Az „Ördög ürüléke” avagy „korunk fénye”? – Recenzió A zsákmány című könyvről

Százhatvan évvel ezelőtt egy makacs vasúti kalauz több hónapon át tartó „bolondos kísérletét” végre siker koronázta Pennsylvaniában: Edwin Drake fúrással és szivattyúzással olajat hozott a felszínre. Ám annak ellenére, hogy az emberiség az aranyláz után először élhette át az „olajláz izgalmait”, akkoriban a gyógyászaton és világításon kívül nem sok értelmét látták ennek a fekete, nyúlós és gyúlékony folyadéknak. Azonban az őrültnek tartott idős ember kitartott amellett, hogy olyan felfedezést tett, amely előbb-utóbb még a szént is letaszítja a trónjáról és alapjaiban fogja megváltoztatni a gazdaságot, a politikát és a társadalmat. Ennek a „jóslatnak” a beteljesülését követi végig az a könyv, amelyről ez a recenzió szól. 

Dacára annak, hogy a kőolaj mennyire fontos szerepet töltött be az elmúlt két évszázadban, ennek a fosszilis energiahordozónak az emberi történelemre gyakorolt – nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai és szociológiai – hatásairól szinte alig készült egy átfogó történeti szintézis. Akadtak ugyan résztanulmányok, kisebb monográfiák, gazdasági elemzések, de az első, országokon és korszakokon átívelő, részletekben gazdag írás csak 1991-ben született meg. Mégpedig Daniel Yergin tollából, aki a könyvének az igencsak kifejező A zsákmány – Hajsza olajért, pénzért és hatalomért címet adta. Sem előtte, sem azóta nem készült olyan mű, ami ennyi szemszögből járta körül a kérdést, primer és szekunder források garmadájára hivatkozott volta, árnyalta a hivatalos álláspontokat, miközben ezzel párhuzamosan megcáfolta a közszájon forgó, igaznak vélt, de valójában téves elképzeléseket meg összeesküvés-elméleteket. Jelentősége ellenére A zsákmány magyar nyelvű változatára mégis több mint 25 évet (!) kellett várni – a hazai könyvesboltokban csak 2018 végén, az Antall József Tudásközpont jóvoltából jelenhetett meg .[1]

Daniel Yergin 2012-ben. Kép forrása: Wikipedia Commons.

Mielőtt górcső alá kerülne a könyv, pár mondatban szükséges kitérni a szerző személyére. Daniel Howard Yergin 1947. február 6-án született Los Angelesben. A felsőfokú és doktori tanulmányainak helyszínei a Yale és Cambridge voltak, számos tekintélyes lapba és folyóiratba publikált. Kezdetben a hidegháború kialakulásának története érdekelte, de a hetvenes évek közepétől egyre gyakrabban foglalkozott energetikai kérdésekkel – különösen a „fekete aranynak” nevezett fosszilis ásványi termék keltette fel a figyelmét. Hamarosan a Carter-adminisztrációban találta magát: az 1979-es iráni forradalom idején energetikai tanácsadó lett, így szinte az első kézből tapasztalhatta meg az akkori olajválságot és az amerikai társadalom végigzúduló pánikot. Megalapította a Cambridge-i Energiakutató Társaságot (CERA), dokumentumfilmeket készítettek a műveiből, és a későbbi elnökök alatt is fontos pozíciókat, tanácsadói szerepeket töltött be. Több amerikai és nemzetközi egyetemen oktatott, monográfiákat írt egyedül vagy társszerzőként, valamint díjak tucatjait zsebelte be, mint például az Egyesült Államok Energiadíjat. A zsákmány számít a legfontosabb művének, amelynek kvázi folytatásaként fogható fel a 2011-ben kiadott The Quest: Energy, Security, and the Remaking of the Modern World.[2]

A recenzionált könyv értékéből semmit nem von le, hogy több mint negyed évszázad ezelőtt jelent meg. Egyrészt a szerző megállapításainak többsége alig vesztettek  valamit a „szavatosságukból”; másrészt az új kiadásban (ezt fordították le magyarra) már röviden kitért az 1991-es Öbölháború óta eltelt évekre is. Yergin lényegében három nagy témát jár körbe: az egyik a kapitalizmus és a modern üzleti élet felemelkedése; a másik az olaj egybefonódása a nemzeti stratégiákkal, globális politikával és a hatalommal; a harmadik pedig a „szénhidrogénember” és a „szénhidrogén-társadalom” megszületése és függősége a nyersanyagtól.

Pont ezekből kifolyólag a recenzionált könyvet rengetegféleképpen lehet olvasni. Egyrészt a huszadik századi diplomácia- és nemzetközi kapcsolatok történeteként. A szerző rámutat arra, hogy a kőolajhoz fűződő kérdések miképp alakították át a nyugati országok kül-és biztonságpolitikáját; miért váltak hirtelen elsődleges prioritásúvá az egyes közel-keleti, latin-amerikai és szubszaharai államokkal fenntartott kapcsolatok; és milyen – gyakran véres puccsokba és háborúkba torkolló – harcok folytak a „fekete aranyért”.  Yergin sokszor (de nem mindig) elég kritikusan szemléli a kőolaj szerepét: gyakran felhívja a figyelmet arra, hogy az olaj nem minden esetben volt a nyugati – főleg az amerikai – külpolitika fő hajtóereje, mivel más geopolitikai, gazdasági és néha ideológiai tényezők éppúgy domináltak a döntéseknél.

Másrészt ezt a művet lehet egyfajta vállalkozás- és vállalattörténetként olvasni. Yergin bemutatja a „hét nővérnek” nevezett nagy angolszász kőolajtársaság – mai nevükön ExxonMobil (egykor ez két különböző vállalat volt, Exxon és Socony), Chevron, Texaco, Gulf, Royal Dutch Shell, British Petrol – történetét. Természetesen rajtuk kívül más energetikai birodalmak szintúgy terítékre kerülnek, mint a szaúdi Aramco, az olasz ENI, vagy a mára megszűnt cégek, mint a Sohio. Ugyanakkor a szerző számos példát hoz fel arra vonatkozóan, hogy a nagy olajvállalatok korántsem voltak olyan erősek, hogy kizárólagosan ők határozták volna meg a nagyhatalmak külpolitikáját. Nem egyszer pont ellenkezőleg történt: hiába fogtak össze, legtöbbször semmiféle hatással nem tudtak lenni a nemzetközi történésekre, de gyakran még a saját kormányaikra és politikai vezetőikre sem. Például bárhogyan is szerették volna, hogy Franklin D. Roosevelt büntesse meg keményen Lázaro Cárdenas mexikói elnököt, amiért 1938-ban államosította az olajszektort, az amerikai elnök a „jószomszédsági” politikájából kifolyólag és attól való félelmében, hogy esetleg Mexikó nyíltan a tengelyhatalmakhoz csatlakozna, gyenge embargókat vezetett be.[3] Vagy a hidegháború idején a Chevron, az Exxon, a Texaco bárhogy is igyekezett megváltoztatni Washington közel-keleti politikáját, hogy inkább a kőolajban gazdag arab országokhoz igazodjon és szignifikánsan csökkentse az Izraelnek nyújtott támogatás nagyságát, ezt egyetlen adminisztráció sem tette meg, még az arab-izraeli háborúk idején vagy az OPEC által bevetett embargók idején sem[4]

Az 1979-es OPEC olajáremeléséről készült Wright-karikatúra a The Miami News júniusi számának hasábjain. A kép forrása: Link.

Yergin könyvét azok is nyugodtan a kezükbe vehetik, akiket nem az országok, kormányok, vállalatok sorsa, hanem egyes személyek élete érdekel. A szerző elsősorban az ismertebb nagy olajbárók (J. Paul Getty, John D. Rockefeller vagy a „Joiner apu”) történetére tér ki, de nem maradnak el a kevésbé ismert mágnások sem, mint az örmény származású Calouste Gulbenkian, gúnynevén az „Öt Százalékos ember”. Vagy az olyan politikusok, mint a közel 25 éven át a szaúdi olajügyi minisztérium élén álló Ahmed Zaki Jamani, akit egykoron egyszerre csodáltak és átkoztak Nyugaton, mivel lényegében ő mutatta meg először, hogy mire képes az OPEC és mit jelent az „olajfegyver” a gyakorlatban. A könyvben a politikusokon, az olajbárókon és az üzletembereken kívül nem hiányozhatnak az egyes olajipari szakemberek, mérnökök, vegyészek kulcsfontosságú munkáiknak, meglepő módszereiknek és nagy felfedezéseiknek ismertetése sem. Például valóságos földrengést idézett elő az Egyesült Államokban, amikor Everette Lee DeGolyer a második világháború alatt az alábbi üzenetet küldte Washingtonba: „a világ olajtermelésének súlypontja Mexikói-öböl és a Karibi-területéről a Perzsa-öbölbe tolódik el”.[5]

Ugyanúgy az is megtalálhatja a számítását, akit a humoros, de néha egyenesen groteszk történelmi anekdoták érdekelnek, hiszen Yergin egyáltalán nem spórol velük. Például az 1919-ben indított transz-amerikai konvoj útja, amely eredetileg demonstrálni kívánta a gázolajra működő járművek erejét, viszont gyakorlatilag lejáratta azt – mindez a későbbi híres tábornok és elnök Dwight D. Eisenhower szavainak tolmácsolásában olvasható, mivel ő (még századosként) szintén részt vett a misszióban.[6] Vagy ott van az a történet, amikor 1933-ban csak azért vizsgálták át egyesével a szaúdiaknak kifizetni kívánt ötvenezer aranytallért, hogy egyiken se legyen rajta Viktória királynő képe, ezáltal megsértve a muszlim ügyfeleiket. [7] Pérez Alfonzo egykori venezuelai olajügyi miniszter és egyik OPEC-alapító életének története szintén tele van abszurd és ironikus elemekkel – amúgy ő az élete végén annyira megundorodott a fosszilis energiahordozótól, hogy a hivatalos fórumokon is „ördög ürülékének” nevezte.[8] 

Yergin ezeket az anekdotákat, ahogyan az eseményeket, idézeteket, párbeszédeket és számadatokat, hivatkozásokkal támasztotta alá – szám szerint 557-el. Egy külön recenziót lehetne írni arról a tetemes forrásmennyiségről, amelyet a szerző a műben felhasznált. Gyakorlatilag végigjárta a téma szempontjából idevágó amerikai, brit és francia levéltárakat, feldolgozta az összes olajjal kapcsolatos kormányzati iratot, statisztikákat, valamint több mint száz szakirodalmat. Ráadásul a mű több tucatnyi interjút tartalmaz, amiket a szerző nagykövetekkel, politikusokkal, szakértőkkel, amerikai és más külföldi energetikai cégek vezetőivel készített. A mellékletekben egy kronológiában fel vannak sorolva a kőolaj története szempontjából legfontosabb események, illetve grafikonok mutatják be az olaj árának változásait a kezdetektől egészen 2008. augusztus 22-ig.

Daniel Yergin: A zsákmány – Hajsza olajért, pénzért és hatalomért. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2018. 1117. o.

Annak ellenére, hogy Yergin a legtöbb helyen igyekezett árnyalni az olaj szerepét a 20. század történelmében, néha a szerző is beleesik abba a csapdába, hogy egyes esetekben túlzott szerepet tulajdonít a saját vizsgálati tárgyának. Igencsak furcsán hangozhat egy második világháborút kutató történész számára, hogy „Hitler rögeszméje az olaj volt” és a kaukázusi olajmezők megszerzése számított a Szovjetunió elleni hadjárat legfontosabb gazdasági célkitűzésének. Vagy Japán azért vesztette el a háborút, mert az amerikai haditengerészet és légierő megsemmisítette a szigetország szinte teljes olajtartalékát és már nem volt mi hajtsa a japán hadigépezetet.[9] Ugyanúgy erősen vitatható megállapítások vannak a hidegháborús részeknél is: a szuezi válság „nagyrészt az olajról szólt”; Franciaország az 1956-ban felfedezett kőololaj miatt nem akart kivonulni Algériából; vagy az 1967. szeptember 1-jén tartott kartúmi csúcstalálkozó legfontosabb intézkedése az arab országok – akkor még kudarccal végződő és visszaütő – olajembargójának feloldása volt.[10]

Csakhogy olyanra is akad példa, amikor a szerző nem tesz említést azokról az eseményekről, ahol a kőolajjal kapcsolatos kérdések központi szerepet töltöttek be. Például Yergin egy mondatban megemlíti, hogy a negyvenes évek végén „Szíria konoksága” komoly akadályt jelentett a libanoni-szaúdi Transz-Arábia Csővezetékre (TAP), mivel Damaszkusz „csillagászati tranzitdíjat” követelt.[11] Azt már azonban a szakértő kifelejtette, hogy emiatt 1949. március 29-én – a CIA segítségével – katonai puccsot hajtottak végre az arab országban és az új szíriai parlamentben május 16-án ratifikálták a TAP megépítéséről szóló szerződést. Ugyanúgy egyes esetekben zavaró tud lenni a szerző elfogult látásmódja és egy-két államfő (Gamal Abden Nasszer, Cárdenas stb.) kizárólag negatív tulajdonságait kiemelő hozzáállása.

Azonban ezen kritikák semmit nem vonnak le Yergin a „A zsákmány: hajsza olajért, pénzért és hatalomért” című „magnum opus” jelentőségéből, amit jól mutat, hogy Pulitzer-díjat kapott. Hetekig vezette a bestsellerlistákat, nyolcórás BBC-sorozatot készítettek belőle (három Emmy-díjra jelölték, de végül a CINE Arany Sas díjat ítélték oda), és mintegy tizenhét nyelvre fordították le.[12] Szakirodalomnak elsődleges, különösen azok számára, akik gazdaság- és nemzetközi kapcsolatok történetével foglalkoznak, de a könyvnek a „szénhidrogén-társadalomról” szóló fejezetei még a szociológusok számára is hasznos forrásanyagnak bizonyulhatnak. Ugyanakkor az olvasmányos stílus – amelyet a fordítás tökéletesen visszaadott – és a rengeteg anekdotikus történet gondoskodik arról, hogy egy laikus is nagy élvezettel forgassa a „korunk fényének” becézett nyersanyag történetét.

A borítóképen egy 1904-ben megjelent karikatúra a Standard Oil-ról. A kép forrása: Wikipedia Commons.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált szakirodalom:

Daniel Yergin: A zsákmány – Hajsza olajért, pénzért és hatalomért. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2018.

Hivatkozások és megjegyzések

[1] Ugyan a kőolaj magyarországi történetéről Szurovy Gyula írt egy könyvet 1993-ban (A kőolaj regénye. Hírlapkiadó Vállalat), de a világtörténelemről szóló részeknél, egész fejezeteket vett át Yergin Zsákmányából, mindezt hivatkozás nélkül.

[2] Daniel Yergin: The Quest: Energy, Security, and the Remaking of the Modern World. New York: Penguin Books, 2011.

[3] Yergin, 2018: 315.

[4] Uo. 682.

[5] Uo. 447.

[6] Uo. 237 – 238.

[7] Uo. 332.

[8] Uo. 601.

[9] Uo. 380-831.; 412-413.

[10] Uo. 21., 603., 637.

[11] Uo. 483.

[12] Uo. 1065.

Facebook Kommentek