KÖNYVISMERTETŐ – Tóth Tibor: Elvitték, vissza nem adták

Elvitték, vissza nem adták – örményszékely történet címmel 2020-ban jelent meg Tóth Tibor [Tiboru] rendhagyó családtörténeti könyve, amely számot tarthat mind a hivatásos történészek, mind a műkedvelők érdeklődésére. Hogy mitől rendhagyó? Egyrészt a főszereplő csíkcsicsói (Ciceu) Szebeni/Szebeny család örményszékely (székelyörmény) eredete miatt, másrészt a forrásközpontú munkamódszer miatt. A szerző a családi irattárban 1887 és 1965 közöttről megmaradt dokumentumokat (legyen szó parkolócéduláról vagy hadikölcsön-igazolásról) veszi sorra és „meséli el” történetüket. Ezeken keresztül láthatunk rá az egyes családtagok mindennapjaira, problémáira, az őket ért megpróbáltatásokra. Megpróbáltatásból pedig bőven kijutott az egész régióban (világháborúk, impériumváltások, gazdasági válság, román elnyomás, kommunista hatalomátvétel, stb.), talán nincs is olyan közép-európai család, amely ne szenvedte volna meg a 20. század viharait. A különféle, többnyire hivatalos iratokból tökéletesen végigkövethető, hogy a „kisemberek” életébe hányszor, mikor és milyen módokon lopakodott, vagy épp taposott bele a „nagybetűs történelem”.

A családfakutatás jóformán egyidős az írott történelemmel (lásd pl. az Ószövetséget); az uralkodó/nemesi családoknál különösen fontos (már-már kötelező) volt minél több, minél régebben élt és minél nagyobb számú hőstettet végrehajtott ős felmutatása (egy régi viccben szereplő arisztokrata pl. azzal büszkélkedett, hogy „a családom a keresztes háborúk idején három generáción át teljesen ki volt irtva”), a 20. század diktatúrái pedig az utca embere számára jóformán kötelezővé tették a családfakutatást. Először a zsidótörvények miatt, később pedig az osztályhelyzet igazolása okán (amikor a korábban felkutatott nagynevű ősök egyenesen hátránnyá váltak). Szerencsére napjainkra a családfakutatás ismét fakultatív tevékenységgé vált; az ezzel foglalkozó hivatásosok mellett mindenki számára adott a lehetőség, hogy (az alapvető emberi kíváncsiságnak/ösztönnek engedve) utánajárjon, honnan, kiktől származik, és miként éltek felmenői. Az egyes családtörténetek (hasonlóan pl. a hely-, cég- és alakulattörténetekhez) emellett fontos kiegészítésül szolgálnak a „nagy egészhez”.

Székely falu utcaképe, 1940. (Ebner/FORTEPAN, 83915)

A szerző neve elsősorban rendvédelem, kémek/hírszerzők és konteók iránt érdeklődők számára cseng ismerősen, a tőle megszokott könnyed, laza stílus a most bemutatott könyvet is jellemzi, így aki szakszavak tömkelegére és lábjegyzet-rengetegre számít, az csalódni fog. Mindez azonban semmit sem von le a könyv értékéből, sőt szélesebb körben is „fogyaszthatóvá” teszi. Az egyes források hátteréhez, értelmezéséhez szükséges információk mindenhol szerepelnek, a „száraz” dokumentumokat pedig ahol csak lehet, családi történetek, legendák színesítik. A bőséges (és történetekkel jól kiegészített) forrásanyagot jól használhatják a történészek. A szerző, ahol szükséges, alkalmaz forráskritikát (pl. mennyire lehetett önkéntes az a nyilatkozat, amellyel valaki a TSZ-nek adja át földjeit), és ahol lehetséges, a „mozaikosan” fennmaradt forrásokból rekonstruál egyes történet-részeket. Külön pozitívum a különféle korabeli pénzösszegek értékének átváltása mai (2020) forint-árfolyamra – helyenként a vásárlóértéket is szemlélteti a szerző – és a két kis összefoglaló fejezet az örményszékelyek történetéről és a Magyar Autonóm Tartományról. Ez utóbbival kapcsolatban mindig megütközöm azon, hogy a románok egy teljes tartományt neveztek el Sztálin elvtársról… nálunk „csak” egy város jutott neki.

A könyv a Szebeni család három generációját mutatja be; az őket ért események, csapások nagyrészt azonosak a mai Magyarországon élő családokat értekkel. Első világháború (Szebeni Lukács főhadnagy tragédiájáról itt már olvashattunk), gazdasági válság, infláció, második világháború (német/magyar/román/szovjet csapatok rekvirálása-fosztogatása), kommunista hatalomátvétel, erőszakos TSZ-szervezés, beszolgáltatás, vagy A tanú című filmben oly szemléletesen bemutatott feketevágás (amit szerencsésebb esetben kényszervágási igazolással ki lehetett kerülni). Anyaországi magyar szemmel nézve különlegesebbek az erdélyi magyar kisebbségi léthez köthető dokumentumok. Erre jó példa az állami alkalmazottaktól megkövetelt hűségeskü; Szebeni Antalné Tódor Rozália és lányai (Mária és Piroska) is tanítónők voltak, így őket ez többször (román, majd 1941/42-ben magyar, 1945 után ismét román) is érintette. A két háború között az egyházi iskolákban (a magyar nyelvű oktatás jóformán a felekezeti iskolákba szorult vissza) tanítóknak nem kellett esküt tenniük, viszont bérezésük is jóval alacsonyabb volt. Az külön érdekesség, hogy a román esküszövegeken (akárcsak a megszokottnál gyakrabban cserélni kényszerült személyi igazolványokon, illetve az 1945 utáni igazolásokon) szereplő hivatalnokok többnyire magyarok. Id. Szebeni Antal 1945 júniusában kiállított személyijét például egy Nagy József nevű népmozgalmi hivatali főnök állította ki, és azt groteszk módon Csík vármegye magyar királyi bélyegzőjével hitelesítették. Ebből is látható, hogy az akkor még túlnyomó többségben magyarok lakta Csíkban sem 1920, sem 1945 után nem sikerült azonnal románosítani a közigazgatást, hiába rendeltek át rengeteg hivatalnokot/tanítót/vasutast/csendőrt a Regátból.

A Csíkcsicsóval egybeépült Mádéfalva temploma, 1940. (FORTEPAN, 92570)

Szintén a románosításhoz köthető az id. Szebeni Antal kereskedő egyik levele. Szebeni gyarmatárúját (pl. különlegesebb fűszerek) Segesvárról szerezte be, a Misselbacher nagykereskedésből. Ez a cég annyira ismert volt a városban, hogy a rendelésekre a címzetthez elég volt annyit írni, hogy Misselbacher, Segesvár, és már a kezdő postás is tudta, hogy hova kell vinni a levelet. Ez a rendszer egészen 1935-ig működött, ekkor viszont „címzett ismeretlen” megjegyzéssel jött vissza az egyik megrendelés. Kiderült, hogy a régi postásokat leépítették, és románokkal pótolták; sokan közülük a Regátból érkeztek, így nem hogy a nagykereskedőt, de a várost sem ismerték. Az eset akkora visszhangot kapott, hogy arról az Orosházi Friss Hírek is beszámolt. 1934-től indult meg a „numerus valachicus” erőltetése; ekkor a szabad pályákról (ügyvéd, bankár, stb.) is igyekeztek kiszorítani a magyarokat, illetve mindenhol előírták bizonyos számú román alkalmazását. A hivatalos indok többnyire a román nyelvismeret hiánya volt; a bármikor megismételtethető (!) nyelvvizsga ugyanakkor sok visszaélés forrása volt; aki valaha is felelt/vizsgázott, az tudja, hogy bármikor kérdezhetnek olyat, amibe a vizsgázó belebukik. Ezen vizsga alapján szórták ki magyar vasutasok százait a 20-as évek közepétől, ami annak fényében különösen groteszk, hogy a román vasútnál jóformán kezdettől szabályzatban tiltották a magyar nyelv használatát, de olyan szinten, hogy a magyarul útbaigazítást kérőnek is csak románul volt szabad válaszolni.

Szebeni Róza nyelvvizsgája és berendelés nyelvi továbbképzésre (cserkiado.hu)

Az észak-erdélyi „kis magyar világ” időszakában keletkezett személyes kedvencem, egy lovaskocsinak kiállított parkolócédula. Szebeni Antal 1944. május 24-én Csíkszeredán

„kettő lóval fogatolt kocsiját huzamosabb ideig felügyelet nélkül hagyta”,

amiért 20 pengő (mai árfolyamon 6500 forint) bírságot szabtak ki rá. Miután nem fizetett, június 30-án a büntetést két nap elzárásra változtatták; ez hatott, ugyanis egy héten belül befizette a büntetést. Látható, hogy a parkolási gondok és bírságok nem mai eredetűek, és a hatezres Csíkszeredát is bőven érintették. A dologban ugyanakkor az is szerepet játszhatott, hogy hősünk a rendőrkapitányság melletti ház előtt hagyta őrizetlenül kocsiját.

A szerző korábbi munkásságának fényében nem meglepő, hogy ebből a kötetből sem maradtak ki a rejtélyek, illetve bűnesetek. Na jó, bűneset csak egy van, de az is nagyon abszurd. Spoilerezés nélkül: szó van benne elrejtett (értsd: az államnak be nem szolgáltatott) aranyról (nagy összegre ne gondoljuk, pár aranyfog és 10 koronás monarchiás aranyérmék), és egy magát minden bizonnyal sértve érzett örökösről, aki 11 év után bukkant fel, rendőrökkel az oldalán. Rejtély és konteó ugyanakkor több is akad, az egyik egy bizonyos Génó bácsi (Petrovics Evgenije/Eugen Petrov), aki a 60-as években házasodott be a családba. Róla annyit tudni, hogy a Bánságban (akkor Magyarország), Kétfél községben született 1915-ben, majd Szarajevóban tanult (ortodox) papnak. Egy ideig az 1920 után Romániához tartozó Kétfélen, majd Jugoszláviában volt pap, 1950-ben viszont már a bukaresti újságíró és egyben az újságíróválogatott kapusa volt. Több nyelvet beszélt és lelkesen járta az országot egy saját kezűleg felújított BMW R75-ös motorral, ami pályafutását a Wehrmachtban kezdte. Meg nem erősített források szerint dolgozott a jugoszláv követségen is. 1962-ben – miután feleségül vette Szebeni Piroskát – leköltözött Csíkcsicsóba és élete végéig jóformán ki sem tette lábát a faluból. Hogy mi vette rá a cseppet sem megszokott pályaváltásokra, azt ma sem tudni… És akad egy másik rejtély, amire a szerző – vélhetően sok olvasóhoz hasonlóan – még keresi a választ. A mai napig nem tudni, hogy miért rendelte a néptanács a 71 éves id. Szebeni Antalnét 1959. május 19-én egy hatüléses  lajtorjás (vagyis rácsos oldalú) kocsival a csíkszépvízi kultúrház elé.

Lajtorjás szekér, 1912. (Fortepan, 2881)

Az „egymás mellé tett”, sokszor külön történetíveket (mint a sorozatok több részen átívelő story arc-jai) is képező dokumentumok kiváló betekintést nyújtanak a Szebeni család életébe és abba is, hogy a mindennapokat, illetve a történelmi kataklizmákat milyen túlélési stratégiákkal próbálták meg átvészelni. Erre jó példa az 50-es évekből a kényszervágást elrendelő állatorvosi bizonyítvány. Amennyiben az adott disznó/birka/marha gyógyíthatatlan betegségben-sérülésben szenvedett, legálisan le lehetett vágni, és ilyenkor minden bizonnyal az állatorvosnak is csurrant-cseppent valami. Persze a kényszervágás kockázatot is hordozott, sokakat jelentett fel „jóakarójuk”, és tiltott vágásért (vagy a beszolgáltatás elmulasztásáért) szabotázs és/vagy népgazdaság érdekeit veszélyeztető bűntett címén börtönbüntetés is járhatott, akárcsak Magyarországon.

A Szebeni család története részben tipikus – régi szóhasználattal középosztálybeli – család története; évtizedek alatt megalapozták vagyonukat (esetünkben a vegyeskereskedést), amit megőriztek/fejlesztettek a két háború között, és egy ideig még utána, majd a kommunista rendszer kiépülésével elvesztették jóformán mindenüket. E sorok írójának családja (anyai ágon) kísértetiesen hasonló ívet futott be Nyíregyházán, kereskedő dédapával (nálunk ő motorozott), majd kuláknak bélyegezve. Az apai ág története annyiban kapcsolódik, hogy egyik dédapám a Szebeniek fészkétől mintegy 60 kilométerre, Székelykeresztúron született és évtizedekig tanított környékbeli falvakban. A Szebeniek története sok szempontból különleges; a már említett örmény származás miatt (az első ősök még magyar fülnek furcsa örmény neveken futottak, generációk kellettek az elmagyarosodáshoz/elszékelyesedéshez), másrészt Erdély/Székelyföld helyzetéből eredően. Az egyes sorsokon keresztül mi is átélhetjük a történelem viharait (vagy összevethetjük saját családunk hasonló dokumentumaival), a kötet végére pedig világossá válik az is, hogy miért ezt a címet választotta a szerző. Apróbb hiányosság (vagy éppen javaslat a következő hasonló kötethez), hogy érdemes lehet a vizsgált korszakról egy rövid kis összefoglalót a könyv elejére beilleszteni úgy, ahogy az örményszékelyek történetét ismertető fejezetet, hogy az olvasó átfogóbb képet kaphasson a háttérről. E sorok írójának különösen szívügye a „történelem alulnézetből”, így különösen jó volt olyan családtörténetet (már-már családregényt) olvasni, amelynek szereplői jóformán megelevenednek a könyv – ami egyben főhajtás az ősök előtt – lapjain.

Tóth Tibor: Elvitték, vissza nem adták – örményszékely történet. Cser Kiadó, Budapest, 2020. 212 oldal.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Facebook Kommentek