„A zsivány sírján nem nő fű” – Renkó Kálmán futóbetyár halála
A 19. századi Magyarországon szinte minden tájegység életre hívta a maga betyáralakját. Így beszélhetünk dél-alföldi betyárokról, kiskunságiakról, vagy bakonyi betyárokról. E poszt „főhőse” akár több helyen is szerepelhetne, mivel a „pályafutását” délen, a Bácska vidéken kezdte, míg a halál végül a Bakony erdejében érte. Ekkor már 144 bűneset és 18 börtönév volt mögötte, illetve az a több mint 100 csendőr, akik őt és társait üldözték.
Renkó Kálmán Zentán született 1827-ben. Apja fakereskedő volt. Szinte már természetes, hogy a legtöbb korabeli forrás jó kiállású, jóképű és eszes betyárként említi meg:
„Renkó maga egyike volt a legrokonszenvesebb alakoknak. Magas, daliás alakja, göndör fekete haja, gyönyörű arca megvesztegették a szemet. Zentai születésű volt, s minthogy gyerekkorában nem tanult, írni-olvasni nem tanult meg, de természetes esze, értelmes előadása mindenkit meglepett.”[1]
Később Edvi Illés Károly, aki Ráday Gedeon királyi biztos alatt volt ügyész, már így folytatta jellemzését:
„És ebben a szép külsőben teljesen elvadult kedély, szilaj és féktelen jellem lakott, mely 12 éven át folyvást csak egy irányban, a gonosz tettekre való hajlamban gyarapodott.”[2]
1855-ben (máshol 1858 szerepel) fogták el először, amikor tehénlopással gyanúsították. Az esetet később sem tudták rábizonyítani ám ő megszökött a fogságból. Ettől kezdve azonban a sorsa megpecsételődött. Mint annyi bujdosó, előbb-utóbb ő is haramiák, zsiványok közé keveredett, s maga is rabló lett. Sok újság írta róla, hogy a „mesterséget” Rózsa Sándor bandájában kezdte, míg máshol Babáj Gyurka bandájának tagjaként szerepel. Edvi Illés Károly pedig Kecskés Istenes Gergőt említi meg, aki alatt Renkó megkezdte működését. Egy biztos, hamarosan már saját rablóbandája lett, amelyben szerb és román bűnözők is megfordultak és a Bácska vidékét tartották rettegésben.
„Renkó és társai voltak a régi romantikus betyárvilág utolsó futóbetyárjai. Raboltak, de ritkán öltek, leginkább önvédelemből. Temérdek népdal keringett róluk, s a nép nemcsak nem gyűlölte, de sőt szerette őket és segédkezett nekik. Mindenütt voltak ismerőseik és barátaik, Csongrád-, Csanád-, Torontál- és Temes megyékben. A népet nem bántották, nem zsarolták. Bor, muzsika, szép lány volt vágyaiknak ne továbbja. A mint pénzre tettek szert, mulatni kezdtek, amíg csak pénzben tartott.”[3]
1869-ben azonban felállt a Ráday vezette szegedi királyi biztosság és a betyárok mulatozásának hamarosan vége lett. Ez év májusában Renkót is elfogták Temerinben (ma Szerbia) Tüske Máténál, miután előzőleg felismerték a kocsmában. A szegedi várban a vallatások alatt aztán „megszelídült”, vagy ahogy a sokat emlegetett Edvi Illés írta: „megtért.” A ponyvairodalom és több újság is úgy írja le, hogy Renkó hencegésből vallotta meg bűneit, a vele rivalizáló betyároknál igyekezett többet mondani és mindent bevallani. De ismerve Ráday börtöneinek körülményeit valószínű, hogy nem (pontosan) így történt.
1872-ben 144 bűnesetét vizsgálták meg, végül rablógyilkosság, rablások és lopások miatt húsz év börtönre ítélték. A börtönökben továbbra is engedelmes volt, így később a Kishartai Közvetítő Intézetbe került. Ide olyan legalább három évre ítélt és büntetésük döntő részét már letöltött rabok kerülhettek, akik jó magaviselettel arra rászolgáltak. Az itteni jobb körülmények ellenére, vagy éppen emiatt 1887. július 31-én két társával, Oroszlán Palival és Szántó Istvánnal megszökött az intézetből. Közülük Renkó volt a legidősebb, de mindhárman „nagy tapasztalattal” bíró betyárok voltak. A Dunán átkelve nem sokáig tétlenkedtek, Szántó szülőföldjén, Somogy megye déli részén kezdtek rabolni, fosztogatni. Augusztus 24-i rablásuk után például, amikor a gyékényesi Unger Herman kereskedőhöz törtek be, több száz forinttal, pipákkal, szivarokkal és fegyverrel távoztak. Miután egy negyedik tag, Márton Vendel is csatlakozott hozzájuk már egy gyilkossággal is bővült a bűnlajstromuk. Egy volt csendőr, Rácz József erdőőr fedezte fel a bandát, de szerencsétlenségére a betyárok elfogták és az erdőben több lövéssel kivégezték.
Eközben a hatóságok is nagy erőkkel igyekezték kézre keríteni a betyárokat, s mozgósították a zalai és a somogyi csendőrséget is. Helyzetüket nehezítette, hogy a környéken más szökött rabok is garázdálkodtak így a nyomok eleinte összekeveredtek előttük. Miután kiigazodtak a szálakon még szorosabbra vonták a gyűrűt a banda körül. Augusztus 29-én meg is tudták lepni a mulatozó Renkóékat a miháldi szőlőben. Az akcióban kis híján sikerült elkapni őket, tűzharc alakult ki de a három haramiának sikerült elmenekülnie. A csendőröknek némi vigaszt jelentett, hogy Márton Vendelt és egy ötödik cinkostársat, Nagy Józsefet viszont elfogták. A szökött betyárok így ismét hárman maradtak, belátták, hogy a megyét el kell hagyniuk ezért Veszprém megyébe igyekeztek. Szeptember 5-én kirabolták a rédicsi plébánost, néhány nappal később a pusztamogyoródi Horvát Török Józsefet és egy mernyei családot. Ekkorra már négy vármegye csendőrei üldözték őket.
Bármennyire is próbálták az üldözők megakadályozni, hogy a rablók elérjék a Bakonyt, ez nem sikerült. Ráadásul a betyároknak menekülés közben is akadt idejük a mulatozásra. A zalai csendőrszázados, Keresztury Sándor parancsnoksága alatt kb. 120 csendőrt vontak össze és kiegészülve a veszprémi csendőrtisztekkel megkezdték a szentgáli (innen származott Oroszlán Pali) erdő átfésülését. Mintegy 1200 km2-en járőröztek a csendőrök, míg egyszer egy pásztorgyerektől megtudták, hogy Renkóék Úrkút felé igyekeznek. Délután (1887. október 1-én) meg is jelent egy különítmény az erdőnél és éppen csatárláncba akartak rendeződni amikor Stubán György csendőrőrvezető felfedezte a három betyárt papi ruhában, felfegyverezve, mintegy 50-60 lépésnyire. Azonnal jelentette Dombrádi Nagy Gyula századosnak, majd Németh Gábor csendőrrel együtt a betyárokra lőtt. Azok is meglátták a csendőröket és miközben viszonozták a tüzet szétszóródva próbáltak elmenekülni. Renkó egy tisztáson futott éppen amikor megfordult, hogy a nyomában lévő csendőrökre lőjön. Ekkor érték a halálos lövések, egyik a szíve alatt, míg a másik a nyakszirten kapta el, azonnal elbukott és meghalt. Szántó István közben szintén elszántan lövöldözött vissza a csendőrökre, de őt is több találat érte, amitől összeesett. Szilágyi Gergely hadnagy sietett oda, hogy lefegyverezze, de a rabló még felült és könyörgött a tisztnek, hogy lője fejbe (máshol úgy említik, hogy utolsó erejével még megpróbált ellenállni, majd ezután követelte, hogy végezzenek vele). A kegyelemdöfésre végül nem került sor, mert néhány percen belül meghalt. A harmadik betyár eleinte még szintén lövéseket adott le üldözői felé, majd mindenét eldobva menekült. A futása közben azonban szinte szó szerint belebotlott a vele szembe jövő Ádám József ispánba, aki aztán az odaérkező csendőrökkel lefogta a rablót, így az élve került kézre.
Az akció 10 percig tartott és a csendőrök összesen 71 lövést adtak le ezalatt a betyárokra, míg azok 6 lövéssel válaszoltak. Oroszlán Palit is eltalálták ötször, de a testét a csodával határos módon nem érték a golyók. A rablót Veszprémbe szállították, ahol hamarosan kihallgatták. Minden korábbi tettüket lelkiismeretesen bevallotta. Halott társait másnap a boncolásuk után Úrkúton, az egész lakosság jelenléte mellett temették el. Így ért véget Renkó Kálmán működése, s ezzel az egyik utolsó „klasszikus” futóbetyár is eltűnt. Alakját megőrizte a népemlékezet és a ponyvairodalom is, és e történetek gyakran a sajtóban is visszaolvashatók voltak. Ha nem is az egész nép de a pásztortársadalom még többnyire segítette őt és társait. Bár túlélte Ráday leszámolását a betyárokkal, az 1881-ben felállított, jól szervezett és jól felszerelt csendőrség azonban két hónap alatt felszámolta a bandát (és emellett több bűnöző is kézre került). Edvi Illés Károly írásában így emlékezik a betyárról:
„Ez volt a legmegfelelőbb vég, melyet a rabló szökése után elérhetett. A kezdet és a befejezés között kétségkívül megvan a harmónia; az emberiség érdekében azonban sajnálnunk lehet, hogy olyan egyéniség, ki a természettől nyert adományainál fogva bármely téren első lehetett volna, mostoha életviszonyai és korrumpált társadalmi állapotunknál fogva önmagának és embertársainak csak ostorává lőn.„[4]
Befejezésül pedig álljon itt Dobos Ilona gyűjtése 1968-ból, Kőszegről, ahol az adatközlő a bakonyi erdőről beszél, s ez a motívum és helyszín jól illeszkedik Renkó Kálmán sorsához is:
„A zsivány sírján nem nő fű
A világháborúba voltam a Bakonyba. Mikor mentünk, egy fának az alja nagy szögben kopasz volt, mint ez az udvar. Itt halt meg a zsivány, a pandúr lelőtte. Azóta ott nem nő fű.”[5]
[1] Budapesti Hirlap 1887. október 11. (280.sz.)
[2]Edvi Illés Károly: A megtért. Szegedi emlékeimből. In: Budapesti Hirlap XIV. évf. 170.sz. 2-3.o.
[3]Budapesti Hirlap 1887. október 11. (280.sz.)
[4]Edvi Illés i.m. 3.o.
[5] Küllős Imola: Betyárok könyve. Mezőgazdasági kiadó, Budapest, 1988. 188.o.
Felhasznált irodalom:
Preszly Lóránd: A csendőrség úttörői. Budapesti Hírlap nyomdája, Budapest, 1926.
Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv.Méry Ratio, Somorja-Budapest, 2009.
Veszprémi Független Hirlap VII. évf. 47. szám (1887. október 3.) – rendkívüli kiadás