A Magascé-közép: Régi idők női futballszurkolói – sajtótükörben. Második rész

Baráth Katalin

A magyar futball országos felvirágzását a tízes évek második felében, az MTK-féle aranycsapat formájában szakmai sikerkorszak is követte. A szervezeti szintet azonban a klubok közötti nézeteltérések (a pályavitákról például már szóltunk) és a játékosállomány megélhetési célú, tömeges kivándorlása jellemezte, a közönséget pedig az össztársadalmat átitató erőszakosodás (avagy a brutalizáció, hogy a nemzetközi szakzsargont visszhangozzuk).

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Arctalan „hölgy”-ből Várday Tódorné és Bárkányi Ilonka: a húszas-harmincas évek nőszurkolói

A „hölgyek” talán a fentiek miatt maradtak ki a meccstudósításokból. De még talán azért is, mert számukra egy mérkőzés megtekintése hangsúlyozottan társasági eseménynek számított, és a háború vagy a frontra, vagy munkába szólította mellőlük a vőlegényt, férjet, fiút vagy apát – miközben rájuk is nagy anyagi és személyes terhet hárított. A húszas évek közepére viszont a nők is visszatértek a tribünökre, és nemcsak a kényelmesebb, drágább páholyokba, hanem a pótszékes szektorba is. Az állóhely („küzdőtér”) azért még most sem az ő jellemző terepük volt.

Hölgynézők a lejtőn – Forrás: Sporthírlap, szeptember 15.

A két világháború közti két évtized sportsajtója továbbra is gyakran vette egy (immár nem malomkerék)kalap alá a közönség nőtagjait, és szónokolt általánosságban arról, mennyire csinosak, csúnyák, hangosak vagy önérdekvezéreltek. Az előző időszaktól eltérően azonban az újságírók a hölgydrukkereket egyesével is rendszeresen megfigyelték, megszólították, saját hangot-nyilvánosságot biztosítva számukra. Az eddig dísz- vagy épp jutalmazószerepet betöltő távoli, névtelen „hölgyből” a tribünök – jó értelemben – megszokott jelensége lett. Ami részben a sportsajtó professzionalizációjának, sokszínűvé és személyesebbé fejlődésének a következménye, egyszersmind talán a labdarúgók körül kialakuló sztárkultuszé is. Mivel hogy ez az „új” sportriporter érdeklődni kezdett a futballsztárok anyja, menyasszonya, felesége, de az Orth- vagy Sárosi-rajongó Nézőtéri Annuska iránt is.[1]

A magyar nőszurkoló mint pozitív jelenség

A „bájos hölgyszurkoló” korábban kialakult, arcvonások nélküli portréját persze nem égették azonnal hamuvá a háború lángjai. Ugyanakkor e kép a nőről, aki üdítő színfoltja a lelátóknak, nemcsak tovább hagyományozódott, de árnyalatokkal is gazdagodott.

[T]alán az egész világon Budapest dicsekedhetik a legtöbb hölgyszurkolóval. Még az állóhelyen is szép számmal találunk hölgyeket, hát még az ülőhelyeken… Reggelente nem ritkaság nálunk a sportlapot olvasó aktatáskás hölgy, aki éppen a harmadik dugó[2] leírásába merül el, felidézve emlékeit kedvenc csapatának sorsdöntő mérkőzéséről. Válogatott meccs előtt délben sok háziasszony szól ki türelmetlenül a konyhába: – Na, mi az, Ede, még mindig nincs kész az a rántás, elkésünk a meccsről, pedig akkor jaj neked!… És ezeknek a lelkes

hölgyszurkolóknak a sajátos szempontjait mi sohase vettük figyelembe – ezután se vesszük –, mert a sport nem ismer nemeket. (Sporthírlap, 1937. november 13.)

A legtöbb hölgyszurkolós híradás természetszerűen a Hungária (az MTK profi csapata futott e néven) és a Ferencváros drukkereit énekelte meg. A Hungária csinos és hangos ún. menyasszonygárdája a vidéki mérkőzéseken is feltűnést keltett, a Hungáriától épp vereséget szenvedő Fradi szimpatizánsairól pedig már-már novellisztikus hangon számol be az alábbi szöveg, példázva a sportújságírás irodalmi nívójának emelkedését, no meg a nőszurkolók iránti érdeklődés differenciálódását:

A Ferencvárosból gurult a körúton a 6-os, amelyen két asszony beszélgetett tegnap reggel. A vasárnapi szórakozásról folyt a szó.

– Imre oly ideges volt az este, hogy nem is vacsorázott – kezdte az egyik. – Igen, nem mesélt, mint máskor, semmit a meccsről.

– Persze, hogy nem, mert kikaptunk.

– Kicsoda?

– Hát mink, a ferencvárosiak.

– Kitől?

– Nem tudom, de alighanem az MTK-tól. Tudod, engem nem nagyon érdekel, de néhányszor már kint voltam, mert az Irénke nagyon szereti a meccset.

– Én még sohasem voltam meccsen, mert az nagyon durva. A teniszt szeretem. És mit mondtak, hogyan kaptunk ki?

– Nem meséltek semmit, csak az Irénke mondta, hogy az Imre dühében a zöld-fehér zászlókat tépte össze.

– Miért?

– Hát mert a zöld-fehér a mi színünk, te nem tudod? És a kék-fehér az MTK.

A másik nagyon elcsodálkozik erre, és mélységes szomorúsággal szól:

– Akkor biztosan kikaptunk. Nem szeretem a futballt, de azért kár, ha a Ferencváros kikapott.

Én meg úgy sajnáltam, hogy a két utastárs már a Rákóczi útnál leszállt.  (Nemzeti Sport, 1928. május 15.)

A gúny céltáblái

A „nem ért hozzá” toposza természetesen tovább bimbódzott, sőt a szurkolónő „nézőtéri ballaszt”-ként való felfogása is elterjedt. A nő eszerint azért jár meccsre, hogy mutogassa magát, felvonultassa legújabb ruháit, idegesítse férfikísérőjét, ostobaságokat beszéljen. A pályán páváskodó nődrukker egyetlen célja tehát, hogy a figyelem csakis reá háruljon.

A Sporthírlap (t. l.) szignójú tudósítója kegyelmet nem ismerő gúnnyal foglalta tíz, kivétel nélkül elítélő pontba „a hölgyszurkolók természetrajzát” (1939. július 1.) Érzékeltetésül csupán két tétel:

4. A hölgyszurkoló úgy érzi, hogy miatta van a meccs, s az egész pálya legyen megtisztelve, hogy ő kijött. Ehhez képest a hölggyel nagyon finoman kell bánni, s mindannyiszor felelni kell neki, valahányszor kérdez. Ez azonban nem könnyű, mert: 1. Ha részletesen magyarázol, elunja. 2. Ha ideges vagy, könnyezni kezd. 3. Ha szakszerű vagy, kinevet. 4. Ha viccelsz vele, megsértődik. 5. Ha nem felelsz, parasztnak nevez. 6. Mindegy, hogy mit csinálsz, úgysem érti meg. De ha véletlenül megértené is, akkor is letagadná, hogy érti. Dehogyis érti ő! Nem finom dolog az.

5. Mennél szebb a hölgy, annál kevésbé ismeri a szabályokat, s annál kevésbé érdekli a mérkőzés. Feltűnően szép hölgy le sem néz a pályára. Viszont, ha a hölgy csúnya, akkor néha még a lesszabály is a kisujjában van.

A megszemléltetett és csúnyának találtatott nők egyébként is külön kategóriáját képezték az élcre méltó témáknak. A tribünhíradók visszatérő epizódja például a tömegben elveszített férjét vagy vőlegényét kereső nő, akiről a tévedhetetlen ízlésű újságíró a külseje alapján megállapítja, hogy Jenő helyében bizony ő se sietne megtalálni az asszonyt.

A nőszurkoló viselkedése

Statisztikai felmérések hiányában lehetetlen megállapítani, a női nézők milyen mérkőzésekre látogattak ki előszeretettel. A tudósítások azt sejtetik, hogy a presztízsmeccseken (válogatott találkozók, nemzetközi klubmérkőzések, hazai rangadók) különösen feltűnő volt a hölgyszurkolók tábora. Vajon tényleg többen jöttek, vagy csak a nők egy „feltűnőbb”, a társadalmi ranglétrán magasabb pozíciójú rétegének megjelenése tette kiáltóbbá a hölgyjelenlétet ezeken az eseményeken? Nehéz megmondani. A beszámolók szerint főként az osztrák-magyar összecsapások vonzották a reprezentációs igénnyel fellépő, minimum középosztálybelinek sejthető nőket:

Nemcsak sportesemény. Társadalmi esemény is. Ez az a mérkőzés, amely mindig a legtöbb laikus nézőt vonzza ki a tribünökre, az osztrák–magyar mérkőzésen vannak a hölgyek a legnagyobb számban képviselve. […] A nézőtér: garden party, théâtre paré. […] Az osztrák–magyart végignézni: társadalmi kötelesség, divat. (Sporthírlap, 1935. november 9.)

– hasonló minősítést olvashatunk a Közép-európai Kupa meccseiről is.

Leskelődés a kerítésen túlról – Forrás: Sporthírlap, 1932. november 3.

Persze a nők nem csak reprezentáció céljából foglaltak tért a pályákon. A kényszerűségből kilátogatóktól a dulakodókig az asszonydrukkerek színes és népes tablója tárul elénk. A futballista- és edzőfeleségek (mint majd szólunk róluk) inkább a szakértő hölgyközönség csoportjába sorolhatók, de például a honi futballtörténet drámai pályát befutó sztárja, Orth György (aktuális színésznő) felesége csipkét horgolt a nézőtéren. „Hűségesen ott van minden MTK-meccsen a Gyurival. S le nem veszi szemét a pályáról – ha Gyuri játszik. De ha nem játszik is a népszerű Gyuri, Orthné ott ül mellette hűségesen a páholyban, de ilyenkor ügyet sem vet – a játékra.” (Nemzeti Sport, 1924. április 1.) Hasonló vérmérsékletű teremtés lehetett az is, aki Hungária-Fradi találkozón, az elsőrendű páholy első sorában „az egész mérkőzés alatt regényt olvasott. Szünet nélkül, még a mérkőzés legizgalmasabb jeleneteiben sem pillantott fel.” (Nemzeti Sport, 1939. december 5.)

Voltak asszonyok, akik stanicliban szolgálták fel férjüknek a nézőtérre exportált vasárnapi ebédet. Olyanok is, akik télvíz idején az elegáns bunda alá rejtett pálinkás üveg tartalmával hevítették magukat. Egyeseket az sem tántorított el, ha a Fradi egy debreceni vizitje alkalmával a futópályán felsorakoztatott pótszékekre, egy Hungária–UTE rangadón pedig az újpesti játékteret körbeölelő „motorkerékpár-pálya nyaktörően meredek lejtőjére” szorultak. „Számos csinos hölgyet láttunk itt székeiken egyensúlyozni” (Sporthírlap, 1927. szeptember 15.)

Előfordult, hogy a meccs egyik vagy másik aktorát csupán a hölgyek nemeslelkűsége mentette meg. Egy Lapterjesztők kontra Siketnémák találkozó közben kiderült, hogy előbbieknek nem futja a Thököly úti pálya bérére. A történet meglehetősen siralmas képet fest a gazdasági világválság futballéletéről:

A mérkőzés bevétele annyira kevés volt, hogy a Lapterjesztők a pályabért sem tudták belőle kifizetni. A pályabérlő KASC-nak pontosan még 3.25 P[engő] követelése volt. A baj ekkor történt, mert a Lapterjesztők elnökének, intézőjének és drukkereinek összesen nem volt annyi pénze, hogy a követelést ki tudták volna egyenlíteni. Az élelmes intéző pénz hiányában ezért a csapat használt labdáját ajánlotta fel az összeg fedezésére, de a KASC ezt nem fogadta el. Sőt a Lapterjesztő-játékosokat le akarták zavarni a pályáról. A mérkőzés folytatása már-már veszélyben forgott, mikor az utolsó pillanatban a Lapterjesztők egyetlen hölgydrukkere erszényébe nyúlt, és kiürítve annak tartalmát, kifizette a követelést. A meccset így tovább folytathatták, s – ami a Lapterjesztőnél ritka – győztek is. (Nemzeti Sport, 1930. november 19.)

A rákospataki (!) Juventus részéről nemcsak a szurkolók próbálták szöges bottal lohasztani a nagytétényi iparosok játékkedvét, hanem maga a mezőny is négyesével ütlegelte az ellenfél egy-egy képviselőjét. Az egyik áldozatot „végül is a VI. ker[ület] egyik játékosa és a nézőközönségből berohant – két hölgy mentette ki szorongatott helyzetéből.” (Nemzeti Sport, 1931. november 25.)

A nők egy része sajnos a nézőtéri etikett kevésbé emberbarát fejezeteit is alaposan kitanulta. „Egy Sabaria-drukker hölgy bottal nekiment egy Hungaria-drukker úrnak, és addig verte, amíg az úr ki nem vetkőzött a lovagiasságából, és maga is erőszakhoz nem nyúlt” – mindezt az Üllői út állóhelyes tribünjén (Pesti Napló, 1928. október 23.) Ennél is nagyobb vihart kavart egy szegedi játékos húga, Bárkányi Ilona, aki egy 1938-as Szeged–Kispest találkozó alkalmával olyan vehemenciával sértegette Klein Árpád játékvezetőt, hogy az MLSZ fegyelmi bírája hat hónapra eltiltotta a labdarúgás helyszíni élvezetétől. Hogy miként csengett a verbális inzultus, nem árulták el az esetről cikkező lapok, csak azt, hogy maguk a nézők adták föl az úrileányi illemből kivetkezett Bárkányi kisasszonyt.

Az alábbi, (m. p.) szignóval jegyzett elbeszélés tán még a fenti eseteknél is elevenebbül – és irodalmibb igénnyel – adja vissza a női szurkolók jelenlétének alapvetően pasztell árnyalatait (Sporthírlap, 1932. március 17.):

Lányok a viharban

Két hölgydrukker ült előttem vasárnap az újpesti stadion terasz-tribünjén. A két fiatal lány bundával és egy jól megtermett termosz-palackkal ellensúlyozta a koratavasz még játszi, halvány napsütését, és minthogy az előmérkőzés finise és a derbi között az idő a relativitás elméleténél fogva is túl hosszúnak tetszik, „időhúzás” céljaira jókora papírzacskóba tömött kókuszcsókot hoztak magukkal.

A két Miss Futball szíve, mint a következőkből méltóztatnak látni, békebeli hevességgel dobogott a Hungária út kék-fehér klubszínű fiaiért. A két sporthölgy „párt”-állását abból sikerült minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy az előmérkőzés csapatainak levonulása után olyan izgalom vett rajtuk erőt, mint például Szalayn ama bizonyos öngól bebombázása után.

A vasárnapi derbi hölgykoszorújának eme két kék-fehér virága részéről ugyanis: „Jaj, csak le ne rúgják a Jenőt”, „Jaj, csak ne essék baja a Híresnek’’, „Jaj, csak beváljon a kis Szabó” és ehhez hasonló féltő izgalom hangzott bele a terasz-tribün „félházas” nézőseregébe.

*

A pályán megjelenik a Hungária-gárda, két hősünk ujjongva feláll a helyéről, és egyszerre mondják: „Itt a drága Kalmár, itt a drága Nagy Jancsi, itt a drága Titkos”, és hasonló jelzők kíséretében felsorolják az összes fiúkat.

Mellettük egy úr ül csendben, és amikor az Újpest csapata kivonul, a férfi félhalkan, félig a hölgyek felé fordulva ezt mondja:

– Itt a „drága” Jakube.

*

Folyik a játék, izgalmuk ha lehet – még nagyobb méreteket ölt, az Újpest ellenfele kapuja előtt nyilvánítja gólszerző vágyait, fogynak a percek, fogy a hölgyek kókuszcsókja, és amikor Szalay azt a bizonyos… 1:0! A lányok újra felállanak, és egyszerre mondják:

– …az a drága Szalay!

*

Most egy percig mindent elfeledve átadják magukat az öröm boldogító érzésének, kinyitják a

termoszt, és mint nagy ünnepségeken szokás, isznak India, Olaszország és Káposztásmegyer tea néven egyesített termékéből. Utána leveszik a padról a kókuszcsók-csomagot és „boldognak”, „boldogtalannak” osztogatnak belőle…

*

Az a bizonyos jelenet következik, amikor az egyik Szabó a cipészipar stoplis termékével a másik Szabó iránti érzelmeinek radikális módon ad kifejezést. A hölgyek most még nagyobb izgalomba esnek, és egyikük olyan jelzőt talált használni az idősebb Szabó ténykedésére, ami az egyik közelben ülő újpesti drukker ellentetszésével találkozott. Az újpesti drukker haragosan szólt:

– Mondja ezt kisasszony a P. Szabó szemébe, majd a félidőben idehívom.

Magából kikelve mondja a hölgy:

– Hogy én a szemébe mondjam? Inkább nem drukkolok tovább, nem is akarom látni, aki ilyent tesz!

*

A két kisasszony már nem drukkol, csendben ülnek a derbi változatos küzdelmei alatt, csak összesúgnak néha, és csak a mérkőzés végén szól az egyik megtört, elcsukló hangon:

– Mondd kérlek, nagyon fájhat a lába a szegény… Avarnak?

A rajongók

1938, a világbajnokság éve. A május végi reggelen álmatagon várja indulását a magyar különítmény. A Keletiben nőrokonok és a nem rokon nők zsongják körül a fiúkat, nemkülönben a szakvezetőket:

Schaffer és egy zöldruhás fiatal hölgy próbál hangulatot csinálni. Schaffer elemében van. Mindaddig, amíg a zöldruhás hölgy a bajnokságról nem kezd beszélni. E pillanatban hátat fordít az edző és menekül. „Nem akarok a bajnokságról hallani. Beszéljünk inkább a VB-ről!” (Nemzeti Sport, 1938. május 31. – Schaffer „Spéci” Alfréd csapatát, a Hungáriát alig pár nappal azelőtt páholta el a Győri ETO.)

Nem tudjuk, a pályákon túl az éjszakai életben szintén legendás Spéci az elvesztett döntő után is szívesebben beszélt-e a vébéről, az viszont bizonyos, hogy a harmincas évek hazai futballvilágában már természetes jelenség volt a sztárkultusz. A hölgyek az interjúkban sem tagadták, hogy egy jóképű fedezeteket felvonultató csapatnak könnyebb szívvel drukkolnak, a sportrelikviákat és meccsjegyeket is árusító budai kézimunkaboltban pedig megfordult „egy igen előkelő idősebb hölgy, aki elkérte a Takács II.-t ábrázoló plakátot. Szobadísznek.” (Nemzeti Sport, 1931. november 18.) A Nemzeti Sport viccmelléklete nem átallotta kiszerkeszteni a Fradi világbajnoki ezüstérmes támadójának egy hölgydrukkerét, kizárólag a „Toldi szerelme” poén kedvéért.

A rajongók a Ferencváros tea- és táncdélutánjáról sem hiányoztak. Két piruló hölgy közvetítővel kérette asztalához a magyar foci ez idő tájt talán legragyogóbb csillagát, a feszengő Sárosi Györgyöt. „Ám megszólalt a mentőangyal a zenekar személyében. Gyurka hirtelen elhatározással táncra kéri az egyik hölgyet, és elegáns nekirugaszkodással radírozni kezdi a fényesre simított padlót.” A Sporthírlap nemcsak ezzel a beszámolóval (1934. február 3.) jelezte, hogy figyel a rajongónők olvasótáborára, hanem egy külön számukra készült összeállítással is, amely partiképesség szempontjából taglalta a válogatott tizenegyet. A Sárosi doktorról írottak alapján a teadélutános hölgy örülhetett, hogy a sztár legalább egy tánc idejéig tűrte a társaságát:

Sárosi életében nem játszanak nagy szerepet a nők; éppen ezért tud hatást tenni rájuk. Társaságban kitüntető udvariassággal és kedvességgel beszél velük, de amint lehet, otthagyja őket, hogy jogról, irodalomról vagy sportról beszélhessen valakivel. Az a titkos tippem volna az olvasó-hölgy számára, hogy próbáljon jogról, irodalomról és sportról beszélni vele. De ne csodálkozzék, ha Sárosi elmenekül tőle, mert már unja a jogot és az irodalmat. Ő ugyanis kiismerhetetlen. (1937. november 13.)

Sárosi György a táncparketten – Forrás: Sporthírlap, 1934. február 3.

Akadt rá példa, hogy a rajongó nőszemélynek végül sikerült a házasság gólvonalán túlra cseleznie magát. Többen viszont megelégedtek halandó társsal is, akit nem messziről kellett csodálni, hanem akivel egymás mellől csodálhatták a sztárokat. Egy meccs párkereső program gyanánt sem számított hajmeresztő ötletnek, amiről a korabeli apróhirdetések is árulkodnak. Ahogy arról is, a lányok mellé már nem kellett feltétlenül gardedám, ha stadionba készültek, az ottani nyilvánosság előtt nélküle is tisztességgel mutatkozhattak: „MECCSLÁTOGATÁSRA csinos, intelligens partnernőt keresek. Választ »Hungária drukker« jeligére fiókkiadóba.” (Az Ujság, 1938. január 30.) „MELYIK intelligens, magas, harmincas izr[aelita] úri fiú lenne szórakozáshoz és futballhoz partnerem. »Állandó páholy« jeligére főkiadóba.” (Az Ujság, 1939. május 14.)

A szakértők

– Haj-rá magya-rok, haj-rá magya-rok!

És a férfihangok között vékony cérnaszálhangok: a nők.

Valamikor – nem is régen – még nagyon kevesen látogatták a meccseket a gyengébb nem képviselői. Aztán lassanként rájöttek, hogy a legújabb divatot látni és bemutatni

nagyon alkalmas egy-egy válogatott mérkőzés. Üdítő szórakozás volt szünetekben a színekben pompázó és korzózó hölgygárdát nézegetni. Közben sok-sok vicc született róluk, arról, hogy mennyire nem értenek a futballhoz.

De a nők addig jártak ki a meccsekre, míg lassanként megtanulták, hogy mi az ofszájd, mi a hendsz, drukkolni is kezdtek. Épp olyan lelkesen, épp olyan fanatikusan, de másképp. A férfi: ordít, gesztikulál, káromkodik és magyaráz.

A nő: tapsol, sikít és sír.

A férfi lelkesedése indulatból fakad, a nőé: szívből. Egyik sem kevesebb a másiknál, kiegészítik egymást.

Vasárnap a nőket figyeltük, és annyi sok szakértő nyilatkozat vagy ősdrukkeri hozzászólás után a legújabb drukker-osztály tagjait szólaltattuk meg. (Sporthírlap, 1933. október 25.)

„Haj-rá magya-rok, haj-rá magyarok! – Forrás: Sporthírlap, 1933. október 25.

A sportsajtó nemcsak ezen az egy vasárnapon, de egyre több meccsen szólította meg a tribünök asszonyi hadát. Véleményt mondhatott például Telcs Márta (1933): „Disznóság, hogy milyen durvák ezek az olaszok. Így lerúgni. De juszt fogunk győzni! Látja, milyen jó a kis Taki? Cuki!” Szőke Kató (1929): „Újpestet tippelem bajnoknak, lényeges anyagi érdekről van szó: lefogadtam ugyanis az újpesti győzelmet, de ettől függetlenül is megérdemlik, mert szépen dolgoznak és kitartóan, igazán impozáns, amit csinálnak.” Diósdi Ilonka (1939): „Hát tudja, ez nem olyan egyszerű. Én Polgárt hátul játszatnám. Ha Kiszely nem játszhatna, Bíró, Sárosi dr., Toldi, Jakab, Gyetvai lenne a csatársorom.” Steiner Lívia (1939): „Szerintem ugyanis a Hungária csak úgy nyerhet, ha így áll fel: Szabó – Kis, Kállai – Négyesi, Turán, Sebes – Cseh, Müller, Bíró Sanyi, Turay, Titkos. Gondolja, hogy a vezetőség ilyen csapatot állít össze? Ugyebár nem gondolja, mert nem is gondolhatja. Márpedig minden összeállítás, amely ettől eltér, csak ronthat a csapaton.”

Akadt köztük, akinek úgy kellett szakértenie, hogy (a világválság idején sokakkal egyetemben) be sem jutott a stadionba, hanem két fiatalember tenyerén egyensúlyozva tudósított a Hungária út kerítésén túl zajló válogatott meccs eseményeiről:

– Bravó Korányi, ezt jól csináltad, mindig mondtam, hogy te vagy a legjobb magyar bekk. Te nem vagy szívbajos… Jól van, Borcsa, úgy látszik, öreg napjaidra megtanulsz passzolni, ejnye, Sárosi… Jól van Avar, most átadta a labdát Toldinak, az vissza Lázárnak, Lázár előremegy, Dérinek adja, Déri beadja, nincs, aki átvegye, a német bekk tisztán elrúghatja…

És így tovább, kérem szépen.

A hölgy nemcsak drukkernek kiváló, hanem speakernek is beválna, a szakértelmét illetőleg. (Sporthírlap, 1932. november 3.)

Ezek után semmi ámulnivalónk nincs azon, hogy a lap tabellapályázatára, amelyben a bajnokság következő heti állását kellett pontosan megtippelni, hölgyek is küldtek telitalálatos szelvényt (1929-ben legalábbis).

A futballista- és edzőfeleségek (lányok, anyák) szakmai nyilatkozataiból külön vademecumot lehetne összeválogatni, holott ők sem kényszerültek rá, hogy feltétlenül elmélyüljenek férjük munkahelyi problémáiban. A Hungária-feleségektől ugyanakkor érdemes itt is idézni egy Szomszédok-szövegkönyvbe illő dialógust, amit egy döntetlenre végződő örökrangadó után, a Brüll Alfréd klubelnök finanszírozta vacsorán adtak elő:

Mándiné [férje Mándi Gyula, később az Aranycsapattal is dolgozó szakember, ekkor még játékos]: Most aztán senki se vonhatja kétségbe, hogy jól játszott az uram. Ha az utóbbi időkben gyenge játékával bűnözött is Gyula, most meg kell neki bocsátani. Elnevezték Faternak és ki tudja, még minek. Az uram élete a futball – én tudom – nincs ma nála boldogabb ember.

Senkeyné [Senkey „Ica Imre edző felesége]: Igazad van, Edit, de hidd el, nekem is éppen elég bajom volt a derbivel. Az uram hetek óta úgy töpreng, mint egy Hamlet. Sokszor éjjel is felkelt, járt a szobában le és fel; töprengett a Kalmár bokáján. És amilyen biztos, hogy ma örül a szép szereplésnek, holnap már azon fog tűnődni, vajjon mi lesz a jövő vasárnap?

Kocsisné [férje a válogatottban is szerepelt]: Na és a Feri… Már egy hete mondta folyton: „Ebbe a meccsbe belefekszünk!” Tudtam biztosan, hogy így lesz. Feri komoly játékos, ha gyengén játszik, keresi az okot, ha jól szerepelt, csak ezt mondja: „Tudod, egy régi játékosnál a jó szereplés nem erény, hanem kötelesség!” Így van rendjén, hadd lássák a fiatalok, hogy az idő múlását ha nem is állítja meg, de meglassítja a lelkesedés. (Sporthírlap, 1932. november 10.)

Ám sem a futballistafeleségek, sem a tribün szingli szirénjei közül nem dicsekedhettek sokan azzal, hogy külön interjút szánt személyüknek egy sportújság. (Nem pedig, teszem azt, a Színházi Élet, ahol a futballcelebritások magánélete rendszeresen terítékre került, ámbár ott sem a bulvár mai „színvonalán”). Ezzel szemben Várday Tódornénak, a Pátria filmkereskedelmi vállalat filmkölcsönző osztálya vezetőjének – alias Renének, a Ferencváros „legvadabb” hölgyszurkolójának – nem kevesebb, mint két és fél hasábot szentelt a Nemzeti Sport 1937. július 2-án. „Isten bizony, meg kell ütnöm a főnyereményt, hogy vehessek egy balszélsőt a Ferencvárosnak!” – efféléket kiabált René a lelátóról (ezt éppen a 3:1-re nyert Ferencváros–Slavia meccs szünetében). A „mások által középkorúnak mondott” René négyévesen járt először Fradi-meccsen és lett drukker, habár bátyja Hungária-támogatóként a kék-fehér zászlót lengette lelkesen. A vezérszurkoló asszony az interjúban egyesével elemezte az FTC-legénység képességeit és formáját. A majdani válogatott Kemény Tibor kapcsán egy ma is gyakorta fölemlegetett futballbölcsességet hangoztatott: „Meg fognak ölni érte, de kimondom. Olyan embernek, akinek rendes keresete és fizetése van, nem lehet lelki válsága. Csak annak lehet lelki válsága, aki nyomorog és éhezik!”

René a Nemzeti Sport rajzán – Forrás: Nemzeti Sport, 1937. július 2.

Az első futballmeccs kedvéért a Millenárison ázó „szép hölgyek koszorújától” és a szabadkai erdőben fotografálgató Bezerédynétől, lám, eljutottunk a hölgyszurkolói kultúra – nos, ha nem is hangsúlyos mivoltáig, de legalább a rendszeres nevesíthetőségéig. Hogy ez a bő negyven esztendő, mialatt a hölgykoszorú arctalanságát a „legvadabb René” hevenyészett portréval párosított bemutatása váltotta fel, keveset vagy sokat nyom-e a történelem mérlegén, nem tisztünk eldönteni, összehasonlítás nélkül nem is tudjuk ezt megtenni.

Tanúi lehettünk ugyanakkor, hogy a nők a kezdetektől részt vállaltak a hazai futballkultúra történetében. Amennyiben persze ez utóbbi történetet nem felejtjük bent a meccsstatisztikák és játékoséletrajzok szűkre méretezett öltözőjében. Hogyan is férhetne ott el, amikor hozzá tartozik a tribünök, a pótszékeken egyensúlyozók, az állóhelyek, a tömött villamosok és a szurkolótársak tenyeréről a falon túli világot megpillantani vágyók népe is?

Érdemes volna gyakrabban kimerészkedni a játékoskijáróból, legalább a pályahatárig. Hiszen Zalaczky Bözsikével és Herbst Zsófikával csakis ott találkozhat az ember…


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Az írás első része itt található:

A Magascé-közép: Régi idők női futballszurkolói – sajtótükörben. Első rész

Jegyzetek:

[1] Korábban is akadt egy-két „futballprimadonna” (mindenekelőtt Schlosser Imre), a harmincas években azonban a kultusz és a vele járó médiafigyelem mintha az élcsapatok minden tagjára kiterjedt volna. (Ami alighanem egy, a tömegmédia újdonságaival – pl. rádiós meccsközvetítések, hazai filmsztárkultusz – összefüggésben vizsgálandó jelenség.)

[2] A „dugó” több évtizeden át volt a „gól” szinonimája.

Források és irodalom:

Az 1897 és 1939 között megjelent időszaki kiadványoknak a szövegben megjelölt és meg nem jelölt számai;

Magyar nemzetségi zsebkönyv 2. Nemes családok. Budapest, 1905.

Szegedi Péter: Az első aranykor. A magyar foci 1945-ig. Budapest, 2016.

A borítóképen Víg II János, az Újpest korabeli labdarúgója, és felesége láthatóak – Forrás: Színházi Élet, 1931., 45. sz.

Facebook Kommentek