„A nemes vad terítékre került…”* Gondolatok Pataki Éva Férfiképmás című regényéről
Vér Eszter Virág
A szerző – a kötet utószavában lejegyzettek szerint – a Szikora Jánossal közösen készített, s 1997-ben bemutatott dokumentumfilm anyaggyűjtése során kezdett Pulszky Károly életútjával, illetőleg személyes drámájával foglalkozni. Pataki munkája mottójául Herczeg Ferenc önéletírásának második kötetéből a tragédiát összegzően bemutató (együtt érző) kortárs következő szavaira esett választása: „A nemes vad terítékre került, a hazafiaknak viribus unitis [egyesült erővel lat., Ferenc József jelmondata] sikerült elpusztítaniuk egy ritka nemzeti értéket.” Miközben a támadások fókuszában 1896 februárjában Herczeg által irányított lap, a Budapesti Napló is – teret adva a hecckampánynak – elmarasztalóan tudósít Pulszky tevékenységéről.
Másik pályatársa, Marczali Henrik is hasonló megállapításra jut visszaemlékezéseiben, summázva az ellene folytatott méltatlan politikai „hajszát”: „Meg kellett őt ölni, hogy aztán elismerjék értékét…” Míg a kiadó az alábbi sorokkal ajánlja Pataki Éva regényét 21. századi olvasói figyelmébe:„Legújabb regénye a dualizmuskori Magyarország újjászületésének idejébe, nagyra törő álmok és sosem látott lehetőségek világába repíti az olvasót – mégis több, mint egy izgalmas történelmi regény. Örök magyar mese a világszínvonalú szakmai hozzáértés és a hataloméhes középszer kultúrharcos összecsapásairól.” Dániel Anna is hasonló végkövetkeztetésre jut 2001-ben publikált írásában, mindazonáltal az okok vizsgálata során Pulszky felelősségét is felveti: „…Pulszky Károly a megátalkodott korlátoltságnak, a pöffeszkedő műveletlenségnek és — tagadhatatlan — némileg a saját szertelenségének esett áldozatul.”
A szerző törekvése nem példanélküli a kortárs szépirodalomban, Pulszky életútja korábban egy ausztrál szerzőt, Thomas Shapcottot is megihletette, aki brisbane-i évei idején egy újságcikkben figyelt fel a Queensland állam székhelyén öngyilkosságot elkövetett magyar tudósra. Hosszas kutatások, leszármazottakkal folytatott beszélgetések, illetőleg budapesti forrásfeltárás után 1994-ben kiadott munkája Magyarországon is érdeklődést keltett. Dokumentumregénye, a Száműzött fehér szarvas magyar fordításának 1988-as megjelenése idején Pulszky tevékenysége szinte csak szakmai körökben ismert, a kötet recepcióját tekintve méltatlanul elfeledett személyére irányította ismételten a figyelmet. Ugyanezen évben a Szépművészeti Múzeum kiállítással tisztelgett „alapító” atyja előtt, melyet egy katalógus – Pulszky Károly emlékének címen – összeállítása is kísért.
Shapcott-tal ellentétben Pataki más oldalról közelít, korábbi munkáihoz hasonlóan már-már forgatókönyvszerűen Pulszky életének fontosabb mozzanataira fókuszál. A filmszerűség az egész munkán végigvonul, (köz)érthetővé téve a cselekmény mozgatórugóit, illetőleg a kötet egyik legfontosabb helyszínéül szolgáló Monarchia miliőjét, annak politikai dimenzióit is. A regény keretét a főhős ausztráliai utazása, rövid tartózkodása és tragikus halála adja. A menekülést és anonimitást kínáló távoli földrész végül nem jelent hosszú távú megoldást becsülete elvesztését követően Pulszkynak, szembesülve a családját – megvádolt személye miatt – ért felbecsülhetetlen károkkal is, saját kilátástalannak ítélt helyzete mellett, mely végül önmaga elpusztításához vezeti, beteljesítve korábbi élete „megsemmisülését”.
Az epilógusban szintén filmbeillően – egyfajta dramaturgiai csúcspontot képezve – megjelenik a fővádló, Várady Károly is, aki az általa oly sokszor kifogásolt Szépművészeti Múzeum ünnepélyes – 1906. december elsejei – megnyitóján szembesül tette súlyával, illetőleg tévedése mértékével is, mintegy önkritikát próbálva gyakorolni s felmentést keresni nem nyugvó lelke számára „belső monológjában”:
Egyszer csak magához vonzza a tekintetét egy ismerős szempár. Egy fájdalmasan szomorú, mégis öntudatos ifjú tekint le rá a falról. Várady rögtön tudja, mi ez a kép, bár még sosem látta, csak egy gyenge minőségű, fekete-fehér fotográfián jó néhány évvel korábban. Lassan odasétál az aranyozott keretben lévő festményhez, majd akkurátusan elolvassa az oldalt kihelyezett táblácskát: Sebestiano del Piombo: Férfiképmás. Volt idő, hogy gyakran vette a szájára és tollára az egyébként számra teljesen ismeretlen olasz festő nevét, mocskolta és pocskondiázta. Alaposan megnézi a képet. Az első gondolata az, hogy talán ha annak idején megmutatják neki, ha módjában lett volna megnézni eredetiben… akkor… esetleg minden másként alakul. Pár évvel korábban egyébként lett volna lehetősége megtekinteni a Piombót, amikor kiállították az Akadémián Pulszky egyéb szerzeményeivel együtt, bár az akkor már bukott igazgató nevét sehol nem tüntették fel, nem is említették. […] Várady nézi a festményt, és egyszer csak megérti, amit lát. Meglátja az ifjú sejtelmes szépségét, érzékeli felhalmozott tudását, önérzetét, a képen ábrázolt fiatal férfi arcáról ugyanis egykori ellensége, a már rég elporladt Charlie néz vele szembe immár örökké nyugodt, megbocsátó, mégis kiismerhetetlen tekintettel…
A címadás egyszerre utal Pulszky személyére, aki egyébiránt – a források szerint – előszeretettel azonosította saját magát az általa vásárolt festményen található itáliai ifjúval, másfelől magára a botrány szimbólumává vált Sebastiano del Piombo képre is, amely a sajátságos jelentésváltozás eredményeként az 1890-es évek második felében mintegy a panama, illetőleg a korrupció szavak szinonimájaként jelenhetett meg a magyar közéletben. Noha nemzetközi színtéren, illetőleg utóbb magyar szakmai körökben is az egyik legfigyelemreméltóbb alkotásnak tartották beszerzései sorából, ahogyan arra Lederer Sándor is utalt A Szépművészeti Múzeum olasz mesterei. A velencei festők című – a Művészet 1906/5. számában megjelent – tanulmányában
Képtárunk egykori igazgatójának Pulszky Károlynak olaszországi vásárlásai közt talán egy sem mondható oly nagysikerűnek, mint amidőn Milanóban 1895 novemberében Antonio Scarpa, az egykor ünnepelt kirurgus képtárának árverésén megszerezte azt az életnagyságú arcképet, amelyet az árverés vezetői Antonio Tebaldeo költő képmásának, Rafael művének mondottak ugyan, de amelyről illetékes szakértők már évekkel az árverés előtt tudták, hogy ez nem ábrázolhatja Tebaldeót s nem lehet Rafael műve, hanem hogy szerzője kétségtelenül Sebastiano del Piombo.
Pataki nyilatkozatai szerint mintegy aparegényként is definiálható munkája, hiszen a cselekmény középpontjában álló politikai hajsza, valójában az apa bűneiért vezeklő – egy karaktergyilkosság áldozatává vált – fiú vergődését és bukását jeleníti meg. A kötet két különleges talentumú férfi a polihisztornak tartott apa, Pulszky Ferenc és a szintén zseniális, megismételhetetlen teljesítményt nyújtó kivételes érzékenységű és elhivatottságú fiú, Károly korántsem problematikus szülő-gyermek kapcsolatába is betekintést nyújt.
A regény felvezetést következő fejezete idősíkbeli váltást jelent s visszavezeti az olvasót a Pulszky-család emigrációs éveinek itáliai „végnapjaiba”, 1866 áprilisába. A szerzői szándékok szerint a családi tabló felvázolásával lehetőséget biztosít az egyes, a cselekményekben később is jelentős szerepet játszó családtagok bemutatására, firenzei hétköznapjaik felelevenítésével. Megjelenik előttünk a gyermek Károly – családi becézőnevén Charlie –, aki szabadidejében előszeretettel keresi fel a firenzei gyűjteményeket, elragadtatással tanulmányozva az egyes műalkotásokat, illetőleg Giorgio Vasari itáliai művészeket bemutató 1568-ban megjelent (ikonikus) munkáját, előrevetítve jövendő hivatását, s megalapozva későbbi tájékozottságát az itáliai művészetben. A családot ért tragikus veszteségek megjelenítése testvére, Gyula 1863-as halálával indul, majd a neoabszolutizmus idején elkobzott – anyja, Walter Teréz hozományából vásárolt – szécsényi birtok „visszaszerzésével” megkezdődik a család hazatelepülésének előkészítése, mely a fiatal – erős itáliai kötődéssel rendelkező – Pulszkyban identitás válságot eredményezett.
A Firenzében töltött fél évtized (1861-1866) élete végéig meghatározó tapasztalatot jelentett számára. Pataki a szülők érzelmi kapcsolatának jellegébe is bepillantást enged, két egyenrangú, szuverén gondolkodó együttélésével, ahogyan azon dráma feldolgozhatatlanságába is, amely a Magyarországra költözést követően tífuszjárvány áldozatává váló Henriett és Gábor, majd az őket utolsó pillanatig ápoló anya elvesztésével járt. (A regényben valójában csak a család nőtagjainak halála szerepel.) A családfő helyzetét megnehezítette, hogy az ellene az 1852-ben hozott s In effigie végrehajtott halálos ítélet továbbra is érvényben volt, így (késve) az uralkodói kegyelem elnyerését követően (barátai közbenjárásával) térhetett haza. (Emigrációba kényszerülést korábbi 1848-49-es szerepvállalásai eredményezték: az első Batthyány-kormányban pénzügyi államtitkár, majd Bécsben a király személye körüli miniszter mellett vállalt szintén államtitkári posztot. Október közepi felmentését követően a Honvédelmi Bizottmány földmívelés-, ipar és kereskedelmi ügyekkel megbízott tagja lett, decemberben elmenekült Magyarországról, később a kormány külföldi ügyvivőjeként – Chargé d’Affaires – Londonban tevékenykedett.)
A mű folytatásában Pulszky előbb bécsi, majd lipcsei egyetemi évei, illetőleg Pest-budai pályakezdése kerül ismertetésre. Tanulmányai befejezését megelőzően – feltehetően egyre tekintélyesebb (1869-től a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói, majd emellett 1870-től a magyarországi múzeumok és képtárak országos felügyelője tisztét is ellátó) apja és „körének” javaslatára, illetőleg befolyásának eredményeként – megbízást kapott az 1873-as bécsi világkiállításon (iparművészeti) tárgyegyüttes vásárlására a létesítendő új Múzeum számára. Az általa megvételre ajánlott anyag kettős célt szolgált egyfelől a művészeti oktatás alapját képezte, illetőleg az iparművészet történetét is kiválóan reprezentálta. Szintén Pulszky Ferenc, illetőleg a Pulszky-kör támogatására bölcsészdoktori címszerzését követően előbb az Iparművészeti Múzeum, majd az Országos Képtár őre, később igazgatója lett.
A kötet következő nagyobb tematikai egysége Pulszky magánviszonyaiba is betekintést enged, bemutatva feleségével való megismerkedésének történetét is. A szerző helyesen láttatja, hogy az első látásra kialakuló vonzalom alapja Pulszky szép iránti fogékonyságából fakadt, ami magában hordozta későbbi tragédiájukat, a kapcsolat zátonyra futásával: házasságában is gyűjtőszenvedélye nyilvánult meg, a dekoratív nő iránti figyelem, aki minden igyekezete ellenére sem tud szellemi partnerévé emelkedni s e tekintetben társává válni, ahogyan a később választott – Pulszkyt lealacsonyító – kalandok sem. Másfelől modern, liberális felfogását – a kölcsönös vonzalmon alapuló párválasztást fontosságát, illetve a szerelmi házasság ethoszát – tükrözi sokak által meglepő választása egy (sztár) színésznő személyében, a „társadalmi” különbségek (ugyan felesége anyai nagybátyja Horváth Boldizsár, testvére Márkus József) s az ebből fakadó kisebb családi ellenállás ellenében. Márkus Emília elsősorban a kor normáinak megfelelően reprezentatív szerepet vállalt férje mellett, mindeközben házastársa elvárt támogatásán túl továbbra is űzi saját hivatását is: az akadémia palotájában pazarul berendezett szolgálati lakásuk és fényes fogadásaik számos irigyet szereznek a kétségkívül számos területen rendkívül tehetséges, ekkor már nemzetközi szaktekintélyként is számon tartott (jól élni szerető) tudósnak.
A fogadások többségét Pulszky célzottan a nagyközönség és támogatók megnyerésének szándékával rendezte, melyeken gyakorta szakvezetéssel is szolgált, bemutatva a képtárat, illetőleg az új szerzeményeket. Társasági élet színterein folytatott – atyai mintákat követő – lobbi tevékenysége is kiemelt jelentőséggel bírt, mivel a tudatos, európai szintű gyűjteményfejlesztés tekintetében az 1870-80-as évek szűk mozgásteret biztosítottak a magyarországi gyűjtemények bővítésére, továbbra is a donátorok nagylelkű adományai jelentették a legjelentősebb gyarapodásokat. Változást a közgyűjtemények támogatását illetően az első Wekerle-kormány kinevezése jelenti, a rendkívüli elhivatottsággal bíró Pulszky nagyszabású terveinek – önálló szépművészeti múzeum – megvalósításának zálogát az új kormányzati törekvésekben vélte felfedezni.
Pulszky a Millenniumi ünnepségek részeként, a magyar önreprezentációt szolgáló nemzeti törekvések jegyében – az Országos Képtár jelentős, az európai képzőművészet történetének bemutatását célzó fejlesztésével – egy Budapesten létesítendő intézményt álmodott a londoni National Gallery, valamint a berlini Kaiser Friedrich Museum mintájára. Elképzelését a döntési folyamatba utóbb bevont Millenniumi Bizottság is támogatta. Pulszky Csáky Albin kultuszminiszternek továbbított 1893. december 1-ei beadványában európai tanulmányutjain felfedezett, eladásra kínált műtárgyak beszerzésére is javaslatot tett. Az itáliai műtárgypiac – az amerikai tőke beáramlását megelőzően, illetőleg kellő központi szabályozottság hiányában – kedvező körülményeket biztosított a tervezett magyar gyűjteményfejlesztéshez. A miniszterelnök 1894. január 28-án terjesztette a képviselőház elé a múzeum alapítását tartalmazó törvénytervezetet. Pulszky nyári és őszi műtárgyvásárlásai során a rendelkezésre álló anyag hiányait orvosolandó főként korai és érett reneszánsz munkákat vételezett. Az országgyűlés hosszas egyeztető tárgyalásokat követően az év végén, december 9-én fogadta el a Szépművészeti Múzeum létesítéséről szóló javaslatot.
Eszerint a kormányzat 1,4 millió forintot különít el régi mesterek alkotásainak megszerzésére, a felajánlott összeg többi részét az újonnan építendő múzeumi palota költségeire kell fordítani; emellett 200 ezer forintot magyar művek megvásárlására szántak, valamint a modern képtár megalapozását szolgálva 8 éven át évi 50 ezer forint áll rendelkezésre kortárs munkák beszerzésére.
A szerző rendkívül plasztikusan jeleníti meg Pulszky európai beszerzőkörútját, illetőleg elhivatottságát (lázas keresését, nyughatatlanságát, felfokozottságát), mely máig felfoghatatlan ütemű műtárgyvásárlást – elsősorban festmények megszerzését – eredményezett. (A kedvező árak egyébiránt szobrok beszerzését is segítették, alapját képezve a múzeum későbbi szoborgyűjteményének.) A költségek nagyságából fakadóan, illetőleg a segítő céllal Eötvös Loránd két szakértőt rendelt mellé Lotz Károly és Szalay Imre személyében, mindazonáltal Pulszky végül a miniszteri szándékok ellenére magára marad: Szalayt a kitört kormányválság, míg Lotzot – legalábbis a hivatalos álláspont szerint – betegsége akadályozta meg az 1894/95 fordulóján megvalósított itáliai (szerzeményezést szolgáló) utazáson való részvételben. Távollétében bekövetkezett kormányváltás Bánffy Dezső kormányfői kinevezésével végzetesnek bizonyult, az általa alakított új kormányban Eötvöst Wlassics Gyula váltotta a Vallás- és közoktatásügyi tárca élén, más irányvonalat, illetőleg mentalítást képviselve.
Wlassics elszámolásokat illető kisszerűsége „legendás” volt, Pulszky ellenőrzését ismét biztosítandó Zala Györgyöt és Schikedanz Albertet rendelte kíséretére, akik rövid időn belül kénytelenek ismét magára hagyni, tekintettel arra, hogy az „expedíciót” irányító – már ekkor is mániákus tüneteket mutató – Pulszky követhetetlennek tartott, pihenés nélküli hajszájához kimerültségükben képtelenek voltak asszisztálni, miközben túlfeszített munkájának eredményével szakmai tekintetben maximálisan elégedettek voltak. Wlassics az általa elrendeltek semmibevételét látta magatartásukban, illetőleg hitelt adott a Pulszky körül terjengő egyre kétségbe ejtőbb pletykáknak is, miszerint luxus körülmények között utazik, saját maga kényelmét biztosítandó (kontrollálatlanul) költekezik, szeretőket tart s ráadásul magánéleti válsága a munkájára is kihat: a vásárlásai is szakmai kételyeket vetnek fel, a kvalitás, valamint az ár tekintetében is.
A híresztelések eloszlatására szakértői bizottságot hívott össze, amely 1895. március 26-ai jelentésében Pulszky addigi tevékenységének helyességét igazolta, avagy az általa vételezett műalkotásokat kiváló minőségűnek ítélték, melyek többségéhez a tudós kedvező áron jutott hozzá (kiterjedt kapcsolatainak, illetve világszintű szakértelmének köszönhetően), kifogást mindössze az elszámolások esetén emeltek formai okokból, melyek értelemszerűen Pulszky számvitelt illető gyakorlatlanságából, valamint a műtárgy-kereskedelem üzleti gyakorlatából fakadtak. Wlassics június 1-én kelt utasításában ismét hangot adott elégedetlenségének, s korábbi rendelkezését megerősítve arra figyelmeztetett egyedül nem járhat el, az utalványozás Szalay feladata; a fentiek figyelembevételével további vásárlásokat engedélyezett, ennek részeként került sor a kötetben is részletesen bemutatott – 1895. november 11-én rendezett – milánói Scharpa-árverésre, melyen Pulszky Cheveigné grófnő segítségével méltányos áron, 65 000 forintért jutott hozzá Sebastiano del Piombo – sokak által ekkor még Raffaellonak tulajdonított – festményéhez. A sikeres vásárlást követően Pulszky folytatta (továbbra is eszelős tempójú) beszerzőkörútját Rómában, majd Velencében, noha a fáradság és kimerültség jelei már egyre nyilvánvalóbban kiütköztek rajta. December közepén – az érintett műkereskedőkre bízva a továbbiak intézését – agyon hajszolt állapotban tért vissza Budapestre, s túlfeszített idegállapotát aggasztónak ítélve, családja nyomására orvosi kezelésre kényszerült. Mravik László 1993-ban publikált tanulmányában így értékelte állapotát, illetőleg annak kiváltó okait:
… nincs magyarázat. Aligha lehet azonban kétséges, hogy a súlyos pszichés túlterhelés összeroppantotta amúgy is túlságosan szenzibilis személyiségét. A lehetetlenre vállalkozott: egyedül akarta létrehozni Európa egyik legjelentősebb múzeumát. Egy ilyen vállalkozás csak összeomláshoz vezethetett…
Az orvosok által felállított diagnózis – amit vádlói ürügynek véltek ártatlanságát igazolandó s vitattak – mániákus depresszióval, illetőleg idegösszeomlással magyarázta (helyesen) Pulszky beszámíthatatlan viselkedését 1895/96 fordulóján; mindazonáltal az elszámolások elmaradásával 1896. február 2-án felfüggesztették állásából, melynek ideiglenes ellátásával a Magyar Nemzeti Múzeum képgyűjteményének őrét, Than Mórt bízták meg.
A célzott – Pulszky lejáratását, illetőleg ellehetetlenítését szolgáló – sajtókampányt a Pesti Napló 1896. február 4-én megjelent vádló sorai indították; miközben a miniszter által elrendelt vizsgálatból ekkora már nyilvánvalóvá vált, hogy a korábban hiányolt 50 000 forint is „megvan”, mindössze az elszámolás tisztásának nehézségeiből eredtek kellemetlenségek, melyek a korábbiakhoz hasonlóan Pulszky ügyvitelben való járatlanságával hozhatóak összefüggésbe, illetőleg az itáliai műkereskedők kifogásolt számlaadási gyakorlatából fakadtak. Az újságok híreiben megjelenő csúztatások nem „csupán” korrupciót, közpénzek hűtlen kezelését sejtetik tévesen, hanem Pulszky szakértelmét is kétségbe vonják az eszközölt műtárgy vásárlásokat illető, mintegy kvalitásbeli kételyeik nyílt megfogalmazásával. A lejárató hadjárat következő „hadművelete” a Képviselőház üléstermében másnap, február 5-én folytatódott, ahol Várady Károly ellenzéki képviselő interpellációt nyújtott be az illetékes szakminiszterhez, Wlassics Gyulához. Várady egy régi – számára bizonyos tekintetben „kedvezőtlen” kimenetelű – becsületbeli ügy okán, Pulszky engesztelhetetlen ellenfele volt. A korabeli szóbeszéd mindezek mellett úgy tartotta, hogy más típusú féltékenység is bosszúra sarkallta volna: eszerint a (férfi)kortársak többségéhez hasonlóan szintén nagy rajongással övezte Pulszky sokak által irigyelt, kora egyik legszebb színésznőjének tartott feleségét, Márkus Emíliát. Wlassics – Pulszkyt védendő szerencsétlen módon – válaszában kitér a Scharpa-árverés részleteire is, mely újabb tiltakozás hullámot indít el a művészettörténeti kérdésekben járatlan (ellenzéki) képviselők soraiban. A mestermegnevezést érintő vitás kérdésben annak igazolását látják, miszerint Pulszky hatalmas összegért egy Raffaello-hamisítványt vásárolt (volna) a gyűjtemény számára.
A magyar politikai szótárban a Piombónak olyan hangzása lett, mint Franciaországban a Panama szónak. Valahányszor Polónyi Géza, az önkéntes főmagánvádló gúnyosan a Házba süvöltötte a Piombo nevet, a honatyák düledeztek a kacagástól…
– összegezte visszaemlékezéseiben a parlament személyeskedő hangvételű, illetőleg zord miliőjét Herczeg Ferenc is. Várady értelemszerűen elutasítóan viszonyul a miniszteri beszámolóhoz, ennek ellenére a jelenlévő képviselők csekély többséggel megszavazzák. A felkorbácsolt közhangulat teljesen Pulszky ellen fordul, olyannyira, hogy február 11-én őrizetbe vételéről határoznak. Bátyja, Ágost közbenjárására, a feltételezett kár letétbehelyezését követően Pulszkyt ismét szabadlábra helyezték ugyan, de nyilvánvalóvá vált számára rehabilitációjának elmaradásával becsülete (véglegesnek gondolt) elvesztése; feladatait eközben a május 23-án kormánybiztossá kinevezett Kammerer Károly látta el. A szakminiszter 1897. március 10-én terjesztette a képviselőház elé a beszerzésekről készült beszámolóját, a hónap végére a korábban kifogásolt elszámolások többségét elfogadják; majd másfél év múlva (1898. novemberében) egyességgel zárul Pulszky büntetőeljárása is, melyet újabb parlamenti felszólalás követ a vizsgálat lezárásának bejelentésével. Ez ismét „kiváló” lehetőséget nyújtott vádlóinak – az ekkor már régiségkereskedelemmel Londonban kísérletező – Pulszkyt érintő személyeskedések újabb kinyilvánítására, karaktergyilkosságát betetőzendő a bírósági ítélet helyességét vitatva. Miközben a törvényszék felmentése szerint Pulszky ártatlan a vele szemben megfogalmazott vádpontokban, s így korábbi hivatalvesztése is érvénytelen.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Források:
Herczeg Ferenc: A gótikus ház.
http://mtdaportal.extra.hu/books/herczeg_ferenc_emlekezesei_2.pdf – Letöltés ideje: 2019. június 26.
Pataki Éva: Férfiképmás. Bp., Atheneum, 2019.
Pulszky Ferenc: Életem és korom. http://mek.oszk.hu/13300/13330/ – Letöltés ideje: 2019. június 25.
Pulszky Terézia: Egy magyar hölgy emlékiratai.
http://mek.oszk.hu/04900/04925/html/index.htm – Letöltés ideje: 2019. június 25.
Shapcott, Thomas: Száműzött fehér szarvas. Bp., Európa, 1988.
Válogatott irodalom:
Dániel Anna: Több is, kevesebb is a kelleténél: Pulszky Ferenc. Liget https://ligetmuhely.com/liget/
Debreczeni-Droppán Béla: Kétszáz éve született Pulszky Ferenc. Újkor.hu http://ujkor.hu/content/
Fehér Ildikó: Pulszky Károly, a Szépművészeti Múzeum megálmodója (1. rész). Artmagazin Online http://artmagazin.hu/
Fehér Ildikó: Pulszky Károly,Verrocchio és az itáliai falfestészet vonzásában (2. rész). Artmagazin Online http://artmagazin.hu/
Merényi Hajnalka: Pulszky-szalon. Budapesti Negyed
http://epa.oszk.hu/00000/
Mravik László: Pulszky Károly emlékkiállítás. Bulletin. A Szépművészeti Múzeum közleményei 73. Budapest, SZMM, 1990. 119-121.
Mravik László: A Pulszky-ügy. In: Skandalum. Magyar közéleti botrányok 1843-1991. Szerk.: Gerő András. Bp., T-Twins Kiadó, 1993.
Pálvölgyi Endre: A Csontosi János elleni fegyelmi vizsgálat és annak politikai háttere. In: Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 2. Budapest, EK, 1964. 163-192.
Sándor Zsuzsanna: Ez már nem kultúrharc, hanem politikai leszámolás – Pataki Éva az itthon maradt és menekülő magyarokról. 168 óra 2019. július 31. https://168ora.hu/kultura/
Sinkó Katalin: Nemzeti Képtár. In: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 26 (2008). 11. sz. Budapest, MNG, 2009.
Tóth Ferenc: Pulszky Károly tragédiája új dokumentumok tükrében. Művészettörténeti Értesítő 56 (2007). 233-258.
[…] vagy éppen tudományos, művészi teljesítményre. A múlt felértékelődött. Az ifjú Pulszky Ferenc szerint a közös emlékezet, a közös történelem kötheti össze igazán a magyarságot, nem a […]