Lugosi Béla és a magyar politikai emigráció egységfrontja
2022-ben jelent meg az Attraktor gondozásában Nagy Balázs tollából egy rövid Lugosi Béla életrajz. Maga a szerző a kötet előszavában leszögezte: nem kíván mindenre kiterjedő életrajzot közreadni a színészről, azonban egy kisebb űrt mégis be kíván tölteni írásával, mivel eddig Lugosi Béláról egyetlen magyar nyelvű biográfia sem jelent meg. A kötetben érintőlegesen szó esik Lugosi második világháború alatti közéleti tevékenységéről (amely már szintén említésre került a Napi Történelmi Forrás oldalán) is. Jelen ismertetés Drakula gróf korábbi megformálójának e téren végzett tevékenységének jobb megismeréséhez kíván hozzátenni.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
A magyar nyelvű életrajzban említés szintjén jelenik meg Lugosi mint a Hungarian-American Council for Democracy (Magyar-Amerikai Demokratikus Tanács) nevű szervezet vezetője, amely tisztséget 1943-tól kezdve töltötte be.[1] A tanács ugyanebben az évben jött létre: az 1941 szeptemberében egységes mozgalmat létrehozó amerikai magyar progresszív emigráció ugyanis rövidesen két csoportra szakadt. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy bár a tagok egyetértettek abban, hogy elfogadják Károlyi Mihály angliai programját, és tiszteletbeli vezetőségét, azonban az úgynevezett „chicagoi csoport” – az élén Moholy-Nagy Lászlóval – nem fogadta el a Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem vezette Demokratikus Magyarok Amerikai Szervezetének túlzott, – az iparművész szerint – már-már szervilis csehszlovák-barátságát.[2] Az is egy ellentétet jelentett a két csoport között, hogy Moholy-Nagy és társai kitartottak Károlyi tényleges vezetősége, és amerikai beutaztatása mellett, míg Jászi azon a véleményen volt, hogy utóbbit nem fogják engedélyezni a hatóságok, mivel Károlyi 1930-as körútján kommunistabarát személyekkel is találkozott.[3]
Lugosi a Moholy-Nagy-féle csoporttal tartott, és vált alapítójává a Magyar-Amerikai Demokratikus Tanácsnak. A szervezetben az értelmi szerző a Károlyi beutaztatásán sokat dolgozó Moholy-Nagy volt, az Egyesült Államok külügyminisztériumának, valamint az Offices of Strategic Services-nek a munkatársai azonban Lugosi után nevezték el a csoportosulást „Drakula Tanácsnak.”[4] Lugosit nem kellett feltétlenül arra bíztatni, hogy látványosan cselekedjen a háborús erőfeszítések érdekében: Nagy Balázs megemlíti életrajzában, hogy az ekkoriban inkább B-filmekben szereplő (és a könyv további részéből kiderül, hogy lecsúszását megkezdő) filmsztár tartott előadásokat, beszédeket, sőt, arról is beszámoltak a lapok, hogy a vérszívó Drakula grófot játszó színész vért adott egy alkalommal. A látványos akciók mellett a Lugosi vezette tanács kifejezetten sikeresnek nevezhető szervezőmunkát is végrehajtott: aláírásokat gyűjtöttek Károlyi beutaztatásának támogatása mellett, valamint ismertebb magyar emigránsokat is bevonzottak a tagok közé.[5]
Hogy a közéleti megnyilvánulásaival azt kívánta-e elérni, hogy Hollywood ismét felfigyeljen rá, azt nem célunk most megállapítani. Annyi azonban bizonyos, hogy e téren végzett tevékenysége nem csupán egy szalmalángszerű fellángolás volt: Nagy Balázs művéből kiderül, hogy Lugosi Roosevelt elnök elkötelezett híve volt, azt pedig már itt tesszük hozzá, hogy a magyar emigráns csoportok között megmaradtak az ellentétek. Ezért nem lehet meglepő, hogy 1943 őszén Lugosi Béla tollat ragadott, és félig programadó, félig véleménycikkben fejtette ki álláspontját Az Ember című hetilap hasábjain, amelyet a régi szociáldemokrata emigráns, Göndör Ferenc szerkesztett.
Az Ember 1943. október 23-án megjelent számában Lugosi Béla Még nem késő!… című írásában előbb arról ír, hogy miként lehetne többet tenni a szövetséges hatalmak győzelméért, majd arról, hogy miként lehetne egyesíteni az amerikai magyar szervezeteket a közös célért, amely nem más, mint a szövetségesek győzelme, valamint Magyarország felszabadítása a „feudális-fasiszta uralom” alól. Az első téma kapcsán kissé dagályos szófordulatokkal élve vezeti fel mondandóját:
Álmatlan éjjeleken emészt a kínzó gondolat, hogy múlnak a hetek és hónapok, és az idő múlásával mindannyian vétkesen elmulasztunk valamit. Mardos a lelkiismeret, hogy sem az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel, sem a magyar néppel szemben nem teljesítjük eléggé kötelességünket. Sok száz jó magyar és jó amerikai testvéremmel együtt engem is őröl a gond, hogy mi az a TÖBB, amit a magyar népért e végzetesen sorsdöntő órákban[6] tennünk kellene.[7]
Meglátása szerint a cselekvésnek nem az a legjobb módja, ha a szervezetek háborús kötvények vásárlására buzdítanának, vagy éppen különböző segélyakciókat, gyűjtéseket szerveznének, mivel ezeket egyházak, valamint egyleteket szervezik, irányítják. Cikkének második felében részletesen kifejti, hogy a magyar emigráció politikai szervezeteit egy szövetségbe kell fogni, amely egy közös akcióprogramot elfogadva cselekszik. Eme akcióprogram kidolgozását az egységbe tömörült szervezetekre bízná, azonban írásában saját elképzelését is kifejtette, öt pontba szedve.
1. Az amerikai magyar újságok hasábjain megjelenő „üzenetek a magyar néphez” helyett közös erővel meg kell végre szerveznünk a magyar nép állandó informálását rövidhullámú rádióüzenetek útján. […]
Lugosi úgy vélte, hogy az ilyen rádióadások csak akkor jöhetnek létre, ha a magyar szervezetek egységesen kérik azt, és csak ezt látva fognak az illetékes szervek intézkedni ez ügyben. A rádiófrekvenciához jutás valós probléma volt a magyar politikai emigráció számára az Egyesült Államokban és Angliában is – ebben a kérdésben nemcsak az egymással szembenálló magyar csoportok, hanem az adott ország kormányzati érdekei is tényezőnek bizonyultak. Az Egyesült Államokban a külügyi vezetés korábban frekvenciát ígért az (eleinte irányított) emigrációba vonult volt kisgazda pártvezérnek, Eckhardt Tibornak, azonban az ellene indított, főként a sajtóban megjelent támadások miatt ettől eltekintettek. Eckhardt e támadások fő szervezőjének a csehszlovák emigrációt sejtette,[8] amely felhasznált egyes magyar csoportokat is, hogy lehetetlenítsék el a működését. Angliában a BBC is irányítottan adott teret a magyar nyelvű üzeneteknek: amíg számítani lehetett Magyarország kiugrására, addig inkább a budapesti vezetés helyzetével „megértőbb” volt a hangvétel,[9] a német megszállást követően azonban ez megváltozott. Erre volt példa, hogy Károlyi Mihály mozgalma is műsoridőhöz jutott.[10]
2. Végre nem csak magunk[11] között, hanem a magyar népnek is meg kell mondanunk, hogy Magyarország felszabadítása érdekében elsősorban a magyar népnek kell cselekednie. Végre el kell mondanunk a magyar népnek, hogy körülötte orosz, ukrán, cseh, szerb, horvát, osztrák, francia, dán, belga gerilla-csapatok harcolnak és véreznek Európa és – Magyarország felszabadításáért. […]
A nemzeti ellenállások szerepéről, működéséről Lugosi érezhetően csúsztat (több németek által megszállt területen többek között azért sem jött létre nyílt önfelszabadító harc, mert a természeti környezet nem volt erre alkalmas – kevés búvóhely állt volna a felkelők rendelkezésére) – igaz, valószínűleg ő maga a saját harcukat jobb színben feltüntető, adott nemzet emigráns csoportjainak híradásaiból tájékozódhatott. A második pontban megfogalmazott felvetése ugyanakkor kapcsolódik az elsőhöz: a szövetségesek érdeke volt a minél nagyobb kiterjedésű ellenállás egy adott területen. Nemcsak abból a szempontból, hogy minél több információhoz jussanak az adott területről, hanem azért is, hogy minél több német katonai alakulatot kössön le az ellenállókkal szembeni harc – amely egységek így hiányozni fognak a frontvonalról. A magyarországiaknak szóló üzenetekkel azonban megint csak összekapcsolódik az első pont: amíg a Kállay-kormány tárgyalt titokban az esetleges átállásról, a szövetségesek is másféle üzeneteket közvetítettek a felvállalandó nyílt németellenes ellenállás ügyében.
3. Közös, egységes munkába be kell vonnunk a Dél-Amerikában, Kanadában és Angliában élő demokratikus magyarok csoportjait.
Elsőre általánosnak tűnhet Lugosi megfogalmazása, azonban nagyon is jól körülhatárolta a harmadik pontban, hogy kikre gondolt. A demokratikus halmazon kívül helyezte el Eckhardt Tibor mozgalmát, illetve az azt elfogadó Amerikai Magyar Szövetséget. Eckhardt személyében a baloldali, progresszív emigráció a budapesti kormányzat ügynökét látta, akit azonban minden áron diszkreditálni akartak fajvédő múltjának felhánytorgatásával. Ez a folyamat sikerrel zárult, azonban az továbbra is nehézséget jelentett, hogy különböző baloldali, progresszív csoportok maradtak a porondon – amelyek mind demokratikusnak nevezték magukat –, amelyek csupán megosztották az erőforrásokat. Cikkének elején maga Lugosi is említi, hogy ezen csoportok között nincs nagy nézetkülönbség (például elfogadják az Angliában élő, működő Károlyi Mihályt szellemi vezetőjüknek), ezért nem lenne lehetetlen meglátása szerint az egységbe tömörülés. Maga Károlyi is azt az álláspontot képviselte, hogy szükség van a szélesebb körű összefogásra.[12]
4. A közös és egységes-akció program végrehajtása széleskörű szervezkedést jelent. Ez pénzbe kerül. Egységesen és közösen kell tehát megteremtenünk a szükséges anyagi alapot.
Azzal, hogy Eckhardtot és az Amerikai Magyar Szövetséget elvi alapon, határozottan távol tartották maguktól az említett szervezetek, gyakorlatilag az amerikai magyarság többségétől léptek távolabb. Az AMSZ tömörítette ugyanis az ottani magyarság 80 százalékát, nagyjából félmillió főt.[13] Még ha köztük nem is volt mindenki vagyonos, a progresszív, baloldali csoportok elestek az adományaiktól. A működést ugyanakkor segítette – legalábbis a Vámbéry nevével fémjelzett csoport kapcsán a csehszlovák emigráció által juttatott apanázs.[14] Éppen ezért jogos volt a filmsztár felvetése az anyagiak kapcsán.
5. […] Szükségesnek tartom, hogy az egységes akció oszlasson el minden kétséget Károlyi programját és személyét illetőleg, és bátran és nyíltan foglaljon állást mellette.
Gondolatmenetének ötödik pontjában Lugosi visszatér a korábban említett ellentétre, amely Károlyi tényleges vezetősége kapcsán okozott konfliktust a DMASZ és a Moholy-Nagy László vezette csoport között. Lugosi és társai számára jelenthetett később problémát, hogy a DMASZ is kettévált 1942 folyamán. Az említett szervezet volt az egyesült államokbeli honossággal bíró magyarok szervezete, míg az Új Demokratikus Magyarországért nevű szervezet a magyar állampolgársággal rendelkezők tömörülése volt. Ez gyakorlati törést nem jelentett: előbbinek Jászi Oszkár, utóbbinak Vámbéry Rusztem volt az elnöke[15] – mindketten kitartottak a Károlyival kapcsolatos, korábban is képviselt álláspontjuk mellett.
Lugosi elképzelése a Károlyi Mihály vezetésével létrejövő egységfront kapcsán végül Angliában valósult meg: 1944 áprilisában a londoni magyar emigráns szervezetek létrehozták az Angliai Magyar Tanácsot, amelynek Károlyi lett az első embere.[16] A tengerentúlon ekkor még nem létezett egység, noha azt nem csak Lugosi számára lett volna kívánatos: az AMT tagja, Ignotus Pál újságíró (az ekkor az Egyesült Államokban élő Nyugat-társalapító Ignotus fia) is ilyen szellemben nyilatkozott a Jászi-Vámbéry-csoport által szerkesztett Harc című lapnak:
Egyfelől a magyar haladásnak azok az úgyszólván klasszikus hagyományai, amelyeket Jászi, Vámbéry és társaik képviselnek; másfelől az a bátorságba oltott bölcsesség, amelyet Balásy Antal[17] megnyilatkozásaiból ismerünk, meg olyan különböző politikai hátterű magyar származású amerikaiak közös fellépéséből, mint Takaró Géza[18] és Göndör Ferenc; továbbá azok a tömegek, amelyeket Lugosi Béla, Moholy-Nagy László és mások irányításával lendületes antifasiszta megmozdulásban egyesültek, ezek mind kristálymagvai lehetnének egy szélesebb és egyszersmind szilárdabb amerikai magyar tömörülésnek […][19]
Ignotus Pál 1944 őszén nyilatkozott a lapnak, ez pedig arra utal, hogy a kívánt amerikai egység még ekkor sem jött létre. Maga az Angliai Magyar Tanács sem végzett túlzottan széleskörű tevékenységet: a már említett németellenes harcra buzdító rádióüzenetek terén végzett leginkább munkát a szervezet. A második világháború befejezését követően a magyar emigránsok által alapított politikai szervezetek sorra szűntek meg. A tagok és vezetők közül többen visszatértek Magyarországra, vagy éppen vállaltak külföldön megbízatást a kiépülő demokratikus rendszer szolgálatában – amelyekről idővel gyakorlatilag mind lemondtak az egyre erőteljesebb magyarországi kommunista politikai térfoglalás ellen tiltakozva. A Moholy-Nagy és Lugosi által alapított szervezet 1949-ben szűnt meg. Ezt márt az alapító iparművész ugyanakkor nem élte meg 1946-ban bekövetkezett halála miatt, Lugosit pedig nem érintette, mivel tagságát a szervezetben 1945-ben felmondta.[20]
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Felhasznált irodalom és források:
Cseh Külügyminisztérium Levéltára, Londoni levéltár 1939-1945 (Archiv Ministerstva zachraničních věcí, Londýnský archiv 1939-1945)
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Szociáldemokrata Párt iratai
Amerikai magyarok a második világháború első éveiben. Részletek Vince Sándor levelezéséből (Közli: Varga Lajos), Múltunk, 2000. 3. sz., 201‒238. o.
Az Ember, 1943. október 23.
Délamerikai Magyarság, 1942. november 12.
Dreisziger, N. F.: Émigré Artists and Wartime Politics: 1939-45, Hungarian Studies Review, 1994. 1-2. sz. 43‒75. o.
Eckhardt Tibor: Visszaemlékezések 1941-1943. L’Harmattan, Budapest, 2008.
Harc, 1944. október 14.
Károlyi Mihály levelezése, IV/B kötet (szerk.: Hajdu Tibor – Litván György). Napvilág Kiadó, Budapest, 2015.
Litván György: Jászi Oszkár. Osiris, Budapest, 2003.
Nagy Balázs: Lugosi Béla. Attraktor, Máriabesnyő, 2022.
Varga F. János: Az Angliai Magyar Tanács története (1944‒45), Századok, 1983. 1. sz. 152‒175. o.
Jegyzetek:
[1] Nagy 2022, 97. o.
[2] Amerikai magyarok… 234. o.
[3] Litván 2003, 395. o.
[4] Dreisziger 1994, 52–53. o.
[5] Dreisziger 1994, 53–54. o.
[6] Az eredeti szövegben „órái” szerepel, amely valószínűleg tévesztés.
[7] Az Ember, 1943. október 23., 4. A külön nem jelzett idézetek mind e helyről származnak. Az idézetek részletek a mai helyesírás és központozás szerint kerültek beszerkesztésre.
[8] Eckhardt 2008, 201. o.
[9] Beretzky 2005, 123. o.
[10] Varga 1983, 162. o.
[11] Az eredetiben valószínűleg tévesen szerepel a „maguk” szó.
[12] Dreisziger 1994, 54. o.
[13] AMZV LA 1939-1945-27274/44. A csehszlovák emigráns kormány külügyminisztériumának küldött jelentéshez hasonló tartalommal bír két, az amerikai magyarságról szóló jelentés, amelyek tartalma arra utal, hogy 1941-1942 között vethették papírra őket. Jelenleg nincs arra vonatkozó információ, hogy a két jelentés másolata miként került a második világháború után a magyarországi Szociáldemokrata Párt birtokába. Lásd: MNL OL M KS 283. 97. ő. e. 54. és 60. l.
[14] Ezt a vádat nemcsak Moholy-Nagy László vagy éppen az Eckhardthoz, valamint az AMSZ-hez közel álló személyek fogalmazták meg, hanem az amerikai hatóságok is. Lásd: Dreisziger 1994, 68. o.
[15] Délamerikai Magyarság, 1942. november 12., 3. o.
[16] Lásd bővebben: Varga 1983.
[17] Balásy Antal (1874‒?): magyar diplomata. Miután Magyarország 1940-ben csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez, tiltakozásképpen lemond a washingtoni követségen betöltött tanácsosi posztjáról, de az Egyesült Államokban marad. Eckhardt mozgalmának a tagja. A második világháború után a Világbank munkatársa.
[18] Takaró Géza (1881‒1974): magyar református lelkész. Magyarországon Budapesten, az Egyesült Államokban New Yorkban szolgált lelkészként. A helyi magyar emigráció elismert közösségszervezőjeként tartották számon.
[19] Harc, 1944. október 14., 2. o.
[20] Nagy 2022, 99. o.
A borítóképen a Bérmunkás című magyar emigráns folyóiratnak a Magyar-Amerikai Demokratikus Tanács a megalakításáról szóló cikkének a címe látható. Forrás: Bérmunkás, 1943. július 17., 7. o.