Fegyvercsempészetből megbukott: A „Lidice-affér”

A hetvenhét évvel ezelőtt lerombolt Lidice már a második világháború alatt jelképpé vált: a cseh községről tereket, iskolákat, üzemeket, termelőszövetkezeteket – sőt, Kubában még újszülötteket is – neveztek el. A csehszlovák kommunista vezetés tökéletesen tisztában volt a szimbólum erejével, s igyekezett azt propagandacélokra felhasználni. Ezért korántsem meglepő, hogy a háború után Prága által elsőként megvásárolt tengerjáró a Lidice nevet viselte. Azonban a hajó ahelyett, hogy a „csehszlovák szocializmus dicsőségét” hirdette volna, egy olyan nemzetközi botrányba keveredett, amivel gyakorlatilag gúnyt űzött a névadójából.

A kölcsönvett flotta

A dél-finnországi Turkuban gyártott és a Lidice nevet viselő hajót eredetileg a Kínai Népköztársaság rendelte a finn Wärtsilä Finnland-tól. Azonban a Peking ellen bevezetett nemzetközi szankciók megtiltották, hogy a „Vörös Kína” saját tengeri flottát tartson fenn, ezért Mao Ce-tung a többi „baráti országhoz” fordult segítségért. 1953-ban Csehszlovákia egy olyan szerződést kötött a kelet-ázsiai állammal, miszerint megvásárolja a kínaiak által megrendelt, de még le nem szállított tengerjárókat. Ezek a hajók a nemzetközi vizeken kínai zászló helyett csehszlovák lobogó alatt fognak közlekedni, illetve vegyes összetételű (kínai, csehszlovák, lengyel, szovjet) legénységgel látják el őket. A megállapodás érvényessége addig szólt, amíg a Kínai Népköztársaság elleni ENSZ-szankciókat hatályon kívül nem helyezik.[1] A flotta állapotáért a csehszlovák-kínai tulajdonban lévő Čechofracht nevű vállalat felelt: 1959-ig már nyolc tengerjáró teherszállító felett rendelkezett.[2]

A Lidice. Kép forrása: Idnes.cz

Csehszlovákia elsőként a Lidice-t vásárolta meg. Prága számára a hajó nemcsak ideológiai okokból élvezett prioritást: az 1954-ben vízre bocsátott tengerjáró 139,4 méter hosszú, 17,6 méter széles, 8500 tonna teherképességű volt. A 4632 kilowatt teljesítményű dízelmotornak köszönhetően 14,5 tengeri csomóval tudott haladni. További érdekesség, hogy a falak finn nyírfából készültek, a hajó egy harminc tonnás daruval, sőt még egy saját finn szaunával is rendelkezett.[3] A 48 fős legénységet többnyire kínaiak, csehszlovákok, lengyelek alkották, akiket néha szovjet tisztek és kapitányok irányítottak.

Bruno Rota megmentéséről készül illusztráció az olasz sajtóban. A kép forrása: Idnes.cz

A Lidice alig egy évvel később már komoly nemzetközi hírnévre tett szert – ekkor még pozitív értelemben. 1955 novemberében a Libanon partjainál kitört viharban elsüllyedt az olasz Patrizia, amelynek legénységét egy a közelben lévő amerikai hadihajó kimentette. Bruno Rotának azonban nem volt ilyen szerencséje, mivel az általa készített tutaj elsodródott. Az olasz matrózt csak tizenhárom nappal később, a romániai Konstanca felé tartó Lidice legénysége vette észre. A 25 kilót fogyott Rotát egy törökországi kikötőbe vitték, és átadták az olasz konzulátusnak (később megházasodott és Triesztben telepedett le). Az eset bejárta a csehszlovák és a nyugati sajtót, könyvekben és filmekben egyaránt feldolgozták a történetet.[4] Ezért korántsem meglepő, hogy amikor 1959. április 1-jén a Čechofrachtból létrejött a Csehszlovák Tengerhajózási Részvénytársaság (Československá námořní plavba/ČNR), akkor a Lidice-nek komoly propaganda-szerepet szántak, amely majd világszinten elismertté teszi a csehszlovák tengeri flottát. Viszont a pár nappal később kirobbant nemzetközi incidens „gondoskodott” arról, hogy pont ennek az elképzelésnek pont az ellenkezője valósuljon meg.

A rejtélyes szállítmány

A Lidice 1959 márciusában a lengyelországi Gdynia kikötőjében tartózkodott, amikor annak cseh kapitánya, Ladislav Makový egy váratlan telegramot kapott Prágából. Ebben az állt, hogy napokon belül egy „speciális anyagokból” (speciální materiál) álló vasúti szállítmány érkezése várható, amelyet egy előre meg nem nevezett helyre kell eljuttatni. Az utasítás egyenesen František Nový-tól, a Čechofracht igazgatójától jött, aki még a saját emberét (Zoltán Lajošt) is elküldte Gdyniába, hogy személyesen felügyelje az átrakodást és tájékoztassa a kapitányt az új menetrendről. Valószínűleg Makový meglepődése – és egyben rossz előérzete – csak még nagyobb lehetett, amikor a vállalat képviselője közölte, hogy az általa átadott, lezárt dokumentumokat „csak Casablancában szabad kibontani”.[5]

Prágában annyira fontosnak titulálták a szállítmányt, hogy a Lidice számára – a Marokkóba való lehető leggyorsabb eljutás érdekében – engedélyezték a Kieli-csatornán való áthaladást is.  Makový közölte, hogy bár így nyerhetnek egy napot, de ezzel viszont egy sokkal szigorúbb hatósági ellenőrzést kockáztatnak. Lajoš a kapitány felmerülő kételyeit rögvest eloszlatta: Nový igazgató kettős fuvarlevelet állított ki a számukra. Az egyiken a valódi áru és úti cél szerepelt, a másikon pedig az volt feltüntetve, hogy „konvencionális darabárut” visznek az (akkor még) észak-vietnami Hải Phòng kikötővárosba.

A Csehszlovák Tengerhajózási Részvénytársaság zászlója. Forrás: Wikimedia Commons.

A vállalat képviselőjével együtt vasúton érkező 3996 ládát, amelyeknek össztömege 581 tonnát tett ki, március 25-től 28-ig tartott felrakni a hajóra. A legénység számára nem volt kétséges, hogy a „speciális anyag” valójában fegyvert és lőszert jelent. Azt viszont már nem sejtették, hogy – ironikus módon – nem akármilyen fegyverek kerültek fel a Lidice-re: még a német megszállás alatt gyártott 12 ezer darab Mauser Kar98k-es és 2 ezer darab MG-42-es géppuska, valamint a hozzájuk való 12 millió darab lőszer.[6]

Ráadásul ez a mennyiség csupán az első részét képezte annak a 11,75 millió csehszlovák korona (korabeli árfolyamon 1,6 millió dollár) értékű fegyvervásárlási szerződésnek, amelyet 1959. március 16-án Prágában írt alá a hivatalosan „sportfegyvereket és civil repülőgépeket” gyártó Omnipol vállalat képviselője és a marokkói védelmi miniszter.[7] Az üzlet lebonyolítására azért a Lidice­­-t választották, mert az eredetileg megbízott liechtensteini Nawiland Trust végül mégsem vállalta a leszállítást. Ugyanúgy azt sem sejtették, hogy az Omnipol az akkoriban rendkívül titokzatos Műszaki Csoportfőnökség (Hlavní technická správa/HTS) saját fegyvergyártó üzeme. Az 1951-ben létrehozott, 80 (majd a hidegháború végére több mint 600) alkalmazottat foglalkoztató, eredetileg a csehszlovák Külkereskedelmi Minisztérium alá tartozó HTS igencsak egyedi pozíciót töltött be a csehszlovák államapparátusban. Például nyugati országokkal üzletelhetett, sokszor önállóan dönthetett a kisebb fegyverüzletek feltételeiről, saját archívummal rendelkezett, valamint ők feleltek a csehszlovák urán Szovjetunióba való szállításáért is. Ami igazán meglepőnek tűnhet a HTS esetében, hogy a saját anyaintézményétől függetlenül is tevékenykedhetett: egyes üzelmeikről még a legfelső pártvezetésben sem tudtak.[8]

Ajándékok a „nemzeti felszabadító mozgalmaknak”

Ám a vásárlói oldalon sem volt minden rendben. Hiába Marokkó volt megjelölve a kuncsaftnak, a német kézifegyverek nem oda tartottak: hanem a szomszédos Algériába, mégpedig az 1954-től  francia gyarmati uralom ellen harcoló Nemzeti Felszabadítási Frontnak (Front de Libération Nationale/FLN). Marokkó – akárcsak Egyiptom, Szíria vagy Tunézia – jelentős anyagi- és fegyvertámogatást nyújtott az algériai felkelőknek, hogy minél előbb kiűzzék a franciákat a Mediterráneum déli részéről, illetve egymással is rivalizáltak, hogy ki szerez nagyobb befolyást a szervezetben. Először az arab államok csak a saját, kiselejtezett, egykori gyarmattartók által hátrahagyott készleteikből adtak a lázadóknak, de ezek egy idő után már kevésnek bizonyultak.

Angol nyelvű, korabeli dokumentumfilm az 1954 és 1962 közötti algériai háborúról – Vigyázat, felkavaró tartalom is van benne.

Ezért többször megkeresték a szocialista országokat, hogy szállítsanak fegyvert az algériai felkelőknek. Azonban a keleti blokk kezdetben nem érdeklődött túlságosan az események iránt – meg amúgy is, az FLN-t „nacionalista-burzsoá és reakciós” mozgalomnak tartották, amely többször konfliktusba keveredett a „haladó szellemiségű” csoportokkal. Végül  az 1956-os eseményeket, vagyis a magyar forradalmat és a szuezi válságot, követően változott meg a korábbi hozzáállás. Ekkor már a Szovjetunióban – és Csehszlovákiában – kész tényként kezelték a nyugat-európai gyarmatbirodalmak felbomlását, s ezt a folyamatot úgy kell felgyorsítani, hogy az ideológiai színezettől függetlenül aktívan támogatni kezdik az ún. „nemzeti  felszabadító mozgalmakat”. Másrészt így akarták megakadályozni, hogy az európaiak távozása után kialakuló vákuumot az Egyesült Államok töltse be. [9] A szocialista országok először óvatosan akartak eljárni Algéria esetében: nem közvetlenül, hanem egyiptomi és marokkói üzletembereken keresztül szállítottak „speciális anyagokat”, ezáltal elejét véve az esetleges francia tiltakozásoknak és diplomáciai fellépéseknek.

Slovenija lebukást okozó fuvarlevél. Érdekesség, hogy a fegyverek abból a készletből származtak, amelyet a magyar forradalom alatt a csehszlovák-magyar határra vezényelt csehszlovák katonai egységek számára tartottak fenn egy „délről jövő nacionalista-revizionista” támadás esetére. Forrás: Zpráva o dodávkach československých zbraní do Alžírska. 26.02.1958. In: f. 1261/0/44., kar. 70., inv.č. 71.

Csakhogy nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a francia hatóságok tudomást szerezzenek az algériai felkelőknek adott „szocialista segélynyújtásról”. Miközben a Csehszlovákia által 1957 áprilisában és augusztusában küldött, összesen 900 tonnányi fegyvert az egyiptomi üzletembereken és a marokkói rendőrségen (!)  keresztül még titokban juttatták el az FLN-nek, addig a harmadiknak – amelyet Csehszlovákia svájci konzulja (!!) és Drisz Ben Szaíd marokkói orvos (!!!) írt alá – már nem volt ilyen szerencséje.[10] 1958. január 18-án a francia haditengerészet kb. 70 kilométerre az algériai partoktól feltartóztatta a jugoszláv Slovenija nevű teherhajót, amelynek átvizsgálás során 55 tonna fegyvert és 95 tonna lőszert találtak. Ráadásul, ahogyan arról a francia sajtó részletesen, képeket közölve beszámolt, a csehszlovák érintettség két hiba miatt derült ki. Először is rosszul kaparták le a kézifegyvereken lévő sorozatszámokat (még mindig olvashatóak maradtak). Másodszor pedig, amikor lezárták a 14 vagonnyi fegyvert, akkor a rakodómunkások közül valaki az egyik ládában felejtette a Pozsonyligetfalu (Petržalka) és a jugoszláv Szádrév (Bakar) kikötő közötti útvonalat – köztük a magyarországi megállókat – tartalmazó, a fegyverek származási helyét és pontos mennyiségét feltüntető vasúti szállítóleveleket.[11] Az incidens után döntöttek úgy Csehszlovákiában, hogy a Varsói Szerződés által használt kézifegyverek helyett inkább régebbi német fegyvereket fognak Algériába csempészni – ha el is fogják ezeket a franciák, akkor könnyebb lesz tagadni, hogy Csehszlovákiából származnak.

Ugyanakkor a Slovenija-t követően a francia hírszerzés szinte folyamatosan figyeltette a csehszlovák zászló alatt közlekedő hajókat. Bár erről nincs hivatalos információ, nem elképzelhetetlen, hogy sikerült francia ügynököket beépíteni a legénység közé, mivel Párizsban már akkor tudtak a fegyverszállítmányról, mielőtt a Lidice egyáltalán kifutott volna Gdyniából. Ráadásul a franciáknak volt idejük felkészülni a hajó „fogadására”: a Kieli-csatornán való áthaladás során a tengerjáró hűtőberendezése elromlott, amelynek következtében két napon át a német városban vesztegelt (hogy aztán műszaki meghibásodás miatt vagy egy belső szabotázs következtében – ezt a mai napig nem tudni).

Közben marokkói vezetés a saját kémhálózatán keresztül tudomást szerzett arról, hogy Franciaországban „nemcsak tudnak a csehszlovák szállítmányról”, hanem már parancsot adtak a Lidice elfogására. Ezért április 5-én a marokkói sajtóban közzétettek egy kommünikét, amelyben elismerték a csehszlovák-marokkói fegyverüzletet és feltüntették benne a hajó nevét. Ezzel egyrészt elejét akarták venni a francia tiltakozásnak, hogy így hivatalossá, a nemzetközi előírásoknak megfelelővé tegyék a tranzakciót. Másrészt pedig Rabat így akarta felhívni Prága figyelmét arra, hogy a szállítmány „kompromittálódott” , mert a két ország között nem voltak diplomáciai kapcsolatok (csak az év végén vették fel egymással), a közvetítőkön keresztül való értesítést pedig lassúnak és megbízhatatlannak tartották.

Hibák garmadája

Azonban a marokkói figyelmeztetés rosszul sült el. Mivel április 5. vasárnap volt, ezért a csehszlovák külügyben és hírszerzésben senki sem figyelt fel az észak-afrikai ország kommünikéjére. Ezzel szemben az AFP francia hírügynökség már aznap este közzétette a hírt, ami egy nappal később megjelent a Le Monde hasábjain. Erre már a francia sajtót szemléző csehszlovákok is felfigyeltek, akik a hírt kódolva tovább küldték az illetékeseknek. Csakhogy a legfelső vezetésben mindössze páran tudtak a márciusi 16-i fegyvervásárlási szerződésről, ezért a legtöbben nem értették, hogy miért fontos ez a hír. Habár a fegyvervásárlás felett bábáskodó František Macek-et már április 6-án 11 óra 17 perckor értesítették a lebukásról, a telegram olyan rosszul volt kódolva, hogy a HTS vezérigazgatója nem fogta fel annak értelmét. A saját szavai szerint ő csak annyit hámozott ki az egész üzenetből, hogy

francia újságírók és fotósok valamiféle provokációra készülnek egy csehszlovák hajó ellen”.[12]

A Lidice egy ismeretlen helyen, ismeretlen legénységgel. A kép forrása: Idnes.cz

1959. április 7-én reggel hatkor a Lidice mindössze 20 tengeri mérföldre járt a marokkói felségvizektől. A legénység még aludt, Siorek első tiszt pedig az éjjeli szolgálat átadására készült. 6 óra 14 perckor a csehszlovák hajótól nem messze lévő F-775 jelzésű Le Bearnais francia fregattól üzenet érkezett – azonnal állítsák le a motort és készüljenek az átvizsgálásra. Az álmából felébresztett kapitány tudta, hogy baj van: utasítást adott, hogy a hajó azonnal kezdjen kitérő manőverbe. Makový tartva attól, hogy a franciák lehallgatják rádiót, nem értesítette a csehszlovák hatóságokat. Hamarosan egy másik, az F-773-as jelzésű Le Basque francia fregatt is felbukkant a Lidice közelében, amely aztán elállta a hajó útját.

6:45-kor két francia tiszt kíséretében francia kommandósok lepték el a csehszlovák tengerjárót. Makový nem esett pánikba, már a hamis fuvarlevéllel várta az ellenőröket. Csakhogy az átadott dokumentum, amely az észak-vietnami Hải Phòng várost jelölte meg úticélnak, nem a szabadulást hozta. Arról ugyanis Prágában megfeledkeztek, hogy a francia hatóságok a Vietnami Demokratikus Köztársaságba tartó kereskedelmi hajókat éppúgy át szokták vizsgálni, mint az Algériába tartó hajókat, mivel az indokínai államba 1954 óta tilos volt fegyvert vinni. Utasították kapitányt, hogy egy szigorúbb átvizsgálás végett azonnal vigye a hajóját az algériai Oránba. A kikötőben nemcsak ellenőrök, hanem újságírók várták őket – az ő jelenlétükben bontották fel a ládákat és fényképek tucatjai készültek a „konvencionális darabáruként” megjelölt német kézifegyverekről. A Lidice végül április 12-én, a teljes szállítmány kipakolása után, 0:15-kor elhagyta Oránt és elindult Port Szaídba, majd a Szuezi-csatornán keresztül Kelet-Ázsiába.

Népszabadság kicsit megkésve, csak április 21-én, egy rövidhír keretében számolt be az incidensről. Természetesen az kimaradt, hogy a hajó fegyvert vitt az FLN-nek.  Forrás: Arcanum.hu

Diplomáciai hullámok

Amíg a hajó Oránban tartózkodott, addig a csehszlovák kormány öt tiltakozó hangvételű diplomáciai jegyzéket küldött Franciaországnak. Prága azonnal leállította a kártérítés kifizetését, amit a Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) az egykoron francia tulajdonban lévő üzemek és vállalatok 1948 utáni államosítása miatt fizetett a nyugat-európai országnak. Nem fogadták a pár nappal korábban kinevezett új francia nagykövetet sem, hónapokig csak ügyvivői szinten működtek a két ország közötti kapcsolatok. Sőt, a csehszlovák diplomácia még azt is felvetette, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé terjeszti az ügyet, amiért Franciaország „kalózosat játszik” – ezt végül Moszkva nyomására elvetette.

A CSKP KB Politikai Irodájának május 26-i ülésén Josef Krosnář állami ellenőrzésügyi miniszter az ügyről készített beszámolójában megjegyezte, hogy a botrány kialakulásához „hibák garmadája ” vezetett. A fő bűnösnek František Macek HTS-vezérigazgatót kiáltották ki, akinek az üzenet elolvasás után még „18 órája lett volna figyelmeztetni a Lidice-t”, de ezt elmulasztotta. Ezért őt éppúgy eltávolították pozíciójából, ahogyan az alig pár hete működő Csehszlovák Tengerhajózási Részvénytársaság igazgatóját, a rossz fuvarlevelet kiállító František Nový-t. Ám mindközül a Műszaki Csoportfőnökség járt a legrosszabbul.

Mostantól kezdve a csehszlovák hajók nem fognak fegyvert szállítani. Ezentúl minden speciális anyag csak a CSKP KB Politikai Irodájának engedélyével szállítható külföldre.

– szólt a határozat, amellyel véget vetettek a HTS privilegizált helyzetének.[13] Ugyanakkor szükséges hozzátenni, hogy az incidens egyáltalán nem jelentette az FLN-nek nyújtott csehszlovák fegyvertámogatás leállítását: a CSKP KB Politikai Irodája már július 28-án engedélyezte az újabb „speciális anyagok” eladását Marokkónak. Igaz, most kikötötték, hogy Rabat csak a saját felelősségére, a saját hajóin „szállítja el az árut Európából oda, ahova akarja” – vagyis ismételten Algériába.[14]

Ezzel párhuzamosan Párizs megtagadta a csehszlovák-francia kereskedelmi és kulturális szerződések meghosszabbításáról szóló szerződések aláírását (még 1962-ben is) és elutasította a vízumok kiadását. Ráadásul az 1959. áprilisában Washingtonban tartott amerikai-brit-francia találkozókon felvetették, hogy vegyék közös tengeri blokád alá a „problémás” afrikai országokat (Algérián kívül például Guineát, amely abban az évben csehszlovák harckocsikat és tüzérségi eszközöket vásárolt). A „Vörös Afrika” megszületésétől rettegő franciák célja az volt, hogy közös erővel minden csehszlovák zászló alatt közlekedő hajó feltartóztatnak, átvizsgálnak és a fegyvereket elkobozzák. Ebbe azonban az angolszászok nem egyeztek bele, mivel tartottak a szovjet reakcióktól és hidegháborús feszültség megnövekedésétől.[15]

Az egész ügy végére 1963 júliusában került pont. Párizs beleegyezett abba, hogy a csehszlovák teherszállítón okozott károkat megtérítik, de a fegyverszállítmányt nem fogják. Ezt Prága azzal a kitétellel fogadta el, hogy a hivatalos dokumentumokban és a médiában a kompenzációt nem hozzák összefüggésbe a négy évvel ezelőtti Lidice-botránnyal.

1960-ban a csehszlovák posta egy emlékbélyeget is kibocsátott a Lidice tiszteletére. A kép forrása: Idnes.cz

Mi lett a Lidice hajó további sorsa? Makový kapitány csak megrovást kapott, de utasították, hogy „változtasson a hajó legénységének nemzetiségi összetételén”, mivel a pártban úgy vélték, hogy valaki a matrózok közül figyelmeztette a francia titkosszolgálatokat. A Lidice ezután főleg a Balti-tenger és Kelet-Ázsia (elsősorban Kína) között közlekedett, illetve a kubai forradalmat követően tízszer járt a szigetországban. A hajót 1967-ben törölték a csehszlovák nyilvántartásból: az 1953-as megállapodás értelmében a Lidice és a többi „kölcsönvett” teherszállítót visszaadták a Kínai Népköztársaságnak.

A borítókép az amerikai Keystone Press újságírójának fényképe, amikor Oránban éppen kipakolják a Lidice-t. Forrás: Idnes. cz

 

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Felhasznált irodalom

Levéltári források:

A prágai Cseh Nemzeti Levéltár (Národní Archív – NA)

Fond Politické byro ÚV KSČ 1954-1962 (f. 1261/0/11.) – a CSKP KB KB Politikai Irodájának ülései 1954 és 1962 között

Kancelář 1. tajemníka ÚV KSČ Antonína Novotného (f. 1261/0/44)  – Antonín Novotný CSKP KB első titkárának irodája.

Szakirodalom:

Muehlenbeck, Philip: Czechoslovakia in Africa, 1945-1968. Palgrave Macmillan US, New York, 2015.

Sieber, Karel – Zídek, Peter: Československo a Blízký východ v letech 1948–1989. Ústav mezinárodních vztahů, Praha, 2009.

Zídek, Petr: Československo a francouzská Afrika 1948–1968. Libri, Praha, 2006.

Cikkek és interjúk:

Československá námořní plavba. In: Česká televize. 2008. 11. 18.

Martin Miko: Příběh lodi Lidice: Plavidlo pojmenované po vyhlazené obci, které způsobilo mezinárodní incident. In: G.cz. 2018. 09.03.

Népszabadság, 1959. április 21.

Příběh lodi jménem Lidice. In: IDnes.cz. 2015.06.27.

Jegyzetek és hivatkozások

[1]Československá námořní plavba…

[2] Az eredetileg Kínai Népköztársaság által rendelt, de a hidegháború idején csehszlovákok által megvásárolt hajók: Dukla, Julius Fučík, Mír I.,Orava, Ostrava. Ezeket Prága a hatvanas évek közepétől visszaszolgáltatta Pekingnek.

[3]Příběh lodi jménem Lidice

[4] Szükséges hozzátenni, hogy igencsak átideologizált formában. Jiří Svetozar Kupka az  „A Sanghajba tartó hajó ” című regényeben jelentősen, a CSKP és a kommunista irányelveknek megfelelően megváltoztatta a történetet. A könyvben szereplő matróz ugyanis nem olasz, hanem német nemzetiségű volt. Sőt, egy olyan német katona, aki 1942-ben részt vett a lidicei mészárlásban és elszakította a gyerekeket a szüleiktől. A matróz a regény végéig hallgat az előtörténetéről, mivel tart a csehszlovák legénység megtorlásától.

[5] Sieber – Zídek, 2009: 27.

[6] NA, A ÚV KSČ, f. 1261/0/11., sv. 215., ar.j. 292., b. 2., 28.04.1959.

[7] Uo.

[8] Zídek, 2006: 31–33.

[9] Muehlenbeck, 2015: 98–99.

[10] Zídek, 2006: 79.

[11] Zpráva o dodávkach československých zbraní do Alžírska. 26.02.1958. In: f. 1261/0/44., kar. 70., inv.č. 71.

[12] Sieber – Zídek, 2009: 28.

[13] NA, A ÚV KSČ, f. 1261/0/11., sv. 219., ar.j. 297., b. 4.

[14] NA, A ÚV KSČ, f. 1261/0/11., sv. 225., ar.j. 305., b. 9.

[15] Muehlenbeck, 2015: 102.

Facebook Kommentek