozok a múlt emlékeivel, befejezem a naplóm, amely elég hiányos ahhoz, hogy az élethűen leírjam ezeknek a napoknak a történetét! Illeszkedjünk bele a jelenbe, kezdjünk új életet, felejtsük el a múltat, még akkor is, ha fájó emlékek, szomorú tapasztalatok, vagy (?) A jelen bár sötét, de lesz kiút a jobb, a szebb, a boldogabb jövő felé.

Adja Isten, hogy úgy legyen!

Vége!

1946. március 31-én vasárnap.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált források: 

Bécsi Ferenc hagyatéka (füzetei, fényképei, katonai okmányai).

Fiának, Bécsi Gézának szóbeli kiegészítései.

Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadisír Nyilvántartó.

Bécsi Ferenc születési anyakönyve.

Felhasznált irodalom:

Magyarok a második világháborúban. A magyar 1. hadsereg arcvonalának áttörése 1944. július 23-án, védelmi harcai a Kárpátok hágóinál, majd visszavonulása a Tisza irányában (1944. július 23. – 1944. november 26.).  Letöltés ideje: 2020. március 4.

Magyar néprajz.  Letöltés ideje: 2020. március 6.

Suba János: A határvédelem megszervezése a visszatért Erdélyben. 1941 – 1944. Letöltés ideje: 2020. február 26.

Szabó Péter: Visszavonulás – A magyar 1. hadsereg észak-magyarországi hadműveletei. Letöltés ideje: 2020. március 4.

Ungváry Krisztián: Magyarország a második világháborúban. 69-73.

Várdai Levente: A levente – Egy emblematikus ifjúságnevelő szervezet a Horthy-korszakból. Letöltés ideje: 2020. február 26.

Jegyzetek:

[1] A keleti hadszíntér és Magyarország

[2] Borgóprund falu a mai Romániában, Erdélyben, Beszterce-Naszód megyében. Besztercétől 22 kilométerre északkeletre, a Tiha-patak Besztercébe ömlésénél, a Borgói-havasok déli, a Kelemen-havasok északi lábánál fekszik. 1944. októberében a szovjetek elöl visszavonuló magyar csapatok legyilkolták a falu hét román lakosát.

[3] Kolibica (románul: Colibița) település Romániában, Erdélyben, Beszterce-Naszód megyében.

[4] Tatár-hágó. Hegyszoros a Kárpátokban. A Máramarosi-havasok átjárója Körösmező közelében a Tisza eredetvidékén, a Fekete-Tisza völgyéből a Prut völgyébe vezető út.

[5] Visóvölgy (Valea Vișeului), település Romániában, a Partiumban, Máramaros megyében.

[6] Rahó. A település a Tisza két partján terül el a Kárpátok déli lejtőin, magas hegycsúcsok között egy völgykatlanban.

[7] Körösmező. Település Kárpátalján. Rahótól 35 km-re, északkeletre a Fekete-Tisza völgyében, a Tatár-hágó közelében fekszik.

[8] 1944. április 7-re esett nagypéntek. Így április 10-én, húsvét vasárnapján értek az első vonalba.

[9] Hitler 1944. április 2-án kiadott 7. számú hadműveleti parancsa a Kárpátok hágóinak biztosítását és a Tarnopol – Kolomea-vonal visszanyerését jelölte meg. Ebben a hadműveletben vett részt az 1. magyar hadsereg is. Sikeres ellentámadást indított a szétzilált német arcvonalhelyreállítására. A támadás azonban április 23-án elakadt. A hadművelet mérlege: 15 571 halott, sebesült és eltűnt.

[10] Valószínűleg azonos Ilosvával, ukránul Irsavával.

[11] Valószínűleg azonos Delatin (vagy Delatyn, oroszosan Gyeljatyin) galíciai várossal a Prut folyó partján.

[12] Falubelije és barátja Nagy Lajos Bronz vitézségi éremmel kitüntetett honvéd. Veszteségi kartonja szerint 1944. április 14-n érte végzetes lövés Lŭhnál. Mikuliczynben temették el április 21-én. Lŭh és Mikuliczyn települések Kárpátalján találhatók. Ma Lengyelországhoz tartoznak.

[13] Kolomea. Város az Északkeleti-Kárpátok előterében a Prut folyó partján.

[14] A nagy veszteségeket szenvedett magyar 1. hadsereg arcvonala a Kuty–Kosov–Pistyin–Pecsenycsin–Kolomea délnyugat–Ottynia–Tlumacs terepszakaszon szilárdult meg, ahol védelemre rendezkedett be. 1944 július közepéig sikeres védelmi harcokat folytatott, de a július 23-án indított szovjet támadás átszakította az arcvonalat, és a magyar csapatok megkezdték visszavonulásukat a Keleti-Kárpátokban kiépített védővonalakba. Forrás: Ungváry Krisztián: Magyarország a második világháborúban. 69-73.

[15] Luca település Brassó megyében.

[16] Nadvorna helység a Beszterce partján.

[17] Taniszló = Stanislau/Stanislaw. Város Ukrajnában. Ma Ivano-Frankivszk.

[18] Sztrij ukrajnai város a hasonló nevű folyó partján.

[19] Kosmacz. Település Ukrajnában, a hucul régióban. A Hunyadi-állás kiépítetlen, támpontszerű védelmi vonalainak egyik csomópontja Turka, Skole, Dolina, Perehinsko, Jasien, Jaremcze, Mikuliczyn mellett. A 24. és 25. gyaloghadosztály, illetve 18. tartalékhadosztály alakulatainak ide, a közvetlenül a történelmi határok előtt húzódó részébe kellett visszavonulniuk. Forrás: Magyarok a második világháborúban. A magyar 1. hadsereg arcvonalának áttörése 1944. július 23-án, védelmi harcai a Kárpátok hágóinál, majd visszavonulása a Tisza irányában (1944. július 23. – 1944. november 26.).

[20] 1947-ben feleségül vette. Házasságukból két fiú született. 1947-ben Ferenc, 1959-ben Géza.

[21] 1944. augusztus 23-án Románia kivált a német szövetségből. A szovjet 2. és 3. Ukrán Front egységei akadálytalanul nyomultak előre a visszacsatolt erdélyi területek és Magyarország déli határai felé. Ennélfogva az 1. hadsereg helyzete újból veszélyessé vált. Kötelékéből több magyar és német seregtestet kellett kivonni a jobban kiépített (Szent László, illetve Árpád elnevezésű) állásokba.

[22] Helyesen az Ardzeluza–Zabie-vonal. A VI. hadtest alakulatai a Szent László-állásba vonultak vissza. Szeptember 14-től a Tatarow–Worochta és a Zabie–Ardzeluza területét védő 10. gyaloghadosztály és az 1. hegyidandár védővonalát heves támadások érték. Lsd. uo.

[23] Az 1. hadsereg “Wintersport” fedőnévvel szeptember 25-27-én végrehajtott visszavonulása az Árpád-vonalba. A magyar csapatok Tiszaborkútig vonultak vissza, október közepéig kitartottak az Árpád-vonalban. (Forrás)

[24] Ma Ukrajnában található Rahótól 12 km-re. Lakói többsége ruszin.

[25] Kárpátalja egyik legősibb települése. Huszttól 30 km-re a Tisza jobb partján.

[26] Szlovák falu. 1938 és 1945 között ismét Magyarországhoz tartozott.

[27] Község Tokaj felett, attól 10 km-re a Tisza bal partján.

[28] Település a Kárpátalján, Munkácstól 30 km-re.

[29] Egy másik katona, Buzsáky László százados, a 24/I. zászlóalj géppuskás századának parancsnoka visszaemlékezése szinte szóról szóra megegyezik Bécsi Ferencével. “A csapi védőállást a zászlóalj egy hétig tartja, de legalább hétnek tűnik. Beásni csak lövészgödörig lehet. Az ellenség az állásaiban levő magasabb tereppontokról és kimagasló épületekről védőállásunkba pontosan belát és a legkisebb nappali mozgást is lehetetlenné teszi. Ezenkívül védőállásunk elfoglalását éjjel-nappal többször is erőszakolja.” Forrás: Szabó Péter: Visszavonulás – A magyar 1. hadsereg észak-magyarországi hadműveletei.

[30] Település Nagykapostól 11 km-re a Latorca partján.

[31] Ma Szlovákiában található az Ung és a Latorca folyók között.

[32] A Latorca bal oldalán fekszik, Királyhelmectől 9 km-re.

[33] A Latorca völgyében fekszik, Királyhelmectől 7 km-re északkeletre.

[34] Ma Szlovákiában található. 1944 novemberében a németek felégették.

[35] A település a Bodrogközben, a Tice-patak partján található. Ma Szlovákiához tartozik.

[36] Az Ung folyó eredeténél fekvő település Kárpátalján.

[37] Ungvártól 20 km-re a Turja folyó Ungba torkolásánál fekszik.

[38] Falu Kárpátalján Nagybereznától északra.

[39] Turka, ma Ukrajnában található, a Sztrij-folyó völgyében, az Ungvár–Lviv főút mentén.

[40] Szambor, ma Ukrajnához tartozik Szambir néven.

[41] Bátyja, az 1914-es születésű Sándor hősi halált halt a Don-kanyarban. Öccse Gábor utászként szolgált.

[42] Január 26. A napot Pálfordulónak vagy Pálfordulásnak is nevezik, arra a bibliai történetre utalva, amely szerint a Jézust üldöző Saul ezen a napon tért meg, és Pál apostol lett belőle. A néphitben időjárás-, termés- és haláljóslás napja. Forrás: Magyar néprajz.

[43] A Szombathelytől 30 km-re található község egykor önálló település volt. Ma Püspökmolnári nyugati részét képezi.

[44] Valójában Bögöt a neve. Vasvártól 8 km-re nyugatra fekszik.

[45] Valószínűleg azonos Nagyesztergár faluval. Zirctől 3 km-re fekszik. Lakói Dél-Németországból érkeztek.

[46] Csesznek. Zirctől 11 km-re északra található. Vára a tatárjárás után épült.

[47] Bakonyoszlop. A falu 1913-ig viselte az Oszlop nevet. Zirctől 10 km-re található.

[48] Bécsi Ferenc 1945. december 27-én szerelt le a 18/II. honvéd zászlóalj kötelékéből.

A nyitóképen a későbbi feleségének 1944. augusztus 11-i dátummal küldött nyírfakéreg levelezőlap hátoldala.

Facebook Kommentek