A Magascé-közép: Régi idők női futballszurkolói – sajtótükörben. Első rész

Baráth Katalin

Sötétszürke talajon, lombtalan fák előterében fehéringes férfiak néznek az égre. Ez nem egy monokróm impresszionista festmény, hanem a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC, első elnöke Eötvös Loránd) és a Szabadkai Sport Egyesület futballmeccséről készült fotó. Az urak közül egyesek fekete nadrágot viselnek (alighanem ők képviselték a BEAC-ot), bár a színeket nehéz volna pontosan azonosítani, lévén a felvétel fekete-fehér. A szereplők pedig nem a borús eget böngészik aggódva, hanem a magasba rúgott labdát.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

A fotó 1902. április 20-án, vasárnap készült Szabadkán, „a város erdejében”. A magyar futballtörténet egyik első folyamatosan működő klubcsapata, a budapesti egyetemisták igencsak oktatták a korábbi alapítású, inkább atlétikai téren vitézkedő vidéki egyesület legénységét. „A szabadkaiak primitív pályájuknak és fizikai túlerejüknek köszönhetik, hogy a mindvégig nagy fölénnyel játszó egyetemiek csak 5:0 goallal győztek” – berzenkedett a Budapesti Napló (1902. április 22.) „Tessék elhinni, hogy fenegyerekek azok a mi fiaink, csak egyszer lehet őket megverni, mert azután megbosszulják magukat, még ha nem üdvözülnek is”, jósolta a szabadkai tudósító az Ország-Világban, amely a meccsről készült fotókat is közölte (1902, 349.).

Fényképek a Szabadka-BAK mérkőzésről – Forrás: Ország-Világ, 1902. május 4., 349. o.

„Bezerédy Istvánné úrnő amatőr felvételei”, olvashatjuk a képaláírást. Okkal gyaníthatjuk, hogy Bezerédy Istvánné futballistafeleség volt, azaz hites ura is ott kergette a labdát a „primitív pályán”, ámbátor Bezerédyné alig is hasonlíthatott a Nemzeti Sport örökzöld Sportszelep rovatába beválogatott bikinibugyogós oldalbordákhoz („Az MU támadójának modell kedvese sem ügyetlen lábbal – VIDEÓ” – csak egy a legutóbbi közleményekből). A Bács-Bodrog megyei főorvos leánya, Rátai Eszter a fotografálás idején 35 esztendős volt, és Bezerédyvel közös tizedik gyermekének, Ilonának pontosan fél évvel korábban adott életet (a tizenegyedik, utolsó sarj két évvel később jött világra.) A férj, bezerédi Bezerédy István huszárkapitány (1861–1909) és szabadkai földbirtokos  a kor sportsmanjeinek ideáltípusaként minden sportba belekóstolt, amit a megyei-városi elit csak a szájára, kezére vagy lábára vett. Szabadidő-sportolói repertoárja az agarászástól a turul nevű, éppen az idegenből érkező futballsport ellensúlyozására programszerűen kifejlesztett, magyarosnak titulált játékig terjedt. (Magyar Polgár, 1903. augusztus 8.) Bezerédy mindemellett egyéb kötelezettségeknek is igyekezett megfelelni: a meccs előtti évben vesztette el az Ókanizsa választóközönsége által ráruházott országgyűlési mandátumot a későbbi őszirózsás miniszterrel, Lovászy Mártonnal szemben. Hamar megvigasztalták azonban egy szabadkai főispáni címmel, ami bizonyára gyógyírként hatott a BEAC-tól elszenvedett vereségre is. Ha egyáltalán emlékezett még rá a 41 évesen futballpályákat környező sportférfiú.

A tízgyermekes képviselőfeleség, Bezerédyné így lett az első hazai futballfotográfusok egyike – de korántsem az első nő, aki a partvonal mellől drukkolt a viharos tempóban kibontakozó, első félszázada alatt szaktudásban és játékstílusban is világhódítóvá fejlődő magyar futballnak. A magyar hölgyek már a legelső „match”-ekre kivonultak. Nemcsak azért, hogy tornyos frizurájukon a tollas malomkerékkalappal akadályozzák a kilátást, hanem ünnepelni is, ha „goal” esik. A kalapokat összezsugoríthatta, a bukjelszoknyákat megkurtíthatta a későbbi divat és a háborús nyersanyaghiány, de a lányok és asszonyok, kabarégörlök és cégtulajdonosnék töretlenül kitartottak az anglofil elitfigurák divathobbijából a szó szoros értelmében népsporttá érő, a nagypolitika által szinte mindvégig megvetéssel kezelt labdarúgás mellett. Hiába véreztette betiltás, különadó, anyagi és politikai okokból bekövetkező folyamatos kivándorlás, a 20. század első felének drukkertízezrei ragaszkodtak úgy a kültelki összecsapások, mint a Fradi–MTK–Újpest dominálta elsőosztályú derbik és az osztrákok, csehek, olaszok elleni válogatott erőpróbák izgalmaihoz.

És közülük sosem hiányzott a nők kórusa, a „magascé-közép”.[i] Pedig:

a hölgyszurkolók dolga nagyon nehéz. A férfiak sok mindent kiabálhatnak, ami nekünk, nőknek, nem illik. Azonkívül, ha mi valamit kiabálunk, azt azonnal meghallják, mert kirí a sok hang közül. Ilyenképpen a mérkőzéseken a nők hallgatásra vannak ítélve, és ez az oka, hogy az utóbbi időben egyre kevesebbet járok meccsre. A játékosoknak bekiabálni nem szoktam, legfeljebb akkor, ha tudom, hogy mellettem áll a menyasszonyuk

– foglalta össze egy hölgyszurkoló dilemmáit Radó Annus, „a Hungária lelkes és törhetetlen híve. Tíz fok Celsiuson felül és húsz fokon alul.” (Sporthírlap, 1938. március 5.)

I. Játékos játékvezető és feminista jótékonysági meccs: a kezdetektől a Nagy Háborúig

1897: a magyar futball áttörésének éve. Bár ilyen-olyan meccsekre korábban is került sor, ez volt az az év, amikor a bejegyzett sportegyletek kebelén belül gombamódra szaporodni kezdtek a futballcsapatok. A Budapesti Torna Club tényleg és névleg is magának tulajdonította az „Első Magyar Football Team” címet, a mérkőzést pedig, amit két BTC-csapat között rendeztek, egyidejűleg minősítették az első magyar meccsnek. A sporttörténet jelen állása szerint valóban az is volt, legalábbis az első nyilvános, klubcsapatok közti találkozó.

Meghívó.  Ma tartják klubunk footballcsapatai első matchüket a millenáris pályán. E matchben a klub »kék-fehér« (első) és »vörös-fehér« (második) csapatja állanak egymással szemben.

Működésünknek új tere nyílt e férfias játék meghonosításával, s a csapatok összetartására csak kedvező hatással leend, ha a klub valamennyi tagja, családját, barátait, ismerőseit meghíván, a viadalon nézőként jelenik meg.

Kérjük klubtársainkat, hogy a match alkalmával, ma vasárnap, május 9-én délután 5 órakor a millenáris pályán (Csömöri út a lóversenypálya mellett) megjelenni szíveskedjék! (Sport-Világ, 1897. május 9.)

Az angol játékhoz angol időjárás dukált, a kezdőrúgással egyidőben kétórás zuhé zúdult a Millenárisra. „Ez mit sem akadályozta a csapatokat, hogy a millenáris pálya királypavilonjába szorult mintegy 100 főnyi közönség előtt meg ne kezdje a matchet”, tudósított ugyancsak a Sport-Világ (1897. május 16.). Nem tudjuk, a szurkolók mindnyájan az új „férfias játék” művelőinek rokonságából verbuválódtak-e, nembeli statisztikájuk mindenesetre nem volt száz százalékig férfias: a kék-fehérek 5:0-ás győzelmével zárult bemutatkozást „a millenáris pálya pocsolyáiban előfordult számos mulatságos »összeütközés« után is nagy megelégedéssel fogadták a nézők, kiknek sorában a rossz idő dacára számos előkelőség s a szép hölgyek egész koszorúja jelent meg.”

A következő mérföldkő, az első nemzetközi mérkőzés sem váratott soká magára. Fél év sem telt belé, a BTC október 31-én már a Vienna Cricket and Football Club, azaz a bécsi Cricketers csapatával mérkőzött a Millenárison, ismét angolos, hideg és borongós időjárástól kísérve. Ettől bizonyára csak otthonosabban érezték magukat az angol játékosok, akikből mindkét csapatban akadt egypár.[ii] Itthon ezzel a meccsel vette kezdetét a régiós futballfejlődés mozgatórugóját jelentő osztrák-magyar (és cseh) versengés, a BTC pedig büszkén viselhette a rutinos bécsiektől elszenvedett mindössze 0:2-es vereséget, hisz legalább annyit elértek, hogy „a Cricketerek kapuvédjének néhányszor félre kellett tenni pipáját, meg hirtelen ledobni a lodenköpönyeget” (Sport-Világ, 1897. november 7.).

Nem csoda, ha a BTC igyekezett kitenni magáért, a Millenáris hűvös mezején felsorakozó, kétezres szurkolótáborban ugyanis ott szemlélődött a közoktatási miniszter is, továbbá „szakférfiak, hölgyek, sporttársak és laikusok”.

Ha hölgyközönségről esik szó, a futballdiskurzus egyik sztenderd szólama az atyáskodón dörmögő „nem értenek hozzá” (– ez a szalonváltozat). A szólam – ami később is megidéződik még e dolgozatban – már az első nemzetközi meccs tudósításából kicsendül, amikor az alábbi mozzanatról olvashatunk: „A futkározó bíró elég szokatlan látvány volt a nézők előtt, és cseppet sem kell csodálkoznunk, ha a bájos hölgykoszorú egy tagja rajta mulatott legjobban, mert azt hitte, a nézők mulattatására szalad és ugrál a labda elől!” (Sport-Világ, uo.) Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter bizonyára csekélyebb bájjal értetlenkedett, ezért nem őt emelték ki.

A futball mindazonáltal megkezdte magyarországi diadalútját, Budapest után bevette a vidéki nagyvárosokat, és megfertőzte a polgárság alsóbb rétegeit is – jelenthetjük ki, bár a sajtó sajnos nem társadalomtörténeti szempontok szerint számolt be a közönség formálódásáról. A közkedveltség fokát azonban jól jelzi egy tíz évvel később kelt olvasói levél, amely azt propagálja, hogy a meccsekre ismét díjtalanul kellene bebocsátani a hölgyeket, akárcsak a bécsi Cricketersnél vagy a Budapesti Atlétikai Klubnál.

Ez követésre méltó példa! Valamikor a Ferencvárosi Torna Clubnak is megvolt az a jó szokása, hogy a hölgyközönség díjtalanul élvezhette végig egy-egy labdarúgó-mérkőzését, de közben, úgy látszik, letett a jó szokásáról. Pedig ha valaki propagandát csinálhat ennek a szép sportnak, úgy bizonyára a mi hölgyközönségünk lehet az.

Azonkívül az az előnye is meglenne a hölgyközönség ingyenes bebocsáttatásának, hogy a nézők a küzdelem hevében nem ragadtatnák el magukat a végletekig, látva azt, hogy hölgyek vannak jelen. (Az Ujság, 1908. február 9.)

A Ferencváros ekkor már, mint többszörös magyar bajnok, sem a népszerűségnek, sem a jegyvásárlóknak nem volt híján. Nők pedig akkor is látogatták a meccseket, ha fizetniük kellett érte – nekik vagy a családtagnak, akinek a kíséretében megjelentek (vagy aki az ő kíséretüket jelentette). Kárpáti Béla, a Magyar Labdarúgók Szövetségének elnöke az 1908-as év zárszámadásának sikerlistáján külön kiemelte a hölgyközönség jelenlétét:

[A] labdarúgást mívelő ifjúság egyik legkedvesebb hódítása mindenesetre az a bájos és nagyszámú hölgyközönség, mely sokszor rossz időjárástól, hidegtől, fagytól sem riad vissza, hanem rendszerint ott terem a tágas tribünökön, és gyönyörködve nézi, sőt olykor biztató pillantással és szóval is buzdítja a harcban lankadókat a nemes küzdelem lelkes folytatására. És lehet-e szebb jutalma és nagyobb dicsősége az amatőr játékosnak, mint az, amikor egy ügyesen berepített „goal” után száz meg száz apró női kacsó tapsolja neki teljes megelégedését és elismerését. (Az Ujság, 1909. január 10.)

Később kiderült, hogy a női kacsók tapsikolásán túl azért másnak (jó állásnak, belépőjegynek, arany cigarettatárcának stb.) is tudott örülni a harcban lankadó magyar játékos, aki – elviekben – még 1926-ig amatőr, azaz fizetés nélküli maradt…

Ugyan az MLSZ elnöke már 1909-ben tágas tribünökről szónokolt, de az igazán, kontinensviszonylatban is komoly férőhelyszámokkal büszkélkedő stadionok ideje csak ezután köszöntött a magyar futballtörténetbe, az FTC Üllői úti (1911) és az MTK Hungária úti (1912) stadionjának felavatásával. A stadionkorszak Erisz aranyalmájaként gurult az MLSZ berkeibe, a jövedelmező meccsekért vívott öldöklő pályaharc, a bojkott és pártütés szüntelen szappanoperája még a játékosnak és szurkolónak egyaránt kipostázott behívónál is nehezebben gyógyuló sérüléseket okozott a világháborús évek labdarúgásában.

Az MTK pályája 1928-ban – Forrás: Fortepan/Jánossy Virág (Háberl Aladár felvétele)

Az MTK arénája sajnos már állt, amikor a feministák Budapesten rendezendő VII. világkongresszusa javára rendeztek ott meccset 1912 mindenszentek ünnepén. (Bizony, futballisták a feministákért!) Egy eleve foghíjas tribün egy huszonötezres stadionban csak még foghíjasabbnak tűnhetett. A döntetlenre végződő MTK–BTC találkozóra több lap szerint „csupán” 1000-1500 néző vett jegyet, pedig a szünetben még egy bosnyák katonazenekar is biztosított esztrádműsort. Ráadásul a közelgő, osztrákok elleni válogatott derbi miatt a csapatok kulcsemberei sem léptek pályára.

Az Ujság eképpen számolt be:

– Nos, hogy tetszett? – kérdezte egy banki tisztviselő kinézésű fiatalember egy nagyon csinos feministától.

– Igazán szép volt, nagyon tetszik a melódiája – felelte az ifjú leány.

– A melódiája? Én azt kérdeztem magától, hogy a mérkőzés hogy tetszett?

– Én meg az Éva keringőjéről nyilatkoztam, amit a bosnyák zenekar olyan gyönyörűen játszott.

[…] És tényleg, a legtöbben nem oda figyeltek, ami a játéktéren történt, hanem a közönséget nézték, amely jórészt bájos leányokból és asszonyokból, a feminizmus kedves harcosaiból állt, akik nem sokat értettek a footballhoz (még szerencse, hogy nem értettek hozzá, mert a mérkőzés bizony ugyancsak gyenge sportot nyújtott).(1912. november 2.)

A feministák egyébként sem idegenkedtek a sporttól. Míg a saját futballcsapatot áhító magyar nők korszakunkban folytonos elutasításba ütköztek (bár előfordultak kósza híradások kérészéletű próbálkozásokról), a Magyarországra látogató angol feminista, Cicely Corbett bátran csevegett a női sport előnyeiről a „kacéran áttört” zöld (nem kék!) harisnyájától alélt magyar újságíróval:

– Nagysád footballozik is?!

– Mi van abban! Fekete selyemnadrágot veszek fel – persze fűző nincs ilyenkor rajtam. Több női football-csapatunk is van. Látná csak, milyeneket tudunk mi rúgni. Néha férfiakkal is játszunk, ez aztán a pazar mulatság. (Pesti Hírlap, 1912. január 16.)

Ha magyar pályára nem is, a pálya széléig egyesek így is eljutottak – partjelzőként:

Többen kísérleteztek már, hogy a hölgyek miként töltik be a határbírói tisztséget, ami a nők legújabb térhódítása a footballsportban, habár odáig még nem jutottak, hogy mint aktív játékosok vegyenek részt a mérkőzésekben, a feministák bizonyára erre is büszkék lesznek. Így legutóbb az NTC–EAC ifj[úsági] mérkőzésen mint határbírák szintén hölgyek szerepeltek, éspedig a mérkőzést vezető bíró teljes megelégedésére. A két bájos úttörő határbíró Zalaczky Bözsike és Herbst Zsófika.(Sport-Világ, 1913. március 31.)

Egészen a húszas évek végéig kellett várni, hogy a futballmeccsre érkező tömeg sportoló nőket láthasson a kezdőkörben. A nagypályás kézilabda ugyanis ekkor jött divatba mint a népszerű fociesemények „előzenekara.” Hölgyfutballnak is becézték, nem véletlenül: a füvesítetlen, gyakran sáros-vizes pályán küzdő rövidnadrágos lányok összecsapása népszerűbb volt, mint a kézilabdás férfiaké – ki tudja, miért…

Női kézilabdacsapat 1938-ban – Forrás: Fortepan/Somló Cecília

Ugyancsak a kézilabdát ajánlotta a szerkesztő annak a sportújságolvasó nőnek, aki női labdarúgóklubról érdeklődött:

Egyesületet, csapatot elvből nem ajánlunk senkinek. Női futballcsapatot azonban ezen felül még azért sem ajánlunk, mert azt valljuk, a futball nem nőknek való játék. A nő játsszék mást, szaladgáljon, labdázzon, teniszezzék, kézilabdázzék, de ne rugdalózzék. A leghelyesebb az volna, ha „Futball-rajongó 4 [jelige alatt író]” valamelyik női kézilabdacsapatnál jelentkeznék játékra. (Nemzeti Sport, 1938. március 15.)

A „hölgyfutball” e jelensége azonban már a következő korszakhoz tartozik, amikor a labdarúgás végleg bebetonozta magát a hazai tömegkultúrába, a női szurkolók pedig egyénenként is érdekelni kezdték a sajtót.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek:

[i] A plasztikus kifejezés Márkus Páltól származik, egy Hungária (azaz MTK)–FTC rangadó tudósításából: „A sajtópáholy mögött hölgytársaság ül. A ferencvárosi támadások alatt felhangzó szoprán jajkiáltások azt bizonyítják, hogy a hölgycsapat szíve a Hungáriáért dobog. Méghozzá hevesen dobog, mert a »vezérük« (Zaláné, az MTK főellenőrének felesége) olyan hangosakat jajgat az egyébként is derbihangulatos légkörbe, hogy dobhártyánk csak úgy cseng bele. (De amikor Sárosi Gyurka elterül a füvön, Zaláné kivételesen soronkívüli »jaj«-t áldoz – ezúttal a Ferencváros oltárára is.) Na és a rengeteg »vigyázz Matyi!«, meg »jól van Suttyó!« harci kiáltás. Csekélység! A három hölgy torkából kitelne egy C-közép. Egy »magascé«-közép.” (Sporthírlap, 1934. szeptember 26.)

[ii] Az angolok mellett a futballtörténetben is jelentős szerepet játszó Hajós (akkor még Guttmann) Alfréd is színre lépett a BTC kék-fehér mezében.

A borítóképen az MTK stadion nézőtere és a BSzKRT SE (ma: BKV Előre) pályájának nagylelátója látható – Forrás: Fortepan/Fortepan

Facebook Kommentek