Kiskecske a hadszíntéren, avagy a balsorsú kabalaállat

Különféle címer- és kabalaállatokat az országok mellett évezredek óta alkalmaznak nemesi családok és hadseregek, sőt egyes alegységek is. A címerállatok általában méltóságosak, „menők” – sas, sólyom, oroszlán, farkas – a kabalaállatoknál azonban nincsenek ilyen merev szabályok, bár a legtöbb alakulat azért igyekszik nem köznevetség tárgyává válni választott állatuk miatt. Mindenki számára ismerős a római legiók sasmadara, a középkorban pedig az egyes címerállatoknak fontos szerepe volt a harcoló felek azonosításában is (az oroszlános velünk van, az elefántos nem).

Egy brit hadikecske az első világháborúból; náluk ma is népszerű kabala…magyar fényképet sajnos nem találtam (Illusztráció)

Ez a hagyomány a mai napig megmaradt – erről részben már ejtettünk is szót – számos katonai és rendészeti alakulat címerében szerepelnek állatok (erre jó példa a rendszeresen megtartott Tiger Meet, ahol a macskafélékről elnevezett repülőalakulatok futnak össze), és számos példa akad arra is, amikor a kabalaállat teljes valójában is létezik, nem egyszer saját egyenruhával és rendfokozattal. Külön kategória a „hasznos” kabalaállatok csoportja; elég ismert Smoky tizedes, a mindössze 2 kilós yorkie, aki a Csendes-óceánon szolgált, és amellett, hogy rendre előre jelezte a japán légitámadásokat és segített szűk helyeken telefonkábeleket fektetni, a háború után az első terápiás kutyaként is hírnevet szerzett.

Stubby őrmester gálaöltözetben

Az első világháborúban is hatalmas számban szolgáltak különféle állatok, és nem egyszer a kabala és haszonállat funkciók összemosódtak. Erre jó példa Stubby őrmester, a hivatalosan Boston terrier-bullterrier keverék, aki őrködött, jelezte a gáztámadást és egy alkalommal még egy német katonát is megfogott, ugyanakkor a 102. gyalogezred kabalaállatának szerepét is betöltötte. Külön kategóriát képeztek a tengerészeti állatok, minden hajón volt kutya, de inkább macska; utóbbiak feladata volt a vitorlásokon (és jó ideig a gőzösökön is) nagy számban tenyésző patkánypopuláció kordában tartása, emellett nagyon jó fotókat lehetett készíteni az ágyúcsőben, vagy más helyeken sziesztázó négylábúakról.

Eagle, a brit HMS Eagle szolgálati macskája jól megérdemelt pihenője közben, saját függőágyában

Az állatokat annyira nagy becsben tartották, hogy a britek még külön kitüntetéseket is alapítottak nekik, a Dickin Medal-t az „állatok Viktória-keresztjeként” is emlegetik. Bár nyugaton népszerűbbek voltak az állatos kabalák és kabalaállatok, azért magyar, illetve korábban osztrák-magyar viszonylatban is akadt néhány jó példa. Egyik személyes kedvencem a Dinara romboló fedélzeti malaca az első világháborúból:

A Dinara egy tisztje a fedélzeti malaccal

Szintén ismert Ricsi kutya, akiről egy világháborúval később egy vadászrepülő század  (az átszámozások miatt ez 2/2., 102/2., 101/8. számon is futott) kapta a nevét. Ricsi Szobránczy Negró Aladár repülőszázados, a szlovák-magyar „kisháború” hősének dán dogja volt, aki bár méretei miatt (legalább is vadászgéppel) sokat nem repülhetett, de mindenhova elkísérte gazdáját és bajtársait.

Szobránczy százados és Ricsi egy Fiat Cr. 42-es mellett

Bár a szárazföldieknél szigorúbban vették az „állattartás” szabályait – nem számítva a vágóállatokat, a hadseregeket ugyanis még ekkor is szabályos csordák követték, akárcsak pár száz évvel korábban – de egyes megengedőbb parancsnokok lehetőséget biztosítottak arra, hogy kabala és/vagy haszonállatot tartsanak katonáik, persze csak háborús körülmények között. Természetesen a frontra került egységek raj-, szakasz-, sőt néha magasabb szinten is tartottak haszonállatokat, tényleges kabalaállata azonban csak kevés alakulatnak lehetett.

A világ túlsó felén is népszerű állat volt a kecske (itt amerikai tengerészgyalogosok egy gidával Okinaván)

Az egyik ilyen volt a m. kir. honvéd „Jurisics Miklós” 3. tüzérosztály 8/I. ütege, amely 1942 tavaszán a 35. gyalogezred rohamütegeként (avagy kísérő ütegeként) indult meg a keleti frontra. Bátki József hadapród őrmester (majd zászlós) az üteg egyik tisztje így írt Muciról, a hadikecskéről, és vaskos laktanyai humort sem nélkülöző történetéről:

A lábunk alatt ugrándozott Muci, a kiskecske, ütegünk kabala állata. Gránáton lovagoló nagy testvérének a képe ott volt felfestve címerbe foglalva – mint hadijel – minden lövegünk pajzsán. Hogy miért éppen a kecske lett a hadijelünk, azt az ütegparancsnokunknak, Vértes Vilinek köszönhettük. Az ő nagy ötlete volt, mivel szerinte a fronton hónapokig nem fogunk nőt látni, akkor majd jó lesz a kecske is. Hát így lett a kecske ütegünk jelvénye és a kabala állata. Vajon mennyi szerencsét fog hozni ütegünknek ez a bohókás kis jószág?”[1]

Bátki József könyvének borítója az üteg kabalafigurájával

A rohamüteg – amelyik csak nevében volt „roham”, más köze nem volt az akkoriban az önjáró tüzérség „alfajaként” működő rohamtüzérséghez, ugyanis első világháborús 8 cm-es fogatolt övegekkel rendelkezett – végigharcolta a doni hadjáratot, és bár veszteségekkel, de viszonylag „egészben” térhetett haza. Sajnos Muci kecske nem hogy nem érhette meg a harcok végét, de ő lett az alakulat első vesztesége is. A tüzérek Kurszkban rakodtak ki, majd megindultak a Voronyezs felé vezető műúton.

„Menet közben csak úgy lóhátról fényképezgettem kis Voightlander-Vito gépemmel, de egy pihenő alkalmából lóról szálltam, és közelebbi képeket csináltam embereinkről. Így örökítettem meg közben kedvenc kis kabala állatunkat, Mucit is, amint kiderült halála előtt néhány másodperccel. Amikor megálltunk rövid pihenőre, fodrászunk, aki egyúttal Vértes Vili [Vértes Vilmos főhadnagy, ütegparancsnok] legénye volt, Beke Feri [Beke Ferenc zászlós] legényével, Happálival – akit folytonos ugrándozása miatt nevezett Feri Happálinak, és akinek tisztességes polgári nevét a mai napig sem tudom – levették Mucit az egyik szekérről, ahol addig az ölükben tartották. Muci örömében, hogy szilárd talajt érzett a lábai alatt, éktelen ugrándozásba kezdett. Ahogy lefényképeztem, csak annyi időre fordítottam neki hátat, amíg a filmet tovább tekertem. Egy csattanásra lettem figyelmes, és Happáli kiáltására, amint kirántotta Mucit az egyik ló hátsó lábai mögül. Még rángatódzott, de aztán vége. A szegény jókedvében beugrándozott az egyik ló lába alá, az meg idegességében egyetlen rúgással úgy fejbe találta, hogy átment az örök vadászmezőkre. Hát ez előjelnek nem volt valami bíztató!  Még ki sem értünk a frontra, már is megdöglött a kabalánk! Mi jöhet még ezután?”[2]

Fogatolt tüzérek menetben (illusztráció)

Bár a nagy becsben tartott kabalaállat elvesztése rossz hatással volt a katonákra, de azért nem annyira, hogy ne fogyasszák el jóízűen a kiskecskéből jobb híján készített gulyást.

„Hát az jött, hogy a szakácsok rögtön birtokukba vették Muci tetemét, és a másnapi babgulyást gyarapították hamar elpusztult kabalánk földi maradványaival.”[3]

Hamarosan lecserélték az üteg ósdi lövegeit is, és bár nincs erre utaló adatunk, elképzelhető, hogy az új páncéltörő ágyúkon azért továbbra is ott díszelgett a kecskés embléma. Sajnos a Bátki hadapród által az állatról készített képek sem maradtak meg, vagy legalább is azok nem szerepelnek könyvében. Jurisics Miklós nevét 1990 és 1997 között egy másik tüzéralakulat, a 93. páncéltörő tüzérezred viselte, amelynek címerében már nem kecske, hanem skorpió és galamb holló (a megfejtést köszönjük olvasónknak!) szerepelt.

Muci története annyiban is érdekes, hogy eddig más visszaemlékezésekben nem találkoztam „rendszeresített” kabalaállattal, bár ahogy már említésre került, szinte minden alegység tartott a fronton valamilyen jószágot, igaz elsősorban élelmezési célzattal. Az állatok terápiás szerepe mára már világossá vált, és ha nem is tudatosan, de a kabalaállatok ilyen szerepet is betöltöttek. Több visszaemlékezés számol be arról, hogy katonák vagy rajok-szakaszok kutyát vagy macskát fogadtak be, akiknek mindig jutott a sokszor szűkös élelemadagból.


Forrás

[1] Bátki József: Volt egyszer egy életünk 1942. április 10. – 1945. május 10-ig. Püski, Budapest, 2001. 6. o.

[2] Bátki 19. o.

[3] Bátki 20. o.

A nyitóképen: a kecske máshol is népszerű volt, itt a Royal Welsh Fusiliers 7. (tartalék) zászlóaljának hagyományos fehér kecskéje látható (illusztráció) – Illustrated War News 1914. november 18.

Facebook Kommentek