Civil a pályán! – A Vilmos császár utolsó csatája

Ha az ember a „tengeri csata” kifejezést hallja, általában hatalmas vitorlásokra vagy csatahajókra gondol, amelyek bőszen igyekeznek az ellenség hasonló egységeiből minél többet a tengerfenékre küldeni. Nagy vonalakban ez stimmel is, viszont voltak olyan korszakok-helyzetek, amikor civilek, teher és/vagy utasszállító hajók is a pályára kerültek. A felfegyverzett kereskedelmi hajó évszázados múltra tekint vissza, elég csak az east-indiaman-ekre gondolni, amelyeket a különféle gyarmatárú mellett nagyobb számú löveggel is megpakoltak, hogy ezzel is elejét vegyék a kalózok/konkurens hadihajók (sokszor nem volt éles határvonal) támadásainak. A jól elkülöníthető hadi és kereskedelmi hajótípusok kialakulásával a módszer egy időre feledésbe merült, hogy aztán annál látványosabban térjen vissza a Nagy Háború idején.

A hajóépítés drága dolog, ezt a tengeri népek tudják a legjobban, így nem meglepő, hogy legtöbbjük már az első világháború előtt is arra készült, hogy szükség esetén civil hajókat „vonultasson be” flottájába, úgynevezett segédcirkálóként. Nagy-Britanniában például állami támogatást kaptak azon hajózási vállalatok, amelyek haditengerészeti szabványok szerint építették járműveiket, amelyeket háború esetén jóformán automatikusan behúzott a Royal Navy. Erre jó példa a Lusitania, amelyet 1907-ben már eleve úgy építettek, hogy igény szerint 6 darab 150 mm-es löveget (tehát egy kisebb cirkáló fegyverzetét) rá lehessen hebregálni. A Lusitaniáról annak 1915-ös elsüllyesztése után írt a Pesti Napló, kiemelve, hogy eleve hadi használatra (is) tervezték, és a cikkben szó esik mai címszereplőnkről és annak testvérhajójáról is.

„Hogy a Lusitaniát testvérhajójával együtt az angolok már eredetileg segédcirkálónak építették, kitűnik már abból is, hegy a hajó mint segédcirkáló föl van véve az összes haditengerészeti szakkönyvekbe, ép úgy például, mint fel voltak véve a Kaiser Wilhelm der Grosse és a Kronprinz Wilhelm német segédcirkálók is, amelyek, mint ismeretes, oly sok angol és más ellenséges kereskedelmi gőzöst küldtek a tenger fenekére. A Lusitanián már békében észrevehette a szakember, sőt még a, laikus is, hogy a hajó egynéhány óra alatt hadihajóvá változtatható át. Fedélzetének több részén vastag acéllemezek mögött félkör alakú páncéllemezek voltak, a 15 cm-es gyorstüzelőágyúk (sic!) alapzataiként, lent, a raktárban pedig a beavatottak számára láthatók voltak a leszerelt ágyuk, amelyek pár óra alatt daruk segítségével a fedélzetre vihetők és fölszerelhetők.”[1]

Az amerikai Saint Paul, ami két háborúban is segédcirkálóként szolgált. Látható egyik 130 mm-es és egy 57 mm-es lövege is. (Wikimedia Commons)

A hatalmas óceánjárókat persze nem az első vonalban akarták bevetni, hanem csapat- és hadianyag-szállításra, a fegyverzet arra szolgált, hogy szükség esetén kisebb hajókat fogjanak el, illetve kedvét szegjék az ellenség direkt kereskedelmi hajókat fosztogató egységeinek. Később jött ehhez a tengeralattjárók jelentette veszély: mivel a búvárnaszádok eleinte „úriemberként”, a felszínről, és a hajót felszólítva, a személyzetnek menekülési időt hagyva támadtak, a lövegek jól jöhettek ekkor is. A kereskedelmi hajók felfegyverzése ugyanakkor elég komoly lavinát indított el, főleg, hogy nem egyszer semleges országok zászlója alatt hajóztak. A németek részben emiatt tértek át a korlátlan tengeralattjáró-háborúra, az angolok pedig az úgynevezett Q-hajókat, vagyis rejtett fegyverzettel ellátott kereskedelmi hajókat vetettek be, az elsüllyesztett tengeralattjárók túlélőire pedig tűzparancs volt érvényben.

Természetesen a németek (és a franciák) sem maradtak le a segédcirkálók terén, főleg, hogy mindkét állam tengeri hadviselésének fontos részét képezte az ellenséges kereskedelmi hajók elleni tevékenység (commerce raiding). Ezt persze az is indokolta, hogy az ehhez szükséges cirkálók jóval olcsóbbak voltak a csatahajóknál. A franciák elég hamar visszavettek ebből a stratégiából, a világtengereken szanaszét állomásozó német cirkálókötelékek viszont elég sok fejtörést okoztak a brit admiralitásnak a háború elején. Idővel persze érvényesült az angol fölény, és a magányos, vagy kis csoportokban működő cirkálókat sarokba szorították, sikereik ugyanakkor vitathatatlanok. Mivel Németország nem rendelkezett a brithez hasonló támaszpont-rendszerrel, a hajóikat és tengeralattjáróikat ellátó, ugyanakkor semleges kikötőkbe (papíron) ki-be közlekedő teherhajóik különösen fontos szerephez jutottak. Miután az angol blokád miatt ezek hazatérésére amúgy sem volt sok esély, igyekeztek mindegyikből a maximális teljesítményt kisajtolni. A cirkálók mellett a felfegyverzett gyors utasszállítóknak is jutott „commerce raider” feladat; mai főszereplőnk, a Kaiser Wilhelm der Grosse is ilyen feladattal futott ki utolsó küldetésére.

A Kaiser Wilhelm der Grosse (a továbbiakban KWG, nevét I. Vilmosról, a Német Császárság alapítójáról kapta) 1897-ben állt szolgálatba, és már azzal kiakasztotta a briteket, hogy a következő év márciusában elnyerte a leggyorsabb Atlanti-óceáni átkelésért járó Kék Szalagot. Fénykorában 1506 utast szállíthatott, akik kényelméről 488 fős legénység gondoskodott. A 200 méter hosszú, 24 700 tonna vízkiszorítású óriás emellett négykéményes felépítéséről és elképesztő luxusáról is híres volt, bár utóbbit jelentősen megnyirbálták, amikor úgy alakították át, hogy csak harmadosztályú utasokat szállíthasson. A kivándorlási hullám csúcsán ebben igencsak volt logika, méghozzá a ma is ismert „legkisebb is számít” elv miatt.

File:First Class Restaurant of the SS Kaiser Wilhelm der Grosse.jpg
A KWG első osztályú étterme (Wikimedia Commons)

Az 1900-as évek második felére már igencsak a levegőben lógott nagyszabású európai háború, így 1908-ban a KWG-t is átalakították, hogy fegyverzetet – 4 darab 105 mm-es és 2 darab 37 mm-es löveg – hordozhasson. 1914 júniusában aztán Szarajevóban eldördültek azok a bizonyos pisztolylövések, hamarosan pedig az egész öreg kontinens hadban állt. A KWG-t ekkor felfegyverezték, szürke álcafestést is kapott, majd kiküldték az Atlanti-óceánra, hogy süllyesszen el minél több ellenséges szállítóhajót. Hármat elég gyorsan a tenger fenekére küldött, de csak miután személyzetük átszállt a német hajóra. A KWG parancsnoka, Max Reymann kapitány ugyanakkor két utasszállítót elengedett, mert azokon nagy számú nő és gyerek utazott. Ezt követően viszont szénre volt szüksége, amiért Afrika nyugati partjaihoz ment, ahol német és osztrák-magyar szállítóhajók várták. A találkozóra a mai Nyugat-Szaharában lévő Rio de Oro, más néven Villa Cisnerosnál került sor. Augusztus 26-án még nagyban zajlott a szenelés, amikor megjelent a színen a brit Highflyer cirkáló.

Image result for hms highflyer
A Highflyer cirkáló; később kis híján elkapta a KWG testvérhajóját is. Imperial War Museum Q 75385

Azt mondani sem kell, hogy a szenelést végző gőzhajó mennyire sebezhető, József Attilával szólva pont „mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.” Bár a németek egy pillanatra elgondolkoztak a megadáson, de végül Reymann kapitány úgy döntött, hogy partra teszi a foglyokat és kiáll 1 v. 1-ben a jóval erősebb cirkálóval. Emellett azt is nehezményezte, hogy a brit hadihajó megsértette a spanyol fennhatóság alatt álló terület semlegességét. Bár az 1899-ben szolgálatba állított Highflyer nem számított mai csirkének, 11 darab 152 mm-es, 8 darab 76 mm-es és 6 darab 47 mm-es lövegével, valamint két torpedóvetőjével igencsak túlerőben volt a német hajóval szemben, nem beszélve a páncélzatáról. Ennek megfelelően alaposan össze is lövöldözte a KWG-t, az viszont jól bírta a találatokat; a baj akkor következett be, amikor a németeknek elfogyott a lőszere. Bár az angolok szerint a cirkáló süllyesztette el a hajót, valójában a KWG önsüllyesztést hajtott végre, ami ilyen esetekben bevett gyakorlatnak számított. A felrobbantott dinamit hatalmas lyukat vágott a hajón, amely megfeneklett és felborult, roncsai jó ideig úszkáltak a környéken.

„A Kaiser Wilhelm der Grossé német segédcirkáló roncsa, amely eddig Rio d’Oro körül úszkált, elsüllyedt.”

 – írta a Pesti Hírlap 1915. március 12-én. [2] A roncs jobb oldala ugyanakkor így is kilógott a vízből, és csak 1952-ben bontották vissza. Az biztos, hogy sok esélye nem lett volna elmenekülnie, és ezzel a megoldással a legénység életben maradt részét úgy kímélhette meg, hogy egyúttal elkerüli a megalázó megadást is. Az önsüllyesztős verziót támasztja alá a Budapesti Hírlap szeptember 27-i számában megjelent cikk is, bár az ilyesféle hadi híreket érdemes azért alkalmasint fenntartással kezelni.

„(A Kaiser Wilhelm sorsa.) A Posener Tageblatt című lap — mint Pozenből jelentik — az elpusztult Kaiser Wilhelm der Grosse segédcirkáló egy tisztjének levelét közli, melyből kitűnik, hogy a hajót nem az angolok süllyesztették el. hanem maga a német parancsnok röpittette levegőbe, miután a kifejlődött tengeri ütközetben elfogyott minden muníciójuk. A hajó személyzete tudvalévőén megmenekült.”[3]

File:Kaiser Wilhelm Der Grosse's Wreck.jpg
A keserű vég (Wikimedia Commons)

A britek 1 hősi halottat és 6 sebesültet vesztettek az összecsapásban, a német veszteség nem ismert. Az összecsapásról, illetve a spanyol felségvizek megsértéséről írta a Pesti Napló szeptember 2-án, hogy

„A német hajó ellenfele volt az angol cirkálónak; amíg azonban semleges vizeken tartózkodott, a nemzetközi tengeri jog és az angol törvény egyaránt védelmezte. A németek azt hitték, hogy az angol nemzettel kemény, de becsületes harcot fognak vívni; tévedtek. Anglia brutálisan és cinikusan felrúgta azokat a törvényeket, amelyeknek saját tengeri hatalmát köszönheti. Anglia ereje népének jogérzékén, törvénytiszteletén alapult. A régi, szabad és erős Anglia méltatlan fiai megsértették a semleges vizek sérthetetlenségének, szentségének alapvető elvét. Németország felháborodását minden tisztességesen gondolkozó ember osztja, velük együtt a tisztességes angolok is. A háború borzalmait igazunk, ügyünk szentsége tudatában elviseljük; a brutalitás, a népjogok megsértése azonban meggyalázza az ilyen tett elkövetőjét… A Kaiser Wilhelm der Grosse magánvállalat tulajdonában volt, a háború kezdetén pedig segédcirkálóvá alakították át. A hajó tehát a hadi tengeri jog szabályai szerint hadihajóként szerepelt. Az 1907. évi hágai konvenció, amely a semleges vizeken tartózkodó hadihajókra vonatkozik, így szól: „Minden, a hadviselők hadihajói által egy semleges hatalom partvizein elkövetett ellenségeskedés, ideértve az idegen hajók elkobzását és átvizsgálását, a semlegesség megsértését jelenti és feltétlenül tilos”. A német hajó elsüllyesztése tehát a spanyol semlegesség goromba sértése és ez ellen az összes semleges hatalmak tiltakozni kötelesek.” [4]

Hasonló hangvétellel írt az eseményről a Népszava is, de ha megnézzük, a hírt jóformán szó szerint ugyanúgy közölték le az országos lapok. A felháborodás annyiban érthető, hogy az első világháború volt egyfajta vízválasztó a „lovagias hadviselés” és a „lelketlen” modern háború között. Na nem mint ha korábban az összes kapitánynak a nemzetközi tengeri jog lett volna kedvenc éjjeli olvasmánya, de a méretek, illetve az új kihívások szokatlan válaszokat eredményeztek. Ezek egyike volt a KWG elleni támadás, ahol a brit kapitány fontosabbnak értékelte a német hajó megsemmisítését, mint a spanyol felségvizek tiszteletben tartását.

Elsüllyesztés semleges vizeken. (Berlin, augusztus 31.) A Wolff-ügynökség jelenti: Las Palmasból érkezett jelentés szerint a Norddeutscher-Lloyd „Kaiser Wilhelm der Grosse” nevű segédcirkálónak berendezett gyorsgőzösét az angol .”Highflyer” cirkáló elsüllyesztette, amidőn Rio de Oro spanyol kolónia semleges vizeiben horgonyzott. A semlegességi törvénynek a nemzetközi jogba ütköző e megsértése ellen tiltakozni keli. Nagybritannia (sic!) kimutatta, hogy a semleges vizeknek az összes nemzetek által elméletileg és gyakorlatilag tiszteletben tartott sérthetetlenségére nincsen tekintettel és nem átalja (sic!), hogy túl tegye magát a semleges -államok fölségjogán.”[5]

A hazai lapok lényegében ugyanazt a cikket hozták le a hajó utolsó útjáról is 1914. szeptember 25-én; a Pesti Napló, a Pesti Hírlap és Az Est tudósítása is ugyanaz, ami nem csoda, hiszen ez esetben egy forrásból dolgozhattak.

Az ominózus cikk. Pesti Napló 1914. szeptember 25. 7.

A Rio de Oro-i ütközet bekerült az első világháború krónikájának 1915-ös kiadásába is, igaz téves dátummal. Sajnos a nemzetközi jogot a háború előrehaladtával egyre kevésbé tartották tiszteletben, bár azért akadtak mindkét oldalon olyan tisztek-tengerészek is, akik nem egyszer saját hajójuk, életük kockáztatásával is mentették a nem sokkal korábban még ellenséges hajósokat.

„…augusztus 29-én pedig egy kisegítő cirkálónak fölszerelt német gyorsgőzöst, a Kaiser Wilhelm der Grosse1 süllyesztette el a Highflyer nevű angol cirkáló. Az angol cirkáló «hőstette» egy nyugatafrikai (sic!) kikötőben, Rio del Oroban játszódott le, a hol a német gőzös szenet vett fel. Tehát semleges kikötőben lőttek össze egy német gőzöst az angolok, akik egyébként nagyon szívesen hivatkoznak a nemzetközi jogi megállapodásokra.”[7]

A KWG legénységének többsége hadifogságba esett és Kanadában töltötte a háború hátralevő részét, de Reymann kapitánynak sikerült elkerülnie a fogságot. Később álnéven fűtő lett egy kereskedelmi hajón, amellyel végül hazajutott Németországba. A KWG volt az első, a háborúban elsüllyesztett óceánjáró utasszállító; bevetése arra is rámutatott, hogy ezek a hajók hatalmas szénfogyasztásuk miatt (23 mérföldes sebesség esetén a KWG napi 500 tonnát evett meg[6]) nem igazán alkalmasak commerce raiding-re. Persze a németeknek nem nagyon volt más lehetőségük, a britek és franciák viszont legtöbb luxushajójukat csapatszállítónak vagy kórházhajónak használták ezt követően. Érdekesség, hogy Melbourne-i Argus című lap 1916. július 5-én arról számolt be, hogy a haditengerészeti zsákmánybíróság 2580 fontot ítélt meg a Highflyer legénységének a KWG elsüllyesztéséért.[8] Tisztára, mint a kalózos filmeken…

Az Argus cikke

2013-ban egy búvárcsapat lemerült a csata helyszínén, és megtalálták a KWG „névtábláját”, amiről filmet is készítettek. Végezetül pedig következzen egy kis összeállítás, rengeteg korabeli plakáttal és képpel a KWG-ről:

Utasszállítóként bevetett segédcirkálók a második világháborúban is szolgáltak, sőt a „civileknek” ekkor a visszavágó is megadatott, de erről majd legközelebb!


Felhasznált források

[1] Pesti Hírlap 1915. május 9. 7.

[2] Pesti Hírlap 1915. március 12. 14.

[3] Budapesti Hírlap 1914. szeptember 27. 15.

[4] Pesti Napló 1914. szeptember 2. 10.

[5] Népszava 1914. szeptember 1. 3.

[6] Kazán és Gépújság 1903. február 1. 39.

[7] A világháború képes krónikája, 1915 (2. kötet, 14-26. szám), 1915. január 24. 80. o.

[8] The Argus, 1915. július 5. 10.

A HMS Highflyer története 

A Kaiser Wilhelm der Grosse története, fényképritkaságokkal

Hajóadatlap, további képek

A nyitóképen a KWG és a szénszállítók az összecsapás elején

Facebook Kommentek