1849 – orosz szemmel

Hogyan látta egy orosz tiszt az 1849-es intervenciót? Pjotr Vlagyimirovics Alabin a 22. (kamcsatkai) vadászezred segédtisztje volt; a magyarországi hadjárat idején naplót vezetett, ennek a kiegészítéséből született az 1888-ban kiadott visszaemlékezésének első része.

Az ezred az orosz naptár szerint június közepén (a mienk szerint a hónap végén) lépte át a határt.

„azok gyermekei vagyunk, akik Szuvorov és Kutuzov zászlai alatt legyőzték a világ legerősebb seregeit; testvérei és utódai vagyunk azoknak, akik előtt százával hódoltak meg a várak és városok, s egész hadseregek […] türelmetlenül vártuk, hogy […] találkozhassunk az ellenséggel.”

Az ellenség nem mutatkozott, az oroszok csak néha látták a háború nyomait: felgyújtott táborhelyet, egy major romjait.

„gazdája állítólag megmérgezte előőrsünk egyik tisztjét és harminc katonáját […] semmi sem igaz [ebből], de azon meggyőződésen alapszik, hogy [ez a szokás] a népi háborúban […] elterjedtek az efféle [mérgezéses] mesék, nem csoda, hogy […] az őket vendégül látó magyaroktól [a katonák mindig azt kérték], hogy elsőknek [a biztonság kedvéért] ők fogyasszanak”

Ebből sosem lett semmi baj, nem mérgeztek meg senkit, a magyarok sem sértődtek meg, az oroszoknak csak a megszokott ételek hiányoztak. A hadjárat olyan volt, mint egy kirándulás.

„Eperjes lakói többségükben szlovákok, a magyar forradalom ellenségei, az osztrák császár hűséges alattvalói, kitörő lelkesedéssel fogadtak […] rendbe hoztuk magunkat, s kibontott zászlókkal, katonazenével, nótázva vonultunk be […] valamennyi templomban harangoztak, [éljenzett] az utcára csődült tömeg […] Az ablakokból szép hölgyek néztek le ránk, virágot és édességet szórtak […], kendőiket lobogtatták, és ujjongva kiáltoztak”

A szép napoknak csak Kassán lett vége. Az oroszok itt szembesültek azzal, hogy nem szeretik őket (mindenki úgy járt-kelt, mintha gyászolna). Volt ennél rosszabb hír is.

„helyőrségként Kassán maradunk! Reményeink, hogy csatlakozhatunk a sereghez, egyszerre füstté váltak. […] unalmas, nyomasztó, irodai munka. Két-három lépésnyire a harci cselekmények mozgalmas színterétől.”

Kassa látképe 1906-ból. FORTEPAN / MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM / ERDÉLYI MÓR CÉGE (86686)

Csak az fenyegette őket, hogy belehalnak az unalomba.

„Fárasztó semmittevéssel ment el az időnk […] Szinte az egész napot a sétatéren töltjük, s a szintén ott ácsorgó tüzérek gyújtókanócáról gyújtunk egyik cigarettáról a másikra. Felállítottunk ugyanis [vész esetére] két löveget […] A katonazenekart hallgatjuk, amely itt a körúton játszik, ugyanazt ismételve minden este, a kaszinóban üldögélünk […] Olvasnivalónk nincs, […] már mindent régen megbeszéltünk. Unalom… És [éppen] Magyarországon […], amelyről azt mondják, hogy a bájos asszonyok, a remek lovak, a kitűnő borok, az elbűvölő és részegítő cigányzene, a mámorító csárdás hazája!”

Az egyetlen esemény a kolerajárvány volt. A közhiedelemmel ellentétben nem az oroszok hozták be, 1848 őszén már volt egy hulláma, ami nagyjából az év végéig tartott, aztán ’49 nyarán (még az orosz betörés előtt) jött a második.

„Erre az istencsapására senki sem számított. […] A hadsereg egészségügyi részlegét a legteljesebb szervezetlenség jellemezte […] négy orvosunk, tíz felcserünk és egy lelkészünk volt, mire a frontról hátravezényeltek hetven [teljesen képzetlen] egészségügyi szolgálatost”

Kassán volt az egyik orosz katonai kórház, de ehhez mindent (orvosokat, gyógyszert, kötszert, fehérneműt, ágyneműt, edényeket stb.) a helyőrségnek kellett összeszednie. Aki nem kapta el a betegséget, azt pedig az osztrákok dolgoztatták. Az orosz helyőrségek mellé minden városba küldtek egy tisztet (a kassaiakhoz Vécsey Eduárd őrnagyot, az aradi vértanú öccsét), aki mindig ugráltatta a szövetségeseket. Őket küldték, ha katonák kellettek rekviráláshoz, lefoglalt vagyon zárolásához, tömeges letartóztatásokhoz és nekik kellett elismervény fejében átvenni a lakosságtól begyűjtött Kossuth-bankókat. Főleg az utóbbi kettő jött rosszul, mert a kassaiak éppen kezdték elviselni az oroszokat.

Kossuth-bankó (Wikimedia Commons)

„hozzánk [jöttek inkább] különböző kérelmekkel […] Lelkiismeretlenségnek látszott volna, ha elutasítjuk […] számtalan kívánságot teljesítettünk […] Mindenféle okmányt ezredünk pecsétjével hitelesítettünk, melynek természetesen sohasem volt ehhez hasonló szerepe.”

Az egyik tábori postahivatalt is itt rendezték be, Kassán kellett szétválogatni és továbbítani az Oroszországból érkező újságokat, leveleket (igaz, így legalább kaptak híreket otthonról). Szerencsére akadt katonához illő feladat is. A falvakban szabadcsapatok bukkantak fel (toboroztak, fegyvert és lőszert osztogattak, Kossuth-bankóval fizettek és álhíreket terjesztettek), ezeket kellett elkapni. Alabin is részt vett a hadműveletben, az pedig külön tetszett neki, hogy lovat kapott és a kozákok mellé osztották be.

„képzelhető, valamennyien mily egyöntetű lelkesedéssel vettünk részt […] És [a többiek] mily irigykedéssel néztek ránk […] megérezzük végre a puskapor szagát, a háború veszélyeinek és izgalmainak gyönyörét, és szemtől szembe állhatunk ellenségeinkkel.”

Igazából csak bejárták a falvakat és összegyűjtötték a zászlókat, fegyvereket (kardokat, kiegyenesített kaszákat, néhány ósdi pisztolyt és puskát). Ez is kirándulás volt, kedve szerint nézelődhetett.

 „oly szépek [a hegyek], hogy leírásukra még kísérletet sem teszek, meggyőződésem ugyanis, hogy [arra] egy nálam sokkal ékesebb tollú író sem lenne képes […] szépségüket tekintve […] semmiben sem maradnak el az Alpok mögött, ami pedig a […] természeti kincseket illeti, Európa valamennyi hegyvidékét megelőzik”

Csak egyszer látott ellenséget: egy magyar őrcsapattal futottak össze Tállya mellett, farkasszemet néztek egymással, aztán a magyarok elmentek. Amikor visszatért Kassára, rossz hírek fogadták. Az orosz fősereg (a mi naptárunk szerint július közepén) elcsípte Görgei seregét Vácnál. Paszkevics úgy vélte, ez a döntő csata, és egy nap pihenőt adott előtte a katonáknak – közben Görgei meglépett és az oroszoknak fogalmuk sem volt, merre megy. Paszkevics végül kitalálta, biztosan északkeletnek tart, hogy elvágja az utánpótlási vonalakat és visszafoglalja Kassát. A várost átmenetileg fel kellett adni.

Paszkevics tábornagy a magyarországi hadjárat idején (Wikimedia Commons)

 „[a katonák] úgy éltek itt [a táborhelyen], mintha otthon lennének […] úgy viselkedtek, mint békeidőben, elővigyázatossági intézkedéseket nem tettek, nem helyeztek ki előőrsöket, […] felderítőket.”

Az egyik éjszaka riadót fújtak egy parancs érkezése miatt és erre kitört a pánik (a rémhírek, a feszültség, a sötétség meg az ismeretlen terep miatt). Mindenki azt hitte, itt vannak a magyarok.

„kiabálás és káromkodás […] a tüzérség is felhajt az útra, megakad, […] leáll az egész forgalom, valahonnét trénkocsik keverednek a gyalogosok közé, […] istrángok szakadnak, lovak gabalyodnak össze, kocsik fordulnak bele az árokba; helyüket s csapataikat elvesztett […] osztrák katonák rohangásznak, […] futárok és segédtisztek sietnek valahová […] hirtelen eget verő ordítozást hallani. […] a kaukázusi hegyi lakókból álló lovasezred menekült Eperjesről […] semmivel sem törődve”

Néhány nap után kiderült, hogy Görgei nem jön (akkor kelt át a Sajón) és az oroszok visszamehettek Kassára. Megint kiküldtek egy expedíciót a környékre rendet csinálni, ez ugyanolyan volt, mint az első. Alabin ezúttal is a kozákokkal tartott, ellenség sehol, ráért nézelődni.

„nagyon sok dűlőnek, településnek, ősi családnak, háztartási eszköznek és más efféléknek a neve egyezik a kaukázusi […] nevekkel. […] könnyen felfedezheti [az ember] a kaukázusi népek némelyikének életmódjával, szokásaival és külsejével való azonosságokat. A magyar asszonyok ugyanolyan típusúak, mint a cserkeszek; ugyanolyan gyorsan öregszenek […] a férfiak testi felépítése és büszke tartása is azonos; közös szenvedélyük a fegyver; a férfiak itt és ott is szűrt viselnek, melytől sohasem válnak meg. […] a magyarok […] igen sok szót értettek a csapatainknál szolgáló cserkeszek beszédéből.”

Az ezred új parancsnokot kapott, a papírmunka és a felkészülés miatt Alabin le is maradt egy újabb vidéki körútról. Az ezredes kitalálta, hogy egyben akar szemlét tartani az egész alakulat felett. Meg is kapta az engedélyt, hogy elmenjen Debrecenbe és Alabin is elkísérte. Útközben láthatta, hogy a magyaroknak milyen szép házaik vannak (leszámítva Tokajt, ahol az oroszok egy vélt vagy valós orvtámadás miatt feldúlták a fél várost), szép ruhák, jó borok, irigylésre méltó lovak, ökrök. Az külön szívmelengető volt, hogy Dorogon egy ortodox közösséget is talált (igazából görögkatolikusok voltak, az téveszthette meg, hogy a templom, a nyelv, a liturgia apró eltéréseket leszámítva olyan volt, mint otthon). A rossz hír viszont az volt, hogy a magyarok letették a fegyvert.

„A háborúnak vége, s egyetlen csatájában sem vehettünk részt! Ó, nincs arra szó, amit mondani akart a lélek!”

Hogyan látták az oroszok teljesítményét a szövetségeseik?

„Az osztrákok szemünkre hányják, […] sok katonai baklövést követtünk el. Szerintük […] képtelenek voltunk rá, hogy [a seregünket] felhasználjuk. […] nem tudtuk ellenfelünket […] döntő ütközetre kényszeríteni. Feleslegesen masíroztunk […] betegségek pusztították kimerült katonáinkat, akik […] egész falvakat tettek pusztasággá.”

Alabin nem kedvelte az osztrákokat (hazug, arcátlan népségnek tartotta őket), de el kellett ismernie, igazuk van.

„Mintha valóban elfelejtettünk volna háborúskodni. Az Erdély területén sikerrel és dicsőséggel működő hadaktól eltekintve […] egyetlen katonai vezető sem csillogtatta meg tehetségét […] Egyedül Panyutyin [a Haynaunak küldött hadosztály parancsnoka] tett szert bizonyos hírnévre […] Paszkevics tábornagy […] volt [ennek] az oka. Mintha mindenkitől irigyelte volna a dicsőséget. Önálló cselekvésre […] egyik tábornokának sem adott módot. […] a hadjárat legfontosabb csatáit is: a vácit, a miskolcit és a debrecenit […] tétovázás, a legnagyobb mérvű bizonytalankodás jellemezte”

Ilyen vezetés mellett hogyan boldogult a hadsereg?

„gyalogságunk igazából egyetlen esetben sem mutathatta fel kivételes harci előnyeit, hisz nem volt olyan ütközet, amelyet a mieink feltartóztathatatlan szuronyrohamával lehetett volna befejezni.

Lovasságunknak […] nem volt rá alkalma, hogy megvívhasson Európa mindmáig legjobbnak tartott huszáraival, s ezzel növelje jó hírét, de még arra sem, hogy a gyakorlatban mutassa meg szerepének – a hadsereg szemének és fülének tartják – fontosságát. […]

Tüzérségünk […] a magyar tüzérségnél minden szempontból [tüzérek, ágyúk, lovak] gyengébbnek bizonyult”

A dicsőség helyett Alabin is csak érdekes emlékeket vitt haza Magyarországról.


Forrás:

ALABIN, Pjotr Vlagyimirovics: A magyar háború. Fordította GERENCSÉR Zsigmond. In: KATONA Tamás (szerk.) – ROSONCZY Ildikó (vál., bev.): A magyarországi hadjárat, 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.) 39-225.

Felhasznált irodalom:

FAZEKAS Csaba: Nagy év – nagy járvány. A kolera Magyarországon 1848-49-ben. Rubicon XXI. (2020) évfolyam 5. szám 54-61.

A nyitóképen csatajelenet a szabadságharcból egy XIX. századi orosz festményen (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek