„Ha bármit konkrétan kérdeztem, akkor bezárkóztak.” Gulág-túlélők sorsa a családi emlékezetben

Murai András – Németh Brigitta

A szovjet kényszermunkatáborokba elhurcolt magyarok sorsa a Kádár-rendszerben tabu téma volt, és a Gulag lágereinek borzalmas körülményeiből 7-11 éves fogság után hazaérkezők évtizedeken keresztül még családjuk tagjainak sem beszéltek arról, ami velük történt. Nem beszéltek, mert féltek a politikai következményektől, féltek a saját emlékeik újraélésétől, és szégyellték gyerekeiknek a saját szenvedésüket feltárni. A túlélők családjában az emlékezés közös vonása az elhallgatás, ami a rendszerváltásig biztosan, de a többségüknél jóval tovább tartott.

Történelmi traumáknak általában van lappangási idejük, az esemény megtörténte és az emlékek személyes elbeszélése között akár évtizedek is eltelhetnek. A Gulag magyar vonatkozásai kapcsán az elhallgatás rendkívüli esetével állunk szemben. Néhányan élnek már csak a Gulag-poklából hazatértek közül, az ő gyerekeik a hatvanas és hetvenes éveikben járnak, unokáik is felnőtt korúak. Átadásra kerültek-e a szovjet lágert megjárt szülők emlékei a családokban? Melyek voltak az évtizedekre elfojtott, megrázó tapasztalatok elbeszélésének gátjai? A Gulag családi-emlékezetének sajátosságait a második- és harmadik generáció tagjaival készített több, mint 20 interjúnk alapján mutatjuk be, amelyekből most kiemelünk néhány példát. A beszélgetések azt mutatják, hogy a múlt elbeszélésében a családok többségénél a szocialista rendszer politikai tiltása után a rendszerváltozás sem hozott jelentős áttörést. A második generáció tagjai közül sokak számára csak felnőttként (legtöbb esetben 50 éves kor után) tárult fel a szülő sorsa, s találkoztunk olyan családokkal is, ahol teljesen soha nem nyílt meg a szülő, s története ma sem ismert a gyerekei számára.

A ventillációs brigád munkába menet előtt – éjszaka 11 órakor, Vorkután (Forrás: Merklin Tímea. Fotó: Galambos József lelkész, aki 1948 és 1956 között raboskodott a Gulágon)

„Hazajön és megfenyegetik”

A szovjet hatalom a második világháború végétől 1948-ig több százezer magyar embert hurcolt el ártatlanul Gulag és Gupvi kényszermunkatáborokba. A civilek jelentős részét „málenkij robotra”, azaz 2-3 éves munkára vitték, Gupvi lágerekbe, bírósági ítélet nélkül. A tömeges elhurcolás oka elsősorban az etnikai tisztogatás (németként való internálás), és a hadifogoly-létszám kiegészítés volt. A Gulagra a „politikai elítélteket” vitték – azért kell idézőjelet használnunk, mert koholt vádak alapján, szovjet büntetőtörvények alapján hozták meg az ítéletet: 10-15-20 év „javító-nevelő munka” Szibériában, vagy a Szovjetunió más távoli részein. A „kémkedésért”, „hazaárulásért” vagy „terrorcselekmény gyanújával” elítéltek közé a társadalom minden rétegéből kerültek, legtöbben a leventék közül. A Gulagra vittek számával kapcsolatban nincsenek pontos adataink. Az egykori Gulag-rab, Menczer Gusztáv, 2017-ben megjelent könyvében 40 129 főről ír.

A Gulagon embertelen körülmények között éltek a rabok. A hazától és a családtól való elszakítottság s a reménytelennek tűnő hazajutás lelki terhe mellett rendkívüli testi szenvedésnek voltak kitéve. A rettenetes hideg, az állandó éhezés, legyengült állapotban rossz körülmények között végzett fizikai munka, a megaláztatások, a köztörvényes bűnözők miatt állandó életveszélyben teltek napjaik.

Vorkutai növények Galambos József lelkész emlékkönyvében (Forrás: Merklin Tímea)

A rabok több turnusban, 1953 és 1956 között érkeztek haza. A határ átlépése után a magyar elvtársak megfenyegették őket, hogy senkinek nem beszélhetnek arról, ami velük történt, különben családjukkal együtt visszakerülnek a szovjet lágerekbe. Ez a fenyegetettség hosszú időre, többeknél egész éltükre meghatározta a múlt családon belüli kommunikációját. Jól mutatják ezt a 95 éves túlélő, Vidi József mondatai. Mikor az interjú során azt kérdeztük, hogy a rendszerváltozás után, mikor már szabadon lehetett, miért nem beszélt szenvedéseiről a családjának, így felet.

„Maga még ahhoz fiatal, hogy megértse, hogy mi az, ha valaki 8 évet letölt olyan helyen, és hazajön és megfenyegetik. A feleségemnek sem mondtam el soha a teljes igazságot.”

„Olyan, mint a tabu”

„Felnőtt korra is igaz, ha bármit konkrétan kérdeztem, akkor bezárkóztak.” Így foglalta össze egyik interjúalanyunk, Farkas Károly, hogy családjában milyen erős tabu volt Gulagot megjárt szülei története. Édesapja kilenc és fél évet töltött Vorkután, édesanyja hét évet. Szibériából hazafelé kötöttek házasságot 1955-ben.

„Én megtanultam nem kérdezni. Éreztem, hogy valami titok van, de ez olyan titok volt, amit nem volt szabad megkérdezni, olyan, mint a tabu.”

A szülők idős korukban sem tudták áttörni a hallgatás falát. Farkas Károly több alkalommal kérte apját a visszaemlékezésre.

„Én próbáltam rávenni, hogy mondja el, nem mondta el, mert próbálkoztam, utolsó leheletig próbálkoztam vele. Akkor mondtam írja le, nem írta le. Mondtam, mondjad magnóra, hogy megmaradjon a nyoma neki. Azt mondta, hogy nem, mert ami vele megtörtént az a sok borzalom, azt hogyha ő elmondja, akkor azt mondják, hogy ő egy hazug ember, mert ez nem lehet igaz, ami vele megtörtént.”

Az anya egész életét meghatározta a félelem. „Az anyámba ez a félelem mindig benne volt.” Ahogy a családok többségénél, náluk sem jelentett radikális fordulatot a trauma kibeszélésében a rendszerváltozás, a társadalmi átalakulások nem hozták magukkal az emlékek átadását gátló lelki tényezők feloldását – a hosszan beivódott félelem és szégyen tovább dolgozott.

„Mert az anyám rettenetesen szégyellte, mert szégyellte alapvetően. Mondtam, hogy annak kell szégyellni, aki ezt megtette. Nem nektek, hanem annak, aki megtette.”

Az anya még arról sem beszélt a gyerekeinek, mikor az Antal-kormány idején a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet megkapta.

„Eltitkolták előlünk, nem tudtunk róla. Mi is fölmehettünk volna, gyerekek. (…) És évekkel később tudtam meg, hogy kitüntetést kapott az anyám.”

Kifelé már bátrabban megnyílt, arról azonban otthon mégsem beszélt, csak később, hogy szerepelt Sára Sándor 1992-es, az elhurcolt nők történetét feltáró dokumentumfilmjében.

„Amikor volt a Sára Sándornak a filmje, a Magyar nők a Gulágon, édesanyám is szerepelt benne. Apám nem. (…) Az apám nem volt hajlandó abszolút semmilyen filmben szerepelni. Egy szót se nyilatkozni a dologról. Az anyám hajlandó volt. (…)  Ezt is csak utólag tudtam meg, nem is tudtam, hogy fölveszik őket filmre. (…) Volt egy bemutató Pesten. Na, mit szólsz hozzá? Mondja anyám. Én akkor tudtam meg, mikor már kész volt a film. (…)  Ott sokat megtudtam. Olyat, amiről nekem nem beszélt utána se, többet se.”

Szpaszk, Kazahsztán, volt GULAG tábor temetőjében az áldozatok hazája által állított emlékművek (Forrás: Farkas Károly, akinek édesapja 9 és fél, édesanyja 7 évet töltött a Gulág rabtelepein)

„Valami nem stimmel”

Menczer Erzsébet szülei szintén Vorkután „politikai elítéltként” éltek túl 9, illetve 10 évet. A hazatérés után házasodtak össze. „Nekünk az anyukánk és az apukánk is, a Gulág rabtelepein politikai elítélt volt. Mind a ketten nagyon betegen jöttek haza. Az édesanyánkat nagyon korán elvesztettük. Meghalt 69-ben. Szívtrombózisban.” Gyerekkorában csak azt észlelte, hogy „valami nem stimmel ebben a családban. (…) Tele voltunk tiltással, ami még a saját korosztályunktól is elválasztott bennünket”. Utólag, felnőtt fejjel értelmezve az emlékeket, az orosz nyelv használata különösen furcsa volt.

„Ha hozzánk vendégek jöttek, mert a tiltás ellenére azért tartották a sorstestvéreikkel a kapcsolatot, akkor bennünket gyerekeket beküldtek a nagymama szobájába és ki sem volt szabad jönni.  Ők oroszul beszéltek. Akkor még nem tudtuk, ez micsoda. Csak valami hottentotta nyelv.”

A rendszerváltozás előestéjén fiatal felnőttként ismerte meg szülei történetét. Kivételes, hogy a politikai akadály elhárulásával a lelki gátak is eltűntek, és a szülő feltárta a gyerekei előtt meghurcolásának történetét.

„1988 tavaszán, akkor voltam én 27 a bátyám meg 29, elénk állt az édesapánk, hogy el szeretnélek vinni benneteket 3 napra valahova. Mind a kettőnknek pici gyereke volt. Nekem 2 éves a bátyámnak 4 éves. Komoly logisztika volt, hogy akkor, hogyan oldjuk meg családon belül, hogy vigyázzanak a gyerekekre. És kérdeztük, hogy hová megyünk. Nem mondta meg. Azt mondta, a Nyugatiban ekkor legyetek reggel 7 órakor, majd megtudjátok. Fölszálltunk a vonatra és már utaztunk egy órája, amikor mondtuk apámnak, most már jó lenne, ha valamit mondanál. Szombathelyre megyünk. Megmutatom édesanyátok sírját. (…) Azt mondta, hogy látja most a változás szelét Magyarországon. És elkezdett mesélni. És aztán három nap, három éjjel mesélt. (…) Hazajöttem és leültettem a férjemet. És elmondtam neki. Ült nézett és azt mondta ezt nem hiszem el. De, mondom ez történt. És ő is elsírta magát”

„Esti mesét mondott”

A 40 évig tartó társadalmi amnézia következménye, hogy a túlélők gyerekei még a ’90-es években is szembesültek a közgondolkodásra jellemző tájékozatlansággal. Lippert Ferenc története – akinek édesapját, mint leventét 9 évre vitték szibériai bányákba dolgozni -, érzékelteti a környezet hitetlensége kiváltotta elkeseredett dühöt.

„Egyszerűen nem hiszik el a fiatalok, hogy ez tényleg megtörténhetett. De az idősek se, az én korosztályom se hiszi el. Az előző munkahelyemen egyértelműen azt mondták, hogy ez nem igaz. Ez mese, ez kitalált dolog. Hát mondom, ezt mond el apámnak, vagy mondanád el apámnak, ha még élne. Nem hiszem, hogy akkor még te is élnél. Ott nyomna föl a falra, akármilyen öreg is.”

Alzsír, Magyarország által állított emlékmű (Forrás: Farkas Károly, akinek édesapja 9 és fél, édesanyja 7 évet töltött a Gulág rabtelepein)

A „mese” azonban pozitív értelemben is megjelent a visszaemlékezésben. A túlélő unokája ugyanis beszélt az emlékek átadásának sajátos módjáról, mikor a papa „esti mesét mondott” és abba szőtte bele saját élményeit, megélt történetét.

„Arra emlékszem, amikor káposztát ettek, meg volt olyan, amikor kikötöztek embereket fákhoz és megfagyott a bácsi. Ezt nem úgy mondta, hogy ez velük történt, hanem teljesen beépítette a mesébe.”

Ebben a családban, ahol a már felnőtt unoka is beavatott, valószínűleg tartósan megmarad a (nagy)szülő Gulag-emlékezete. A hosszú évtizedek kényszerű hallgatása azonban a legtöbb esetben hátrányosan befolyásolta a családi kommunikációt, és a túlélők elmaradt, vagy erősen részleges személyes elbeszélései éreztetik hatásukat a „gulág” kollektív emlékezetében: a saját tapasztalat generációk közötti átadásának vesztesége már pótolhatatlan.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált irodalom:

Bognár Zalán (2018): Gulag, Gupvi, „málenkij robot”. Magyarok a szovjet lágerbirodalomban. Magyar Napló, Budapest.

Menczer Gusztáv (2017): A Gulág rabelepein. A bolsevizmus népirtásának színterei. Századvég Kiadó, Budapest.

Stark Tamás (2017): „… akkor azt mondták kicsi robot”. A magyar polgári lakosságelhurcolása a Szovjetunióba korabeli dokumentumok tükrében. Budapest: MTA Bölcsészettudományi Központ Történettudományi Intézet.

A nyitóképen a kazahsztáni GULAG táborok emlékműve Alzsirban. (Forrás: Farkas Károly, akinek édesapja 9 és fél, édesanyja 7 évet töltött a Gulág rabtelepein)

Facebook Kommentek