„Szívós, fanatizált, kegyetlen, és a térszínnel ismerős lázadókkal kellett harcolniuk…” Osztrák-magyar tengerészek a bokszerlázadás leverésében

Ahogy arról itt és blogunkon is több alkalommal esett már szó, az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete a jó néhány összecsapás mellett számos expedícióban és béketeremtő-békefenntartó akcióban is részt vett. Ma az egyik ilyen béketeremtő akciót ismertetjük, ami abból a szempontból is rendkívülinek számít, hogy a Pekingben és környékén bevetett tengerészek biztos dobogósok a „hazájuktól legmesszebb harcoló hadfiak” vetélkedőjében. Na de mit kerestek a 20. század hajnalán császári és királyi (meg persze más nemzetiségű) tengerészek és katonák Kínában, és miért volt szükség harcba vetésükre?

A 19. századra a gyarmattartó hatalmaknál kialakult az a gyakorlat, hogy a távoli érdekeltségekkel a flotta tartja az összeköttetést, és vészesetben hadihajók futnak ki nyomásgyakorlás, illetve adott esetben fegyveres fellépés céljából. Ebből nőttek ki a „kéksisakos 1.0” küldetések, amelyeken már több ország flottája működött együtt, a cél pedig általában nem „barbár törzsek”, hanem renitenskedő államok jobb belátásra bírása volt. Ilyen akciókban az angol, francia és olasz egységek mellett rendre felbukkantak Ferenc József hajói is, általában akkor, amikor az Európa beteg emberének tartott Török Birodalmat kellett helyre tenni Krétán vagy Kis-Ázsiában.

Az előzmények egy képben; itt még csak öt nagyhatalom osztozkodik a kínai tortán (pizzán?). Eredeti megjelenés: Le Petit Journal, 1898. január 16.

Némileg más volt a helyzet Kínában: az országot hatalmas méretei miatt meg sem próbálták gyarmatosítani, ugyanakkor az európai befolyás iszonyatosan erős volt. Az 1842-ben lezárult első ópiumháború után a britek, valamint a többi nagyhatalom (ide értve az ekkor ébredező Japánt is) Kína számára nagyon gáz szerződéseket kényszerítettek a finoman szólva is rossz bőrben lévő császárságra, emellett pedig koncessziókat szereztek és különleges övezeteket hoztak létre – ilyen volt például a sokáig portugál birtok Makaó, illetve a még ma is különleges státuszú Hong Kong is – a Monarchia például Csingtauba fészkelte be magát, de szerepük természetesen elhanyagolható volt a többiek mellett. Mivel Kína lakossága már akkor is nagyon jelentős volt, az európaiak – elsősorban a britek – a nyers erő helyett a „(drog)os(z)d meg és uralkodj” elvet követve elárasztották az országot ópiummal, amelyre hamarosan kínaiak tömegei (persze nem csak ők) kaptak rá, olyannyira, hogy az Amerikába közlekedő hajókat ópiumozószobákkal kellett ellátni. Természetesen a lakosság többsége azért nem lett függő, de a legtöbben csendes belenyugvással fogadták a helyzetet. Nem így a bokszerek, vagyis az Igazságot Teremtő Ököl Társasága, akik nem hogy nem akarták elfogadni a helyzetet, de az 1890-es évektől egyre erőteljesebben szervezkedtek a nyugatiak ellen.

„A zömmel parasztokból álló szervezet harcot hirdetett minden ellen, ami az egykori Kínai Birodalmat ilyen mélyre juttatta: a sorban első helyen a félgyarmati gazdasági rendszert kiépítő külföldiek szerepeltek, de a bokszerek hasonló gyűlölettel viseltettek a misszionáriusok – és a keresztény kínaiak –, valamint a tehetetlen Mandzsu-dinasztia iránt is.”

írta róluk Tarján M. Tamás, kiegészítve azzal, hogy a nyugatellenes vonal mellett súlyos belső feszültségek is szerepet kaptak. Ce-Hszi régensasszony 1898-ban elmozdította a törvényes (reformpárti) uralkodót, Juang-Hszü császárt, és császárnőként eleinte burkoltan, majd 1898-tól nyíltan is a bokszerek mellé állt, a nyugati hatalmak rosszallása ellenére. A lázadók (a bokszerek mellett még számos kisebb csoport is működött) elsődleges célpontjai a fehér misszionáriusok  voltak (itt szerepet kaptak a vallási ellentétek is), akiket 1898-tól egyre többször támadtak meg, és nem egyszer összecsaptak a kormánycsapatokkal is. Az egyre súlyosbodó helyzet miatt 1900 áprilisában Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Németország, Olaszország, Franciaország, Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia flotattüntetést szervezett Taku kikötője előtt, majd május 31-én 16 japán hajóval kiegészülve a Cseli-öbölben vonultak fel, valamint csapatokat küldtek Pekingbe, képviseleteik megerősítésére.

Bokszer harcos a lázadás alatt: legtöbbjüknek csak kard és lándzsa jutott

Június 11-én a pekingi erődvárost védő muszlim kínai katonák ölték meg a japán követség titkárát (ezek a katonák már 1898 őszétől fenyegették a külképviseleteket, egészen addig, amíg amerikai tengerészgyalogosok nem érkeztek a diplomatanegyedbe), június 20-án pedig bokszerek meggyilkolták Clemens von Ketteler német követet. A monarchia hajói közül ekkor csak a Zenta cirkáló állomásozott a környéken; a hajó partra szálló különítménye (3 tiszt + 30 tengerész) kollégáikkal (5 francia, 75 orosz, 75 brit, 60 amerikai, 50 német, 40 olasz és 30 japán tengerész) együtt június 3-án még elért Pekingbe, de a második körben útnak indított 70 fő csak Tiencsinig jutott. Ezzel egy időben a Kaiserin un Königin Maria Theresia páncélos cirkáló, nem sokkal később pedig a Kaiserin Elisabeth és az Aspern cirkálók is megindultak a kínai vizek felé.

A pekingi diplomatanegyed a lázadás alatt. Jól kivehetők a kínai és nyugati állások, hevenyészett védvonalak.

A helyzet ekkor igen válságos volt; Pekinget körülzárták a lázadók, akik Tiencsin környékén is mozgolódni kezdtek, ráadásul június 17-én a császárnő nyíltan a felkelés mellé állt. Ugyanekkor indult meg Takuból (Dagu) Edward Seymour brit altengernagy vezetésével mintegy 2000 tengerész és katona (köztük a Zenta hét lövege és azok kezelői) a főváros felé, ám Tiencsin után hamar elakadtak a túlerőben lévő, és most már jól felszerelt kormánycsapatokkal is megtámogatott lázadók miatt; június 21-én az uralkodó gyakorlatilag hadat üzent minden külföldinek, viszont a tartományi kormányzók sokszor nem hajtották végre a parancsot. A kontingens Hsiku erődjében sáncolta el magát, ott is várták be a június 25-én befutó 16 000 főnyi erősítést. Még szintén 17-én a kínai kézen lévő Taku erődjeiből lőni kezdték a szövetséges hajókat, a tengerészek így kénytelenek voltak megostromolni az erősséget. Tiencsinben és Pekingben a fehér emberek közben a diplomatanegyedekben igyekeztek elsáncolni magukat. A sebtében megerősített pekingi városrész végül 55 napig állta az ostromot, a Tiencsinben körbezártakat (köztük egy fiatal amerikai bányamérnököt, bizonyos Herbert Hoovert is) július 13-án mentették fel a nyugati csapatok. A nyolc szövetséges ehhez 54 000 katonát  – Japán (20 840 fő), Oroszország (13 150 fő), Nagy Britannia (12 020 fő), Franciaország (3520 fő), USA (3420 fő), Németország (900 fő), Olaszország (80 fő), Ausztria-Magyarország (75 fő) – és 82 hadihajót vezényelt a térségbe, ám így sem volt könnyű dolguk; bár a kínaiak nagy része kiképzetlen és szervezetlen volt, fanatikus lelkesedésük miatt nagyon kemény ellenfélnek bizonyultak. Augusztus 2-án indult meg a nagyhatalmak kb. 20 000 fős hadereje Peking felé (kb. 120 kilométer); velük szemben a kormánycsapatok mintegy 70 000 katonája és 50 000-100 000 bokszer állt. A hatalmas számbeli fölény ellenére a kínaiak nem vitték túlzásba a harcot, főleg miután egy részük Yangcunnál vereséget szenvedett. Pekinget már komolyabban védték, a várost 14-én foglalták el, súlyos utcai harcok után.

A Tiencsin-Peking közötti műveletek. Fekete pontokkal jelölve Seymour altengernagy első, sikertelen támadása

A főváros elleni harcokban mintegy 500 császári és királyi tengerész vett részt, legtöbben a 7-én befutott Maria Theresia cirkálóról; közülük elesett Eduard Thomann von Montalmar fregattkapitány, a Zenta parancsnoka, a Kaiserin un Königin Maria Theresia és az Aspern legénységéből pedig Pap Lajos kadét és öt tengerész. Súlyosan megsebesült báró Boyneburg és Mayer kadét, Demeter György sorhajózászlós és 26 tengerész (közülük legalább 3 magyar); Mayer kadét és 5 matróz később belehaltak sebesüléseikbe tífusz áldozatául esett (köszönjük olvasónknak a pontosítást!). Ferenc József tengerészeinek és persze a többieknek is

„(…) nehéz sorsuk volt: szívós, fanatizált, kegyetlen, és a térszínnel (terepviszonyokkal) ismerős lázadókkal kellett harcolniuk, sokszor elszigetelt, kisebb csoportokban. (…) Tengerészeink a leghevesebb harcokat a Peiho folyó torkolata közelében fekvő Peitang erőd elfoglalásánál vívták…Ezek a harcok nekünk, magyaroknak azért is nevezetesek, mert a tengerészkülönítmény magyar tagjai majdnem valamennyien részt vettek e szívós küzdelemben.”[1]

 – írja Csonkaréti Károly a Magyar Katona című kiadványra hivatkozva. A Zenta parancsnokát Peking előtt egy összecsapás során gránátszilánk találta mellkason; először a francia követség kertjében temették el, később az osztrák-magyar külképviselet sírboltjába helyezték át földi maradványait. Az említett Peitang a Taku-erődrendszer egyik eleme volt, amelyet aknazár is védett. Pap kadét alatt az egyik akna robbant fel, így halt hősi halált.

Egységben az erő! Amerikai, indiai, francia, olasz, angol, német, osztrák-magyar és japán katonák a harcok után.

A császárnő Peking bevétele előtt nem sokkal álruhában Hszianba menekült, az életben maradt bokszerek nagy része pedig az ország belső területeire húzódott. Miután júniustól a mandzsúriai határszakaszon több támadás is érte az oroszokat, úgy gondolták, itt az idő keükbe venni a teljes országrészt; bár a bokszerekkel szimpatizáló rablók és gerillák még sokáig ellenálltak, szeptember végére teljes Mandzsúria Oroszországhoz került, amivel jól megágyaztak a pár évvel később kirobbanó orosz-japán háborúnak. A főváros bevétele után még négy hónapon át folytak a harcok; a Zenta és a Kaiserin Elisabeth végül 1901. június 22-én indult haza, de a másik két egység maradt, hogy biztosítsa az osztrák-magyar állampolgárok és létesítmények védelmét. Ez a rendszer, természetesen váltott hajókkal, de egészen az első világháborúig fennmaradt. Győri Lajos így írt ezzel, illetve a Kínára kirótt újabb hadisarccal kapcsolatban:

„A szövetséges európai hadsereg megverte a kínai sereget és bevették Pekinget. 1901-ben Kína, Peking és Tiencsin városok megszállása után, megalázó békét kötött. Nagy hadikárpótlást fizetett és több városban volt kénytelen megengedni idegen állam csapatainak tartását, amelyeknek teljes ellátását és zsoldját Kína fizette. Tiencsin városa, északi Kína főkikötőhelye a Peihó folyam partján 800.000 lakossal, fel lett osztva a nagyhatalmak között kerületekre és minden kerületben az oda beosztott katonaság vette át a teljes közigazgatást. Egyik állam területéről nem volt szabad a 137 másikra átmenni fegyveresen és ha ez mégis megtörtént, minden elfogott, fegyvert viselő idegen katona után váltságdíjat kellett fizetni. Az osztrák és magyar monarchia kerülete az elosztás folytán éppen a város közepébe esett. A felügyelő őrség 2 tiszt vezetése alatt 45 emberből állott. A kerület rendjének fenntartására 80 kiképzett kínai rendőr ügyelt, de ezek tengerészeink felügyelete alá tartoztak.”[2]

A bokszerlázadás során a nyugati csapatok 2500 főt, a kínai kormányerők 2000 főt vesztettek, a lázadók veszteségei nem ismertek. A legsúlyosabb veszteségeket a civil lakosság szenvedte, mintegy 100 000 főt a lázadók, 5000 főt pedig a nagyhatalmak katonái gyilkoltak meg, elsősorban a Peking bevételét követő három napos fosztogatás során.

 

A Kaiserin und Königin Maria Theresia páncélos cirkáló

A császári és királyi hadiflotta szempontjából a bevetés különösen nagy jelentőséggel bírt; bebizonyosodott, hogy az elsősorban adriai alkalmazásra felkészített hajók és legénység hosszabb távon, „klasszikus” tengeri hatalmakkal együttműködve is megállják helyüket. Nem véletlenül táviratozta az uralkodó gróf Rudolf Montecuccoli altengernagynak, a kötelék parancsnokának, hogy

„Miután a Zenta és a Kaiserin Elisabeth hazai vizekre érkezett, örömmel tölt el, hogy önöknek, a hajóparancsnoknak és a törzsnek ugyanúgy, mint hajórajom teljes személyzetének, amiért Kelet-Ázsiában nehéz és rendkívüli körülmények között önfeláldozóan és eredményesen küzdöttek, kifejezhetem kiérdemelt hálámat és köszönetemet. Fogadják szívből jövő jókívánságomat szerencsés hazatérésükkor. Ferenc József.”[3]

A Nyolc Nemzet Szövetségének csapatai egy 1900-as japán festményen

UPDATE: Egyik olvasónk hívta fel a figyelmet egy emlékzászlóra, amelyet a Kaiserin und Königin Maria Theresia cirkáló egyik tengerésze kaphatott ajándékba. A zászlón látható a cirkáló, és mivel magyar hajósról van szó, nemzetiszín díszítés és magyar címerek is, valamint a „PEKINK SZEPTEMBER 2-ÁN CHINA” felirat, amiből tudjuk, hogy a kínai fővárosig eljutó különítményről van szó. A zászló amiatt is érdekes, mert egy korai és szép példája a nem hivatalos katonai emlékeknek; leszerelőzászlók évtizedekig készültek békeidőben is, a missziós emlékek pedig ma a felvarrók képében élnek tovább a legtöbb országban. Olvasónknak köszönjük a kiegészítést!

Szűcs János emlékzászlója a misszióból

UPDATE 2.: Akit érdekelnek a monarchiabeli Magyarország és Japán 1869-1913 közötti kapcsolatai, bővebben itt olvashat róluk. Köszönjük a kiegészítést!


[1] Csonkaréti 93. o.

[2] Győri 136-137. o.

[3] Csonkaréti 93-94. o.

Felhasznált források:

Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók, Hajja és Fiai Kiadó, Debrecen, 2002.

Győri Lajos: A császári és királyi haditengerészet békében és háborúban, Nagy Károly és társai grafikai műintézete, Debrecen, 1935.

Tarján M. Tamás: 1900. augusztus 14. A bokszerlázadás bukása, Rubicon Online

Veperdi András (szerk.):  Az osztrák-magyar haditengerészet részvétele a kínai boxerlázadás leverésében

A nyitóképen: szövetséges csapatok utcai harcban a lázadók ellen

Facebook Kommentek