Lovaglás a halálba – Tíz különös halál a magyar történelemből VI.
Magyarország első királynőjének nem jutott hosszú és szerencsés élet. Mária királynő korai éveit a I. (Nagy) Lajos uralkodását követő trónharcok határozták meg, és ebben neki a bábu szerep jutott, különösen az anyjának, Kotromanić Erzsébet királynénak köszönhetően. A fordulatoktól sem mentes korai éveket a Zsigmond oldalán eltöltött nyugodtabb időszak követte. Ennek vetett egy Vértesben történt baleset, amikor leesett a lováról, és a koraszülés következtében ő is, és a gyermeke is meghalt. Bár a történelemkönyvekben az szerepel, hogy a halálakor magányosan lovagolt, ám az a helyzet, hogy az egyetlen forrás, amely a haláláról szól, egyáltalán nem állítja, hogy egyedül lett volna.
Mások játékszere
Anjou Mária sorsát szinte születésétől kezdve az apja öröksége határozta meg. Az 1371-ben született későbbi királynő akkor vált igazán fontos szereplővé, amikor a nővére, Katalin, nyolc évesen meghalt, és nyilvánvaló lett, hogy a királyi párnak már nem fog születni fiúgyermeke. Éppen ezért Máriára mindenképpen várt legalább egy trón, de inkább kettő, hiszen apja életében egy lengyel küldöttség megesküdött Mária utódlására. Ehhez még I. (Nagy) Lajos (1342 – 1382) életében sikerült megszervezni a megfelelő eljegyzést, Luxemburgi Zsigmond személyében állapodtak meg a felek, aki az akkori német-római uralkodónak és cseh királynak Vencelnek volt az öccse.
Nagy Lajos halála után azonban felborult az általa megálmodott rend, részben annak köszönhetően, hogy a lengyelek nem akartak továbbra is perszonálunióban létezni a Magyar Királysággal, hanem olyan uralkodót szerettek volna, aki lengyel területekről kormányozza az országait. A másik ok pedig az Erzsébet királyné és a Garai Miklós nádor nevével fémjelzett liga kormányzása volt, amelynek a politikai céljaival kevesen értettek egyet. A Mária uralma elleni felkelés végül akkor tört ki, amikor hivatalossá vált, hogy Erzsébet és köre nem Zsigmondot, hanem Lajost, VI. (Őrült) Károly francia király öccsét szemelte ki Mária jegyeséül.
A francia kapcsolat első ránézésre komoly presztízsértékkel bírt volna, hiszen ebben az időszakban a Francia Királyság a százéves háború egy számára sikeresebb periódusán volt túl, ráadásul Lajos Katalinnak a jegyese is volt. A távoli szövetséges azonban csak a távollétében megkötött jegyességig jutott el, mire ugyanis a házasság érvénybe léphetett volna, addigra a politikai helyzet gyökeresen megváltozott. Mária jegyességét Zsigmonddal ugyan VII. Kelemen avignoni pápa felbontotta, de ez nem vigasztalta Zsigmondot, aki gyorsan pénzt szerzett, és megtámadta a Magyar Királyság északnyugati vidékeit. Az alapvetően Róma felé húzó magyar elitnek a háborús ellenségeket szerző francia házasság nem volt ínyére, ráadásul elégedetlen volt Erzsébet tevékenységével, aki ezen idő alatt kénytelen volt beletörődni abba is, hogy a lengyel koronát Mária nem kaphatja meg, helyette Hedvig koronázták meg felbontva a Habsburg Vilmossal kötött jegyességét is.
Az újdonsült nápolyi királynak, Durazzói Károlynak, szintén nem volt ínyére a magyarországi politikai változás, mivel Johanna legyőzése során szembe került a francia király nagybátyjával, a nápolyi királynő utolsó férjével, akit szintén Lajosnak hívtak. A Horváti János macsói bán, és Horváti Pál zágrábi püspök vezette főúri liga fellázadt, és meghívta a szintén Anjou-házi Károlyt a magyar trónra.
1385-ben II. (Kis) Károly (1385 – 1386) végül sikerrel hódította meg a magyar trónt. Máriának le kellett mondania a magyar trónról, ám vetélytársa megkoronázása ellenére Budán maradt. Anyjának így volt alkalma merényletet szerveznie a frissen megkoronázott király ellen, amelyet Forgách Balázs hajtott végre, sikerrel. Mária visszakerülhetett a magyar trónra.
Fél évvel később azonban, miközben a Délvidéken a Horvátiak lázadását akarták a személyes jelenlétükkel csillapítani, rajtuk ütöttek, és a küzdelemben meghalt Garai Miklós és Forgách Balázs is. Horváti János a királynékat nem kívánta bántani, ezért fogságra vetette őket Novigradban. Erzsébet még innen is képes volt szervezkedni, ezért a bán úgy döntött, hogy végleges lépésre szánja el magát. Az anyakirálynét megölték, egyes források szerint a lánya szeme láttára.
Ez a lépés azonban sokakat elidegenített a Horvátiaktól, így az addig határozottan állást nem foglaló előkelők az egyetlen olyan személy köré csoportosultak, aki még képes volt erőt felmutatni: Luxemburgi Zsigmondhoz. 1387. március 31-én Zsigmondot megkoronázták, így már törvényes hatalommal is bírt, Máriát pedig nagyjából egy éves rabság után a velenceiek segítségével szabadították ki még ugyanebben az évben.
Szeret, nem szeret
Mária és Zsigmond viszonyának egy, a történetíráson és a szépirodalmon is végig vonuló toposza az, hogy a két fél nemcsak nem kedvelte egymást, de egyenesen idegenkedtek a másiktól. Annak ellenére, hogy Zsigmond a magyar udvarban élt évekig, így a két félnek bőven volt alkalma alaposan megismerkednie egymással. A róluk kialakult kép nagyjából úgy néz ki, hogy Mária volt a szerencsétlen menyasszony, akit ide-oda rángattak, míg végül kikötött Zsigmond oldalán, aki viszont rá sem nézett, ellenben a prostituáltaktól kezdve az őt vendégül látó külhoniak asszonyaiig mindenkivel kikezdett. Csakhogy ez a kép, amint arra C. Tóth Norbert rámutatott az alább idézett cikkében, nélkülöz mindenféle történeti forrást, és elsősorban a borzongásra vágyó utókor szellemi terméke.
Máriáról nem maradt fent sok leírás, ami viszont mégis, az inkább arra utal, hogy a középkori ember szemében nem volt különösebben csinos. Ahogy Süttő Szilárd is megjegyzi, a vele később találkozó Monaci Lőrinc leírásaiban a lelki nagysága, a háládatossága, a belső tartása mind dicséretet kap, ám a külseje nem igen. A történeti forrásokból persze a személyiségére és a külsejére csak rendkívüli óvatossággal következtethetünk, így esetleg azt is tudhatjuk róla, hogy a korához képest komolyabb és érettebb benyomást keltett, a termete pedig a kortársai közül némileg kiemelte. A húga földi maradványain a 19. században antropológiai vizsgálatokat végeztek, a hosszú csontok vizsgálata alapján Hedvig 1,76 – 1,82 méter magas volt, bár azt rögtön hozzá kell tennünk, hogy a korabeli vizsgálatok a maiakhoz képest felfelé tévedtek, így a tényleges magassága vélhetően kisebb lehetett. Az pedig csak egy nagyon áttételes következtetés, hogy ebből következően a nővére is termetesebb lehetett, mint a középkori átlag.
Mária és Zsigmond viszonyára visszatérve, az egyik forrásunk, Monaci Lőrinc, akinek volt alkalma személyesen találkozni a királynéval, az alábbiakat adja a szájába, mikor le kellett mondania a trónról Károly javára:
„Vissza nem utasítom – mond – édes atyám koronáját,
A mely joggal enyém. Engedjetek el Magyarország
Földéről, hogy számkivetetten menjek Uramhoz”
Az utolsó sor Zsigmondra vonatkozik, de eddig a házaspár rossz viszonyáról írók negligálták, mivel valószínűtlennek hatott, hogy egy kamaszlány így epekedjen a leendő férje után. A másik bizonyíték viszont közvetett ugyan, de egyúttal árulkodó is. Ha ugyanis összevetjük Magyarország királyának és királynéjának itineráriumát, azaz az oklevelekből a tartózkodási helyükre kinyerhető adatokat, akkor azt látjuk, hogy Mária és Zsigmond, amikor utóbbinak nem kellett harcba vonulnia, akkor egyáltalán nem kerülték egymást, egy helyen tartózkodtak.
Mindezek alapján, ha el is vetjük Monaci Lőrinc tudósítását, és feltételezzük, hogy a két fél nem volt különösebben szerelmes egymásba, akkor is annyit megállapíthatunk, hogy egy teljesen átlagos házaséletet élő királyi pár alakja bontakozik ki a szemünk előtt.
Halál az erdőben
Ennek az állapotnak vetett véget Mária 1395. május 17-én bekövetkezett halála. (A történetírásban egy ideig szerepelt egy június 27-i dátum is, ám ezt igen régóta megcáfolta már a középkorkutatás). Mária királynő 1395. márciusában Verőcén, majd Pécsett tartózkodott, míg Zsigmond ugyanebben az időszakban a török ellen harcolt. A király Brassó-Szeben-Kolozsvár útvonalon halat, majd április 5-én ért Várkonyba, ahol azonban alighanem értesült a Dél-Dunántúlon tartózkodó királynéról, mert a Buda felé tartó útját megtörve Bátára sietett. A királyi pár onnan vonult Budára, amelyet április 16-án ért el. Május 9-én a hadjárat szervezése közepette meglátogatta a budaszentlőrinci pálosokat. Ezt követően vadászatra kerülhetett a sor, amelyre a királyt alighanem az egész udvar elkísérhette, mivel a kúriai bíróságok egyszerűen leálltak ezekben a napokban.
Érdekes módon a magyar elbeszélő források meglehetősen szűkszavúan emlékeznek meg Mária haláláról. Thuróczy János az alábbiakat írta krónikájában:
„[Zsigmond] ég nem érkezett haza, amikor Mária királyné súlyos betegségbe esvén itt hagyta az országot s ugyanakkor az életet is. Halála nem kevés gondot okozott Zsigmond királynak. Az elhunyt királyné Jadviga nevű édestestvérével uyanis a lengyelek királya, László a házassági szerződés kedves életközösségében élt. Ő azt gondolván, hogy felesége a meghalt nővére jogarát birtokba veheti, nagy létszámú hadat indított Zsigmond király ellen. És ha a tisztelendő atya, Kanizsai János esztergomi érsek úr sok fegyveres csapattal nem erősítette volna meg az ország határvidékeit, a nagyra törő uralkodó Zsigmond király távollétében nem csekély mértékben zavarhatta volna meg a kormányzást.” (Kristó Gyula fordítása)
Az 1395. évi lengyel betörés C. Tóth Norbert tanulmánya szerint, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen véget is ért, vélhetően komolyabb összecsapás nélkül. A meglepetés erejére támaszkodó lengyelek nem vállalták az összecsapást a magyar haderővel, így Zsigmond trónja nem került komoly veszélybe.
Mária haláláról csaknem szóról szóra ugyanazt írta Antonio Bonfini is:
„[Zsigmond] még nem ért Budára, amikor jelentést kapott a királyné haláláról; e hírre oly nagy szomorúság öntötte el, amekkorát még soha más nem okozott neki. Máriát valami váratlan, súlyos betegség teperte le, és rövid nap alatt végzett vele. A királyra erős nyugtalanság tört emiatt, mert attól tartott, hogy felesége gyermektelen halála következtében az ország jog szerint annak nővérére, Hedvigre, Lengyelország királynéjára száll. Zsigmondot nem is csalta meg e gyanúja. László ugyanis, a lengyelek királya, nagy sereget toborzott, és arra gondolt, hogy felesége jogán a fegyverek segítségével megszerezhetné Magyarországot. Megtudta, hogy Zsigmond oláhországi tartózkodása alatt Mária gyermek nélkül elhunyt, az pedig eddig még nem ért vissza Magyarország területére; ebből az a hír támadt, hogy az uralomvágytól ösztökélt László több légióval megrohanta az országot. Bizony, a lengyel nem kis zavart okozhatott volna Magyarországon, ha közbe nem lép Kanizsai János, az esztergomi főpap, e nagy bölcsességű és hatalmú férfi, aki a király távollétében a szarmaták érkezésének hallatára sebtében összegyűjtött hadsereggel elébük ment, lezárta a határokat, és Magyarországot megmentette a szarmata támadástól. A király megérkezett Budára, Mária végzetét keservesen megsiratta, méltó gyászistentiszteletet tartott, és a holttestet Fehérvárott, apja kápolnájában temette el.” (Kulcsár Péter fordítása)
Bonfini a lengyel betörés ténye mellett a gyermektelenséget emeli ki, valamint azt a tévedést, hogy Máriát Székesfehérvárott temették el, Zsigmond ugyanis, mint később kiderült, Váradon temettette el, a saját példaképe, Szent László király mellett. Sőt, később ő maga is az első felesége mellett jelölte ki végső nyughelyét. A király okleveleiből aránylag jól nyomon követhető, hogy Zsigmond május 31-én még Budán tartózkodott, június 5-én azonban már Váradon találjuk, ahol vélhetően megtörténik a királyné eltemetése.
Jan Długosz, a neves lengyel krónikás azt írja, hogy Mária, Zsigmond király házastársa és Hedvig nővére, május 17-én Budán hunyt el, részletekre azonban nem tér ki. A balesetet magát egy német krónikából ismerjük meg:
„Zsigmond királyról.
Ezután a király azon nyomban a már említett Visegrád várához vonult, ahol feleségét, a már említett Máriát tartották fogva. A várnagy meghódolt őfelségének, feladta a várat, addig az ideig egyik királynak sem tudott kezére jutni. Itt Zsigmond király üdvözölte feleségét és viszont. Erről azonban sokkal többet lehetne írni, mint amennyi fontos, mivel mindkettejüket bánat gyötörte, miként az feljebb is olvasható. Innét a király nagy örvendezés és pompa közepette vitte az asszonyt vissza Budára. Akkor elmondta ő neki [ti. Mária Zsigmondnak], kik azok az urak, akik őt szégyenteljesen magukkal vitték, illetve erőszakot tanúsítottak. Ezen urakat pedig rövid időn belül elfogták — köztük a leggyalázatosabb a lovagok közé tartozott –, voltak vagy negyvenen, Buda városában egy mezőn mindet lefejezték.
Abban az időben pedig, amikor a király már több mint két éve uralkodott és Mária királynő viselős volt, terhességének felén is túl járt, történt, hogy egy nap a királynő kilovagolt vadászni a Buda környéki erdősségbe, amelyet Vértesnek (Schiltberg) neveznek, és ő is üldözőbe vette a vadakat. A mén azonban elesett vele: [a királyné] az erdősségben megszült, mind a ketten azon nyomban meghaltak. A király ezután nagyon bánatos lett a halála [ti. Máriáé] miatt, amiről hosszan lehetne írni.” (Péterfi Bence fordítása)
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a kései történeti emlékezetben azonnal beindult az összeesküvés-elméletek gyártása, elég csak Grandpierre Endre Királygyilkosságok című művére gondolni, de Nemeskürty István is egy összeesküvés áldozatának festi le Máriát. Azonban a konkrét forráshelyen szó sincs arról, hogy Mária magányosan lovagolgatott volna. Ha igaz, hogy Zsigmond a hadjárat előtt vadászni volt az udvarával, akkor Mária nem lehetett egyedül, éppen ellenkezőleg, nagyobb kíséret vehette körül. Az egyedüllét Márki Sándornak az állítása, aki Mária királynéról egy monográfiát írt, ám ő is a fentebbi forrásból indult ki, így a királyné magányossága az ő hozzáköltése lehetett a történethez.
Szerencsétlenül járt fejedelemasszonyok
Kérdés persze, hogy a történelemben mennyire ismeretlen az, hogy egy terhes királyné balesetet szenved. Bármilyen furcsán is hangzik, valójában egyáltalán nem Mária az egyetlen, aki így járt pórul.
1337-ben a Przemysl-dinasztia utolsó előtti királyának, II. Vencelnek a lánya, Ágnes, a terhessége korai szakaszában járva lovagolt ki, amikor egy dombra felkaptatva leesett a lováról, és elvetélt. A balesetet még túlélte, de ágyhoz kötött beteg lett, és néhány hónap múlva meghalt.
Árpád-házi Jolánta aragóniai királyné lánya, Aragóniai Izabella III. Fülöp francia király (1270 – 1285) hitvese volt. A férjét elkísérte az utolsó keresztes hadjáratra, 1270-ben, amely Fülöp apjának, IX. (Szent) Lajosnak a vállalkozása volt Tunisz elfoglalására. Miután Lajos vérhasban életét vesztette a hadjárat alatt, Fülöp a terhes feleségével együtt hazatért. Visszatérőben azonban megálltak a calabriai Cosenzában. A királyné az út során lovagolt, és ez lett a veszte, lovaglás közben ugyanis leesett a lováról, a szülés pedig a baleset következtében megindult. Sem Izabella, sem az újszülött nem élte túl az esetet.
A vadászgatni szerető Burgundiai Mária 1482-ben ugyanígy járt, egy árkot küzdött volna le a lovával, ami azonban levetette magáról. Mária vélhetően terhes volt, de ezt azért nem tudjuk biztosan, mert nem engedte magát megvizsgáltatni. Az esést követően napról napra gyengébb lett, végül néhány nap múlva meghalt.
Márián vélhetően az sem segített, ha társasággal ment vadászni, a hasonlóképpen terhesen balesetet szenvedő „kollégái” ugyanis csak rövid idővel élték túl az esést. Hogy mi okozhatta mégis az ő és a többiek halálát? Értelemszerűen az egyéni megfontolásokat ennyi évszázad távolából soha nem fogjuk kitalálni. Ne felejtsük el, hogy abban az időben a lovaglás nemcsak egy bevett közlekedési forma, hanem kisebb részben szórakozás is volt. Másfelől a balesetveszélyt fokozhatta a középkori női nyergek (és lószerszámok) kialakítása is, amelyek nem tudták megakadályozni azt, hogy egy kisebb egyensúlyvesztés esetén a lovas leessen a lováról. A terhesen bekövetkező esések pedig, mint azt fentebb láttuk, szomorú következményekkel jártak. Összeesküvés helyett alighanem Mária királyné esetében is arról lehetett szó, hogy ő maga és a környezete is felkészületlen volt egy bekövetkező balesetre.
Zsigmondot kétségtelenül nagyon rosszul érintette a baleset, a krónikások kiemelik, hogy elsősorban Mária jogán lett magyar király, de egy későbbi, 1406-os oklevélből más is kiderül, nevezetesen az, hogy egy vadászat után megindultan tért be Váradra, ahol az első felesége nyugodott. C. Tóth Norbert okkal valószínűsíti, hogy a megindultság tárgya Mária lehetett.
A magyar királynék legfontosabb feladata hivatalosan az volt, hogy a trónöröklést biztosítsák, és fiút szüljenek a királynak. Bármilyen furcsának tűnik, a késő középkori magyar királynékat e tekintetben mintha valóban kísérte volna valamiféle balszerencse. A férje életében életben maradó fiúörököst ugyanis 1301 és 1526 között mindössze két királyné tudott szülni: Piast Erzsébet, Károly Róbert felesége, és Foix-i Anna, II. Ulászló felesége.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Felhasznált irodalom:
Márki Sándor: Mária, Magyarország királynéja 1370–1395. Budapest, 1885.
C. Tóth Norbert: Királynőből királyné. Mária és Zsigmond viszonya a források tükrében. Acta Historica. CXXXII. Szeged. 59-72.
C. Tóth Norbert: Az 1395. évi lengyel betörés. A lengyel-magyar kapcsolatok egy epizódja. In: Honoris causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. Budapest – Piliscsaba, 2009. PPKE BTK.
Süttő Szilárd: Anjou-Magyarország alkonya. Magyarország politikai története Nagy Lajostól Zsigmondig, az 1384-1387. évi belviszályok okmánytárával. Szeged, 2003. Belvedere Meridionale.