Emlékezetpolitika a bíróságon 1936-ban
László Andor
1936 nyarán, amikor az Esti Kurír közölte Rákosi Mátyás életfogytiglani büntetésének hírét, a lapban azt megelőzte egy másik bűnügy, amelyben a korábban „nemzetgyalázás” miatt született ítéletet erősítette meg az ítélőtábla.[1] Történt ugyanis, hogy még az előző évben Szombathelyen a magyar történelmet áttekintő röpirat-sorozat jelent meg. A forradalmak és forradalmi hősök kultusza címet viselő rész hatalmas felháborodást váltott ki. A szerző, a legitimista Deme László szerint 1848 márciusának eseményeit sem a bécsi udvar, sem a magyar országgyűlés nem tekintette forradalomnak. Kezdettől nagy hangsúlyt fektettek az alkotmányosság betartására, a kormány „első dolga tehát az volt, hogy szigorúan leintette a hangos pesti kávéházi ifjúságot, hogy hagyja abba a felesleges forradalmi komédiát és hősködést”, „kicsapongások” által ne zavarják a törvényhozó munkát. Azt állítja, akkoriban nem tulajdonítottak nagy fontosságot március 15-e eseményeinek, melyek „nimbusza csak később keletkezett, valósággal úgy költötték hozzá azt azok a költők és írók, akik a tüntetésben reszt vettek, persze, hogy önmaguk minél nagyobb hősöknek tűnjenek fel.” Március 15-e „mint történelem, humbug, amiért igazán kár iskolai ünnepélyeket rendezni.”
Kossuth is megkapja a magáét: korábban anyagi érdekből követte el a hűtlenség és felségárulás bűnét, amiért börtönbe került, majd a Pesti Hírlappal lépett az izgatás terére. Híres 1848. július 11-i beszédében „a 200.000 honvédet a király és a haza védelmére kéri, a katonaságot a király, az alkotmány és a magyar nemzet iránt való hűségre esketik fel. Ez nem forradalom. 1848-ban nem is volt semmi szükség a forradalomra.” Miközben a nemzet összes kívánsága alkotmányos, törvényes úton megvalósult, a Pilvax „szájhős-hazafiai” tüntetéseket rendeztek, mozgósították a csőcseléket, magukat állították be a nép vezéreiként. Pedig mindannyian megbuktak az első népképviseleti országgyűlésen, hiszen a magyar nemzet egy Széchenyi, egy Deák „vezérségéhez szokott hozzá, nem volt hajlandó az utca szónokait kiváló államférfiaknak elismerni és őbennük nem vezéreket, hanem veszedelmes dilettánsokat, nem kívánatos, felelőtlen elemeket látott.”[2]
Deme írása hatalmas felháborodást váltott ki. Miután a rendőrség „a magyar állam és nemzet megbecsülése ellen elkövetett vétség és izgatás miatt” bejelentést tett az ügyészségen,[3] 1935. november végén elrendelték a „förmedvény” összes példányának elkobzását.[4] Arra az 1927-ben elfogadott törvényre hivatkoznak, amely nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét. A leírtakkal
„a nemzet lelkében fogalommá gyökeresedett Kossuth Lajosnak, Petőfi Sándornak és az egész márciusi ifjúságnak megcsúfolásával az ezekkel magát lélekben azonosító magyar nemzet és állam ellen meggyalázó cselekményt követett el.”[5]
A radikális liberális Esti Kurír egész oldalas tudósításának címe öles betűkkel hirdeti, hogy Elkobozták a szabadságharc hőseit sértő röpirat példányait. Részletesen bemutatják a botrányos cikket, megszólaltatják a két neves legitimista politikust, Griger Miklóst és Sigray Antalt, akik elhatárolódnak a szerző vitatott állításaitól.
„Az ilyen hebehurgya és sértő cikkeknek semmi közük nincs sem a legitimizmushoz, sem a nemzeti legitimista néppárthoz”
– jelentette ki Griger, aki más lapoknak is nyilatkozik arról, hogy Deme meggondolatlan és dilettáns állításai mélyen sértik a nemzeti kegyeletet; a politikus a 48-as szabadságharcot a függetlenségi és szociális gondolat utolsó nagy fellángolásának tartja. Az országgyűlési legitimista frakció szintén elhatárolódik a szerzőtől.[6] Ugyanezekben a napokban tiltakozások zajlottak Szombathelyen: az országzászló előtt összegyűlt tömeg késő este Deme lakásához vonult, ahol elszavalták a Nemzeti dalt, egy másik alkalommal ugyanott beszédeket tartottak, még hajnali 3-kor is érkeztek tüntetők házához. A Kossuth-nóta éneklésekor a Deme védelmére kirendelt rendőrök is vigyázz állásba vágták magukat. Az egyik országos lap „Deme László szégyeld magad!” Záptojásos tüntetés a szabadságharc-gyalázó ellen címmel jelentet meg szombathelyi beszámolót, amelyből megtudjuk, hogy miután betörték Deme lakásának ablakait, feleségével a rendőrségen kért védelmet. A város képviselőtestülete is elítélte a röplapot. Miután házkutatást tartottak nála, a nyugalmazott századost saját érdekében letartóztatták, a végzés szerint a rendőrség már „nem vállalkozhat tovább testi épségének védelmére.”[7]
Egy fiatal kormánypárti képviselő országgyűlési interpellációjában felháborodottan idézi „a szabadság lánglelkű apostolait” gyalázó sorokat, és kéri az illetékeseket, hogy akadályozzák meg a hasonló propaganda elharapózását. Törvénymódosítást javasol „a nemzet nagyjainak és tradícióinak” védelmére. Válaszként Kozma Miklós belügyminiszter hangsúlyozza, hogy Petőfi és Kossuth már régen tagjai a nemzeti panteonnak, Deme „nyelvöltögetése” még talapzatáig sem ér fel hatalmas szobraiknak. Szerinte a bírósági eljárásban a szerző elmeállapotát is vizsgálni kellene. Lázár Andor igazságügy-miniszter biztosítja az országgyűlést, hogy az ügyészség és a bíróság egyaránt „tudatában van a nemzeti ideálok nagyságának, amelyek védelméről itt szó van.” A legitimisták nevében egy képviselő ismételten elhatárolódik:
„ahhoz a cikkhez a legitimizmusnak és a legitizmusért harcoló Nemzeti Néppártnak semmi köze nincs, azzal azonosságot és egyetértést soha nem vállaltunk és nem vállalunk.”[8]
A korabeli sajtó nagy terjedelemben foglalkozott az üggyel, szalagcímek hirdetik a röpirat elkobzását, az ellentüntetéseket, Deme letartóztatását, hosszasan írnak a parlamenti vitáról, sőt fejtegetések jelennek meg a kormánypárt kétszínűségéről, amely a március 15-i ideálok védelmezőjeként tetszeleg, miközben a 12 pont számos követelésével ellenkező politikát folytat.[9] Letartóztatását követően Demét Győrbe szállították, ahol a pályaudvaron „parázs botrány” robbant ki, amikor felismerték „— Pfuj! Nemzetgyalázó! Szégyellje magát! — kiáltották Deme felé, majd öklök és botok emelkedtek a levegőbe.” Az őt kísérő rendőröknek kellett kimenekíteniük a fenyegető tömegből.[10] Egy másik ügyének tárgyalását követően a járásbíróság folyosóján hangos pfujolással tüntettek ellene, ezért Demét sietve kellett elvezetni a fogházba.[11]
A sajtó Deme korábbi ügyeit is megszellőztette: a Magyar Szent Korona Szövetség kizárta tagjai sorából, egy szombathelyi hitelszövetkezett bukása körüli perben hamis jegyzőkönyv alapján vádolt meg valakit. Részletesen bemutatják, megtudjuk róla, hogy 1918 végétől ő szervezte a szombathelyi MOVE-t, később a katonai rendőrség parancsnoka lett, a proletárdiktatúra idején internálják, trafiktulajdonossá vált, cikkeket írt, sajtópereket indított, és indítottak ellene. Megszállott királypártiságáról saját felesége vall:
„Ha tizenkét pengőnk van összesen, abból az uram nyolc pengőt ellegitimistáskodik.”[12]
Az újságok részletesen tudósítanak az 1936. márciusi tárgyalásról. Az ügyészség szerint Deme súlyos támadást intézett az 1848-as szabadságharc hősei ellen, amikor az akkori eseményeket Károlyi Mihály és Kun Béla forradalmával azonos forradalomnak minősítette. „Magyar ember hogy mondhat ilyet?” – kérdezi a bíró, majd kifogásolja, hogy a vádlott forradalomnak nevezte a szabadságharcot. Deme azzal védekezik, hogy különbséget próbált tenni a kettő között, a forradalom az állam törvényes rendjének erőszakos felforgatása, amire 1848-ban október 8-tól került sor, akkortól az uralkodói feloszlató rendelet ellenére mégis együtt maradt az országgyűlés, „politikai szélhámosok, kalandorok próbáltak érvényesülni.” Fenntartja korábbi állításait: 1848-ban „ugyanolyan erőszakos, terrorisztikus dolgok történtek”, mint 1918-1919-ben, „a három forradalom között nem volt különbség.” Hasonlónak mondja Lamberg és Tisza István meggyilkolását, a 48-as forradalom „végtelen szerencsétlenségbe döntötte a nemzetet”, ahogy minden forradalom, csak ártott az országnak.[13]
A Pilvax-kávéházban tanyázó radikális ifjúságot a pozsonyi diéta ellenparlamentjének nevezi, amely „mindenképpen hátráltatni próbálta az igazi alkotmány kivívását.” Szerinte a 12 pontot már március 14-én elfogadták Pozsonyban, Petőfi „politikája az urak, a papok és a királyság gyalázása… egyes verseiben szóról szóra azt írta, amit Kun Béláék hirdettek”, a vöröskokárdás, vöröstollas ifjak, a felelőtlen elemek vezére, aki „nemzetközi vörös forradalmat akart… világforradalmat, vörös respublikát, vörös lobogó alatt.”[14] A védő arra hivatkozik, hogy a kérdés elbírálásához kevés a bíróság középiskolából hozott történelmi tudása, és külső szakértő bevonását kezdeményezi: hallgassák meg Szekfű Gyulát vagy Eckhart Ferencet, a kor két ismert történészét a kérdésben. Szekfű legismertebb, legnépszerűbb munkájában Kossuthot a liberális radikalizmus vezéreként, az idealista, érzelmi politizálás híveként mutatta be (szemben a realista Széchenyivel, aki konzervatív eszménykép).[15]
Az ügyész elutasítja a javaslatot: semmiféle történelemtudásra nincs szükség az ítélkezéshez, korábban törvénybe iktatták március 15-e és Kossuth Lajos emlékét, így a vádlott „a magyar állam és a magyar nemzet becsülete ellen vétő bűncselekményt követett el.” A vádbeszédben az ügyész azt is nehezményezi, hogy a tárgyaláson Deme „újabb gyalázkodásokat követett el”, ami „elszomorít minden magyar embert.” A védelem árnyalt történelmi értékelést tart szükségesnek, hiszen 48 esetében „az illúzió ellentétben áll a történelmi igazsággal. A 48-as héroszi nagy küzdelemnek árnyékai is voltak. A szabadságharcnak voltak hősei és betyárjai.” Azzal próbálja menteni Deme állításait, hogy valójában nem 48 márciusát, csupán annak „selejtes elemeit” gyalázta. Arra hivatkozik, hogy Petőfi a kiváló költő szertelen politikus volt, Adyt sem lehet pusztán gyengeségei alapján megítélni. Szerinte Kossuth akkora nagyság, hogy kibír minden kritikát, hibáiról csakúgy lehet beszélni, mint Széchenyi esetében. Surányi Miklós akkoriban megjelent regényét hozza fel példának, amely nagy felháborodást váltott ki a korban (a legnagyobb magyarnak saját sógornője iránti szerelmét tárgyalja).[16]
A bíróság „egyrendbeli, a magyar állam és nemzet megbecsülése ellen irányuló sajtó útján elkövetett vétségben” mondta ki bűnösnek Demét, aki állításaival „csorbította a magyar nemzet becsületét”, sértette önérzetét. Büntetésként 6 hónapi fegyházat szabtak ki, e mellett 3 évi hivatalvesztéssel és politikai jogainak ugyanannyi időre való felfüggesztésével sújtották a röplap szerzőjét.[17]
Az ügynek további utózöngéje is volt. A védőügyvéd Sulyok Dezső épp ekkoriban ült át az országgyűlésben a kormánypárt soraiból a legitimisták közé. A pápai NEP-szervezet választmánya tiltakozott a képviselő „hazafiatlan magatartása ellen”: Deme mentegetésével azonosította magát állításaival. A pápai ügyvédi kar a védői szabadság korlátozását látta a támadásban, Sulyok pedig hét helyi személyiség ellen tett feljelentést rágalmazásért és becsületsértésért. Sulyok később Pápa polgármestere lett, és az 1945-1947 közti átmeneti időszak fontos politikai szereplőjévé vált.[18]
Figyelemreméltó a forradalom szó használata. Az már reformkori felbukkanásakor negatív jelentéssel bír, hiszen a rosszemlékű francia események és a szomorú véget ért jakobinus összeesküvés után sokak számára úgy tűnt, hogy az erőszakos forradalom megakadályozhatja a békés reform kifejlődését. A későbbiekben is többen tagadták az 1848 tavaszán végbement változások forradalmi jellegét, Kossuth vagy éppen a márciusi ifjú Jókai egy országgyűlési felszólalásában elutasítják a forradalom kifejezés használatát, hiszen akkor törvényes és békés folyamatok zajlottak le.
Az 1918-1919-es események még inkább rossz hírbe hozták a forradalom kifejezést, és az akkor jelentkező köztársasági eszmét. A nemzetgyűlésben egy képviselő arról beszél, hogy „a magyar történelmet hazudtolná meg és a magyar lélek ellen vétene” az, aki a korábbi évszázadok szabadságharcait „akár lázadásnak, akár forradalomnak, akár pedig köztársasági akarásnak akarná nevezni. Ez nem volt egyéb, mint Magyarország függetlenségére való helyes törekvés.”[19] Láthattuk, hogy a Deme ügyében eljáró bíró is helyteleníti, hogy a vádlott forradalomnak mondja a szabadságharcot. (A forradalom később is felbukkan ilyen jelentéssel. 1956-ban Mindszenty József leszögezi hogy „a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc… A rendszert az egész magyar nép söpörte el.”[20] Napjainkban is akad, aki szerint a forradalom „életidegen, spekulatív elgondolások ráerőltetését a társadalomra.”[21]) Az ellenforradalminak nevezett időszakban lett március 15-e nemzeti ünnep (korábban a 48-as törvények király általi szentesítésének napját, április 11-ét tették azzá), miközben meglehetős idegenkedéssel tekintettek a romboló, felforgató jellegű forradalmakra. Igyekeztek hát különbséget tenni 1848-49 és a hetven esztendővel későbbi események között (miközben 1918 őszén a Kossuth-nótát Károlyira átköltve énekelték Pest utcáin).
A röpirat korabeli fogadtatása pontosan jelzi micsoda hallatlan szerepe volt az 1848-49-es eseményeknek a magyar nemzettudat kialakulásában, ahogyan egy tudósítás fogalmaz: „Az ügyészég szerint Deme ezzel a röpiratával a 48-as eszmét és Kossuth Lajos nagyságát, amelyek ma köztudomás szerint egybeforrottak a magyar nemzeti gondolattal, példátlanul megcsúfolta.”[22] Egy alkalommal a bíró így fakad ki: „Magyar ember hogy mondhatott ilyet?”
A magyar történeti tudat napjainkban tapasztalható zavarodottsága különösen feltűnő, ha arra gondolunk, hogy nincs olyan jelentős 20. századi magyar politikus, államférfi, akinek megítélése viszonylag egyöntetűen pozitív volna, és akinek esélye lenne bekerülni a nemzeti panteon tagjai közé. Manapság a Demééhez hasonló történeti fejtegetések cseppet sem keltenek ekkora felzúdulást, több helyen olvashatunk, hallhatunk elítélő fejtegetéseket Kossuthról vagy 1848-49 eseményeiről, akár hasonló legitimista alapállásból, a törvényes uralkodó elleni lázadókként bemutatva a magyar szabadságharc szereplőit. Mások elvakult liberális, szabadkőműves szereplőket látnak, akik világforradalmat akartak, vagy éppen a nemzetiségi jogok kiterjesztése, a konföderáció gondolatának felvetése miatt kárhoztatják őket. A korábbi évszázadok kiemelkedő személyiségeit is sokan elmarasztalják.
Hányadán is állunk ma a történeti emlékezettel? Mennyiben beszélhetünk ma egyáltalán kollektív történeti emlékezetről? Vannak-e még olyan múltbeli mozzanatok, események, személyiségek, akik közismertek, és akiket példaként lehet a mai nemzedékek elé állítani? – mint egy évszázaddal ezelőtt, amikor Kossuth vagy a márciusi ifjak kultusza annyira általános volt, hogy Szombathelyen (valószínűleg) spontán tiltakozás támadt ennek a közös emlékezetnek a megkérdőjelezésekor.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek és felhasznált források:
[1] Esti Kurír, 1936. június 26.
[2] Bárczay János interpellációja. In: Az 1935. április hó 27-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója IV. Bp. 1935. 69. ülés (1935. december 4.) 393.
[3] Pesti Napló, 1935. november 28.
[4] Magyarság, 1935. november 29.
8 Órai Újság, 1935. november 29.
[5] Esti Kurír, 1935. november 29.
[6] Esti Kurír, 1935. november 29.; Magyarország, 1935. november 29.
[7] Budapesti Hírlap, 1935. december 3.; 8 Órai Újság, 1935. december 4.; Magyarország, 1935. december 4.; Kis Újság, 1935. december 4.
[8] Az 1935. április hó 27-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója IV. Bp. 1935. 69. ülés (1935. december 4.) 393-397.; Az 1935. április hó 27-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója IV. Bp. 1935. 70. ülés (1935. december 5.) 428-429.
[9] 8 Órai Újság, 1935. december 6.
[10] Esti Kurír, 1935. december 10.; 8 Órai Újság, 1935. december 10.; Kis Újság, 1935. december 10.
[11] Kis Újság, 1935. december 17.; Esti Kurír, 1935. december 17.
[12] 8 Órai Újság, 1935. november 30.; 8 Órai Újság, 1935. december 3.; Az Est, 1935. december 10.
[13] Pesti Napló, 1936. március 31.; Az Est, 1936. március 31.; Pesti Hírlap, 1936. március 31.; Budapesti Hírlap, 1936. március 31.
[14] Pesti Napló, 1936. március 31.
[15] Pesti Napló, 1936. március 31.
[16] Pesti Napló, 1936. március 31.
[17] Pesti Napló, 1936. március 31.
[18] Újság, 1936. július 10.
[19] Tasnádi Kovács József felszólalása. In: Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója IX. Bp. 1921. 170. ülés (1921. március 21.) 143.
[20] Mindszenty 1956. november 3-i rádiónyilatkozata.
[21] Turgonyi Zoltán véleménye (Mandiner)
[22] Az Est, 1936. március 31.; Pesti Napló, 1936. március 31.
A nyitóképen a szombathelyi Berzsenyi tér, balra a püspöki palota (Dr. Varga Csaba/FORTEPAN, 133530)