Megáll az idő

Tóth Eszter Zsófia

A film vége felé a három főhőst látjuk, ahogy napszemüvegben néznek a napba. Nekem ez a kép azt jelentette, hogy akárhogy is alakulnak a dolgok, valahogyan mindig van és lesz. Valami mély optimizmust. Azt senki, semmilyen diktatúra nem tudja elrontani, ahogy napszemüvegben nézünk a napba, vagy legalábbis a nap felé. Megáll az idő- a generációs filmünk. Már a címe is nekünk többet jelentett: azt az érzést, amit az 1980-as években éreztünk – annak ellenére, hogy a film az 1960-as években játszódott- , hogy nem változik semmi, minden marad úgy, álmosan, szürkén, középszerűen. Ahol nem lehetsz más, nem lóghatsz ki a tömegből. Ha nem tűnsz fel, nem lógsz ki, nagy baj nem lehet.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

A film, amelyet gyakran idéztünk a 90-es, 2000-res évek baráti asztalainál. Minden esténél elérkezett a pont, mikor dialógusokat idéztünk, szó szerint:

– Ki a mi vezérünk?

– A Malacpofa.

– Ki dobja fel?

– Mindenki.

– Ki kapja el?

– Senki.

– Vááá.

Malacpofa – Lovas tanárnő, akinek férje idegbeteg, ő azonban – tévesen – úgy gondolja, hogy diákjai nemzedékének van esélye megvalósítani az álmaikat.

A film, amelyben benne van az 1956-os forradalom, hiszen az apa disszidál, az anya és két gyermeke itthon maradnak. Közel egy évtizednyi időt ölel át a történet. Az anya új társa szintén megjárta a börtönt. A túlélésre tanít (a feledhetetlen Őze Lajos alakítja). A film, melynek kérdésfelvetéseit a bőrünkön éreztük, legyen szó akár a kamasz létről, a szüzesség elvesztéséről, vagy a diktatúra természetéről. Az iskoláról, amely terep az egyéni vélemények elfojtására, az uniformizálásra. És mindig van, aki ez ellen fellázad, ez esetben Pierre. És a gimis bulik feledhetetlen „You are my destiny”-s hangulata. És a film nem optimista vége: a nyugat elérhetetlen marad, a főhős szerelme más gyerekét szüli meg, más babakocsiját tologatja.

A filmben számos emblematikus jelenet van, gondoljunk csak a házibulira és a Coca-Colára. Aztán az április 4-i ünnepségek feledhetetlen hangulata, amikor az iskolarádióból kellett a műsort az osztálytermekben hallgatni, és a szónok a fasisztákat faszistáknak mondta elvétve. Nevetni ezen nem volt szabad. A filmben a lázadó Pierre azonban átveszi a hatalmat az iskolarádió felett és még a Magyarország-Anglia 6-3 mérkőzést is megemlíti. Lázadása miatt nem érettségizhet.

Érdekességképp megemlítem, hogy a főszereplő Köves Dénes bátyját Pauer Henrik, Pauer Gyula szobrász fia alakítja, aki az 1980-as évek alternatív, underground kultúrájának népszerű alakja volt, később az Árnyékszázad című filmben is szerepelt, szerhasználata, kábítószerfüggése rövidre szabta életét.

A szexualitáshoz való viszony többféleképp megjelenik: a főhős, Köves Dénes szüzességét a szexualitásban tapasztalt nő veszi el. Szombathy tanár úr szerint „A kúrás szent dolog”. A tanár úr a régi polgári világ értékeit képviseli. Nézzük meg, milyen visszhangja volt a filmnek a korabeli sajtóban.

„Itt az iskolaépületek és a lakóházak belsejében ugyanaz a piszkos, kékszínű vagy szürkésbarna félhomály lappang: a moslékzöld padok és a feliratokkal, térképekkel díszített falak magukba rántják s visszaöklendezik a gyereket és a felnőttet, tanulót és tanárt, fiút és szülőt. S ha valakinek nem volt hasonló a többiekéhez még az arca, azután már az lesz.(…) Az Anya így beszél a tanárnőhöz: „Te ott vagy, ahol vagy, mozgalomban vagy ahogy akarod, én meg itt vagyok, ahol vagyok, és sose törődtem veletek! A te férjed ott volt, ahova az én férjeim lőttek ötvenhatban, azt hiszed, hogy nem tudom, hogy tudod, hogy tudom? Tudjuk.” (…) A film legsúlyosabb, legérdekesebb figurája ez a Pierre, aki egyedül áll a mérleg másik serpenyőjében, s egymaga elég, hogy kérdésessé tegye a közmegegyezés szabályait. Nem azért, mert követendő, netán „pozitív hős”, nem azért, mert szimpatikus (talán nem az) – csak azért, mert más, mert nem akar a többiekhez hasonló lenni, mert önálló arccal akar élni – egyáltalán: mert él. ”

– írta Bikácsy Gergely a Filmvilágban 1982-ben.[1] Király István irodalomtörténész a Kritikában azt hangsúlyozta, hogy számára Köves Dénes a főhős:

Egy olyan interpretáció, mely a film összetettségét, sokrétűségét, bizonyos m érvű többértelműségét szem előtt tartva is, az ábrázolás valóságának megfelelően Köves Dénest — Dinit —, ezt a kitűnően megválasztott, csöndes, kékszemű, figyelő életet tekinti főhősnek, s mely kiélező formai elemnek véli csupán a választott, ma már történelminek tekinthető témát, a konszolidáció kezdeti éveit, s ezen keresztül egy mai problémát lát tükröztetettnek: a m orális közérzet és a civilizatorikus közérzet közti ellentmondást; az etikai rést.”[2]

Király negatívan látja a felnőttek világát:

„Majd valamennyien beszűkült életek, m orálisan sérült, nem megvetendő, csak szánandó figurák. A börtönből kijövő házibaráttól kezdve, a kettős könyvelésű életet élő osztályfőnökön és osztályfőnöknőn át a hatalmában szadista-mód kéjelgő igazgatóhelyettesig, valamifajta fejlődési hiba — megalkuvás, kétlelkűség avagy fanatizmus — torzítja el arcukat.” [3]

Jelenet a filmből

Érdekes olvasni ezzel szemben az Új Ember korabeli filmkritikusának véleményét:”

A Megáll az idő a „másként emlékezés” filmje. (…)A hetvenes évek végén született Cseh Tamás-dalok (…)a hatvanas évekről nem mint „a nagy magyar fellélegzésről” szóltak (…) A hatvanas évek elején eszmélődő nemzedék kissé oxigénhiányosnak érzékelte a kor (szülei számára mar jóval éltetőbb) levegőjét. Nyilván az összehasonlítás lehetősége híján. 1963-ban játszódik Gothár filmje, elején és végén egy-egy sokatmondó pillantással hátra (1956) és előre (1967). Az akkori tizenévesek szemével, egy gimnázium és „az eseményektől megbillent” család kissé ál-nosztalgikus optikáján át tekint erre az élő múltra. Az anya kijelenti 56 őszén: itt (azaz itthon) fogunk élni; a gyerek fél, hogy nem veszik föl az egyetemre, mert disszidált apja a nem megfelelő oldalon sütötte el a puskát; az apa börtönviselt barátjából lett mostohaapa arra tanít, hogy „vigyázz, aki kérdez, az faggat, mert őt is faggatják”, az osztályfőnököt elmozdítják állásából vallásossága miatt, (…)— A filmkészítők generációja ekkoriban kezdett dohányozni, ismerkedett az alkohollal és a másik nemmel. S közben átélte mindazt, amit az ember egyszer él meg az életben, kamaszként, egy számára mindén ízében adott, mindenkor kissé (vagy sokkal nagyobb mértékbeli) nyomasztó világban. Ahol. egyszerre lódul és állt meg az idő — Az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmjét játsszák most a magyar mozikban.”[4] 

A Szabad Föld újságírói szerint az alkotók saját fiatalságuk élményeiből merítettek. Ez is mutatja azonban, hogy a rendszer jellege alapvetően nem változott az 1960-as évekhez képest az 1980-as években sem:

Bereményi Géza író, Gothár Péter rendező és Koltai Lajos operatőr, a „Megáll az idő” három alkotója a hatvanas évek első felében volt gimnazista. Ha a filmjük nem is éppen teljességgel róluk, magukról szól, de mindenképp a saját generációjukról, a korosztályukbeliekről, akiknek a gyermekkorába mélyen és megrázkódtatóan nyúlt bele az 56-os ellenforradalom, és felcseperedésüket sorsdöntőén határozták meg az” azt követő, nemegyszer áttekinthetetlen és ellentmondásos társadalmi körülmények. Valójában tehát a saját gyermekségük, fiatalságuk után kutatnak a történelemben, ugyanakkor az emlékezés bensőbb, meghittebb, szavakkal alig-alig megvallható, úgynevezett szubjektív rétegeiben. S ehhez hívják segítségül a különös fényeket, árnyakat, tompán derengő színeket, félhomályokat, amelyek mintha a lélek zugaiból sugárzódnának.”[5]

A Honvédségi Szemlét sem hagyta hidegen, hogy a főhős bevonult sorkatonának, aki persze nem egy élkatona:

A nagyon kiélezett drámaiságú film egyik legrokonszenvesebb személyisége a katonai szolgálatát töltő fiú. Gothár Péter „Megáll az idő” című filmje 1981 egyik legsikeresebb alkotása. A főszereplő Kövess Dénes (Znamenák István alakítja) a film végén bevonul katonai szolgálatra. Ezt abból tudjuk meg, hogy tökrészegen – természetesen egyenruhában – ballag hazafelé a pesti utcán, és fő tevékenységként, levizeli a házfalat.”[6]

Az 1989-es televíziós vetítés alkalmával:

„A Megáll az idő most, a nyolcvanas évek végén mást, többet is jelent, mint a nyolcvanas évek elején. Azóta ugyanis nem egy filmbe került át az imént említett közelítés- mód. A tegnap esti tévébemutató harmadik tanulsága látszólag technikai jellegű: sokan vehették videokazettára a Megáll az időt.”[7] 

Azt, hogy a film az alkotók saját élményeiből is táplálkozik, maga Bereményi Géza erősítette meg:

Azt is mondhatnám, hogy ez a film a kamaszkori naplóm. Két gimnáziumba jártam Pesten, aztán kirúgtak, elmentem vidékre. Ennek a két, pesti gimnáziumokban töltött évnek az eseményeit írtam bele a forgatókönyvbe. Például, ahogy Köves Dini a filmben Szukics Magdától, én is kaptam levelet egy osztálytársnőmtől. Azt írta, hogy szeret, aláírta a teljes nevét. Attól kezdve kínosan kerültem azt a lányt. Magamnak azt mondtam, hogy azért, mert túl nagy a melle. Mindegyik figurát valós személyről mintáztam. A Rajhona Ádám által megformált igazgatóhelyettest, Rajnákot arról a tanáromról, aki fegyveres testületnél szolgált, mielőtt pedagógus lett. Az iskolában az a hír terjedt el róla, hogy ávós volt. Igazgatóhelyettesként a „neveletlen” tanulókat az arcukba fordított lámpával vallatta, rengeteg diákot kirúgott, például azt a lányt, aki a szerelmes levelet írta nekem, Magyarország összes középiskolájából kicsapatta, tizedfokúval.”

Hasonlóan nagy hatású generációs film Török Ferenc Moszkva tér című alkotása lett. A Megálló az idő, most már 35 évvel bemutatása után, bizton állíthatjuk, általános érvényű: a kamaszkor világának és a történelmi kornak örök érvényű lenyomata, mely átível időszakokon.


Források:

[1] Bikácsy Gergely: A zárójel felbontása Filmvilág 1982/9. 3-6. o.

[2] Kritika, 1983/3. 6. o.

[3] Uo.

[4] Új Ember 1982 . október 17. 4. o.

[5] Szabad Föld, 1982. november 28. 14. o.

[6] Honvédségi Szemle 1986/12. 19. o.

[7] Népszabadság, 1989. március 04. 9. o.

A nyitóképen a film egyik ikonikus jelenete

Facebook Kommentek