Kémek harca; A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége és a magyar állambiztonság
Ha kémekről hallunk, elsősorban James Bond, az amerikai filmek hidegháborús hősei és hihetetlennek tűnő, veszélyes kalandok jutnak eszünkbe. De mi történt valójában, amikor a 007-es ügynök karaktere még meg sem született, a CIA pedig csak tanulta a szakmát? Egyebek mellett a Horthy-korszakban kiképzett hírszerzők vívtak életre-halálra menő harcot a kommunista magyar állambiztonsági szervekkel.
Amikor a második világháború után a nyugati hadifogságba esett magyar katonák kiszabadultak táboraikból, megjelent az a főleg tisztekből álló réteg, akik nem tudtak vagy nem mertek visszatérni Magyarországra. Ezek a jól képzett katonák azonban – egyik – legfontosabb küldetésüknek Magyarország szovjet iga alóli felszabadítását tartották. Ezért már 1946-ban elkezdődtek a titkos szervezkedések, 1948 októberében pedig hivatalosan is létrejött Ausztriában a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, amelyhez 1949 legelején németországi csoportok is csatlakoztak.
A magát tisztán katonai szervezetnek tartó MHBK – azért természetesen a politikai ügyekbe is beleszóltak – egyik legfontosabb feladata volt egy kiterjedt hírszerzőhálózat kiépítése. Vezetője az a Zákó András volt, aki a nyilas puccs után vezérőrnagyi rangban a katonai hírszerzés, a Vkf. 2. utolsó vezetője volt. Már a világháború utolsó szakaszában létrehozta a „Kopjásokat”, akiknek a feladata az volt, hogy a már szovjetek által megszállt területeken gerillaakciókat hajtsanak végre. Zákó filmbe illő kalandos utat járt be a világháború után. 1946 januárjában visszaszökött Magyarországra, ahol szeretőjénél rejtőzködve szervezte a Kopjásokat. Tevékenységét gyakorlatilag a hatóságok orra előtt folytatta, mégsem sikerült elkapni. Amikor forrósodott a lába alatt a talaj, hamis papírokkal – egyes források szerint öregasszonynak öltözve! – szökött vissza Ausztriába és vette át az MHBK irányítását.
Zákó hamar rájött, hogy Európában az amerikai katonai hírszerzés finoman szólva is gyenge lábakon áll, nincsen helyismeretük és kapcsolataik, ezzel szemben viszont a szovjet ügynökök kezdettel fogva profi munkát végeztek. Zákó igen részletesen kidolgozott tervekkel kezdte el bombázni a nyugati hatalmak hírszerző szervezeteit arról, hogy hogyan és kikkel kellene létrehozni a kémhálózatukat. Az amerikaiak és a britek nem voltak vevők Zákó ötleteire, a francia Service de Documentation Extérieure et de Contre-Espionnage (jelentése: Külföldi Hírszerző és Kémelhárító Szolgálat) azonban 1948-ban együttműködést ajánlott. Bár Zákó azon álma, hogy a teljes nyugati közép-európai hírszerzést irányíthatja sohasem valósult meg, de az SDECE magyarországi terveit az MHBK-n keresztül kívánta megvalósítani, ennek keretében jelentős anyagi támogatást nyújtottak, valamint biztosították a technikai hátteret és a kiképzést.
Közben a magyar állambiztonság is észrevette, hogy az MHBK komoly ellenfele lehet, így egyik első jelentős külföldi akciójuk Zákóék ellen irányult 1950-ben. A Katonapolitikai Osztály teljesítette ugyan az akciót, amely utólag mégsem nevezhető sikeresnek. A Katpol januári akciója során lelőtték Kovács Attilát, az MHBK hírszerző szolgálatának vezetőjét. A cél nem Kovács kiiktatása volt, hanem a nála lévő titkos iratok megszerzése, a végzetes lövésre az „előre nem tervezett dulakodás” alatt került sor. Zákónak azonban kedvező helyzetet teremtett Kovács halála, ugyanis a két vezető viszonya meglehetősen feszült volt. Kovács elsősorban a franciák és nem az MHBK embere volt, míg Zákó folyamatosan kereste az angolszász hírszerző szervezetekkel is a kapcsolatot, így meglehetősen bizalmatlanok voltak egymás irányában. Kovács halála után megnyílt Zákó előtt a lehetőség, hogy az MHBK-n belül további jelentős pozíciókba saját embereit juttassa, és a Közösség és az SDECE kapcsolatát olyan módon alakítsa, hogy minél jobban megőrizze szervezete „cselekvési szabadságát”. Ennek megfelelően a hírszerző osztály végül Zákó két bizalmi emberének a kezébe került.
Az MHBK és az SDECE egyik legfontosabb közös tevékenysége magyar ügynökök átdobása volt, amelyet a magyar állambiztonság a következő mondatokkal foglalt össze:
„Az MHBK. kémszervezete 1950.-ben; de különösen 1951-ben igen aktívan szervezett be és dobott át ügynököket Magyarország területére. Megállapítható az, hogy az ügynököket /:ezeket az ügynököket általában futároknak nevezték:/ Magyarországra több, különféle feladattal dobták át. Pld. ügynökök beszervezése /:pld. rádióval ellátható és ennek kezeléséhez értő ügynökök beszervezése, már beszervezett ügynököktől anyagok átvételére. Egy ügynöknek tehát több különálló feladatot adtak. Ez a konspirációs szempontból helytelen intézkedés a fasiszta MHBK. vezetőinek ragadozó kapzsiságát, mohóságát mutatja /:több eredmény, több pénzt jelent az imperialistáktól:/. Az 1950-ben átdobott ügynököket csak úgy, mint általában az MHBK. francia részről indított ügynökeit a bódeni tó környékén, Nyugat-Németországban képezték ki és onnan dobták át Ausztrián keresztül Magyarországra.”[1]
Az MHBK legfontosabb és egyben legvitatottabb tevékenysége a „futároknak” nevezett ügynökök „átdobása” volt. Ezek az ügynökök nem kaptak megfelelő kiképzést, és a küldetések indításában inkább a mennyiség, mint a minőség játszott szerepet. Így történhetett meg, hogy nem egy esetben a futárok végérvényes lebukásához olyan amatőr hibák vezettek, mint az egyértelműen beazonosítható osztrák ruházat vagy egyéb tárgyak használata. 1950-ben volt a legaktívabb a „harc” a magyar állambiztonság emberei és az MHBK hírszerző osztálya között. Ekkor a magyar állambiztonság leleplezett egy 15 fős MHBK csoportot, és kivégeztek egy korábban elfogott és MHBK ügynökként azonosított személyt. A „nagy fogás” azonban ez után következett. Novemberben az ÁVH a határon lecsapott négy „átdobásból” visszatérő ügynökre, akik közül kettő, Bálint Antal és Jakabfy Gyula egy kiterjedt magyarországi MHBK-csoport vezetője volt. Bálintot lelőtték, Jakabfy és egy társa elmenekült, a negyedik személyt pedig elfogták. A Bálintnál talált iratok és az elfogott személy vallomása alapján kiterjedt vizsgálat indult, majd az ebből indított pert követően 3 embert kivégeztek, egy személyt életfogytiglanra ítéltek, valamint további 26 fő kapott 1 és 15 év közötti börtönbüntetést. Összességében Magyarországon 1948–1950 között egy nagyszabású akció- és persorozat zajlott az államvédelmi szervek vezetésével az MHBK-val kapcsolatban állókkal szemben. Ennek végére 16 személyt a szovjet katonai törvényszék, 54-et a magyar bírósági szervek ítéltek el. 7 halálos ítélet született, amelyeket végre is hajtottak.
Bár az adatok minden bizonnyal túlzóak, a magyar állambiztonság úgy gondolta, hogy sikerült ezeknek az átdobott ügynököknek 90%-át lebuktatnia. A lebukott futárok pontos aránya azért sem ismert, mert azt sem lehet tudni, hogy hányszor és hány ügynököt dobott át az MHBK a magyar határon, ahogy azt sem, hogy a lebukás előtt milyen adatokat sikerült kijuttatni az országból. Minden esetre a lebukások száma és a későbbi botrányok arra engednek következtetni, hogy a hírszerző osztály sikerességi mutatója ebben a tekintetben tekintetében igen alacsony lehetett.
Azonban nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy 1950-től kezdve az ÁVH határon túli főosztálya folyamatosan megpróbált beépülni az MHBK-ba, de jelentősebb sikereket az emigráció köreiben nem értek el. Nem lehet pontosan tudni, hogy a Közösség emberei hány ügynököt fogtak el és likvidáltak, de a veszteségek valószínűleg mindkét oldalon hasonlóak voltak.
A lebukások és a részsikerek következményeként az 1950–1951-es igen aktív évek után az MHBK hírszerző osztályának tevékenysége gyors hanyatlásba kezdett. Az első aggasztó jel már 1950 decemberében jelentkezett, amikor a belső ellentétek miatt az alapításban és működtetésben is kulcspozíciókat betöltő Korponay Miklós kilépett a szervezetből és áttelepült Kanadába. Ezt követték azok a botrányok, amelyek számos lebukott, és egyesek nézete szerint Zákó által egyszerűen csak feláldozott futárok miatt robbantak ki. 1952 nyarán a langenargeni központ vezetője, Lovász Olivér vezérkari őrnagy és segédtisztje, Bódi Jenő zászlós kiléptek az MHBK-ból, és leleplező cikket közöltek a hírszerző tevékenységről, amely a New Yorkban megjelenő Ember című lap július 26-i számában jelent meg. Ezt követte egy még súlyosabb ügy, amikor a korábban futárként Magyarországra többször is átdobott Bánhegyi Sándor, akit zavart, hogy a gyengén kiképzett és felszerelt ügynököket a szinte biztos halálba küldik, 1952. december 31-i nyílt emlékiratokban fogalmazta meg kétségeit és követeléseit:
„Felhívás!
Az emigrációban élő magyar katonai és politikai élet minden tagjához!
Emlékirataimat elfogulatlanul, tárgyilagosan, a bizonyítható tényeknek megfelelően írtam meg.
Mélyen fájlalom, hogy ezekben a sorsdöntő időkben kényszerültem arra, hogy a nyilvánosság elé tárjam emlékiratomban foglalt szomorú valóságokat.
Okulva a múlt eseményein, bajtársaim nevében is kijelentem, hogy nem vagyunk hajlandóak ZÁKÓ tbk. partizánjai lenni.
Éppen ezért a BK.-ból kivált »futárok« nevében is, ehhez a csoporthoz 168 aláírással csatlakozva, a volt tisztek és tiszthelyettesek nevében és megbízásából csatlakozunk LOVÁSZ Olivér vk. őrnagy bajtársunk által 1952. szept. havában kelt emlékiratában foglaltakhoz! – Mely szerint felhívjuk az emigrációban élő magyar katonai és politikai tényezők figyelmét arra, hogy ZÁKÓ tábornok az emlékiratba foglaltak alapján zsákutcába vezette a tisztán politika mentes célzattal megalakult emigrációs magyar katonai összefogást!
Míg ZÁKÓ tábornok kezében van a magyar katona sorsa, nem lehet az emigrációban egészséges és egységes katonai és politikai összefogás és kibontakozás.
Éppen ezért a magyar sors irányítására hivatottak követeljük, mint ahogy fenn említett és egyesült két csoport, a magunk részéről követeljük:
Az MHBK. jelenlegi vezetőségének azonnali eltávolítását!!!
KÖVETELJÜK, hogy az MHBK. vonalán eddig történteket az általam előadottakat és mindazon szerződéseket, amelyeket ZÁKÓ tbk. jogtalanul, akár a nyugati hatalmakkal, akár a vasfüggönyön túli nemzetei emigrációban élő vezetőivel, a magyar emigráció megkérdezése nélkül saját hatalmának biztosítása érdekében, az egyetemes Nemzet terhére megkötött, egy kívülálló tábornoki bizottság vizsgálja felül.
Ugyanezen tábornoki bizottság vegye kézbe az MHBK. vezetését. Politikai vezetőink mielőbb találják meg az utat vezető tábornokainkkal való együttműködésre, és a katonai kérdés megoldásához szükséges anyagi fedezet előteremtésére.
A tizenkettedik órát éljük! Amikor a magyar katona-kérdés megoldásához a lehetőség nyitva áll, a magyar emigráció most már kérdés nélkül VEZETŐIKTŐL TETTEKET vár!!!
Nyugaton, 1952. Szilveszter napján.
Becsülettel a hazáért!
BÁNHEGYI Sándor sk.”[2]
A nyilvános lebukás igencsak kellemetlenül érintette az SDECE-t, ami így 1953 elején azonnali hatállyal felfüggesztette együttműködését az MHBK-val. Zákó próbálkozott még egyességre jutni a nyugat-német és a spanyol hírszerző szervezetekkel, de tárgyalásai sikertelenül zárultak. Az MHBK tevékenysége azonban hiába szűkült be, teljesen nem szűnt meg. A nyilvános tevékenység a továbbiakban is folytatódott, és amikor az 1956-os forradalom és szabadságharc idején elérkezett a lehetőség, hogy a Bajtársi Közösség az alapvető céljának megfelelően Magyarország felszabadításáért harcolhasson, Zákó pillanatok alatt lépett. A forradalom kitörése után azonnal tisztek és tiszthelyettesek százai várták Ausztria területén, hogy fegyverrel harcolhassanak a Szovjetunió ellen. Tízes Bizottság alakult, Zákó áttette székhelyét Bécsbe, ahol 12 fős „rádiótörzsével” irányította az MHBK tagokat, és a Magyarországról érkező személyek kihallgatását. Ugyanekkor felmerült az is, hogy Eckhardt Tibor és Lengyel Béla közreműködésével egy emigráns kormányt is létrehoznak az osztrák fővárosban. Eközben Radnóczy Antal felvette a kapcsolatot Washingtonnal és jelezte, hogy az MHBK bevetésre kész. Az Egyesült Államok először üdvözölte az MHBK terveit, de október 28-án azt az üzenetet küldte, hogy nem szándékozik Magyarország segítségére sietni és az esetleges akciókért az emigrációt teszi felelőssé. Azonban az Egyesült Államok megpróbálta fenntartani a segítségnyújtás látszatát: A Szabad Európa Rádió bíztatta a felkelőket, a Pentagonban pedig Paavo Kairinen ezredest kijelölték a Magyarországon bevetendő ejtőernyős alakulatok parancsnokává. A bevetés természetesen nem történt meg, ez után Kairinent Münchenbe küldték, hogy segítse a menekült szabadságharcosokat. Az MHBK amerikai főcsoportja Kovács Gyula vezetésével és más, elsősorban orosz emigráns szervezetek is fegyverekre kezdtek pénzt gyűjteni. Egy orosz és egy balti származású emigráns tisztet Szentgotthárdnál rádiókkal felszerelve juttatták át a magyar határon, hogy tájékoztassák a szovjet katonákat arról, hogy nem Szueznél vannak. Bár az MHBK végül nem játszott jelentős szerepet az 1956-os forradalom és szabadságharc idején, az egyetlen olyan magyar emigráns szervezet volt, amely fel volt készülve az eseményekre. Így mind az emigráció, mind a magyar állambiztonság – és talán kicsit maga a Bajtársi Közösség is – hirtelen ráébredt, hogy az MHBK a kudarcok ellenére nem szűnt meg. Zákó újabb tervekkel állt elő, és többek között egy Nyugat-Európát behálózó, két vonalból álló hírszerző szervezet alapjait is felvázolta, de valószínűleg maga a hálózat részleteiben már nem épült ki.
A magyar állambiztonság pedig újult erővel vágott neki az MHBK, és a Zákó elleni hadjáratnak. Ügynökeik révén már sokkal könnyebben be tudtak épülni a Bajtársi Közösségbe, amelyet fel is térképeztek ugyan, de komoly akcióra nem került sor. Azonban az MHBK lehetséges erejéről igen árulkodó a Belügyminisztérium II/3–5. alosztályának 1958. május 24-i jelentése, amelyben Zákó likvidálására tesznek – igen részletesen kidolgozott – javaslatot:
„A Magyar Népköztársaság, de a béketábor más országai további erősítése és védelmének érdeke megköveteli, hogy az ilyen ellenséges szervek, gócok aknamunkáját ártalmatlanná tegyük, megbénítsuk és ezzel egyidejűleg az egész fasiszta magyar emigrációt dezorganizáljuk. Ennek leghatásosabb eszköze, illetve módja a szervezet vezetőjének kiemelése, likvidálása. Éppen ezért az MHBK egész tevékenységének ártalmatlanná tétele, megbénítása és az egész fasiszta magyar emigráció dezorganizálása céljából az alábbi feladatok végrehajtását javaslom:
1./ Zákó András volt vezérőrnagyot, mint az MHBK teljhatalmú vezetőjét, likvidáljuk.
2./ Ennek megvalósítása érdekében egy olyan kisméretű, de igen hatásos robbanóanyaggal ellátott preparált csomagot juttassunk el Zákó részére, mely csomag felbontása alkalmával a célnak megfelelően exponálni fog.
3./ Fenti csomagot a megfelelő kombinációval a nyugatnémetországi Magyar Szabadságharcos Szövetség nevében javaslom eljuttatni Zákónak.
4./ A fenti akció megvalósítása után illegális úton előállított röplapokkal, a lebukott MHBK ügynökök vallomásai és az MHBK-val szemben álló különböző fasiszta magyar emigrációs szervezetek ellentéteinek felhasználásával tovább fokozzuk a Zákó és szervezete irányában kialakult ellenszenves érveket és leleplező nyilatkozatokat.
5./ Az akció végrehajtása után az MHBK-ban lévő ügynökségünket felhasználjuk a még életképes MHBK főcsoportok, csoportok és alcsoportok további bomlasztására, s ezzel egyidejűleg az egész fasiszta magyar emigráció bomlasztására.”[3]
A kutatás során arra nem derült fény, hogy a javaslatot elfogadták-e, illetve ha igen, a megvalósítás milyen fázisig jutott el, de az bizonyos, hogy a merénylet-kísérlet már nem zajlott le. De már maga a javaslat léte is jól bizonyítja, hogy a magyar állambiztonság az emigrációs csoportok közül egyértelműen az MHBK-t és annak vezetőjét tartotta a Magyar Népköztársaságra legveszélyesebbnek. A magyar állambiztonsági szervek és a Bajtársi Közösség utóbbi megalapulásának első fázisától kezdve komoly harcban álltak, amely 1950–1951-ben érte el csúcspontját, egyértelmű győztes azonban nem született. Az viszont tény, hogy az MHBK háttere közel sem volt olyan komoly, amely egyenrangú féllé tette volna ebben a küzdelemben. A Közösségről még a híres-hírhedt Farkas Vladimir is a következőket mondta:
„Három emberrablási kezdeményezésünk volt. Kettő a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségét, az MHBK-t érintette. Ezeket ma is jogosnak és helyesnek tartom, hiszen a Zákó András, volt vezérőrnagy által vezetett MHBK dolgozott a legaktívabban és a legagresszívebb módon a Magyar Népköztársaság ellen.”[4]
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Források és felhasznált irodalom:
[1] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, A-3174 A fasiszta magyar emigráció és főbb szervei. Budapest, 1952. október 28. MHBK. 11.
[2] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, A-1145 Emigráns ellenséges szervezetek anyagai /MHBK/. Bánhegyi Sándor felhívása a magyar emigrációhoz, 1952. december 31. 65.
[3] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, A-2127/20/1 L/1/3–4. BM III/I. csoportfőnökség, T-2 archív. Zákó András MHBK vezető. BM. II/3–5. alosztály. Tárgy: Zákó András volt vezérőrnagy ügye. Javaslat. Budapest, 1958. május 24. Készítette: Turi József r. szds. 29–32. 31–32.
[4] Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH ezredese voltam. Budapest, 1990. 304.
A nyitóképen: határőrök akcióban (Illusztráció, a kép egy 1963-as diafilm része)