Egy angol nő az indiánok fogságába kerül és csak sok kaland után szabadul? Persze, gondolhatnánk, valaki már megint lenyúlta Az utolsó mohikán sztoriját. Ez azonban valóban megtörtént (és ugyanolyan könyvsikert eredményezett, mint Cooper története). Először 1682-ben jelent meg, hat évvel az események után.
Az ilyen fogság-történetek annyira népszerűek voltak, hogy a műfaj végül teljesen „elponyvásodott”. A siker titka az, hogy izgalmas történetek voltak, de valaki mással estek meg (vagyis az olvasó átélhette az izgalmat, a kockázatok nélkül) és erkölcsi tanulsággal is szolgáltak: az erkölcsös élet és a hit segítette a szereplőket a túlélésben. A kereslet indokolta, miért is jelent meg egy ilyen témájú, de eredetileg nem a nyilvánosságnak szánt dokumentum (egy lelkész feleségének visszaemlékezése).
„Ezt az elbeszélést ezen asszonyság saját maga vetette papírra, emlékeztetőül arra, hogyan bánt vele Isten […] Jámbor célkitűzés, méltó a dicséretre és a követésre. […] olyannyira megindult [néhány barátja] a benne feltalált munkálkodó gondviselés megannyi példájától, hogy úgy ítélték, az írás méltó a nyilvánosságra […] szerénysége nem engedte volna nyomtatásba adni, Isten iránti hálája következtében [azonban] rá lehetett beszélni, […] mások is okulhassanak belőle.”
Az Új-Anglia déli részén élő indián törzsek 1675 nyarán szövetséget kötöttek az angol telepesek ellen. Fővezérük, Metacom(et) egyébként megkeresztelkedett és Fülöpnek hívták, ezért nevezték az angolok a konfliktust „Fülöp király háborújának”. A háború kölcsönös rajtaütésekből állt. Az indiánok 1676 februárjában betörtek a massachusettsi Lancasterbe és megostromolták a lelkész, Joseph Rowlandson házát. A feleségét és három gyerekét elhurcolták (az egyik súlyosan megsebesült és nem sokkal később meghalt).
Angolok és indiánok összecsapása (Wikimedia Commons)
„Azelőtt sokszor mondogattam, hogy ha jönnének az indiánok, [a fogság helyett] inkább a halált választanám […] amikor erre került a sor, már máshogy láttam a dolgot. Csillogó fegyvereik úgy megrémítettek, hogy inkább elmentem azokkal a (mondhatom így is) kiéhezett vadállatokkal, minthogy ott végezzem földi életem.”
Az indiánok nem maradtak sokáig egy helyben: ha nem volt már élelem a környéken vagy attól féltek, jönnek az angolok, odébb mentek. A visszaemlékezést az ilyen „elvonulások” osztják fejezetekre, az asszonyt ugyanis teljesen cserbenhagyta az időérzéke és nem tudta, milyen nap van éppen. A harmadik héten valahogyan eszébe jutott, mikor van vasárnap. „Mondtam […] hagyjanak pihenni, majd másnap kétszer annyit dolgozok. Erre azt válaszolták, hogy beverik az arcomat.” Amikor elvitték, egész addigi életét maga mögött hagyta.
„El kellett mennünk ezekkel a barbár teremtményekkel, […] vérző testtel és lélekkel. […] A közelben állt egy üres ház […] Megkérdeztem, nem szállhatnék-e meg a házban éjszakára, mire azt felelték, miért, még mindig az angolokat szereted? Ez volt életem leggyászosabb éjszakája. […] Mindenem elveszett, a férjem (ő […] messze [volt] tőlem; az indiánok, hogy növeljék fájdalmamat, azt mondták, meg fogják ölni, ha majd hazafelé jön), a gyermekeim, rokonaim, barátaim, a házunk, otthonunk […] az életem [maradt csupán], s ki tudja, talán a következő pillanatban az is elveszik.”
Az életét megtarthatta, leginkább azért, mert az angol foglyok többet értek élve az indiánoknak: eladhatták őket, elcserélhették valamire vagy váltságdíjért szabadon bocsátották. Rowlandson önvizsgálatba kezdett és megállapította, ez az egész Isten büntetése, amiért a telepesek annyira erkölcstelenül élnek. Ez még nem is annyira meglepő, az viszont annál inkább, hogy bevallja: ő maga is rászolgált a büntetésre.
„Semmibe vettem Isten szent idejét, hány vasárnapot vesztegettem és pazaroltam el, s mily gonoszul viselkedtem Isten színe előtt. […] Isten bizony jogosan vágta el életem fonalát és taszított el magától örökre. […] Megkérdezte [Fülöp] akarok-e szívni a pipájából (ez gyakori szokás mostanság szentek és bűnösök között egyaránt), […] korábban dohányoztam, fogságba esésem óta azonban felhagytam vele. Úgy látszik, a dohány [ördögi] csalétek, […] hogy az ember értékes idejét arra vesztegesse. Szégyenkezve emlékszem vissza, hogy korábban mennyire kívántam […] sok ember jobban tenné, ha dolgozna, nem pedig henyélvén a büdös pipát szívná.”
Pipázó férfi Adriaen van Ostade 1646-os festményén (Wikimedia Commons)
Az angol konyha viszont hiányzott neki.
„alig ettem valamit [az első héten]. A második héten […] szükségem volt a gyomromnak valamire, mégis nagyon nehéz volt leerőltetni az undorító moslékot […] A harmadik héten azonban, bár korábban […] inkább éhen haltam volna, minthogy [ilyesmit] megegyek […] már ízletesnek találtam ételeiket.”
Mi volt a helyzet a lelki táplálékkal?
„Meg kell említenem Istennek […] irántam tanúsított csodálatos irgalmát […] A medfieldi harcból visszatérő indiánok egyike […] odajött hozzám és megkérdezte, akarom-e a kosarában lévő Bibliát. Nagyon megörültem, s kérdeztem tőle, szerinte az indiánok engednék-e, hogy olvassam. Igennel válaszolt, így hát elvettem a Bibliát”
Az akkoriban használt hivatalos angol nyelvű Biblia első, 1611-es kiadásának borítója (Wikimedia Commons)
A lelki vigaszra rá is szorult, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogy várta.
„Ekkoriban merült fel bennem, hogy talán hiába reménykedem a menekülésben. Az angol hadseregre gondoltam, jöttükben bíztam […], de nem így történt. Majd abban reménykedtem, hogy Albanyba visznek, amint arról az indiánok korábban beszéltek, de ez sem vált valóra. Azt [is ok nélkül] hittem, eladnak a férjemnek, amint azt a gazdám mondta […] lelkem közel járt a csüggedéshez. […] fogtam a Bibliámat, hogy olvassam, de abban sem leltem vigaszra.”
Hosszú távra kellett berendezkednie, a megélhetéséről úgy gondolkodott, hogy ruhákat varrt az indiánoknak élelemért vagy tárgyakért cserébe. Közben tanulmányozta az indiánok életmódját. Közöttük is voltak olyanok, akik megkeresztelkedtek (a Bibliát is lefordították a nyelvükre, a visszaemlékezés említi is a nyomdászt), őket nevezték „imádkozó indiánoknak” és mindkét nép azt gyanította róluk, hogy igazából a másikhoz húznak; Rowlandson ugyanolyannak látta őket, mint a „pogány” indiánokat. Az ő szemszögéből az egyetlen előnyük az volt, hogy az angolok felhasználhatták őket közvetítőnek.
„megérkezett Tamás és Péter [két „imádkozó indián”] a Tanácsnak foglyokra vonatkozó második levelével. Noha ők indiánok voltak, kézen fogtam őket és könnyekre fakadtam. Annyira meghatódtam, hogy szólni sem tudtam, de miután összeszedtem magam, megkérdeztem, hogy van a férjem, a barátaim, az ismerőseim. Azt mondták, hogy nagyon jól vannak, csak szomorúak. […] Magukhoz hívattak [a törzsfőnökök], hogy megkérdezzék, mennyi váltságdíjat adna értem a férjem. […] Úgy véltem, [nem vesznek komolyan,] ha túl keveset mondok, […] nagyobb összeget pedig nem tudtam, honnan kerítenénk […] húsz fontot mondtam [ennyi pénzük sem volt, a bostoniak rendeztek gyűjtést a számára]”
Az indiánok folytatták a háborút és egy újabb massachusettsi települést is lerohantak. Rowlandson leírja a csata előtti szertartást.
„Mielőtt az indiánok csatába mentek, […] az egyikük egy szarvasbőrön térdelt, a társai körben térdeltek körülötte, kezükkel és botokkal ütötték a földet és motyogtak vagy hümmögtek. […] a szarvasbőrön térdelő indián beszédet mondott, a többiek pedig mind helyeseltek. Ezt még sokszor megismételték, majd a[z egyik,] puskás indiánt utasították, hogy menjen a körön kívül. […] behívták. […] ellenáll[t], ezért mind jobban hívták, amíg újra vissza nem tért. Ezután mind énekeltek, majd két puskát adtak neki.”
Ez be is jött.
„nem volt kétségük afelől, hogy sikeresek lesznek […] győzelemmel tértek haza. Azt mondták, hogy két kapitányt és közel száz embert öltek meg. […] azt mondta [az egyik fogoly], hogy ez bizony igaz […] Mégis, a csatából visszatérve nem ujjongtak […] Inkább olyanok voltak, mint (ahogy a mondás tartja) a fülüket vesztett kutyák. […] nem láttam, hogy ez saját veszteségeik miatt lenne. […] úgy tettek [a harc előtt], mintha az ördög mondta volna, hogy győzniük kell, most pedig úgy tettek, mintha az ördög mondta volna, hogy elbukjanak. […] hadiszerencséjük hamarosan kezdett elpártolni tőlük, […] míg végül [1676 nyarán] teljes vereséget szenvedtek. [Fülöp is elesett]”
Az újabb rajtaütések miatt fennállt a kockázat, hogy a telepesek innentől semmiről nem hajlandóak egyezkedni és Rowlandson még sokáig ott marad. Az indiánok végül mégiscsak elfogadták a húsz font váltságdíjat (illetve még legomboltak egy kicsit, de a szövegből nem hámozható ki egyértelműen, hogy ez a húsz font része volt vagy egy kis mellékes). Rowlandson csaknem három hónapig tartó fogság után hazajutott. Viszontlátta a két gyerekét is: a fia egy angol tiszthez került (valószínűleg ugyanúgy adták el az indiánok, mint az édesanyját), a lánya pedig egy „elvonulás” alatt eltévedt és az angoloknál lyukadt ki. A visszaemlékezés végén az anya levonta a tanulságot.
„egyik órában még egészségben és jómódban éltem, nem szenvedtem hiányt semmiben. A következő órában […] egyebem sem volt, csak a fájdalom és szenvedés. […] Amikor jólétben, kényelemben, rokonaim között éltem, […] elfogott néha az irigység, hogy nekem nem jutott ki a részem az életből. […] De most már látom, hogy az Úr megdorgált […] Szenvedést akartam és szenvedést kaptam […] És mégis látom, hogy amikor Isten egy embert elrendel valamire, […] soha nem látott nehézségeken viszi őt keresztül, […] mégis képes végig megtartani, beláttatni és elmondani vele, hogy ezáltal ő lett gazdagabb.”
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreonoldalunkon (link) várjuk.
