Saját maga örököse, avagy az “élőhalott” visszatérése

Az első világháború korábban sosem látott veszteségeket eredményezett; a több millió halott mellett rengeteg rokkant, vagy éppen lelkileg tönkrement ember tért haza. Külön kategóriát képezett a több millió hadifogoly (csak a Monarchia mintegy 1,7 millió katonája került orosz fogságba); egy részük a háborút követő néhány évben hazatért, sokan azonban (vagy önként, vagy némi ráhatásra) egykori fogságuk helyén kezdtek új életet. Egyikük a jánoshalmai Ráb Ferenc volt, aki 1915 februárjában a 20. gyalogezred katonájaként esett orosz fogságba, és csak 1938-ban jutott haza. Minden bizonnyal meglepődött, amikor megtudta, hogy 1924-ben holttá nyilvánították, és most saját maga örököseként újabb hagyatéki tárgyalás elébe néz.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Noha esete nem számított rendkívülinek, mégis felkeltette a Pesti Napló tudósítójának figyelmét, aki külön cikket is szentelt a nem mindennapi történetnek. A cikk felvezetéséből kiderül, hogy

“Utóbbi években bíróságaink sokat bíbelődtek azokkal a különös ügyekkel, amelyek a háborúban eltűnt magyar katonák földi dolgai körül keletkeztek. Rendezésük nem volt könnyű feladat. Legnagyobb bonyodalmak az Oroszországban rekedt hadifoglyok családi és vagyonjogi kérdéseiben merültek fel, akik évek hosszú során át nem adtak életjelt magukról. Ezeknek nagyobb részét holttá nyilvánították és elárvult asszonyaik közül sokan ismét házasságot kötöttek. Kiderült azonban, hogy az elparentált foglyok közül többen ma is élnek. Az utolsó hónapokban seregesen jelentkeztek a hazatért halottak, minek következtében bíróságaink eddig már 45 holttányilvánítást hatálytalanítottak és 32 újból kötött házasságot mondottak ki érvénytelennek.”

Ahogy a cikkben is szerepel, a legtöbb ilyen eset az orosz fogságba esettekhez köthető, ami nem csoda, hiszen az ország 1917-től éveken át tartó polgárháborúba süppedt (amelyből nem egy hadifogoly is kivette a részét, vérmérséklettől függően a vörösök vagy a fehérek oldalán), amit kommunista diktatúra követett. Több százan csak évekkel később, adott esetben a fél világot megkerülve jutottak haza, (1919 és 1922 között nem nagyon volt átjárás nyugatra orosz határokon; azok a foglyok, akik 1918 tavasza és a háború vége között nem jutottak haza, évekig szinte csak Kína/Japán irányából térhettek haza) de legalább ennyien telepedtek le és alapítottak családot az immáron Szovjetuniónak hívott államban. Hasonló helyzetek persze korábban is előfordultak, elég csak a pár száz évvel korábban tatár fogságba esett Nedeczki Imrére gondolni. Bár fikció, de ugyanilyen történet (halottnak hitt katona hazaérkezik, és épp “özvegye” lakodalmába csöppen) adja Arany János A honvéd özvegye című balladájának témáját is.

Hadifoglyok bajtársaik sírjainál a skotovói fogolytáborban, 1919. (Lőw Miklós/FORTEPAN)

Emberileg teljesen érthető, hogy mind az itthon maradt feleség, mind a hazatérésben nem reménykedő hadifogoly új életet kezdett, persze ez a későbbiekben sok bonyodalomhoz is vezetett – akárcsak a második világháború után, amikor szintén százezrek kerültek szovjet fogságba (katonák és civilek vegyesen). A Don-kanyarban légvédelmi tüzértisztként szolgáló Szigethy Lehelt is halottá nyilvánították, bajtársai még jelképes sírt is készítettek neki, de évekkel később ő is hazatért a fogságból. Ráb Ferenc fogságba esése után

“Sokáig dolgozott a Jekaterinburg és Kazán között készülő vasútvonal építésénél, majd az Ural hegységbe hurcolták, ahol
Nadesdin városában egy vasgyárban kereste a kenyerét.”

A forradalom kitörése, illetve a polgárháború megindulása után a fehér (részben monarchista, de mindenképp antikommunista) erőkhöz, Kolcsak tengernagy csapataihoz csatlakozott. Kolcsak erői 1919 végére mindenütt visszavonulásra kényszerültek. A tengernagy különvonatát Omszk környékén elfogták a Csehszlovák Légió (igen, ők is monarchiás hadifogolyként kerültek Oroszországba) katonái. Ugyan garantálták, hogy biztonságban eljuttatják az irkutszki brit misszióhoz (ekkoriban brit, francia, amerikai és japán csapatok is állomásoztak orosz területeken, és támogatták a különféle fehér hadvezéreket – persze véletlenül sem ugyanazt), de átadták a bolsevikoknak, akik 1920. február 7-én kivégezték.

Kolcsak tengernagy szemlét tart (Wikimedia Commons)

Ráb Ferenc, aki ekkorra már jó eséllyel beszélt oroszul és kiismerte a helyi viszonyokat (legalább is a “békebelieket”)

“Sok szenvedés után 1920-ban egy kozák faluba került, ahol megnősült. Feleségül vett egy birtokos kozákasszonyt, akinek a férje nem tért vissza a harctérről és akitől három gyermeke született. Itt dolgozott azután szorgalmasan mult év teléig, amikor a bolsevikok mindenüket elvették. Tovább nem bírta a nehéz életet, felutazott Moszkvába, ahol sikerült megszereznie a hazautazáshoz szükséges iratokat. Egyedül érkezett meg Budapestre: a szovjethatóságok feleségének és gyermekeinek nem engedték meg a kiutazást.”

A kozákokkal eleve sok problémája volt a berendezkedő kommunista államnak (ahogy korábban a cároknak is), így lehet, hogy Ráb Ferencék is emiatt vesztették el mindenüket. Mindenesetre az, amit a cikk három sorban elintéz, közel 15 év alatt zajlott le, és ez idő alatt a világpolitikai is igen nagyot változott. A háború után a nyugati nagyhatalmak “egészségügyi kordonnal” (cordon sanitaire) akarták elszigetelni Szovjet-Oroszországot, amelynek tagja lett az újra függetlenné vált Lengyelország, Csehszlovákia (akkoriban Cseh-Szlovákia) és a többek között Magyarország rovására megnövelt területű Románia is. A szovjetek a 20-as években így a nagy vesztes Németországgal léptek szövetségre, majd a 30-as évek második felére fokozatosan kitörtek az elszigeteltségből is. Magyarországon a két háború között szó szerint vörös posztónak számított minden kommunizmushoz köthető dolog (az 1919-es Tanácsköztársaság emléke sokáig kísértett), ugyanakkor a 30-as évek végén itt is megindult az enyhülés, ami jó eséllyel segítette Ráb Ferenc hazatérését. Groteszk módon a magyar – szovjet kapcsolatok 1941 tavaszán, pár hónappal a két ország első összecsapása előtt jutottak a csúcsra.

Ugyan hősünket kiengedték, de családját nem; a Szovjetunióban még a belföldi utazás sem volt egyszerű dolog, ráadásul bevett gyakorlat volt, hogy egész családokat nem engedtek egyszerre ki, mondván akkor senki sem tér haza. Ez visszaköszönt a “béketábor” gyakorlatában is az 50-es és 60-as években is. Ehhez a cikkíró még egy sajátos magyarázatot is társított, ami igen kedvező színben tünteti fel hazánk idegenbe szakadt fiait;

“Az oroszok az ottrekedt magyar hadifoglyok munkáját igen sokra becsülik. Tapasztalják, hogy a magyarok igen szorgalmasak, akik az elhanyagolt földeken valóságos csodákat produkáltak. Legnagyobb termés mindig a magyar gazdák által művelt birtokokon volt. Éppen ezért a bolsevikok mindent elkövetnek, hogy a hazavágyó magyarokat továbbra is ott tartják és — kihasználják. Ezt a céljukat oly módon iparkodnak elősegíteni, hogy a magyar hadifoglyok orosz családjainak nem adnak kiutazási engedélyt. Tudják, hogy a magyar emberek ragaszkodnak feleségeikhez, gyermekeikhez és inkább ott nyomorognak további, semhogy családjuktól megváljanak. Szibériában ma is többszáz volt magyar katona gyötrődik, akik a szovjet eme rideg rendelkezései miatt nem tudnak hazajönni…”

Ennek annyi valóságalapja biztosan volt, hogy az oroszországihoz képest fejlett magyar mezőgazdaság több módszerét, trükkjét alkalmazhatták a hadifoglyok, sokszor kényszer nélkül, ösztönösen, mert hát a föd nem állhat parlagon. Ráb Ferenc helyzete annyiban “egyszerű” volt, hogy itthon nem várta feleség, bonyodalmakból azonban nem volt hiány.

“Amikor ugyanis őt hosszas hallgatása miatt 14 évvel ezelőtt holttá nyilvánították, egyben az időközben elhúnyt (sic!) atyja után maradt családi birtok ügyében is lefolytatták az örökösödési eljárást. Ennek során a magyar honvéd, mint halott szerepelt és a hagyatéknak őt illető részét testvérei között osztották fel. Most a hagyatéki bíróság hozzákezdett a zavarok rendezéséhez, amelynek az a példa nélkül álló fináléja lesz, hogy a feltámadt Ráb Ferenc a saját hagyatékát fogja örökölni.”

A Délamerikai Magyarság tudósítása (1928. június 28. 7. o. – Arcanum Digitális Tudománytár)

Ráb története nagy sajtóvisszhangot kapott, hírt adott róla a Kis Ujság és az Esti Kurír, de írt róla a Délamerikai Magyarság is. Sajnos azzal kapcsolatban, hogy sikerült-e családi viszály nélkül rendezni az örökösödési ügyet, illetve hogy mi lett vele és családjával a későbbiekben, nem találtam adatokat. Azt szinte biztosra vehetjük, hogy jobban járt, mint a sajtóban szintén “élőhalott”-ként emlegetett Gorzsa-tanyai Olasz Albert, aki egy karcolás nélkül tért haza a háborúból, de elméje nem tudta feldolgozni az átélt borzalmakat. Koránt sem egyedi, de mégis különleges esete mindenesetre jól mutatja, hogy a Nagy Háború után húsz évvel is milyen gondokat okozott a hadifogolykérdés, illetve hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a hazatérőknek és az itthon maradtaknak is.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Forrás: 

Pesti Napló, 1938. május 7. 10. o.

A nyitóképen a vlagyivosztoki Pervaja Recska negyed (a mai Karjernaja utca környékén), hadifogolytábor, 1919. (Lőw Miklós/FORTEPAN)

Facebook Kommentek