A Vörös Szoba rémálma – hol vettük át a békefeltételeket és hol mondta el Apponyi híres védőbeszédét? I. rész: 1920. január 15.

Máthé Áron – Horváth Angelus

Idén száz éve annak, hogy Magyarország egy olyan békeszerződést kényszerült aláírni, amely jószerivel a Nem-Ország létre kárhoztatott volna minket. (Szerencsére csak „volna”). Az előzményeket ismerjük: egy vesztes világháború után egy rózsaszínű nemzeti leépülés és légvárépítés következett, amit rögtön követett egy vérvörös ámokfutás, azt pedig a fehérterror. Mindezt a román megszállás és szisztematikus rablóhadjárat fejelte meg. Mire egy stabil, a győztes nagyhatalmak által is elfogadott kormány létrejött, a párizsi békekonferencia már durván egy éve ülésezett. Amikor a magyar kormány felszólítást kapott, hogy küldje el meghatalmazottait a békekonferenciára, addigra tulajdonképpen lejátszott meccsről volt szó, az utódállamok határait ugyanis már rögzítették.

Ahogyan a győztesek egyik képviselője fogalmazott: a magyar határok kérdése már res judicata, azaz ítélt dolog volt, aminél vitának helye nincs.[1] A fogalmazás nem volt véletlen, mivel a legnagyobb győztes hatalmakból álló Legfelső Tanács tulajdonképpen nemzetközi döntőbíróságként funkcionált. David Lloyd George brit miniszterelnök a győztes arroganciájával és a nagyhatalmi tájékozatlanság luxusával utólag azt írta, hogy „igazságot tettek”.[2] Méghozzá nem is akármilyet: úgymond történelmi igazságtételt cselekedtek a többrendbelileg bűnös magyar nemzettel szemben. Ebben a helyzetben kellett tehát a magyar békedelegációnak megpróbálni a lehetetlent. A tárgyalások Párizsban zajlottak, a francia Külügyminisztérium Quai d’Orsay 37-es szám alatti palotájában (QO). Ide kapott meghívást – idézést – az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség, hogy 1920. január 15-én menjen be átvenni a békefeltételeket. De vajon milyen körülmények között történt ez? Kik voltak jelen és a QO melyik helyiségében történt mindez? Ugyanez a két kérdés merül fel a következő napi nagy Apponyi-védőbeszéddel kapcsolatban.

Ablonczy Balázs „Trianon-legendák” című könyvében már rámutatott, hogy a magyar közvéleményben milyen félreértések élnek magának a béke aláírásának helyszínével kapcsolatban. A néhány hónappal korábbi időszakról úgy tűnik, hogy hasonló megtévesztő kép él. A magyar Wikipedia Apponyi-szócikke szerint ugyanis minderre a QO díszes Salle d’Horloge nevű helyiségében, vagyis az Óra-teremben került sor. Mindeközben a békeküldöttség hivatalos naplójának mindként változatában azt olvashatjuk, hogy a „ceremónia a földszinti vörös szalonban folyt le.”. Honnan eredhet ez a félreértés? És mi volt az igazság? A leginkább színesen adja elénk az eseményeket Somssich László, aki a magyar békedelegációban agrárpolitikai főmegbízottként vett részt.

„Apponyi levele, melyben nemcsak a békefeltételek írásbeli átadását, hanem tényleges tárgyalásokat kér, éppúgy, mint több más, a Béketanács elnökéhez intézett jegyzékünk és levelünk válasz nélkül maradt. Végül aztán mégis kaptunk egy meghívót a Quai d’Orsayba, a francia külügyminisztérium palotájába a békefeltételek átvételére. Az ülésre, mely a Quai d’Orsay Salle de l’Horloge nevű termében zajlott le csak elnökünk, az 5 fő delegátus, azaz Popovich, Walkó, Bethlen, Teleki és jómagam, meg néhány szakértő volt meghíva. Egy hosszú, nagy terembe vezettek be bennünket, ahol a Béketanács már panoptikumszerű formában az emelvényen ült. Valószínűleg szándékosan igyekezték a „vádlottak a bíróság előtt” pszichózist kelteni. Velünk szemben az elnöki székben ült Clemenceau, míg a többi résztvevő, háttal az ablaksornak helyezkedett el, így számunkra csak oldalról voltak láthatók. Anglia részéről Lloyd Georg[e]. és Lord Curson, Olaszországot Nitti miniszterelnök képviselte, ott volt a japán küldött és a kisantant képviselői között a magyarfaló Titulescu, román külügyminiszter is. Amerika képviselője azonban nem volt jelen. Clemenceauval szemben elhelyezett ülőhelyeken foglalt helvét a magyar delegáció. Asztal csak Apponyi széke előtt volt. Rövid meghajlással köszöntöttük egymást. Clemenceau nyitotta meg az ülést, közölve, hogy ezennel átadják a Magyarországnak „ajánlott” (franciául: proposé) békefeltételeket, melyeket egy tisztviselő azonnal át is nyújtott elnökünknek. Clemenceau továbbá kijelentette, hogy eleget téve a magyar delegáció kérésének, a békefeltételek tudomásul vétele után, ennek elnöke egy beszédben megteheti észrevételeit. Más felszólalásnak, vagy vitának helye nincs. A magyar delegációnak – Apponyi beleegyezésével – két nap állt rendelkezésére válaszának és észrevételeinek átadására. Ezzel az első ülés véget is ért.”[3]

A magyar békedelegáció mellett működő újságíró, Benda Jenő, az MTI-tudósítója szintén leírja a január 15-i eseményeket:

„Az antant tanácsa […] tudtunkra adta, hogy a békekonferencia délután négy órakor fogadja a magyar békedelegátusokat. Azonban csak a főmegbízottak és egy sztenográfus [Fabro Henrik gyorsíró] kísérhetik el Apponyit. A többi delegátus és a magyar újságírók számára nincs hely, mert az ülést nem a Salle de l’Horloge-ban, az ünnepi fogadások termében tartják, hanem a Pichon külügyminiszter dolgozószobájában. Az egész ülés pontosan négy percig tartott. A L’Intransigeant előadása szerint a hivatalos sofőrök ügyetlensége következtében a magyar delegátusok nem jelenhettek meg a diplomatákra kötelező pontossággal a Quai d’Orsay-n. Egy olasz sofőr eltévesztette az utat, s némi késedelemmel érkezett a külügyminisztérium palotájához. Ennek a következménye az volt, hogy a delegátusok egy része akkor lépett be a Pichon dolgozószobájába, amikor a rövid ceremónia befejezéséhez közeledett. Aránylag kis szoba. Amint beléptek az ajtón, Clémenceau-val állanak szemben, aki egymaga ül átellenben az ajtóval az íróasztalnál. Jobbra-balra tőle egy-egy asztalsor, mind a két asztalsor merőleges a Clémenceau asztalának a hossztengelyére. Az asztalokon különböző színű ernyővel borított lámpák, amelyek éles fényt vetnek az asztalon levő iratokra, de tarka színű homályban hagyják a terem felső részét… Harminc-negyven ember a szobában, de lehet, hogy több is. Számtalan ellenségünk valamennyi képviselője. Akik az asztalnál ülnek, azoknak az arca éles megvilágításban, a többiek sötét tömegbe folynak össze az árnyékban. Clémenceau a középen, mint egy furcsa, mozdulatlan bálvány. […] Az iratcsomót Dutasta, a békekonferencia főtitkára, Clémenceau felhívására átadta Apponyinak. Apponyi nyomban továbbadta Praznovszky Ivánnak, a magyar delegáció főtitkárának, aki azt viszont gróf Csáky István kezébe nyomta. Ezzel vége volt az egész ceremóniának.”[4]

Az említett Fabró Henrik naplójában szintén feljegyezte a körülményeket.

„Apponyi menvén az első autóban, mihelyst ő megérkezett a Quai d’Orsay-hoz, őt rögtön bevitték a terembe, mi pedig, akik egy közbejött panne [motorhiba] miatt még tovább késtünk, csak utólag jöttünk (én az ötödik kocsiban), már jóformán az aktus végére. Csak Clemenceau utolsó szavait sztenografálhattam. Az aktus ugyanis nagyon rövid ideig tartott. Legnagyobbrészt másoktól szedtem össze, hogy mi történt, főleg Apponyi és Praznovszky előadásai alapján.”[5]

Fabró naplójából tehát a helyszínre nézve nem sokat tudhatunk meg, csak annyit, hogy miért késett a magyar csoport. Hegedűs Lóránt, a magyar békedelegáció pénzügyi szakértője, röviden így foglalta össze az eseményt:

„Nem tudom elfelejteni, mikor neuilly-i internáltságunkból elmentünk, hogy átvegyük a szörnyű békét gróf Apponyi Albert vezetése alatt. Előbb kétszer kellett a kapu alatt elvonulnunk, hogy filmfelvételt készíthessenek rólunk. Azután kocsikra csomagoltak minket. Engem az a szerencse ért, hogy három katonatiszt szorongatott, nehogy Franciaországban valami bajt találjak tenni. Azután beértünk a goblenterembe, amelynek szűk padsoraiban ott ültek egymás mellett Nitti, Lloyd George és a japán követ.”[6]

Nézzük a leginkább érintett szereplő vagyis Apponyi Albert, a békedelegáció vezetőjének visszaemlékezéseit!

„Szóbelileg aztán közölték velem, hogy a magyar delegáció — ha jól emlékszem — 10 tagja elkísérhet erre az utamra. Természetesen a kitűzött órában pontosan megjelentünk, amikor is egy tágas váróterembe vezettek: innen egy ajtó egyenesen abba a helyiségbe nyílott, ahol a Legfőbb Tanács már együtt volt és ahol a további események lejátszódtak. A terem hosszúkás alakú volt: a világosságot öt vagy hat, a helyiség hosszában nyíló ablak szolgáltatta; háttal az ablakokkal, esztrádszerű emelvényen foglaltak helyet a Legfőbb Tanács tagjai, és pedig következő sorrendben: Anglia képviseletében Lloyd George, Lord Curzon és Bonar-Law; Nitti Olaszország képviseletében, majd végül Japán. Amerika már visszalépett volt a közös békeakciótól, de a velünk való közvetlen érintkezést is visszautasította. A terem széltében a fal mellett, asztal állott: ez előtt ült Clemenceau, körülvéve a francia kabinet több tagjától, valamint az illetékes francia minisztériumok magasabb tisztviselőinek nagyobb csoportjától: ugyancsak körülötte tolongtak a nem nagyon nagy számban bebocsátott hivatalos tudósítóik és gyorsírók. Clemenceau elnöki székétől csekély távolságban sorakoztak a számomra s a magyar delegáció többi jelenlévő tagja számára odakészített karosszékek. Ez a beosztás jelentős hátránnyal járt, mert az egy Clemenceau kivételével, nem láthattam az entente képviseletében megjelent urak arcát, miután valamennyien háttal ültek a világosságnak s így csupán külső körvonalaikban voltak felismerhetők.”[7]

A békedelegáció működéséről összeállított hivatalos jelentés pedig így fogalmaz:

„Az eredmény az volt, hogy gróf Apponyit másnap délután 3 órakor óriási érdeklődés mellett csakugyan meghallgatták. Miután a békekonferencia gróf Apponyi észrevételei dacára a januárius 15-i dátumot a békefeltételek átadására fenntartotta, délután 3 órakor megjelentek a Főtanács előtt gróf Apponyi, gróf Teleki, gróf Bethlen, Popovics, báró Lers, gróf Somssich főmegbízottak, valamint Praznovszky Iván, Hegedűs Lóránt, gróf Csáky István, hogy a békefeltételeket átvegyék. Újságírókat a békekonferencia titkársága nem hívott meg s így csak dr. Fabró Henrik a MTI igazgatója juthatott be. Az összekötő tisztek szintén jelen voltak. A fogadtatás a földszinti vörös szalonban történt.”[8]

Ez a leírás kétségtelenül a már említett hivatalos naplók alapján történt. A napló két verzióban készült, a Csáky István-féle változatban ezt olvashatjuk:

„Délután 4 órakor a delegáció tagjai közül Apponyi gróf, Teleki gróf, Bethlen gróf, Popovics, Somssich gróf, Lers báró, Praznovszky, Hegedüs, Csáky István gróf és dr. Fabro az összekötő tisztek kíséretében a Quai d’Orsay-ra ment, hogy átvegye a békefeltételeket. A ceremónia a földszinti Vörös Szalonban folyt le. Clemenceau röviden üdvözölte a delegáció tagjait és hellyel kínálta őket. […] Ezután Hermite, a békekonferencia titkára átnyújtotta a békefeltétek egy-egy francia, angol és olasz nyelvű példányát.”[9]

Ugyanezt ismétli meg szó szerint Wettstein János hivatalos naplója is. A magyar források áttekintése után nézzük, hogy külföldi források mit mondanak a kérdésről! A brit hivatalos jegyzőkönyv szerint Pichon dolgozószobájában történt a békefeltételek átadása. Legalábbis ez szerepel a vonatkozó dokumentum címében: „Notes of a Meeting of the Head of Delegations of the British, French, and Italian Governments, held in M.Pichon’s Room, Quai d’Orsay, on Thursday, January 15, 1920, at 3 p.m.”[10] Persze ez megtévesztő lehet: hiszen ez csak a átadást megelőző ülés jegyzőkönyve. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük a megtárgyalt ügyek hosszával, továbbá ha összevetjük Apponyi visszaemlékezésével, miszerint az előszobán keresztül egy olyan helyiségbe jutott, ahol a Legfelső Tanács tagjai már ott együtt voltak, akkor nyugodtan elfogadhatjuk ezt a jegyzőkönyvet az átadás alkalmára nézve is hitelesnek (annál is inkább, mivel az átadást furcsa módon csak szóban rögzítették). Kik voltak jelen? Brit részről Lloyd George, Lord Birkenhead (a lordkancellár), Sir Hankey titkár; francia részről hivatalból Clemenceau, Massigli, és egy gyorsíró, de ott volt még Berthelot és Dutasta is; olasz részről pedig Nitti miniszterelnök, továbbá Trombetti és Galli mint titkárok. Végül Maitoux professzor, mint tolmács.

A francia sajtóban ellentmondásosnak tűnő információk jelentek meg: az Excelsior január 16-i cikke szerint Pichon irodájában zajlott, a L’Oeuvre szerint viszont „a szalonban” (mindenféle jelző nélkül), ahova az antant főnökeivel együtt mentek be.[11] Az előbbi újság szerint az átadásnál Wallace és Macui is „csatlakozott a konferencia három főnökéhez”, s ezt az utóbbi is megerősíti, hozzátéve, miszerint ez 4 órakor történt meg. A La Liberté című svájci lap a Havas hírügynökségre hivatkozva azt írja, hogy Pichon irodájában történt a dolog.

Foglaljuk össze az eddigieket! Először lássuk a magyar forrásokat:

Forrás	Hol történt?	Ki van jelen magyar részről?	Ki van jelen antant részről?
Somssich	Salle d’Horloge	Apponyi, Somssich, Popovics, Walkó, Bethlen, Teleki, illetve „néhány szakértő”	Clemenceau, egy francia „tisztviselő”, Lloyd George, Lord Curzon, Nitti, Macui, (amerikai nincs!), Titulescu, a „kisantant képviselői”
Benda Jenő	Pichon dolgozószobája (nem a Salle d’Horloge)	Apponyi, a főmegbízottak, Fabró Henrik mint gyorsíró, Praznovszky, Csáky, de a többiek számára nincs hely!	Clemenceau, Dutasta, „számtalan ellenségünk valamennyi képviselője”, összesen 30-40 fő!
Fabró		Apponyi, Praznovszky, [Fabró a ceremónia végén]
Hegedűs	goblenterem	Hegedűs, Apponyi	Nitti, Lloyd George, Macui, három francia katonatiszt
Apponyi	tágas váróterem, majd egy hosszúkás terem	Apponyi és a magyar delegáció 10 tagja	Clemenceau, a francia kormány több tagja, gyorsírók, újságírók, tudósítók; Lloyd George, Lord Curzon és Bonar-Law; Nitti, Macui
Hivatalos jelentés (magyar)	Vörös Szalon	Apponyi, Teleki, gróf Bethlen, Popovics, Lers, Somssich, Praznovszky, Hegedűs, Csáky, Fabró	Legfelsőbb Tanács tagjai; összekötő tisztek
A békedelegáció naplói	Vörös Szalon	Apponyi, Teleki, Bethlen, Popovics, Somssich, Lers, Praznovszky, Hegedüs, Csáky, Fabró	Clemenceau, Hermit, összekötő tisztek

Vizsgálatba bevont külföldi források:

Brit külügyi jegyzőkönyv	Pichon irodája		Lloyd George, Lord Birkenhead (a lordkancellár), Sir Hankey; Clemenceau, Massigli, és egy gyorsíró, Berthelot, Dutasta; Nitti, Trombetti Galli, Maitoux
Excelsior (újság)	Pichon irodája	Apponyi és a főmegbízottak	Clemenceau, Dutasta, Lloyd George, Nitti, Wallace, Macui
L’Ouevre (újság)	a szalon	Apponyi	Clemenceau, de Fouquiéres, Dutasta, Lloyd George, Nitti, Wallace, Macui
La Liberté (újság) – a Havas hírügynökség alapján	Pichon irodája	Apponyi és a főmegbízottak	Clemenceau, Henry és a többi tiszt, de Fouquiéres, Lloyd George, Nitti, Wallace, Macui

Miközben a mérleg nyelve Pichon irodája és a leginkább Vörösnek minősíthető „szalon” felé látszik hajlani, jogosan felmerül a kérdés, hogy hol volt mindeközben Pichon, a francia külügyminiszter? Az angol külügyi jegyzőkönyvekben egyszer sem bukkan fel a neve, sem mint hozzászólóé, sem mint jelenlevőé! Nem említik a francia újságok sem! Úgy tűnik, hogy Monsieur Pichont egyszerűen kiebrudalta irodájából rabiátus főnöke, Clemenceau. Itt kell számolnunk azzal a lehetőséggel is, hogy a „cabinet de Pichon” az adott esetben nem egyszerűen egy szobát jelent, hanem több helyiséget is. Erre utal Marjay Frigyes, a két világháború közötti szélsőséges németbarát publicista könyvében a megjegyzés, miszerint a Vörös Szalon Pichon előszobája volt![12] A Vörös Szalon mellett tette le a voksát Francis Deák, magyar származású amerikai egyetemi tanár is.[13]

Vajon tényleg a titokzatos „Vörös Szalon” lett volna a helyszín?

A következő részben a január 16-i eseményeket vizsgáljuk szintén helyszín és résztvevők szempontjából, és megkíséreljük azonosítani a szóban forgó Vörös Szalont, illetve megpróbálunk következtetéseket levonni.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Jegyzetek, felhasznált források:

[1] 1920. január 29-én mondta Louis Loucheur francia politikus.   http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/wettstein_janos_a_magyar_bekekuldottseg_politikai_naploja/

[2] David Lloyd George: The Truth About the Peace Treaties, London, Victor Gollancz Ltd., 1938., 970.o.

[3] Somssich Pongrác (összeállítása): Részletek gróf Somssich László (1874-1956) emlékirataiból. In: Somogy megye múltjából – levéltári évkönyv, Kaposvár, 1991. (22. évf.) 22. sz., 158. o.

[4] Benda Jenő: A béke kálváriaútján. Méry Ratio Kiadó, Somorja, 2013., 55-57.o.

[5] Fabro Henrik párizsi békedelegációs naplója, közli: Zeidler Miklós a Rubicon online kiadásában, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/fabro_henrik_parizsi_bekedelegacios_naploja/

[6] Hegedűs Lóránt: Harc a magyar igazságért. Légrády-nyomda, Bp. 1927. 166.o.

[7] Apponyi Albert: Élmények és emlékek. Sajtó alá rend.: Jánoky-Madocsány Sarolta. Budapest, Athenaeum, 1933., 2014.o.

[8] A magyar béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neuilly s/S.-ben 1920 januárius–március havában. I–III/B kötet. Budapest, 1920–1921, M. kir. Külügyminisztérium. Közli: Zeidler Miklós: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_jelentes_a_magyar_bekedelegacio_mukodeserol_forraskozles/

[9] Zeidler Miklós (szerk.): A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, Bp. 2018., 69-70.o.

[10] Documents on British Foreign Policy 1919-1939, First Series Volume II, edited by: E.L. Woodward, London, 1948, His Majesty’s Stationery Office, 884.o.

[11] „Les Conditions de Alliés ont été communiquées hier a lá Hongrie”, in: Excelsior 1920. január 16., 3.o.; „Les délégués Hongrois ont recu les conditions de Allies” in: L’Ouevre, 1920. január 16., 1.o. (címlap). Megjegyezni kívánjuk, hogy az utóbbi újság a „tribunal des Alliés” kifejezést használja (a Szövetségesek bírósága).

[12] Marjay Frigyes: Ámokfutó Bukarest, Stádium Sajtóvállalat, Budapest, 1939, 64.o.

[13] Francis Deák: Hungary at the Paris Peace Conference. The Diplomatic History of the Treaty of Trianon. New York, Columbia Press, 1942. (1972), 206.o.

A nyitóképen Apponyi Albert megérkezik a francia külügyminisztériumhoz 1920. január 15-én. (Wikimedia Commons)