Vég kezdete: Mekka ostroma I. rész

 „Várjanak türelemmel… Majd meglátják, mi lesz a szaúdiakkal hat hónappal azután, hogy visszatérünk Iránba[1] – korántsem ezekkel a megnyugtató szavakkal válaszolt Rúhollah Khomeini[2] egyik tanácsadója, amikor még az ajatolláh hazatérése előtti hetekben interjút készített vele egy libanoni lap. Mindössze három hónapot tévedett: miközben negyven évvel ezelőtt a világ nagy részének figyelmét a teheráni túszdráma és amerikai állampolgárok sorsa kötötte le, addig az ummát (muszlim közösséget) az iszlám legszentebb városában kibontakozó történések sokkolták.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

A muszlimok számára igencsak különlegesnek számított 1979. november 20-a: az iszlám naptár szerint ezen a napon köszöntött be az 1400-as esztendő. Ezen jeles évforduló alkalmából közel százezren gyűltek össze Mekkában, hogy az iszlám legszentebb városában legyenek tanúi egy új korszak beköszöntének.

Reggel öt órakor a Kába-szentély mellett álló mekkai mecset főmuftija éppen belefogott a hajnali imába, amikor váratlanul egy  koszos ruhát viselő és piszkos arcú negyvenes évei elején járó férfi fellépett mellé és kicsavarta a kezéből a mikronfont. Az illető Dzsuhajman al-Utaibi néven mutatkozott be és arról kezdett el beszélni a tömeg előtt, hogy a mai nap a vég kezdetét jelenti: a Mohamed próféta cselekedeteiről szóló hadíszok (szájhagyomány útján terjesztett közlések) által megjövendölt „Mahdi” már itt van Mekkában, hogy megtisztítsa az iszlámot az eretnekektől (ez alatt a síitákat és más irányzatokat értette), és felkészíti az „igazhívőket a hitetlenekkel” való végső összecsapásra. Végül hozzátette, hogy ez az „Igaz Küldött” nem más, mint a saját sógora, Mohammed ibn Abdullah al-Kahtáni.

Mekka madártávlatból 1979 elején. A kép forrása: Trofimov, 2007: 159.

A jelenlévőknek még felocsúdni sem volt idejük ezektől a szavaktól (már aki értette a szaúdi dialektust), amikor Utaibi kiadta a jelszót:

A hadsereg hamarosan megtámadja a Mahdinkat, amíg ő Maszdzsid al-Harámban (a szent nagymecsetben, K.L.) tartózkodik.[3]

Erre többen kiváltak a tömegből és a ruháik alól kézifegyvereket rántottak elő. Mások a magukkal cipelt koporsót letették a földre, s puskákat vettek ki belőlük. Néhányan a hetekkel korábban házakban és a földalatti alagutakban elrejtett fegyvereket szedték elő. A nehézgéppuskákat és kézigránátokat a nagymecsetet és környékét évek óta felújító Saudi Bin Ladin Group feliratú teherautókból pakolták ki.

A támadók nem vesztegették az idejüket: barikádokat emeltek, géppuskafészkeket alakítottak ki, Molotov-koktélokat gyártottak. A minaretek ablakaiban és a házak erkélyein mesterlövész-puskákkal felszerelt militánsok foglaltak lőállást. Közben a mecsetfoglalók hangosbemondókon keresztül folyamatosan biztatták a jelenlévő zarándokokat, hogy csatlakozzanak az ügyükhöz. Ebből kifolyólag a mai napig nem tudni pontosan, hogy 1979. november 20-án pontosan hányan fogtak fegyvert a „Mahdi” védelmére. A legalacsonyabb becslések szerint Kahtáni követői – akik között a szaúdiakon kívül egyiptomiak, jemeniek, pakisztániak, de még amerikaiak és kanadaiak is voltak – kétszázötvenen lehettek, de a beszámolók szerint közel ugyanennyien (köztük nők, gyerekek, sőt még az őrség tagjai is) csatlakoztak a „végső dzsihádhoz” . Utaibi azzal engedte el a túszok nagy részét, hogy „vigyék meg hazájukba híreket és készítsék fel a környezetüket a Mahdi méltó fogadására”, majd leláncolták a Harámhoz (Szent Kerülethez) vezető kapukat. Csakhogy még így is több ezer – főleg szaúdi – zarándok rekedt benn, akiket a támadók élő pajzsként vagy étel-, ital-, lőszer-, üzenetszállítóként használtak fel.

Mindenáron bosszú

Juhayman al-Otaibi.jpg
Dzsuhajman al-Utaibi. A kép forrása: Wikipedia Commons.

A támadók célja nemcsak a Dábik[4] elhozása volt: a személyes bosszú és a Szaúd uralkodóházzal való leszámolás éppúgy hozzájárult az akció végrehajtásához. A Nedzsd régióból származó szunnita[5] és mélyen vallásos, ultrakonzervatív nézeteikről ismert Utaibi-törzs ugyanis először komoly segítséget nyújtott Abdel-Azíz ibn Szaúdnak a rivális törzsek legyőzésében és az egységes Szaúd-Arábia megteremtésében. Azonban jutalmuk a kirekesztés lett, és a főleg törzstagok által működtetett Ihván puritán mozgalom betiltása, mivel a szaúdi király úgy érezte, hogy rá és a vahhábita papságra nézve súlyos veszélyforrást jelentenek.[6] Ugyan fellázadtak az uralkodó ellen, de a felkelésüket rövid idő alatt és brutálisan leverték.

A Szaúdok iránt érzett gyűlöletük pedig a következő évtizedekben csak rohamosan nőtt, látva ahogyan egyre szorosabb kapcsolatot építenek ki a Nyugattal és átveszik annak technikai (telefon, rádió, televízió) vívmányait. Annak ellenére, hogy az Utaibi-törzs tagjai a síitákat nem tartották muszlimoknak és az iráni iszlám forradalommal hatalomra kerülő rezsimben szintén komoly veszélyt láttak, teljes mértékben egyetértettek Khomeini ajatolláhnak a szaúdi monarchiával kapcsolatos kijelentéseivel: Szaúdok az „amerikai iszlám követői”, akik teljesen alkalmatlanok arra, hogy maguknál tartsák az iszlám két legszentebb helyének, vagyis Mekkának és Medinának, a kulcsait.[7]

Az 1936-ban született Dzsuhajman al-Utaibi már akkor egyetértett ezekkel a nézetekkel, amikor 1955 és 1973 között tizedesként szolgált a „Fehér Hadseregben”, avagy más néven a szaúdi Nemzeti Gárdában (SANG-ban) – ez egy mai napig létező különálló fegyveres testület, amely elsősorban a Szaúd-ház védelméért, a lázadások leveréséért és puccsok meghiúsításáért felel. Habár a visszaemlékezések szerint Utaibi kiváló lövész, karizmatikus és jó taktikai érzékkel bíró katona volt, nem léptették elő, és gárdistaként legtöbbször csak az ivóvizet szállító teherautót vezethette.[8] Miután leszerelt, Medina egyik szegény városnegyedébe költözött és abból tartotta fenn magát, hogy az aukciókon kiállított járműveket megjavította és eladta. Utaibi csakhamar kapcsolatba került a vak Abdul-Azíz ibn Baz sejkkel, a Medinai Iszlám Egyetemen oktató és szélsőséges nézeteiről ismert vallástudóssal. Az egykori gárdista a prédikációiban a rabszolgaság újra bevezetését (Szaúd-Arábiában 1962-ben törölték el), a nők oktatásának megszüntetését, cigaretta, rádió és televízió betiltását, valamint minden nem muszlim kiutasítását követelte. Ám a legkeményebb kritikákat a Szaúd-uralkodóházzal szemben fogalmazta meg, akik szerinte elvesztették a legitimitásukat és eljött az ideje, hogy a vahhábita papság vezesse az országot.

A helyszín térképe. A kép forrása: Trofimov, 2007: 11.

Azonban egy idő után csalódott a szaúdi ulemában (vallástudósok közösségében), mert szerinte a hercegek megvásárolták őket – köztük Baz sejket is. Ezért miután Utaibit elbocsátották az egyetemről és mentora ellen fordult, ő maga kezdett el toborozni a szegények és a törzsének tagjai között. Miután megírta a Hét episztola című könyvét, amelyből 1978-ban egy kuvaiti lap részleteket közölt, régiószerte ismertté vált, és hamarosan egyiptomiak, jemeniek, szírek és más országok fiatal egyetemistái jártak hozzá. Emiatt a szaúdi hatóságok célkeresztjébe került, s 1978 végén letartóztatták őt és kiépített hálózatának egyes tagjait. Csakhogy Utaibi közös cellába került az egyik, korábban csak névleg ismert sógorával, Kahtánival. Hamarosan szoros barátság alakult ki a két férfi között és szabadon engedésük után egy házba költöztek. Aztán 1979 nyarán egy furcsa esemény történt: a visszaemlékezések szerint az Utaibi-törzs több tagja ugyanazt az álmot látta, miszerint Mahdi már ott áll a Kába szentély előtt és  több ezren hűségesküt tesznek neki… és az álomban szereplő „messiás” igencsak hasonlít Kahtánira. A 25 éves férfi először ódzkodott attól, hogy „Mahdinak” nyilvánítsák, de Uteibi által megbízott hívők addig győzködték és a „közelgő világvégének a jeleiről” beszéltek neki, amíg ő maga is elhitte, hogy valóban ő a kiválasztott.[9]

Mind a mai napig rejtély, hogy Utaibi miképp tudta úgy megszervezni a támadásokat, hogy azok nem keltették fel sem a szaúdi titkosrendőrség , sem a külföldi hírszerzőszervek (főleg a monarchiában igencsak aktív CIA) figyelmét. Pedig a „Mahdi hívei” már a támadás előtti hónapokban országos szinten terjesztettek pletykákat és röpiratokat „a közelgő világvégéről” és a „Szaúdok bukásáról”. Emiatt korántsem alaptalan az a feltételezés, hogy a támadóknak nemcsak a szaúdi fegyveres testületekben, hanem a szaúdi uralkodócsalád elégedetlen és ultrakonzervatív nézeteket valló tagjai között szintén akadtak híveik. Ennek több jele volt: a militánsokat katonai bázisokon képezték ki; Utaibi a SANG raktáraiból (belga FN FAL-ok) vagy a határőrség által lefoglalt készletekből (AK-47-esek) szerezte be fegyvereket, lőszereket és robbanószereket; vagy az éppen az al-Haram kerületének felújítást végző Saudi Bin Ladin Group vállalttól származó tervrajzok, térképek, őrségbeosztások, engedélyek segítségével készültek fel a mecsetfoglalásra.

 

Elvágva a külvilágtól

Visszatérve 1979. november 20-i eseményekhez: mielőtt a támadók elvágtak volna a telefonkábeleket, a felújítási munkálatokat végző egyik munkásnak sikerült felhívnia a mekkai rendőrséget, de beszéd közben megszakadt a vonal. Először a helyi hatóságok nem tudták mire vélni az esetet, ezért reggel hatkor egy dzsipet küldtek a helyszínre, hogy tájékozódjon a helyzetről. Ám a legnagyobb meglepetésükre a kiküldött járőr soha nem tért vissza. Másodszor már egy nagyobb konvoj indult útnak: az első komoly fegyveres összecsapásban nyolc szaúdi rendőr vesztette életét és 36-an sérültek meg, akiket a helyi lakosok mentettek ki a tűzharcból. A beszámolók szerint a rendőrök eleve lőfegyver nélkül érkeztek a helyszínre, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen az iszlám előírása szerint tilos bármilyen erőszakos cselekményt végrehajtani az al-Harámban, még az állatok vagy gyomnövények irtása sem volt megengedett – ez azonban cseppet sem érdekelte a terroristákat.

Ekkortájt történt, hogy az indonéziaiakkal együtt kimenekült mekkai főmufti révén a szaúdi uralkodó tudomást szerzett a kibontakozó történésekről. Miután megkapta a híreket, Háled ibn Abdel-Azíz király percekig nem szólt a telefonba – és nemcsak amiatt, mert a fáma szerint egy nappal korábban torokgyulladást kapott, ami miatt nem ment el Mekkába.[10] Egyszerűen mert Háled nem tudta, hogy miképp reagáljon erre a precedens nélküli esetre: hiába ült már négy éve a trónon, őt sokkal jobban érdekelték a sivatagi vadászatok, a saját luxusigényeinek kielégítése és világ körüli útjai. Helyette szinte minden államügyben Fahd ibn Abdel-Azíz koronaherceg hozott döntést, de ő aznap „palotán kívül” tartózkodott – éppen a Tuniszban megrendezett Arab Liga zártkörű csúcstalálkozóján képviselte a sivatagi királyságot. Az uralkodó még azt sem tudta, hogy egyáltalán melyik fegyveres testületet bízza meg a helyzet rendezésével, hiszen akkoriban nagyon komoly rivalizálás folyt a SANG és az ötvenezer fős hadsereg között, amelyet csak tetézett Szultán hadügyminiszter és Abdalláh ibn Abdel-Azíz helyettes-trónörökös közötti nyílt gyűlölet.[11] Ráadásul Abdalláhhal sem tudott egyeztetni, mert ő pedig éppen Marokkóban töltötte szabadságát.

Fahd ibn Abdel-Azíz koronaherceg és Jimmy Carter amerikai elnök 1979. január 3-án. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Végül Háled választása Nádzsef ibn Abdel-Azíz szaúdi belügyminiszterre esett. Helikopteren érkező különleges belügyis alakulatok kordont vontak a Maszdzsid al-Harám köré. Miután megérkeztek a katonák és a gárdisták, hozzáláttak Mekka belvárosának evakuálásához és ellenőrzőpontok létrehozásához. Az al-Harámmal szembeni szállodákat lefoglalták és a főparancsnokságot a Shoubra Hotelben alakították ki (ugyanakkor az épület a terroristák mesterlövészeinek hatótávolságán belül esett, amit ők kihasználtak). Rijád teljes hírzárlatot rendel el: a szaúdi telefonhálózatot működtető kanadai telekommunikációs cég egyenesen az uralkodótól kapott utasítást „Szaúd-Arábia világtól való elvágására” – egyetlen telefonhívás, fax vagy telegram sem ment ki az országból, még a Dzsiddában lévő nyugati diplomáciai képviseletek sem tudtak hazatelefonálni. A határokat lezárták, a külföldieknek megtiltották az ország elhagyását és a televízió meg a rádió kezdetben mélyen hallgatott az eseményekről.

Ám a szabadon engedett túszoknak köszönhetően nem lehetett sokáig titokban tartani a történéseket. Másrészt pedig Utaibi számított rá, hogy a szaúdi hatóságok igyekeznek minden információáramlást megakadályozni, ezért még a támadás előtt utasította az országon belüli és kívüli híveit, hogy november 20-án nyíltan hirdessék „Mekka felszabadulását és a Mahdi eljövetelét”. Ráadásul, mivel nem voltak hivatalos kormányzati cáfolatok sem, ezért még a szaúdi hadvezetésben és közigazgatásban többen kész tényként kezelték az olyan álhíreket, mint Medina elfoglalása, az egész országra kiterjedő forradalom vagy a Szaúdok külföldre menekülése.

Egymásra mutogatás

Dacára annak, hogy az Egyesült Államok milyen szoros kapcsolatot ápolt a szaúdi monarchiával, kezdetben semmiféle konkrét információt nem kaptak a szövetségeseiktől. John C. West nagykövet akkor szembesült a problémával, amikor brit és dán diplomaták keresték fel őt –  nem tudnak kapcsolatot teremteni a saját kormányukkal, sőt a szaúdi operátor azt közölte velük, hogy

próbálják meg öt óra múlva”.

Ezzel párhuzamosan Washingtonban a dzsiddai nagykövetség elhallgatása a legsötétebb félelmeket hozta elő a Carter-adminisztrációból: vajon Teherán után egy újabb amerikai diplomatákat érintő krízis van folyamatban? Végül West a katonai vonalakon keresztül kapcsolatot teremtett Washingtonnal. Annyit sikerült kiderítenie a szaúdiaktól, hogy „csak egy kis fennforgás történt Mekkában”, ami ráadásul nem szokatlan dolog, hiszen az iszlám kalendárium minden kerek századik évfordulóján előfordult már. Rijád közölte, hogy amerikai állampolgárok nincsenek veszélyben, a hatóságok felkészültek és már a nap végére rendeződik a helyzet. Az első amerikai elemzések is osztották ezt az álláspontot, kiemelve, hogy nincs szükség az amerikai katonai jelenlét növelésére sem – igaz, a nagykövetség a biztonság kedvéért hozzálátott a titkos dokumentumok megsemmisítéséhez. Ezzel a konklúzióval Carter és Cyrus Vance külügyminiszter is egyetértett, akik szerint a csapatmozgósításokkal csak régiószerte megnövelnék az Amerika-ellenes érzelmeket, ezért elutasították, hogy USS Kitty Hawk a Perzsa-öbölbe menjen vagy a CIA „önálló akcióba” kezdjen. „Valamiféle zavar alakult ki az iszlám legszentebb helyén. Egy csoport elfoglalta a Nagymecsetet[12] – nyilatkozta a Külügyminisztérium szóvivője a sajtótájékoztatón, gyorsan hozzátéve, hogy a szaúdiak kezükben tartják az ügyet és hamarosan vége lesz a „fennforgásnak”.

John C. West amerikai nagykövet találkozója Háled ibn Abdel-Azíz szaúdi királlyal. A kép forrása: Trofimov, 2007: 166.

Csakhogy a Carter-adminisztráció ezzel a megnyugtatónak szánt bejelentéssel pont az ellenkező hatást érte el. Szaúd-Arábiát éppen a legfontosabb szövetségese hozta nehéz helyzetbe, hiszen Rijád mindenáron el akarta titkolni a Mekkában zajló eseményeket, s most magyarázkodniuk kellett az umma előtt. Ráadásul a másnap megjelenő nyugati újságcikkek, amelyek címoldalon számoltak be a mecsetfoglalásokról, csak súlyosbítottak a dolgokon. Ezekben ugyanis azt írták, nem egyszer kormányzati vagy katonai forrásokra hivatkozva, hogy a mecsetfoglalás szálai Iránba vezetnek. Valóban, az amerikai és szaúdi vezetés – de még a mekkai túszok nagy része is – azt gondolta, hogy az egész akció mögött Khomeini áll. Szerintük az ajatolláh ezzel a támadással akarta diszkreditálni a szaúdi uralkodóházat, megölni az uralkodót és egy forradalmat kirobbantani.

Ezzel szemben az iráni rezsim tagadta, hogy bármiféle közvetlen szerepet játszana az eseményekben – ami valóban így is volt, hiszen Utaibi és társai eleve eretnekeknek tartották a síitákat, akiknek szent helyeit le kell rombolni. Az iráni rádió Khomeini szavait közvetítve már a támadás másnapján az „amerikai imperializmust és a cionistákat” tette felelőssé „Mekka megszentségtelenítéséért”, hogy így tereljék el a figyelmet a teheráni túszválságról és lejárassák az iszlámot.[13] A muszlim országokban inkább az iráni vádakat, semmint az amerikai és szaúdi nyilatkozatot tették magukévá: vagyis Törökországtól kezdve, Indián át, egészen a Fülöp-szigetekig bezárólag Amerika-ellenes tüntetések robbantak ki. Miután egy pakisztáni lap „Mekka elleni támadást az amerikaiak Perzsa-öbölben zajló akcióinak részének” és „izraeliek újabb Entebbe jellegű akciójának[14] nevezte a mekkai túszdrámát, Iszlámábádban megostromolták az amerikai nagykövetséget. Ennek eredménye két amerikai és négy pakisztáni halott, valamint a nagykövetség kifosztása és felgyújtása lett. Pár nappal később a líbiai Tripoliban lévő amerikai követség is ugyanilyen sorsra jutott.

Korabeli híradó felvételei Iszlámábádban leégett amerikai nagykövetségről. A nagykövetségen tartózkodó 140 amerikai és pakisztáni állampolgár a föld alatti kommunikációs, páncélajtóval ellátott teremben bújt el. Őket az éjjel egy különleges tengerészgyalogos-egység menekítette ki.

Ez fajta káosz és bizonytalanság tökéletesen megfigyelhető a szaúdi történésekkel kapcsolatos magyar levéltári anyagokban is. Mivel Magyarországnak – hasonlóan a többi szocialista országhoz – nem voltak diplomáciai kapcsolatai Szaúd-Arábiával, ezért többnyire az arab diplomatákra vagy nyugati hírügynökségekre támaszkodtak. Ebből kifolyólag néha egészen elképesztő, egymásnak ellentmondó információk keringtek még a legmagasabb körökben is: Mekka elfoglalását külső beavatkozásnak vélték, amely mögött Iránon kívül a Palesztin Felszabadítási Szervezet, Arab-félsziget Népi Szövetsége, Dél-Jemen, Szíria vagy akár Líbia állhat. Sőt olyan információ is eljutott a Kairóban lévő magyar követhez, hogy az egész egy közös amerikai-egyiptomi akció volt a szaúdi törzsek fellázítására, amelynek végső célja

irányított formában egy Amerika-barát burzsoá demokratikus rendszer állítása.[15]

Előre ittak a medve bőrére... A Népszabadság november 24-i számában megjelent cikk a Mekkában „helyreállt rendről”. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár

Az al-Harám elfoglalása alaposan megingatta Szaúdokat, hiszen nem tudták garantálni az iszlám legszentebb helyének védelmét, ami lényegében a legfontosabb feladatuk volt. A vahhábita papság elégedetlensége rohamosan nőtt, s bár az első napokban Abdalláh és Fahd visszatért az országba, az uralkodóház presztízse – külföldön és belföldön egyaránt – rohamosan apadt. Ráadásul pár nappal a mekkai események után az országban élő, sokáig elnyomott síiták is lázadozni kezdtek, amely már magában hordozta a szaúdi állam felbomlásának (rém)képét. Ezért az uralkodóháznak a Mekkában kialakult válságot minél előbb meg kellett oldania. Tisztában voltak azzal, hogy a támadás sok halálos áldozattal és anyagi kárral járhat, de az idő sürgette őket. Azonban még a nyílt frontális támadás is sok problémát vetett fel, amely majd a cikk második – december 4-én, a mekkai ostrom befejezésének 40. évfordulóján megjelenő – részében kerülnek bemutatásra.

A borítóképen az látható, amikor füst száll fel a mekkai nagymecsetből. A kép forrása: Wikimedia Commons.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált irodalom

Levéltári:

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL)

Magyar Nemzeti Levéltár Külügyminisztériumi Titkos Ügykezelésű Iratok (TÜK), Szaúd-Arábia 1979, 121. doboz.

Sajtó:

Népszabadság

Szekunder:

Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

Kalmár Zoltán: Egy évtized Khomeini vonzásában. Áron Kiadó, Budapest, 2011.

Kepel, Gilles: Dzsihád.  Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Trofimov, Yaroslav: The Siege of Mecca: The Forgotten Uprising in Islam’s Holiest Shrine and the Birth of Al Qaeda. Anchor Books, New York, 2007.

[1] Kepel, 2007: 209.

[2] A cikkben az arab nevek, kifejezések és fogalmak átírása a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása alapján történt. Kivételt képez Khomeini, mert neve később ebben az alakban honosodott megy Magyarországon.

[3] Trofimov, 2007: 79.

[4] Dábik egy észak-szíriai település. 1516-ban az Oszmán-Török Birodalom ezen a helyen mért súlyos csapást a Mamlúk Birodalomra, amely végül Közel-Kelet nagy részének hódoltság alá kerülését jelentette. Ugyanakkor egyes értelmezések szerint Dábik lényegében az „iszlám Armageddonja”: vagyis ezen a helyen fog zajlani a világvége végső csatája, ahol majd a muszlimok győzelmet aratnak „Róma seregei” felett. A névben rejlő szimbólummal az Iraki és Levantei Iszlám Állam terrorszervezet is tökéletesen tisztában volt, ezért már 2014-ben, az elsők között foglalták el, valamint az angol nyelvű propaganda-folyóiratukat is a településről nevezték el.

[5] A Koránban nincs közvetlen utalás a Mahdira. Bár személye mind a szunnitáknál, mind a síitáknál ismert, a Mahdi-kultusz elsősorban a síitáknál tölt be lényeges szerepet. Továbbá az ún. tizenkettes síiták (Irán és Azerbajdzsán lakósságának nagy része) szerint a Mahdi valójában a Tizenkettedik, avagy a „Rejtőzködő Imám”, aki a 10. század óta vár a visszatérésre. Éppen ezért amikor a mecsetfoglalók bejelentették a „Mahdi eljövetelét”, sokan valamelyik radikális síita irányzat vagy egyenesen iráni fegyvereseknek hitték őket. Ezért sem meglepő, hogy (nemcsak) a magyar hírszerzési- és diplomáciai jelentésekben sokszor úgy hivatkoztak a támadókra, mint „síita szektát követő jól fegyverzett személyekre”. Szaúd-Arábiai belpolitikai zavargások. In:  MNL OL, XIX-J-1-j, Szaúd-Arábia 1979, 121. doboz, 003354/4. 152/RT/15393. 1979.december 6.

[6] Kepel, 2007: 683.

[7] Kalmár, 2011: 78.

[8] Trofimov, 2007:36.

[9] Uo. 60.

[10] Szaúd-arábiai belpolitikai fejlemények. In:  MNL OL, XIX-J-1-j, Szaúd-Arábia 1979, 121. doboz, 005930/1. 193-3. 1979. december 3.

[11] Kalmár, 2011: 81.

[12] Trofimov, 2007: 104.

[13]  A szaúdi fegyveres erők kiszabadították a mekkai nagymecsetben tartott túszokat. In Népszabadság XXXVII. évf., 274. sz., 1979. november 23.

[14] 1976. július 4-én az izraeliek a „Mennydörgés-akció” keretében kiszabadították az ugandai főváros repülőterén őrzött 102 túszt, akiket még egy francia utasszállítógép eltérítése során palesztin és kelet-német terroristák ejtettek foglyul.

[15] Szaúd-arábiai belpolitikai fejlemények. In:  MNL OL, XIX-J-1-j, Szaúd-Arábia 1979, 121. doboz, 003354/3. 129/RT/15336. 1979. december 5.

Facebook Kommentek