„Mintha meg lettünk volna bűvölve” – Ezen a napon kezdődött a kulturális forradalom

Baranyi Tamás Péter

Mao Ce-tung a „nagy ugrás” kudarca után megtépázott tekintélyét nem a Kínai Kommunista Párton belül, hanem azt szétzúzva akarta megszilárdítani. Összefogott a nem kedvelt Lin Piao marsallal, hogy a régóta vágyott tisztogatásokat végrehajtsák. A forradalmi gondolatokkal megbabonázott fiatal vörösgárdisták ennek a hatalmon belüli leszámolásnak váltak az eszközeivé. A gyilkosságok és erőszakoskodás mellett forrásainkban Tacepao-festés, Tienanmen téri seregszemle, templomrombolás és tömeges könyvégetés emlékeit elevenítjük fel – de lesz szó könyvmentésről is.

A Kínai Kommunista Párt uralma bolsevik mércével mérve is kifejezetten stabil volt, hiszen aki ellenezte, az már vagy odaveszett a polgárháborúban, vagy Tajvanra menekült. Mao elnök személyes hatalma azonban már nem volt annyira stabil, különösen az 1957-es „nagy ugrás” kampány egyértelmű kudarca miatt: nem sikerült az országot „egyből”, egyetlen nagy ipari-gazdasági erőfeszítéssel „átrepíteni” a kommunizmusba, miközben a túlfeszített tempóban munkások és parasztok milliói vesztek oda – amit a számítások pontosabban 18 és 45 millió közé tesznek. Ez már a párton belül is sok volt, többen – még ha nagyon finoman is – kritizálni kezdték az elnököt. Mao nem értett a gazdasághoz, a hatalomtechnikához viszont nagyon is. 1966-ban kirobbantatta a kulturális forradalmat, ami bizarr külsőségei és kegyetlensége ellenére legfőképp azt az egyszerű célt szolgálta, hogy kiiktassa a fanatikus tömegek és Mao személye között az öntudatra ébredő pártfunkcionáriusok hatalmát. Hogy miért számíthatott a fanatikus tömegekre? Maót a Japán elleni háború és a polgárháború hősének tekintették, személye köré legendákat szőttek, és ezt kötelező tananyaggá tettek az iskolában. Akik 1966-ban 16 évesek voltak, már nem is tanultak mást az iskolában, és ez abszolút tekintélyt biztosított az elnöknek. Az 1966-ban 20 éves Lu Li-an így emlékezett erre:

„Számunkra, akik 1949 után nőttünk fel, csak a forradalmat tanították, tehát miután elolvastuk a propagandakönyveket, valóban a történelem forradalmi élcsapatában akartunk küzdeni.”

Mao 1966. május 16-án szánta el magát a lépések megindítására. Az úgynevezett május 16-i körlevélben, amit a Politikai Bizottság kibővített ülése fogadott el, lényegében minden állami és pártszervet felszólított arra, hogy keressék a soraik között megbúvó „ellenforradalmi és burzsoá” elemeket, „leplezzék le” őket, hajtsanak végre tisztogatásokat:

„A burzsoázia képviselői, az ellenforradalmi revizionisták bandája befurakodtak a Pártba, a kormányzatba, a hadseregbe és a kultúra különböző ágaiba. Amint a körülmények megfelelőek lesznek, megszerzik a politikai hatalmat, és a proletárdiktatúrát burzsoádiktatúrává alakítanák. Néhányuk már lelepleződött, mások nem. Néhányukban megbízunk és úgy bánunk velük, mint az utódainkkal. Olyan személyek ezek, mint a szomszédunkban fészkelő Hruscsov.”

zicheng_000_000.jpg
Az egyik legfontosabb cél az elöljárók, tanárok, tekintélyek megszégyenítése volt. A fenti képen a Heilongjang Tartományi Napilap munkacsoport-vezetőjét alázzák meg a lap dolgozói. Harbin, 1966. augusztus 25.

1966 későtavaszán először is „harci üzemmódba” állították az egyetemi, de még inkább a középiskolai ifjúságot. Egy nevét fel nem fedő visszaemlékező tizenhat éves volt Tiencsin egyik középiskolájában. Ő így emlékszik az első pillanatokra:

„Egy napon, mikor odaértem az iskolához, megpillantottam egy hatalmas plakátot. A főépület harmadik emeletéről volt kilógatva, és egészen leért a földig. Négy kínai karakter állt rajta, mindegyikük egy emelet magas, így szólt: FORRADALMI VIHAR. Diákok lengettek vörös zászlókat mindenfelé: a főkapun kívül és belül, még az épület tetején is. Egyszer csak a szívem olyan hevesen kezdett zakatolni, hogy éreztem: a kulturális forradalom épp a szemem előtt kezdődik el. Aztán elmaradtak az órák, hogy folyhasson a forradalom, vagyis a plakátok kihelyezése és a tanárok elleni harc. Akiket „problémásnak” tartottak, a pulpitusra hurcolták, hogy pellengérre állítsák. Lefröcskölték a fejüket ragasztóval és nagy papírcsákókat raktak a fejükre, hogy megszégyenítsék őket. Néhányan nagyon is jogosnak érezték, hogy részt vesznek ebben az erőszakoskodásban, ahogy »az egyik osztály átveszi a hatalmat a másiktól.«”

A tanárok mellett a gyermekek is kiemelt célpontok voltak, mert az ő átnevelésükkel lehetett minél hosszabbá, minél alapvetőbbé tenni a kulturális lázadást.

2557c6a9430925bd88fea4cb5732717a.jpg
A legifjabb vörösgárdisták még nem tudnak olvasni, de már szorongatják a vörös könyvet

A gyerekekre fektetett hangsúlynál is fontosabbak voltak azonban a fiatalok. Bár a kulturális forradalmat egyértelműen felülről indították el, a legfontosabb fejleményeket pedig maga az elnök találta ki és szerveztette le, a tömeglelkesedés valóban legtöbbször őszinte volt, a spontaneitást nem pedig nem lehet eltagadni. Korábbi visszaemlékezőnk részletesen leírja, milyen volt Mao első „seregszemléje” 1966 augusztusában, mely egyrészt új életet lehelt az első dühét már levezető mozgalomra, és ami még erőszakosabbá tette a jellegét.

„Gyalogoltunk és stoppoltunk, amíg oda nem értünk másnap reggel 8.30-ra a Tienanmen térre. Ott azt hallottuk, hogy a seregszemle nem kezdődik, csak kora délután. Letáboroztunk a Tienanmen Kapuval szemben, a nyugati oldalon, a díszoszlop közelében, hogy minél közelebb legyünk a szemlézési emelvényhez, ahol Mao elnök meg fog jelenni. Nem ettünk és nem ittunk semmit az előző nap délutánja óta, de egyáltalán nem voltunk sem éhesek, sem szomjasak. Annyira lelkesek voltunk, mintha meg lettünk volna bűvölve. Kora délután zászlót lengető vörösgárdista csoportok kezdték elözönleni a teret. Nem figyeltem rájuk, csak az emelvényt figyeltem a kapu tetején, mert féltem, hátha lemaradok egy drága pillanatról. Ahogy Mao elnök megérkezett, fülsiketítő üdvrivalgás és kiabálás indult a téren. Annyira izgatott voltam, hogy az emelvényen lévő emberek között nem is tudtam különbséget tenni. Mikor végre rájöttem, melyikük is Mao elnök, ugrándozni kezdtem, üvöltöztem és eldobtam a szalmakalapomat. Többször majdnem elhagytam a szemüvegem, amit, amúgy ha elhagytam volna, soha többé nem találom meg, mert tengernyi ember közé voltunk beszorítva. Úgy üvöltöttem, ahogy csak tudtam, mégsem hallottam a saját hangomat.”

cultural-revolution-1-600x350.jpg
Megbűvölt fiatalok, fanatikus hit. Vörösgárdista lányok a Tienanmen téri seregszemlén, 1966 augusztusában.

A ceremónia végeztével az emberek szétszéledtek, és megláttam, hogy a föld telis-tele volt sapkákkal, gombokkal, női cipőcsatokkal. Az emberek ünnepeltek, a szemük ragyogott, az arcuk égett! Amikor barátaimra, Kongra és Changra néztem, az ő arcuk is vörös volt, mint a láng. El akartuk mondani egymásnak, milyen boldogok vagyunk, de már nem volt hangunk. Fogtuk egymás kezét és ugráltunk.

„Mi voltunk az első vörösgárdisták, akiket megszemlélt Mao elnök! Másnap, mikor visszamentünk az iskolába, a társaink jobban irigyeltek minket, mint manapság a filmsztárokat. Újra belevetettük magunkat a mozgalomba, mintha csak forradalmi energiát fecskendeztek volna belénk.”

red_guards.jpg
A kulturális forradalom „a lélek forradalma”, a vörösgárdista fegyvere pedig a vörös könyv, a hangosbeszélő, és a szuronyként forgatott toll.

A már idézett Lu Li-an így adta vissza 1966 nyarának hangulatát:

„Akkor úgy éreztük, hogy rossz korban születtünk, mert nem volt alkalmunk küzdeni ellenségeink, a kommunizmus ellenségei ellen, nem volt esélyünk arra, hogy forradalmi hősök legyünk. A kulturális forradalom idejében azt hittük, valóban nagy szerencse számunkra ez a kampány, végre harcolhatunk álmaink megvalósításáért. Mi vörösgárdisták egyfajta isteni hadsereget alkottunk, Mao elnök katonái voltunk.”

Az augusztusi seregszemlétől kezdve még erőszakosabb és abszurdabb lett a tömegmozgalom. Korábbi visszaemlékezőnk leírja, hogy milyen érzés volt ledönteni egy kőkeresztet Tiencsin 1910-es években épült francia templomáról.

„Egy nap hallottuk, hogy a 21. számú középiskolából jövő vörösgárdisták megtámadták a régi Xikai templomot. Azonnal odasiettünk, de már későn érkeztünk – a templomban már minden darabokra volt törve. Csak a tetőn lévő nagy kereszt volt érintetlen. Félelem nélkül létrára másztunk, 50 méteres magasságba. […] Ott álltam fenn, derékra tett kézzel, néztem az embereket az utcán, akik engem figyeltek. Igazi hősnek éreztem magam!”

xikai_cathedral_of_tianjin_china_profile.jpg
A Szent József katedrális Tiencsinben, más néven a Xikai templom. Az 1980-as években állították helyre az 1966-ban megrongált tornyot.

A vallás- és tekintélyellenes pusztítás nem kímélte a konfuciánus és buddhista kegyhelyeket, temetőket, szent embereket sem. Sőt, a leginkább talán maga Konfuciusz mester került a középpontba. A rengeteg eset közül kiemelkedik, amikor 1969-ben Santung tartománybéli Csüfu városában lévő főszentélyét megrongálták, szobrait ledöntötték vagy kocsik mögé kötve végighúzták a városon, a hamvait megszentségtelenítették.

13-large.jpg
Gárdisták zúzzák szét Konfuciusz szobrát Csüfuban, 1969.

Nemcsak nagy jelentőségű dolgokat zúztak darabokra, hanem minden szóba jöhető értéktárgyat vagy kulturális értéket. Csen Boda pártfunkcionárius egy június 1-jei cikkben már lefektette, hogy a „négy régi” – vagyis a régi eszmék, régi kultúra, régi szokások és hagyományok – elpusztítására kell törekedni. A KKP egy augusztus 8-i határozatában ezt meg is erősítette. Hogy mit is jelentett mindez a gyakorlatban? Bármit jelenthetett, pontosabban bárminek a megváltoztatását, átírását, elpusztítását, megszüntetését, ami távolról is emlékeztetett a múltra, a hierarchiára, vagy akár vagyoni vagy emberi differenciára. Hogy ez a gyakorlatban mit jelentett, jól rámutat egy másik fiatal visszaemlékező, aki barátaival, miután végignézik, ahogy egy tömeg leszedett egy „feudálisnak” ítélt boltfeliratot, így beszélgetett:

„Az esti fényekben fürdőzve ugrándoztunk és viháncoltunk egész úton hazafelé. Megihletődve attól, amit láttunk, azt nézegettük, hogy a boltok, amik mellett elmentünk, szintén megérettek a névváltoztatásra. »Nézd, ezt úgy hívják, Jó Vagyon Fotóstúdió. Ez nem azt jelenti, hogy sok pénzt keresni, mint az a másik, a Nagy Vagyon Bolt? Mao elnök szerint ez kizsákmányolás. Nem gondoljátok, hogy ez négyrégi?« – kérdezte Dzsi-jong lelkesen. »Így van! Át kellene írni Proletár Fotóstúdióra.« »Itt egy másik. Ártatlan Gyermek Játékbolt!« – kiáltotta An Ji. Az ártatlan semleges szó. Ez hiányos osztályöntudatra utal! Mire kéne megváltoztatni?« »Mit szólsz ahhoz, hogy Vörös Gyermek Játékbolt?« Erre én válaszoltam: »Az jó lesz. És át kell még evezni a Béke Színházat is Forradalom Színházra. Végtére is, forradalom nélkül hogyan is lehetne béke!?« Nagyon büszkék voltunk magunkra. Bizonyosak voltunk benne, hogy új éppen új életre keltjük Kínát.”

1024px-beijing_1968_i.jpg
1968-as térkép mutatja Peking átnevezett utcáit. Ezek a nevek már távolról sem voltak feudálisak: Nagy Ugrás út, Antiimperialista Út, Út az Örök Forradalomba stb.

Természetesen nemcsak átnevezésekben, hanem pusztításban is megnyilvánult a „négyrégi” elleni harc. Különösen fontos volt a fengcihsziu kultúra, vagyis a feudális, kapitalista, és revizionista kultúra kiirtása a könyvekből. A tiencsini visszaemlékező egy könyvégetésnek is a részese volt:

„Legnagyobb felfedezésünk a templomban a könyvek voltak. Két nagy szoba a templom két oldalán tele volt könyvekkel. Később hallottuk, hogy a templom városi könyvtárként is szolgált, szakkönyveket tartott vallástudományi témában. Akkoriban persze a „vallástudományi szakkönyvek” nem is érdekelhettek volna minket kevésbé – mindez reakciós propaganda volt csupán. Stócokba raktuk a könyveket az udvaron, rájuk öntöttünk két kanna benzint, és meggyújtottuk őket. Több ezer könyvet kellett elégetni, ez pedig a kemény fedelük miatt elég nehéz munka volt. Némelyik borítót le kellett tépni, mielőtt elégethettük volna őket. Több mint húszan voltunk, de így is egész este és egész másnap délelőtt égettünk. Amikor végeztünk, az utca fái mind meg voltak perzselve, az arcunk pedig merő kosz és korom volt.”

565442137_orig_1.JPG
Könyvégetés a kulturális forradalom idején.

Maguk a vörösgárdisták nagyon gyakran maguk is csalódottakká váltak. A névtelen tiencsini visszaemlékező is elhagyta a gárdát, Lu Li-an pedig 1968-ban újságot alapított, amiben az erőszakoskodást ítélte el (amiért 10 éves börtönbüntetést kapott). Ritkán emlegetett szempont a gárdisták kiábrándulásában, hogy miközben elkobozták a fengcihsziu irodalmat, maguk is megismerkedtek vele. Sőt, paradox módon ebben az időben egyedül ők olvashattak világirodalmat és egyáltalán olyan műveket, melyek az axiómák dogmatikus ismételgetésén egyáltalán túlmutattak. Ez a három rövid részlet ennek a mikéntjét írja le.

„A hatvanas évektől volt a tiltott könyvek érdekes jelensége. Mindig voltak listák, például Romain Rolland Jean Cristophe-ja be volt tiltva, mert túl individualisztikus volt, mi meg persze anti-individuálisak voltunk. A vörösgárdisták, ezek a »kis ördögök«, megrohamozták a házakat, ütlegelték az embereket, amiért megvolt nekik ez vagy az a könyv, de aztán ők is elvitték, és olvasták is. Sok könyvet loptunk a könyvtárból, és aztán cserélgettük, olvasgattuk titokban. Jól éreztük magunkat ettől, még ha kicsit féltünk is. Igazából már gyerekkorom óta gyorsan olvastam, mert mindig volt ennek az olvasásnak egy titkos aurája. Abban az időben a nyolc modellmunkát adták csak elő, nem volt semmi más. Minden mást fengcihsziu-nak neveztek, vagyis feudális, kapitalista, revizionistának. De amúgy olvastunk mi mindenféle fengcihsziu-t úgyis, Balzacot és Romain Rolland-t.”

A kultúrát természetesen nem sikerült kiirtani – hiszen még a dühöngő vörösgárdisták között is voltak, akik a Fahrenheit 451° -be illő fordulattal mentettek könyveket. A kulturális forradalom azonban, még ha legbrutálisabb napjai véget is értek 1966–1968 között, még 10 évig zajlott. Tombolása azonban hozzájárult, hogy a Mao és felesége utáni korszak politikusai, maguk is gyakran a maoista terror egykori áldozatai, új utat szabtak Kínának.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált irodalom:

40 éve kezdődött a kínai kulturális forradalom. Múlt-kor. 2006. május 17. 

Chang, Jung—Halliday, John: Mao – Az ismeretlen történet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.

Jiang, Ji-Li: Red Scarf Girl. A Memoir of the Cultural Revolution. HarperCollins Publishers, 1997.

Jicai, Feng: Ten Years of Madness. Oral Histories of the Cultural Revolution. China Books & Periodicals, Inc., San Francisco, CA, 1996.

MacFarquhar, Roderick —Schoenhals, Michael: Mao’s Last Revolution. Harvard University Press, Cambridge, MA, 2006.

Mittler, Barbara: „Enjoying the Four Olds!” Oral Histories from a „Cultural Desert”. Transcultural Studies, University of Heilderberg. 2013/1.

Salát Gergely: A kínai külpolitika néhány vonása a kulturális forradalom alatt. 2000. október. Terebess Ázsia E-Tár. 

A nyitóképen Mao és az utódjául kijelölt Lin Piao a KKP IX. Országos Kongresszusán, 1969-ben. Mao és Lin, valamint Madame Mao voltak a kulturális forradalom legfontosabb előkészítői és végrehajtói.

Facebook Kommentek