Kísérletek orosz mezői – Jegor Letov, Janka Gyagileva és a szovjet-orosz punk születése, I. rész

Vázsonyi Dániel

„…Boldognak lenni szerfölött veszélyes állapot. A boldogok nem látnak, könnyen megszédülnek, hajlamosak az önáltatásra. A rosszat nem veszik észre, ám a világ minden gyönyörűségét a magukénak érzik. Hajdani kételyeik úgy oszlanak szét, mint a viharfelhők. Az igazságtalanságok megszűnnek létezni számukra. Szédítő magasságukból bőkezűen lövöldözik a jóság nyilait, mit sem törődve azzal, elérnek-e a földre nyilaik. Ideig-óráig kellemes hallgatni csevegésüket, vallani nekik hiábavaló fáradság. Ha megnézik őket, hamarosan észreveszik, hogy más, ismeretlen törzshöz tartoznak. Önök számára érthetetlen nyelven beszélnek, és idegen hitet vallanak. Lassanként elveszítik ellenállóképességüket, csontjaik törékennyé, bőrük áttetszővé válik; érzelmeiket patetikus felkiáltásokkal és hüppögéssel fejezik ki; szembogaruk beszűkül, és az élettől elrendelt dolgoknak csak kis hányadát képesek érzékelni, és ez nem a szerencsétlenséget tűrők elmélyültsége, hanem az őrültek vaksága… Az igazi boldogság mulandó, ők ellenben lassanként elhitetik magukkal, hogy mostantól fogvást örökké tart…”¹

1987. április 13-án állt először nyilvános, hivatalos rockzenei rendezvény színpadán Igor Fjodorovics Letov. Az utolsó pillanatban kapott meghívót a Cskalov kultúrházba az első Novoszibirszki Rock Fesztiválra Valerij Murzintól a Novoszibirszki Rock Klub egyesület képviseletében, mivel a Zvuki Mu és az Aukcion nevű népszerű moszkvai zenekarokat a területi Komszomol a rendezvény előtt pár nappal eltiltotta a fellépéstől, és így hirtelen űr keletkezett a programban. Letov két barátjával, Jevgenyij és Oleg Liscsenkóval, az omszki Pik és Klakszon együttes tagjaival spontán fellépést tervezett: nem az előzetesen engedélyezett számokat akarták előadni, de ezt természetesen titokban tartották. Murzin egyeztetése a beugrókról a kulturális hatóságokkal vészjósló volt, a vele tárgyaló nacsalnyik figyelmeztette:

„…hogy mit fogtok énekelni az a ti dolgotok, csak egy valami fontos, ott fogok állni a kulisszák mögött és végig figyeljetek engem. Ha keresztbe teszem a karjaimat a mellkasom előtt, végetek…”²

A kultúrház vezetése és a Komszomol egy közeli városból érkező zenekart kevésbé tarthattak veszélyesnek, mint az ismertebb fővárosi alternatív együtteseket. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. A fellépés kellően botrányosra sikerült, néhány Grazsdanszkaja Oborona slágert adtak elő pár, a helyszínen kitalált számmal vegyítve.

GrOb: Az acélt megedzik (koncertfelvétel)

Adolf Hitler néven léptek fel, és első számukban artikulálatlan üvöltözés közepette a Mein Kampf olvasására buzdították a közönséget, de dalaikkal kikeltek anarchista barátaik és a közönség ellen is. A rendezők nagyjából húsz perc után lekapcsoltatták az áramot a „Totalitarizmus” című szám közben, de Letov így is tovább mennydörgött öblös, hörgő és mély hangján. Majdnem fél óra után, „A hülyék országa” című zárószám visszhangjaitól megrészegülve őrjöngés, fütyülés és pfujolás furcsa elegyében sietve távoztak a színpadról, nyomukban feldühödött állami alkalmazottakkal és azzal a tudattal, hogy a fenyegetéseknek megfelelően hamarosan kiszállnak a helyszínre az erőszakszervezetek képviselői is. Az első Novoszibirszki Rock Fesztiválról azóta is a következő legenda kering az orosz punk rajongói között, itt éppen Valerij Murzin tolmácsolásában:

„punk rock a Szovjetunióban huszonöt percig létezett a Grazsdanszkaja Oborona koncertjén Novoszibirszkben. Minden, ami ezután történt, poszt-punk.”³

Mint minden mitizáló anekdota, ez is pontatlan, de erőteljes képet ad a mögötte meghúzódó történelmi jelenségről. A punk a hetvenes évek legvégén jelent meg a szovjet földalatti rock-szcéna peremén, más szocialista országokhoz képest megkésve. A Grazsdanszkaja Oborona nem az első punk együttes volt, de mára a legnagyobb kulturális hatóerővel rendelkező csoporttá vált. Nagy szerepet játszott a kultusz legendává nemesülésében, hogy mindkét ikonikus vezéralakja halott: Letov 2008 óta, Jana Sztanyiszlavovna Gyagileva pedig már 1991 óta. Az emberek közötti mindennapi kapcsolatok felgöngyölítéséhez a mítoszok elengedhetetlenül fontosak, hiszen ezek többnyire fontos életesemények egyéni színekben elmesélt történetekbe oltva. Ahhoz, hogy megérthessük egy szubkultúra keletkezését, belső életvilágát, interakcióját a világgal, foglalkoznunk kell a megmérhetetlennel, a besorolhatatlanul egyedivel, a lélek finom rezdüléseivel, a kisközösségek rejtett hálózatával és az általuk teremtett kulturális objektivációkkal, valamint ezek történeti kontextusával.

A szovjet rock és szovjet szubkultúrák rövid története

„A punk rock nekünk valami egzotikus, mint egy avokádó – mindenki hallotta már az elnevezést, de nagyon kevesen tudják mi az valójában.”⁴

Miért maradt marginális jelenség a punk a Szovjetunióban? Nem érdemes az első angolszász változatokhoz hasonlítani, de a lengyel és jugoszláv punk szubkultúrák méreteihez és hatásaihoz képest is elenyésző jelentőségű mikrovilágról van szó. A kulcs a szovjet rockzene történetében keresendő. Nem csak a punk, de maga az egész szovjet rock is földalatti mozgalomként létezett egészen az 1980-as évekig, ellentétben a legtöbb szocialista országgal, ahol már az 1960-as, 1970-es években hivatalosan is támogatott rockzenekarok jelentek meg. Az amerikai kulturális hegemóniát tükröző irányzatot a keleti blokk vezetői az 1950-es években még egységesen elutasították. Walter Ulbricht 1958-ban például „a kapitalista társadalom anarchizmusát tükröző féktelen zajnak”⁵ nevezte a műfajt.

A Szovjetunióban az USA-ból átvett tánczenét karhatalommal üldözték: fiatal komszomolistákból brigádokat szerveztek, akik az illegális bulikat feloszlatták, a jampeceket az utcán lefogták és ollóval, erőszakkal levágták extravagáns frizurájukat, megcsonkították nehezen beszerzett színpompás ruhadarabjaikat. A jampec orosz elnevezése „sztyiljaga”, ők tekinthetők minden szubkultúra ősének a Szovjetunióban. Hasonlítottak az 1940-es évek észak-amerikai jazz kultúrájához kötődő „hipszterekhez”, életfelfogásukra a lazaság, szexuális nyitottság, könnyed humor volt jellemző. Egyedi és élénk színű ruhákat hordtak, nagy táncmulatságokat rendeztek és közös bandázás keretében csúfolódtak a „kockákon” vagyis a társadalmi elvárásokhoz alkalmazkodók tömegén. Moszkvában például legfontosabb nyilvános gyülekezőhelyük a Gorkij utca volt, amelyet belső szlengjükben „Broadwaynek” neveztek. A nyugati ruhák és lemezek beszerzése hatalmas feketepiacot éltetett: nem csak csempészekről volt szó, hanem a magánzó szabók, vagy akár kórházi dolgozók is részei lehettek az illegális üzletnek. A használt röntgenlapok anyaga ugyanis alkalmas volt hanglemezek készítésére. Az ilyen rendkívül alacsony minőségű hanghordozót az orosz szleng „csontnak” vagy „bordának” nevezte, mivel általában a röntgenezett testrész még látható volt a lemezen.

A hidegháborús kulturális status quo-t először az 1957-es moszkvai Világifjúsági Találkozó törte meg: 131 országból 34000 fiatal érkezett Moszkvába. Ez volt a Világifjúsági Találkozók történetének legnagyobb rendezvénye, és valódi kulturális sokkot okozott. A szürke, zárkózott és a koplalástól lassan megszabaduló Moszkva két hétig extázisban égett, a legkülönfélébb nemzetiségű fiatalok nagy csoportjai a helyiekkel karöltve énekelve járkáltak a nyári éjszakában. A szovjet hatvanas évek kezdetének is tekinthető ez a dátum nem kronológiai, hanem kulturális értelemben. Az „olvadás” évtizedéről általában olyan fogalmakkal beszélnek a történészek, amelyek az idősek világképét tükrözik: felülről engedélyezett keretek között lehetett beszélni az 1917-es forradalomról és az azt követő polgárháború ellentmondásairól, a sztálini államterrorizmusról (a „személyi kultusz korszakának hibái”), 1960-ban megszűnt a hírhedt GULAG és a táborokból folyamatosan kiáramló foglyok elkezdtek beszélni, Sztálin bebalzsamozott tetemét eltávolították a Lenin-mauzóleumból. Az űrsikerek megemelték a szovjet állam nemzetközi presztízsét, a kubai forradalom szovjetizálódása egy kis újbaloldali romantikát is belevitt a hivatalos kultúrába, de az ifjúsági kultúra továbbra is uniformizált maradt és csak nagyon kis mértékben tükrözte a fiatalok világképét. Ugyanakkor az olvadás nyitást is jelentett, mert először lehetett nagyobb számban külföldiekkel találkozni a Szovjetunióban: az állami turistautakat szervező monopoltársaság, az Inturiszt 1929 óta létezett, de igazán a hruscsovi külpolitika ismerte fel a turizmus gazdasági és propaganda jelentőségét. Egyre több cserediák érkezett a Szovjetunióba és népszerűvé váltak a külföldi rádióadók, különösen a Luxemburgi és az Amerika Hangja. A hatvanas évek közepére a szovjet ifjúság egy része szinkronba került a nemzetközi kulturális mozgásokkal, és az országban lassan elkezdődött a „Beatlemánia”.

Kino Mama: Anarchia

A Beatlesnek különös jelentősége van a „sesztyideszjatnyikok”⁶ és tágabban a negyven év alattiak számára: az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig sok százezres rajongótábort szerzett magának a brit sztárzenekar úgy, hogy a peresztrojka kezdetéig gyakorlatilag be volt tiltva. Százával alakultak a Beatles dalokat játszó amatőr zenekarok, de mivel nagyon kevesen tudtak angolul, kialakult az ún. „riba”, azaz hal éneklési stílus: Beatles dallamra imitálták az angol nyelv hangjait oroszosan. Fiatalok ezrei nyírták a hajukat gombaformájúra, a feketepiacon nem csak nyugatról behozott, rádióból rögzített Beatles felvételekért lehetett komoly rubeleket elkérni, de újságból kivágott fotókat, kitűzőket vagy „bítl” stílusban módosított katonabakancsot is lehetett vásárolni. A fiatalok saját maguk is igyekeztek ruháikat az új divatnak megfelelően átszabni, sokan saját készítésű gitárral kezdtek zenélni. A Beatles sikere a szovjet hallgatóságnál alapvetően két jellemzőre épült. A könnyed, ritmusos optimizmus, amely sugárzik a számokból, hiánycikk volt a szovjet fiataloknak szóló zenében. A klasszikus és népzenei kánonra épülő szovjet zene csak a pátoszos, propagandisztikus optimizmust ismerte, a kisiskolás vagy nosztalgiázó hangulatoktól mentes könnyedséget és a lazaságot hírből sem. Az egyszerű és hangzatos szöveg pedig sokakat ösztönzött angoltanulásra, és nyitott ablakot a nyugati kultúrára. A szovjet értékrend szerint a jó zene harmonikus és dallamos, ennek a Beatles nem mondott ellent, csak a vaskalapos merevséggel ment szembe. Az orosz kultúrában a kimondott szó hagyományosan mágikus erővel bír, és az erőteljesen érzelmes, mégis laza Beatles számok egyfajta örömvallás köntösébe öltöztették az ifjú szovjet polgárok szemében a rockzenét. Kiváló párhuzam kínálkozik a szovjet bárdmozgalommal, bár Bulat Okudzsava vagy Vlagyimir Viszockij nem voltak rock zenészek, de gitárral kísért hangzatos szöveget adtak elő, és közönségük a munkásszállások, diákkollégiumok, kultúrházak, építőtáborok népe volt, hasonlóan az első szovjet rockerekéhez.⁷ A legnagyobb punkegyüttesek híresebb szövegei egyben versek is.⁸

A szovjet rockzene nem akarta megtörni a harmonikus zenei konszenzust, legfeljebb néha melankolikusabbra, néha vadabbra és életrevalóbbra akarta átszínezni. A hatvanas évek második felére két évtizednyi makacs küzdelem után a szovjet hatóságok elkezdték felismerni, hogy a feltörekvő rockkal és egyéb alternatív zenei műfajokkal az addig bevetett eszközökkel képtelenek felvenni a versenyt. 1964-ben a Szovjetunióban létező állami hangstúdiók egyesítésével megszületik a Melodija, a monopolhelyzetű szovjet zenekiadó vállalat. „Ismeretlen szerző” feltüntetésével és jogdíjfizetés nélkül még néhány Beatles számot is kiadtak, de inkább a szovjet vezetők elvárásainak megfelelő pótszert akartak nyújtani a közönségnek. A kulturális hatóságok létrehozták a „Vokalno-Insztrumentalnij Anszambl” (énekes-hangszeres együttes, orosz rövidítése: VIA) fogalmát, amely jogi kategória alatt létezhettek a nyugati pophoz és rockhoz hasonló zenét játszó együttesek. Minden VIA-nak volt egy művészeti vezetője, aki menedzser, producer és cenzor volt egy személyben. Hangfelvételek készítéséhez és kiadásához, koncertek tartásához bürokratikus engedélyezési eljárásokon kellett keresztül menniük. Természetesen csak rendszerkonform dalszövegeket fogadtak el, és szigorúan szabályozták az együttesek öltözködését a fellépések során, valamint a médiában tanúsított viselkedésüket. Az underground rockzenészek az 1980-as évek végéig és különösen a szibériai punkok ezt a rendszert teljes mértékben elvetették.⁹

Hippik az 1960-as évek második felétől léteztek a Szovjetunióban, és a későbbi szovjet szubkultúrák számára modellértékűvé váltak ellenkulturális életformájuk miatt: ők voltak az első csoport, akik szervezetten módon utasították el a militarizmust, a munkakényszert és az aszketikus életmód kultuszát. Adj esélyt a békének, leninizmus helyett lennonizmust! Kialakítottak egy hálózatot lakásokból, klubokból, nyilvános találkahelyekből, kapcsolati információkból, amit összefoglaló névvel „szisztyemának” neveztek. Ez a „rendszer” behálózta az egész országot. Szájról szájra terjedtek a hírek, hogy melyik városban kinél lehet megszállni, melyik kocsmába vagy kultúrházba érdemes ellátogatni, ha hasonló gondolkodású emberekkel akart valaki találkozni. A hippik bandáztak, zenét hallgattak, sokat utaztak és igyekeztek kibújni a hivatalos társadalmi kötelezettségek alól, amely leginkább a munka és hadsereg elkerülését jelentette. A szovjet hippik passzívabbak, apolitikusabbak voltak nyugat-európai és észak-amerikai társaiknál, mivel a társadalom az állam által elvárt aktivitásra kényszerítette őket direkt politikai eszközökkel. Közvetett hatásuk a hetvenes évek divatjára és a zenéjére így is érzékelhető, de az állami kultúrpolitika igyekezett lenyesegetni a jelenség ellenkulturális élét, és kimazsolázni belőle, amit értéknek tekintett maga is, mint például a népművészeti elemeket. A hippikre kismértékben jellemző volt a nacionalizmus is, főleg a Baltikumban és Ukrajnában, ahol a szovjet társadalom elvárásaitól való elzárkózást a nemzeti különállás tudata is erősítette. Erősebb volt ennél a nacionalizmusnál a kereszténység előtti népi hit iránti érdeklődés, az újpogány természetimádat és egy olyan praktikus hozzáállás a világhoz, amit ma „ökotudatosságnak” neveznénk. Főbb tevékenységeik: különféle hagyományos mesterségek elsajátítása és fenntartása, vadkempingezéssel összekötött természetjárás, ideiglenes kolóniák létrehozása, illegális vadászat, bogyók és gyógyfüvek gyűjtögetése. A felbomló paraszti társadalom valósága volt, hogy a szülők és nagyszülők nemzedékének háromnegyede még falura született, de gyerekeik és unokáik sokszor már csak nyaralni jártak vissza, esetleg csak kisgyerekkorukat töltötték vidéken. Kialakult a vágy az évszázadok alatt felhalmozott paraszti tudás modern formába öntésére: a hippikultúra keleti változata ötvözte a parasztromantikát az urbánus alternatívok lázadásával.

Az 1970-es évek stabilitása, a brezsnyevi „zasztoj” a szovjet vezetés elöregedéséhez és kulturális lefagyásához vezetett, míg a szovjet társadalom csendben pluralizálódott. Szubkultúrák tömege alakult ki: a hetvenes évek végén megjelent a Szovjetunió nyugati felén a graffiti, utcai breaktáncos csoportok alakultak, motoros bandák száguldoztak a külvárosokban, a legnagyobb futball klubok körül fociultrák csoportjai jöttek létre (oroszul „fanati”), még neofasiszta csoportok is működtek a két legnagyobb városban. Az 1980-as év fordulópontnak bizonyult a rockzenében: tavasszal Tbilisziben megtartották a Szovjetunió első legális rockfesztiválját, ahol a zsűri kivonult a későbbi sztárzenekar az „Akvárium” koncertjéről, mert Borisz Grebensikov táncmozdulatai átlépték a szovjet prüdéria képzeletbeli határvonalát, és az együttes tagjai a színpadon boroztak. Ugyanakkor először részesült hivatalos elismerésben az 1970-es évek földalatti kultzenekara, a Masina Vremenyi. 1980 nyarán a moszkvai olimpia kulturális enyhülést hozott, de közben a köztereket szociálisan sterilizálta a hatalom: eltüntették a koldusokat, utcazenészeket, zsibárusokat. Ugyanezen a nyáron meghalt Vlagyimir Viszockij, és a temetése néma ellenzéki tüntetéssé vált. Az év végén Mark David Chapman lelőtte John Lennont, aki a nyolcvanas évekre a hippi kultúra hanyatlása ellenére szovjet népszerűsége csúcsára ért. A szovjet rock központjaiban¹⁰ az együttesek civil szerveződéseket hoztak létre, és kompromisszumot kerestek a hatalommal.

Letov: Kísérletek orosz mezői (akusztik)

„Rock Klubokat” alakítottak, amelyek a VIA kategóriája alá be nem sorolt együtteseket tömörítették, és a hatalom kultúraszervező funkciókat delegált hozzájuk: koncerteket szervezhettek, a zenészeknek nyilvános találkozóhelyet biztosítottak, a dalszövegeket egyeztették a hatóságokkal. A modell a Szovjet Zeneszerzők Szövetsége volt, de óriási különbség hogy a Rock Klubokat nem az állam hozta létre, létüket csupán informálisan jóváhagyta. Az első és legnagyobb ilyen szervezet, a Leningrádi Rock Klub 1981-ben alakult és tíz évig állt fenn majd a szovjet rendszerváltással anakronisztikussá vált. A szovjet rock műfajokra kezdett szétesni, az 1980-as évek közepére kialakult a metál és a punk szubkultúra. Tallinnban és Tartuban finn hatásra jelentek meg az első punk zenekarok, akik főleg külsőségekben nagyon hasonlítottak a nyugati punkokra. Az első orosz nyelvű punk csoport 1979-ben alakult Leningrádban, Avtomatyicseszkije Udovletvorityeli („Automatikus Kielégítők”) néven, ami egy extravagáns leningrádi figura köré szerveződő baráti társaság volt. Közel húsz év alatt egyetlen lemezük se jelent meg, de Andrej „Szvin” (Disznó) Panovot, a banda vezéralakját mindenki ismerte a leningrádi undergroundban, és mindenki tudta róla, hogy ösztönösen provokatív figura, noha sokáig fogalma se volt a punkról. A legenda szerint elolvasott egy szovjet újságcikket, amely burzsoá kulturális mételynek bélyegezte az irányzatot, és rögtön megtetszett neki. Jegov Letov és Konsztantin Rjabinov 1982-ban alakították meg Poszev („Vetés”) nevű együttesüket Omszkban, amelyet 1984 végén neveztek át Grazsdanszkaja Oboronára („Civil védelem”). Ők hozták létre az első omszki punk zenekart, amely megágyazott a szibériai újhullámnak.

Az őrült lézengő: párialét a késő államszocializmusban

„- Mi az orosz anarchizmus?
– Először is, ahogy Jegor Letov mondta egyfajta nem-szankcionált vagy egyszerűbben kifejezve kiszámíthatatlan viselkedés. Ez egy kísérlet, hogy a saját szabályaid szerint élj. Honnan jönnek ezek a szabályok? Valahonnan elő kell húznod őket. Ezért nem csupán azt követeli meg, hogy a saját szabályaid szerint élj, hanem valahogy találd is ki ezeket a kereteket, nyisd ki a belső ajtóidat saját magad számára.”¹¹

Az államszocialista rendszer a legnormatívabb modern társadalmi rendszerek közé tartozik. Kisdobosok, úttörők, Komszomol, párttagság, állami iskola, állami munkahely, állami nyugdíj: a kapitalista társadalom közvetett kényszere helyett a vezetők közvetlenül, pártutasításra alakították ki az emberi sorsok öntőformáit. Az „állam szava az igazság” bizantiánus hagyománya megkövetelte, hogy minden központi normáktól eltérő életvitelt elítéljenek, és lehetőleg átformáljanak. Nem csak a társadalmi normáktól való tudatos eltérést, hanem a strukturális különbözőséget is törvényes üldözés sújtotta. Például általános munkakötelezettség volt érvényben, így akinek nem volt munkája az a „szociális parazitizmusról” alkotott törvényeknek megfelelően munkakerülőnek minősült attól függetlenül, hogy volt-e lehetősége munkát találni. A szubkultúra fogalma is tükrözi ezt a kettősséget: marginális élethelyzetre adott kollektív válaszreakciót és kulturális normativitással szembeni lázadást egyaránt jelent. Szubkultúrája koldusoknak és rockereknek is lehet. Illegálisan házat elfoglalni szükségből, vagy az állami lakáspolitika elleni lázadásból, első olvasásra különbözőnek tűnhet, de mindkét tett szubkulturális keretbe illeszkedik. Előfordult, hogy a kétfajta ok egybeesett: ha egy csoport punk elfoglalt egy régóta üresen álló faházat, pincét, vagy garázst, azt azért tették, mert nem volt pénzük, és azért is, mert nem akartak pártfelügyelet alatt zenélni a helyi kultúrházban.
Jegor Letov egy radikális kisebbséghez tartozott, indítékai a lázadás életformává változtatásából táplálkoztak. Anyagilag nem szenvedett szükséget semmiben, mert stabil családi háttérrel rendelkezett: az apja katona és második világháborús veterán, az anyja orvos, a bátyja híres szaxofonista és zeneszerző.

Szergej Letov nagy hatással volt öccsére.¹² Megosztoztak a bakeliteken: többek között Beatles, Rolling Stones, Led Zeppelin, The Who lemezeket hallgattak közösen. Jegor szerelembe esett az 1960-as évek progresszív rockzenéjével, már 16 évesen saját együttest akart alapítani. Miután elvégezte a középiskolát, 1982-ben beiratkozott egy moszkvai szakiskolába. Egy ideig dolgozott festőként és vakolóként, de ideje legnagyobb részét bátyja moszkvai lakhelyén töltötte, és közben avantgárd művészkörökben mozgott, hogy felhalmozza kreatív energiáit. Így tanult meg előbb dobolni, azután gitározni. Szergej nem csak jó avantgárd zenész, de egyetemet végzett kémikus is volt, aki egykor például a „Buran” nevű szovjet űrsikló hővédő bevonatán dolgozott. Fiatalabb korában matematikai-fizikai szakinternátusban tanult a Novoszibirszk melletti Akagyemgorodokban. 1957-ben alapították ezt az erdőbe épített városrészt, amely harminc kilométerre van Novoszibirszk központjától, és gyakorlatilag egy kisméretű tudósköztársaság: a Novoszibirszki Állami Egyetem mellett harmincöt kutatóintézet és számtalan klub, mozi, étterem, kórház, koncertterem, képtár, könyvtár, hotel és kávéház található meg itt. Az Akagyemgorodok az egyik legszabadabb légkörű hely volt a Szovjetunióban, az értelmiségi szabadgondolkodás egyik fellegváraként ismerték. A Letov testvérek itt szerzett kapcsolatrendszerüket kiválóan kamatoztatták, Jegor első informális fellépésére is itt került sor Alekszandr Rozskov lakásán.

Hősünk 1984 végén visszatért Omszkba, mivel a moszkvai avantgárd értelmiséget túl elitistának találta. 1984-1985 telén cimborájával, Konsztantin Rjabinovval, becenevén Kuzmával összeállították első két albumukat az 1982 óta felgyűlt zenei anyagokból, amelyeket illegálisan terjeszteni kezdtek.¹³ Ekkor figyelt fel rájuk a KGB. A Brezsnyev halála utáni korszak rendpárti fordulatot hozott az ifjúságpolitikában: Andropov korrupció elleni harca kiterjedt a „szocialista ifjúság morális korrumpálására” is. A zenében ez elsősorban a külföldi előadók visszaszorítását jelentette a tömegkommunikációban és a szórakozóhelyeken, de a punk különleges megítélés alá esett, mivel a nyugati punk zenekarok provokatív fellépései miatt fasiszta zenének bélyegezték. Andrej Babenko, a Grazsdanszkaja Oborona akkori basszusgitárosának édesanyja lelkes párttag volt, és látva fia „fasiszta kilengéseit”, jelentette a hatóságoknak, hogy gyermeke „szovjetellenes szervezkedésben vett részt”. Hónapokig zaklatták a banda tagjait az utcán, munkahelyen, otthon, míg végül alaptalanul meggyanúsították őket egy olajipari komplexum elleni bombamerénylettel. Nyugat-Szibéria a második világháború után a petrolkémia, a gáz- és az olajkitermelés szovjet központjává vált, de az 1980-as évekre az iparág komoly ellátási gondokkal küszködött. Gorbacsov 1985. szeptember 4-én személyesen látogatott Tyumeny körzetébe, hogy felmérje a problémák nagyságát.¹⁴ A helyi biztonsági szervek a jelek szerint a termelési, infrastrukturális problémák hátterében szabotázst gyanítottak. Bár a vádakat bizonyíték híján ejtették, Jegort és Kuzmát katonai behívóval akarták rendre utasítani. Rjabinovot szívbaja ellenére elvitték szolgálni Kazahsztánba a bajkonuri zárt körzetbe, de Letov levélben öngyilkosság elkövetésére utalt behívója elleni tiltakozásképpen. Ezután három hónapra elmegyógyintézetbe zárták: 1985. december 8-tól 1986. március 7-ig tartózkodott az omszki pszichiátria zárt osztályán. Az öngyilkossági kísérlettel való fenyegetőzés jó ürügynek látszott a pszichiátriai internálásra, de a valódi ok nyilvánvalóan az ellenzéki művészeti tevékenység volt. Már a cári rendszer is használta orvosi intézményrendszerét politikai célokra, de ez a gyakorlat igazán a Szovjetunióban teljesedett ki.

A jelenség a sztálinizmus kialakulásával párhuzamosan az 1930-as években vált tömegessé, ekkor teremtették meg intézményes alapjait. Az 1960-as években „reformista téveszmék” nevű orvosi diagnózis miatt százával kerültek kritikus értelmiségiek és néha munkások is speciálisan politikai okokból felállított klinikai részlegekbe.¹⁵ A korszak kultúrájában a normalitás határait nem csupán intézményes követelményekkel, de informális viselkedésbeli szabályokkal is meghatározták. Az 1980-as években Jegor Letov nyúlánk, vékonydongájú, hosszú hajú, nagy keretes szemüveget viselő figura volt. Gyorsan és hadarva beszélt, sokat gesztikulált, tekintete többnyire zavart volt, flegmán, játékosan viselkedett, és sokat ironizált. Moszkvában még diákkorában egy külvárosi villamosmegállóban egy vele egykorú gopnyik¹⁶ minden ok nélkül odament hozzá, és behúzott neki egyet. Az állami szervekben olyan benyomást kelthetett, mint a Nu Pogogyi [No megállj csak – a szerk] című szovjet rajzfilmből a farkas, aki eleve egyfajta huligán karikatúrának számított. Maga volt az idealizált szovjet embertípus kinézetbeli ellentéte, viselkedésbeli karikatúrája, és ez megbocsáthatatlan bűnnek minősült. Jegor így emlékezett vissza az 1990-es évek elején az Intézetben töltött hónapokra:

„bevonultam a »fokozott biztonságú« klinikára ideggyógyszerezésre. A pszichiátriáig féltem attól, hogy vannak olyan dolgok, amiknek az ember nem tud ellenállni. Tisztán fiziológiai értelemben nem. Azt gondoltam ez lesz a legijesztőbb. A pszichiátrián elkezdtek bennem felhalmozódni a szupererős dózisú neuroleptikumok, Neuleptillel kezeltek – egy hatalmas adag Neuleptil után néhány pillanatra még ideiglenesen meg is vakultam – és először találkoztam a halállal vagy azzal, ami még a halálnál is rosszabb. Ez az antipszichotikumokkal való »kezelés« mindenhol ugyanaz, akár nálunk, akár Amerikában. Minden a »nyugtalansággal« kezdődik. Azután, hogy túlzott dózist adnak be ezekből a gyógyszerekből mondjuk a Galaperidolból [Haloperidol – a szerk] az embernek mozgósítania kell minden erejét, hogy kontroll alatt tartsa a testét, különben elkezdődik a hisztéria, görcsök és más hasonlók. Ha az ember megtörik, beáll a sokk és átváltozik fenevaddá, üvöltővé, sikítóvá, harapóssá. Ezután következik szabály szerint a »leszíjazás«. Az ilyen embert rögzítették az ágyhoz és folytatódtak a szúrások, amíg ki nem égett »teljesen«. Eddig még nem állt be nálam visszafordíthatatlan mentális változás. Ezek azok a szupresszív preparátumok, amelyek debilt csinálnak az emberből. Az effekt a lobotómiáéhoz hasonló. Az ember ezután »lággyá«, »kellemessé« és »megtörtté« válik egész életére. Úgy, mint a »Száll a kakukk fészkére« című regényben. Abban a pillanatban rájöttem, ahhoz hogy ne őrüljek meg, alkotnom kellene. Egész nap mentem és írtam; írtam elbeszéléseket és verseket. Minden nap bejött hozzám »Manager« Oleg Szudakov, akinek átadtam a rácson keresztül mindent, amit írtam.”¹⁷

Amikor intenzív családi lobbizás hatására végül kiengedték a pszichiátriáról, 1986 tavaszán egyedül maradt szégyenével, megalázottságával és felfokozott dühével. Barátait az erőszakszervezetek megfélemlítették, és eltanácsolták a zenéléstől. Jegort ez csak megerősítette elhivatottságában, és az év hátralévő részét házi stúdiója kialakításával és új albumok készítésével töltötte. Egyedül felvett három egész albumot: az összes hangszeren ő játszott, ő keverte a számokat és véglegesítette az effekteket sokszor egyszerű háztartási cikkekkel, mint bőröndök, csövek vagy egy tetejére állított fürdőkád. Omszk külvárosában lévő családi panellakásán számos hangszert és rögzítésre, lejátszásra, manipulálásra alkalmas technikai berendezést halmozott fel: megszületett a GrOb-records¹⁸, amely az elkövetkező években a szibériai punk színtér illegális lemezkiadó központjává vált.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Jegyzetek: