„Jugoszlávia lehet a következő áldozat?!” – a prágai tavasz, Jugoszlávia és Magyarország

Magyarország és Jugoszlávia kétoldalú kapcsolatára a két ország Szovjetunióhoz való mindenkori viszonya volt döntő befolyással. Ugyanakkor váratlan események hatására a magyar–jugoszláv külpolitikai kapcsolatok meglepő fordulatokat is tudtak venni, hogy aztán idővel visszatérjenek „megszokott” medrükbe. Nem volt ez másképp 1968-ban sem, amikor a magyar gazdasági reformok érdekében ideig-óráig a csehszlovákiai politikai változások mellett kiálló Kádár János egy oldalon találta magát a néhány évvel korábban még (újból) a szocializmus ellenségének kikiáltott Jugoszláviával.   

Az 1967 végétől Csehszlovákiában meginduló változásokat ugyan más-más okokból adódóan, de Budapest és Belgrád is kiemelt figyelemmel kísérte. A csehszlovák reformoktól Tito Jugoszlávia közép-kelet-európai pozíciójának a megerősödését és egy potenciálisan új szocialista államtömb kialakulását remélte, amelyben az ideológiai irányítás a Jugoszláv Kommunisták Szövetségéé (JKSZ) lenne. Kádár ezzel szemben a magyarországi gazdasági reformpolitika megerősítését látta Dubček reformjaiban, hiszen csehszlovák támogatással Magyarország hatásosabban képviselhette és védhette volna érdekeit a reformellenes keletnémet és bolgár vezetés támadásaival szemben.   Saját érdekeikből adódóan így 1968 elejétől kezdve mindkét ország a támogatásáról biztosította a csehszlovákiai változásokat. Magyarország rövid időn belül a Szovjetunió és a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) közötti közvetítő hálátlan szerepében találta magát, míg Jugoszlávia jobb eszköz híján külpolitikai lépésekkel próbált hatni az események alakulására.

 

Az elmélyülő szovjet–kínai konfliktus és a tömbön belül egyre önállóbb politikát folytató román vezetés jelentette veszélyhelyzetben Brezsnyev és a kemény fellépést szorgalmazó keletnémet, bolgár és lengyel pártvezetés nem kívánta tétlenül szemlélni a csehszlovákiai reformfolyamatot, amely véleményük szerint hosszú távon akár az egész szocialista rendszer szétesését eredményezhette volna. A magyar pártvezetés kezdetben megértést mutató álláspontja fokozatosan izolálódott az egymást követő vezetői értekezleteken egészen addig, míg saját helyzetének veszélyeztetése nélkül Magyarország nem támogathatta tovább a CSKP terveit.[1]

Josip Broz Tito, 1961-ben. Forrás: Wikipedia Commons

A prágai tavasz során a jugoszláv–csehszlovák külpolitikai kapcsolatok csúcspontját Tito augusztus 9. és 11. között tett látogatása jelentette. A CSKP képviselői nélkül megtartott varsói tanácskozást követően látványosan fogyott a levegő a csehszlovák reformerek körül. Nem véletlenül fogadta Prága lakossága kitörő örömmel a városba látogató jugoszláv küldöttséget, hiszen a mindennapi ember számára Tito személyé képviselte mindazt, amiért a jelenlegi csehszlovák vezetés konfliktusba keveredett a szocialista tömb legtöbb államával. Az átlagpolgárral ellentétben azonban Dubčeknek és körének nem voltak illúziói, jól tudták, hogy a látványos, de csak hangzatos nyilatkozatokra szorítkozó támogatáson kívül nem számíthatnak valódi kézzelfogható eredményre a jugoszláv delegációtól.[2]

Ugyanakkor a pár hónappal korábbi belgrádi diáktüntetések és a mozgolódó horvát értelmiség jelentette belpolitikai helyzet tükrében Tito maga is szkeptikusan viszonyult a túlzott demokratizáció felé mutató csehszlovák reformokhoz. Mi több, ahogy az a tárgyalások során is kiderült, sok kérdésben – mint például a sajtószabadság engedélyezése és nyíltan ellenzéki csoportosulások szabad tevékenysége tekintetében – maga Tito is osztotta Moszkva aggályait. Mindez nem zavarta azonban a csehszlovák közvéleményt, amely „csak Gagarin prágai fogadtatásához hasonló” ünneplésben részesítette a jugoszláv párt első emberét.[3]

 

1968. augusztus 21., a Varsói Szerződés öt tagállamának csapatai megszállják Csehszlovákiát. Forrás:Libor Hajsky-CTK:AP Images

Tito a csehszlovák reformok támogatásától az El-Nem Kötelezett Mozgalmán belüli jugoszláv szerep erősödését várta A szervezethez idővel akár Csehszlovákia és Románia is csatlakozhatott volna, hogy ezzel is erősítse Belgrád pozícióját. A prágai tavasz vívmányainak eltörlésére augusztus 21-én megindított katonai intervenciót a nyugati hatalmakhoz és Romániához hasonlóan a jugoszláv állam is élesen elítélte, és a sajtóban heves kirohanásokat intézett a megszállásban résztvevő országok ellen. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a jugoszláv–magyar határ menti katonai egységek készültségbe helyezése, illetve további alakulatoknak a térségbe történő átvezénylése. 1956-tal szemben a belgrádi legfelsőbb vezetés döntő része ezúttal nem számolt komolyan egy Jugoszlávia ellen bekövetkező katonai akcióval, azonban a hadsereg készültségbe helyezésével és a jugoszláv államra leselkedő veszély felnagyításával tovább erősíthette a sajtó által már így is felkorbácsolt hangulatot a megszállásban részt vevő öt szocialista országgal (köztük Magyarországgal) szemben.

A katonai akciót követően minden fontosabb jugoszláv lap, beleértve a Magyar Szót is, aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy „Jugoszlávia lehet a következő áldozat”.[4] Emellett a múltbéli magyar–csehszlovák konfliktusok, illetve a Csehszlovákiával szembeni korábbi magyar revíziós törekvések felemlegetésével a jugoszláv sajtó összefüggést kívánt teremteni a kommunista hatalomátvétel előtti és a Kádár-féle magyar vezetés között.[5] Értelemszerűen az ilyen és ehhez hasonló írások komoly nemtetszést váltottak ki Magyarországon. Nem véletlenül figyelmeztették Tikvicki Géza jugoszláv nagykövetet magyar tárgyalópartnerei arra, hogy a jugoszláv sajtó túlzottan ellenséges írásai egy új „1948” kialakulásához vezethetnek.[6]

Már szeptember végére részleges enyhülés volt érzékelhető az azt megelőző hetek kiélezett hangvételű nyilatkozataihoz képest. A Budapest és Belgrád között rövid időn belül kialakult „sajtóháború” határozatlan ideig tartó fenntartásához ugyanis egyik államnak sem fűződött érdeke, így a csehszlovákiai „megszállással” foglalkozó írások mellett ismét egyre nagyobb teret kaptak a két ország gazdasági és kulturális együttműködéséről szóló publikációk. A közvélemény számára Jugoszlávia és a prágai intervencióban szerepet vállaló öt szocialista ország közötti feszült időszak lezárását Tito jajcei beszéde, illetve az azt követő nemzetközi sajtótájékoztatón elhangzottak mutatták meg. A csehszlovákiai eseményekkel kapcsolatos újságírói kérdésekre válaszolva Tito a korábbiakhoz képest feltűnően békülékeny hangnemet ütött meg, hangsúlyozva a nemzetközi munkásmozgalom összefogásának és együttműködésének szükségességét. A pár hónappal korábbi nyilatkozatokkal szemben immár véglegesen elvetette egy Jugoszláviával szembeni szovjet invázió lehetőségét: „Ami a Szovjetuniónak Jugoszláviával szembeni katonai akcióját illeti, úgy vélem annak nincs semmi oka és nem is hiszek abban.”[7]

Forrás: Arnoldo-Mondadori-Editore-S.P.

 

A prágai tavasz elfojtása nemcsak Csehszlovákiában, de Magyarországon is véget vetett a rendszert belülről megreformálni kívánó kísérleteknek, amelyek legközelebb csak közel két évtizeddel később, egy sokkal áthatóbb folyamat részeként fognak majd előtérbe kerülni. Jugoszlávia számára ezzel szemben az 1968-as események elsősorban az El-Nem Kötelezettek Mozgalma külpolitikai tehetetlenségének újbóli megnyilvánulását jelentették. A mozgalom tagállamai közötti érdekellentétek még az agresszió elleni közös fellépés látszatának lehetőségétől is megfosztották Jugoszláviát. 1948 és 1956 eseményeivel szemben 1968 történései nem okoztak mély törést a magyar–jugoszláv kapcsolatokban, mivel ezek megszakítása egyik ország vezetésének sem álltak érdekében. Ahogy egy novemberi külügyminiszteri jelentés fogalmazott, az augusztus 21-i események lefékezték a kétoldalú kapcsolatok fejlődését, azonban sorsdöntő szakítást mégse idéztek elő, hiszen „a Csehszlovákival szembeni fellépést bíráló hivatalos elvi álláspont mellett Jugoszlávia igyekszik differencializált politikát folytatni az öt szocialista állammal, mivel fenn szeretné tartani a meglévő gazdasági-kulturális kapcsolatokat.”[8] A krízishelyzet rövidtávon a nyugatbarát külpolitikát előnyben részesítő hatalmi csoport megerősödéséhez vezetett a jugoszláv párton belül, amely azonban a helyzet normalizálódásával párhuzamosan újból visszaszorult a szocialista tömb államaival és a Szovjetunióval való kiegyensúlyozott kapcsolatokat preferáló külpolitikai orientációval szemben.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


[1]      Vida István: A magyar pártvezetés és a csehszlovák válság. In: História, 1993. 15. évf. 9–10. sz. 35–36, 38–39, 42, 44–46, 48–51

[2]      Pelikán, Jan: Yugoslavia and the Prague Spring on the Eve of the Soviet Occupation of Czechslovakia. In: Skřivan, Aleš – Suppan, Arnold: Prague Papers on the History of International Relations. Institute of World History, Prága, 2007. 401.

[3]     MOL, KÜM, XIX-J-1-j, Jugoszlávia, 1968. év, 49. doboz, 003129/1, 5.

[4]      MOL, KÜM, XIX-J-1-k, Jugoszlávia, 1968. év, 23. doboz, S/28-4/68

[5]      Például a Politika című napilap cikksorozatot közölt „Horthy és Csehszlovákia feldarabolása” címmel.  A cikksorozat publikálását az államközi kapcsolatok rendezését követően félbeszakította a lap. MOL, KÜM, XIX-J-1-k, Jugoszlávia, 1968. év, 23. doboz, S/28-4/68, 8.

[6]   MOL, KÜM, XIX-J-1-j, Jugoszlávia, 1968. év, 48. doboz, 00341/23, 3.

[7]   MOL, KÜM, XIX-J-1-j, Jugoszlávia, 1968. év, 22. doboz, 3053/3, 1.

[8]   MOL, KÜM, XIX-J-1-j, Jugoszlávia, 1968. év, 48. doboz, 001543/4, 8.

A nyitóképen: Prágai tüntetők összetűzése a bevonuló szovjet csapatokkal, 1968. augusztus 21. Forrás: Wikimedia Commons

 

Felhasznált irodalom:

Békés Csaba: Kádár János és a prágai tavasz. Beszélő, 2008. 13. évf. 7. sz. 97–115.

Békés Csaba: Kádár János és az 1968-as csehszlovákiai válság. In: Rainer M. János – Germuska Pál (szerk.): Közelítések a kádárizmushoz: Évkönyv XV. 1956-os Intézet. Budapest, 2008. 190–228.

Huszár Tibor: 1968: Prága-Budapest-Moszkva: Kádár János és a csehszlovákiai intervenció. Szabad Tér, Budapest, 1998.

Juhász József: 1968 Jugoszláviában és Csehszlovákiában. In: Bartha Eszter – Krausz Tamás (szerk.): 1968 és a világ. L’Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2009. 79–86.

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. Aula Kiadó, Budapest, 1999.

Mitrovits Miklós: Kádár és Dubček 1968-ban. In: Mitrovits Mikós – Földes György (szerk.): Kádár János és a 20. századi magyar történelem: Tanulmányok. Napvilág Kiadó, Budapest, 2012. 125–146.

Pelikán, Jan: Yugoslavia and the Prague Spring on the Eve of the Soviet Occupation of Czechslovakia. In: Skřivan, Aleš – Suppan, Arnold: Prague Papers on the History of International Relations. Institute of World History, Prága, 2007. 393–414.

Vida István: A magyar pártvezetés és a csehszlovák válság. In: História, 1993. 15. évf. 9–10. sz. 35–36, 38–39, 42, 44–46, 48–51.

Facebook Kommentek