Férfiak és nők, boszorkányság és varázslás: néhány érdekesség a finnországi boszorkányperekről

Bea Csaba

Az alábbiakban néhány érdekességet, valamint kevéssé ismert konklúziót ismertetek a finnországi boszorkányság kutatásával kapcsolatban, illetve a magyarországi boszorkányüldözés-történettel kapcsolatos, néhány jellegzetességre koncentráló komparációra térek ki. Egy 1965-ben megjelent Finnország történetéről szóló könyvben mára már elavult adatokat olvashatunk a Finnországban (a vizsgált korszakban még a Svéd Királyság alá tartozó Finn Nagyfejedelemségben) lezajlott boszorkányperekről. Eszerint a 17. században mintegy 200 pert folytattak le. Legalább 50 halálbüntetést szabtak ki boszorkányságért. A legtöbb elítélt idős nő volt. A bírák általában toleránsabbaknak bizonyultak, mint azok a papok, akik gyakran képviselték a vádat. A 17. század végén és különösen a 18. században csökkent a végrehajtandó ítéletek aránya és fokozatosan kezdtek eltűnni a boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmek.   [i]

Figyelemreméltó, hogy mennyire megváltozott néhány évtized alatt a finn történészek álláspontja, méghozzá a forrásoknak köszönhetően. 1965 után jelentősen megnőtt a feldolgozott boszorkányperek száma. Ma már tudjuk, hogy a boszorkánysággal vádolt személyek száma legalább ezerötszázat tett ki Finnországban az ismert eseteket tekintve, de az is lehet, hogy a 2000 feletti becslés sem túlzás, tekintve, hogy bizonyos évekből sajnos nem maradtak ránk források ezzel kapcsolatban. [ii]

Az az állítás, hogy a 17. században csupán 200 per lett volna, ma már nem állja meg a helyét. A kiszabott halálbüntetések számát is alábecsülték. Az elítéltek többsége az újabb kutatások szerint nem idős korú nő, hanem férfi volt. 1620 és 1700 között az ezer ismert vádlott több, mint fele volt férfi. Egy érdekes adalék: 1626 és 1666 között az ismert vádlottak közül Pohjanmaa tartomány északi körzetében a női vádlottak aránya mindig 50% alatt maradt, sőt az 1650-es évek előtt csupán 9%-ot tett ki, vagyis tíz vádlottból kilenc férfi volt. Csak 1650 után kezdett csökkenni a férfivádlottak aránya. 1667-től kezdve ismerünk több női, mint férfi vádlottat erről a területről. [iii] A korábbi és a köztudatban ma is élő sztereotípia – tudniillik, hogy az elítéltek többsége nő volt – Finnországra nem áll. Ugyanígy nem áll ez a megállapítás Oroszországra, Izlandra és Észtországra. [iv]

Az ebben a korban Svédország fennhatósága alá tartozó Finn Nagyfejedelemségben lezajlott boszorkányperekkel kapcsolatos megállapításokat tehát felül kellett bírálni. Ma már sokkal árnyaltabb kép tárul elénk. Az a feltevés is például, miszerint Finnországban alig voltak boszorkányperek, mára idejétmúlttá vált. Ugyanakkor állami szervezésű, tömeges és rendszeres boszorkányüldözésről nem beszélhetünk.

A Malleus Maleficarum, ami elősegítette Európaszerte a boszorkányok üldözését.

Boszorkányság, varázslás, ártó és „jó” mágia

A két fogalom meghatározása korántsem egyszerű. A finn boszorkánypereket és hiedelmeket kutatva nehéz jól látható és markáns vonalat húzni a boszorkányság (noituus) és a varázslat (taikuus) között. Sem a népi hiedelemvilág, sem a (svéd eredetű) büntetőjog általában nem tett egyértelmű és határozott különbséget a két jelenség között. A büntetőjog szempontjából a lényeges momentum az volt, hogy milyen következményekkel járt a tiltott mágia használata, nem pedig az, hogy azt boszorkánysággal vagy varázslással követték-e el. Eleinte a svéd jog csupán a vélt konkrét következményt (károkozás, testi sértés, becsületsértés, emberölés, rongálás stb.) vette figyelembe. A jogi reform után a hangsúly a szándékra terelődött. Így a kísérlet és az előkészület is büntetendővé vált, függetlenül a következménytől.[v] Ez a 17. századi finn boszorkányperekkel kapcsolatban is fontos tényező. Ami a köznépi viszonyulást illeti: az ún. „fehér mágiát”, a vélt jót okozó varázslást a társadalom elfogadta. Sokan fordultak varázsló hírében álló személyekhez. (Pl. varázslat rontás ellen; varázslat a jobb termésért, stb.)

A források közül leginkább a bírósági forrásokat dolgozták fel, melyeket a finn történészek viszonylag széles körben feldolgoztak az utóbbi években. Ki kell azonban emelni, hogy ezek a források csak a kérdéskör egy részével foglalkoznak. A „magyar modell” szerint – és ez a finnre is jellemző – ugyanis rendszerint nem egyből fordult hatósághoz (egyháziakhoz vagy államihoz) a balszerencsét elszenvedett személy. Gyakran magának a maleficiumot elkövető boszorkánynak a segítségét igyekezett elérni a baj „visszahívására”, ha ez lehetséges volt. Ha a boszorkány nem volt hajlandó ezt megtenni, vagy letagadta, hogy ő követte volna el a rontást, akkor fenyegetés, majd tettleges bántalmazás is következhetett. Csak ezután került sor általában a feljelentésre, feltéve, ha a baj még nem múlt el, vagy ha az illető úgy találta, hogy a boszorkánynak bűnhődnie kell. [vi] Tehát csak a rontásként értelmezett események kisebb részével foglalkozhattak a hatóságok.

Repülő boszorkány

A varázslatok Finnországban elsősorban a szerencsehozással, a biztonsággal és a betegségek elleni védekezéssel álltak kapcsolatban. Elterjedt és társadalmilag elfogadott cselekvés volt a varázslás. Egy ideig, az 1660-as évekig az igazságszolgáltatás is elnézőnek bizonyult. Addig a vélt következményt vették figyelembe a bírák. Emiatt csupán a károkozást, legyen az testi, becsületbeli vagy anyagi, büntették. Az 1660-as évek előtt a jó szándékú (pl. védő, elhárító, szerencsét hozó) varázslatot nem igazán büntették. Csak olyan esetekben szabtak ki végrehajtandó büntetést a világi bíróságok, amikor bizonyítottnak véltek bármilyen károkozást, illetve maleficiumot. Az új büntetőgyakorlat elterjedését megelőzően varázslásért (taikuus) nem büntettek szinte senkit a svéd törvények, vagy pontosabban annak általános értelmezése szerint. Ami az 1660-as évek jogi reformját illeti Svédországban: a korszaknak megfelelően a büntetőgyakorlat szigorodott. Ez nemcsak a törvényi szabályozásnak volt köszönhető, hanem annak is, hogy az ítélkezési gyakorlat megváltozott.

Gender history: a nemek megoszlása

Klaniczay Gábor táblázata szerint Magyarországon a vádlottak döntő többsége, kb. 9/10 része nő volt. Az 1520 és 1777 között perbefogottak esetében a halálos ítéletek mintegy 91%-át nők ellen hozták. Az enyhébb büntetést (pl. pénzbüntetés, elűzés) elszenvedett alanyoknál a nők aránya 87%. Ebből adódik, hogy a perbe fogott nő nagyobb eséllyel szenvedett súlyos büntetést, ha elítélték, mint ha férfi lett volna. Hazánkban a boszorkányságért elítéltek döntő többsége nő volt, akárcsak a kivégzetteké. Ez az egyik legszembetűnőbb eltérés a finn és a magyar boszorkányság története között. Egy másik lényeges különbség, hogy amíg Magyarországon halálos ítéleteket szinte rutinszerűen szabtak ki, addig Finnországban ezzel óvatosabban bántak. Megdöbbentő még egy különbség: Magyarországon a perbefogás után felmentettek számának kb. 10%-át a férfiak, 90%-át pedig a nők tették ki.[vii] Kristóf Ildikó adatai szerint a magyar kálvinizmus fellegvárában, Debrecenben az 1575 és 1737 között boszorkányságért perbefogott 88 személy közül mindössze 6 volt férfi, vagyis a vádlottak 6,81%-a. [viii] Finnországban ilyen, vagy egyáltalán hasonló mértékű, a nők irányába történő negatív nemi determináció csupán elvétve történt. A következő statisztika alátámasztja az éles kontrasztot. A déli Satakunta tartomány Ala-Satakunta kerület falvaiban 1682 és 1692 között perbefogott 65 személyből 47 volt nő (72%) és 18 férfi (28%). Ez az időszak kivételesnek mondható, mivel ekkor volt a legalacsonyabb a férfiak aránya. 1620 és 1648 között a férfiak aránya 45, 1649 és 1658 között 41, 1674 és 1681 között 48 százalék. Az átmeneti visszaesés után, 1693 és 1698 között már csupán 16 személyt fogtak perbe, viszont egyaránt 8 férfit és 8 nőt. [ix]

Évente általában 1-2 boszorkány- vagy varázslópert folytattak le Finnország egyes járási közigazgatási egységeiben (kihlakunta). A csúcspont statisztikai szempontból az 1670-80-as évek. A századzáró évtizedre szinte mindenütt csökkentek az eljárások, kivéve Viipuri-Karjalát (Viborg-Karélia). Viipuri-Karjalában mindvégig csekély számban jelentettek fel nőket. Ebben döntő tényező a geográfia. Svéd hatások az ország keleti tehát távolabbi felében már messze nem érvényesültek olyan erővel, mint nyugaton. A karjalai (karéliai) részek Oroszországgal szoros kapcsolatban álltak. Ennek szintén hatással kellett lennie a boszorkánytörténetre. Kelet-Finnország lényegileg különbözött Nyugat-Finnországtól. Emellett minél közelebb esett egy terület az ország belsejéhez, illetve minél északabbra helyezkedett el, annál kevesebb boszorkányügyi eljárás indult és annál nagyobb arányban ítéltek el férfiakat. [x]

Érdekes, hogy a 16. században döntően a férfiakat jelentették fel és ítélték el boszorkányság vádjával, azonban a 17. század második felére, általában az 1660-as évekre már a női vádlottak szerepelnek valamivel többet a bírósági forrásokban. Ez nem teljesen szokatlan jelenség: Európa több részén ehhez hasonló fordulat történt. Kevéssé ismert, de a 14-15. században – amikor még viszonylag ritkán rendeztek ilyen pereket – sok helyen a férfiak és a nők aránya még szinte megegyezett. A 15. században azonban ez az arány már kezdett eltolódni a nők „javára”. [xi]

A leggyakoribb vádlott paraszti jogállású volt. Általános érvényű, hogy a paraszt feleségét csaknem ugyanolyan gyakran vádolták, mint a férjét. A parasztok alkalmazottait nagyon ritkán érte támadás. Valószínűleg egyrészt azért, mert a parasztnak nem állt érdekében saját alkalmazottját feljelenteni, másrészt ha valaki egy szomszédos parasztgazdával akarta nézeteltérését tisztázni, az magát a gazdát jelentette föl és nem az alkalmazottakat (pl. a cselédlányt). A vádlók többsége férfi volt. [xii]

Összegezve jelen cikk legfőbb következtetését tehát azt a ma már klasszikus állítást, miszerint a boszorkányperek a nők elleni fellépést jelzik, a finn példa esetén egyáltalán nem lehet osztani. Bebizonyosodott, hogy a vádlottak többsége férfi volt. A közvéleményben létező sztereotípiák módosításra szorulnak. A történettudomány akkor tölti be megfelelően szerepét, ha igyekszik a téves értelmezéseket, féligazságokat korrigálni.

A szerző az ELTE, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Történeti Intézet, Történelemtudományi Doktori Iskola, Modernkori Magyarország Program, doktorandusz hallgatója


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Irodalom:

Hornborg, Eirik: Suomen historia    Porvoo-Helsinki, Werner Söderström Osakeyhtiö, 1965.

Klaniczay Gábor: Boszorkányhit, boszorkányvád, boszorkányüldözés a XVI-XVIII. században in: Ethnographia 97.(1986) 2-4. p. 257-289.

Klaniczay Gábor: A rontás és gyógyításelbeszélések struktúrája: maleficium és csoda in: Benedek Katalin – Csonka-Takács Eszter (szerk.): Démonikus és szakrális világok határán. Mentalitástörténeti tanulmányok Pócs Éva 60. születésnapjára. Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézet, 1999. p. 103-120.

Kristóf Ildikó: Boszorkányok, Orvos Asszonyok és Parázna személyek a XVI-XVIII. századi Debrecenben in: Ethnographia 438-462.

Nenonen, Marko – Kervinen, Timo: Synnin palkka on kuolema (Suomalaiset noidat ja noitavainot 1500-1700-luvulla)                        Helsinki, Otava, 1994.

Nenonen, Marko: Noituus, taikuus ja noitavainot Ala-Satakunnan, Pohjois-Pohjanmaan ja Viipurin Karjalan maaseudulla vuosina 1620-1700                   Helsinki, Otava, 1992.

Setälä, Päivi: Keskiajan nainen         Helsinki, Otava, 1996.

Jegyzetek

[i] Hornborg,1965 121.

[ii] Nenonen,1992 376.

[iii] Nenonen,1992 p.111-112.

[iv] Nenonen-Kervinen,1994 p.235.

[v] Nenonen,1992 p.41-43.

[vi] Klaniczay,1999 p.106-107.

[vii].Klaniczay,1986 p.261.

[viii] Kristóf,1990 p.441.

[ix] Nenonen,1992 p.103.táblázat

[x] Nenonen-Kervinen,1994 p.232

[xi] Setälä,1996 p.251.

[xii] Nenonen,1992 p.204-207.

Nyitókép: Yle / Annukka Palmén-Väisänen

Facebook Kommentek