Franciadrazsé, Frutti, Macskanyelv, Grandoletti – retro édességeink
Tóth Eszter Zsófia
A szocialista időszak jellegzetes édességeihez inkább a gyermekkori hangulat felidézése társul, nem attól maradandóak az ízek, mert annyira különlegesek lettek volna. Ebben az írásomban annak járok utána, hogyan írt a korabeli sajtó és az irodalom a franciadrazséról, a fruttiról, a macskanyelvről és a Grandolettiről. Ami az időszak jellegzetessége volt, hogy édességet kifejezetten erre szakosodott boltokban, az ún. Édességboltokban is lehetett vásárolni, amelyek az édességet előállító vállalatok üzletei voltak. Gyerekként maga a paradicsom, ahol kimérve is lehetett vásárolni mindenféle töltött csokis drazsékat, melyekből tíz deka az 1980-as években 9-10 Ft volt, kivéve a mogyorósat, amely 18 Ft.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
„Igazán egyet szerettem csak, a franciadrazsét, s azt is nyilván későbbi frankofóniám öntudatlan nyilvánulásaképpen. Nem értettem, miért hívják savanyú cukornak a fog alatt hangosan roppanó nagyon is édes darabkákat, a fruttit inkább sokféle színe miatt ettem, a negró elfogyasztása minden türelmemet fölemésztette. Ott volt azután rejtelmes hangzásával ez a dunakavics, amely, ha jól emlékszem, színes cukorbevonatú mogyoró, amerikai mogyoró volt. Ebben a mogyoróban nem, de a mindenféle színű göcsörtös cukorbevonatban biztos vagyok, és emlékszem jól a korai fogyasztás izgalmára, hogy én most erős fogaimmal a Dunából kiemelt színes kavicsot rágok, és milyen derék, boldogító ténye a világnak, hogy van ehető kavics. A fülemben van még a zacskónak a finom, roppanó zörgése is, mintha egészen vékony üvegből készült volna, amely már nem képes összetörni.”
– emlékezett vissza Frank Aliona és Zeke Gyula.[1] Voltak olyan évek, mikor a sláger édességeket nem lehetett kapni, például a francia drazsét 1960-ban, ez annak volt köszönhető, hogy a gyárak nem tudtak egyenlő minőséget előállítani, ezért előfordult olyan, hogy inkább nem gyártották.[2] A franciadrazsé az 1967-es meghatározás szerint:
„Különböző tetszetős pasztell színű (zöld, sárga, narancs, piros, szürke) jól fényezett lencse alakú csokoládé korpuszú drazsé.”[3]
A korban – vagy a saját háborús tapasztalatok, vagy a szülők generációjának élményei miatt – spóroltak az édességekkel, adagolták a gyerekeknek, esetenként egy-két szemet. Egy novella szereplője 1982-ben
„egy befőttes gumival lezárt szájú nylonzacskóból egy-egv szem franciadrazsét dugott a gyerekek szájába, megsimogatta a fejüket, s búcsúzott.”[4]
1972-ben a franciadrazsé szavatossági ideje három hét volt.[5] 1974-ben az Erkel Színház látogatója panaszkodott egy franciadrazsé fogyasztó szomszédjára: miközben Simándi József a Bánk bán áriáját énekelte, a cukros zacskóval csörgő szomszéd a fejére ejtett két franciadrazsét.[6] Grillázs, marcipán és nugát töltésű drazsékat, a Duna Csokoládégyár termékeit 1976-tól lehetett kapni, ez a gyártósor korszerűsítésének volt köszönhető, ezeket egyszerűbb volt előállítani, mint a franciadrazsét.[7]
A Frutti vegyes gyümölcs ízű, kocka alakú, szájban szétolvadós édesség volt, melyet rövid ideig rágni is lehetett, mielőtt elolvadt volna. Olyan papírba volt csomagolva, amely mindig beleragadt az édességbe, így néha egyszerűbbnek tűnt a papírral együtt elfogyasztani a cukorkát, mint szétválasztani a szétválaszthatatlant. Hiába reklamáltak időről időre a vevők, a probléma nem oldódott meg.[8] 1974-ben mozgó Frutti árusokat ítélt el a bíróság, mivel 1972 június és 1973 május között 6700 kilogramm Fruttit adtak el a focimérkőzéseken a hivatalosnál magasabb áron. A büfévezetőt és helyettesét, akik szétosztották a terméket a közönség megkárosítása miatt állították bíróság elé.[9]
A macskanyelv inkább ünnepi édességnek számított, amit ajándékba is szívesen vettek. Étcsokoládérudacskák voltak, díszes dobozba zárva. Bevezetésekor 14 Ft-ba került 10 deka édesség.[10]
Szubjektív lezárásként megemlítem, nekem az igazi kedvencem a Grandoletti volt az 1980-as években. A karamellás étcsokoládé ostyalapocskák, szinte pehelysúlyúak kék-fehér színkompozíciós dobozva zárva viszont drágának számítottak, amit csak akkor kaptam, ha édesapám nyert a totón (szerencsére kisebb összegeket gyakran nyert.) A Zala Megyei Sütőipari Vállalat e terméket már 1973-ban bevezette, Nagykanizsán havonta 100 mázsát készítettek belőle. 1983-ban már 140 mázsát, és ínyenc csemegének aposztrofálták.[11] 1991-ben a Zalaco gyártotta a Grandolettit (a Bonbonettivel együtt), ahogy azt az alábbi reklámból is megtudhatjuk:
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
[1] Jelenkor, 1998. december 1245. o.
[2] Esti Hírlap, 1960. december 4. 4. o.
[3] Élelmiszervizsgálati Közlemények, 13. 1967. 186. o.
[4] Új Tükör, 1982. január 31. 16. o.
[5] Esti Hírlap, 1972. január 4. 3. o.
[6] Esti hírlap, 1974. október 29. 6. o
[7] Világgazdaság, 1976. február 3. 4. o.
[8] Zalai Hírlap, 1971. május 1. 4. o.
[9] Esti Hírlap, 1974. február 27. 8. o.
[10] Hajdú-Bihari Napló, 1972. október 5. 4. o.
[11] Zalai Hírlap, 1975. március 22. 8. o., Népszava, 1983. szeptember 15. 16. o.
A nyitóképen: Édességbolt 1988-ban (Péterffy István/FORTEPAN, 174500)