1944/1945: a vita és haszna.

1945-ben rendszerváltozás történt Magyarországon, mind gazdasági, mind politikai értelemben. Ez azonban nem az első és nem is az utolsó rendszerváltozás volt az 1940-es években. A váltások társadalmi, gazdasági és politikai megrázkódtatásokat hoztak és ami a  legfontosabb, generációk életét változtatták meg, megannyi szenvedést és nélkülözést szültek. Mindazonáltal a megmerevedett szociális viszonyok miatt elemi erejű társadalmi igény is mutatkozott a változásokra.  Máthé Áron a történetek egy fontos szeletét mutatta be, az 1944-1945-ös ideiglenes karhatalmi alakulatokat vizsgálta.

Tavaly decemberben recenziót írtam Máthé  akkor frissen megjelent könyvéről, írásomat az általam alapított, de azóta már nélkülem szerkesztett NTF hozta le. Máthé recenziómra válaszként ugyanezen felületen tette közzé válaszát Lektori kritika címmel. Az előzmények annyiban érdemesek az említésre, hogy mindenképpen ki kell emeljem a szakmai vita fontosságát. Az NTF szerkesztői unszoltak, hogy írjak választ Máthénak, mert úgy érezték, hogy ez közelebb viheti az álláspontokat egymáshoz. Köszönettel tartozom tehát, hogy jelen oldal hasábjain lehetőséget biztosítottak a szakmai vitára, ugyanis a párbeszéd a mi szakmánkban is kiemelten fontos. Ami miatt a még decemberben megírt válaszom nem küldtem meg a szerkesztőségnek és hagytam a „fiókomban”, annak az az oka, hogy sok szempontból bizonytalan voltam, érlelnem kellett álláspontomat. Az 1938 és 1957 közötti (s kiváltképpen 1944/1945-ről) magyar történelem kapcsán úgy érzem a lehető legtöbb vitát le kell folytatnunk, párbeszédre van szükség.

A történettudomány – talán – legérdekesebb része a vita, még akkor is, ha recenziókra adott válaszokra adott viszontválaszokkal az olvasók kétharmadát el is veszítjük. Egy dolgot fontosnak tartok elöljáróban rögzíteni: én nem könyvajánlót kívántam írni, hanem recenziót.  Ennek kétségkívül része a kritika is, – mint ahogy ezt a címben is rögzítettem – ezt azonban túlzásba is lehet persze vinni, s ha Máthé úgy érzi, eltúloztam, akkor rögzítsünk még valamit. Nem üres formaiságnak kívántam papírra vetni elismerésem és hangot adni annak, hogy Máthé munkája fontos mérföldkő.
Máthé Áron hatalmas munkát végzett el. Ez előtt mindenképpen meg kell hajolnunk, erre utalt a legnagyobb közösségi oldalon tett megjegyzésem éppúgy, mint az, hogy a recenziómban is megjelent írásának méltatása. Máthé írása gördülékeny, könnyen befogadható, az olvasó a sok felhalmozott tudás ellenére nem fárad el. Sajnos sok olyan történeti munka van, ahol az alapos munka nem párosul azzal, hogy a szöveg élvezetes legyen, Máthé Áron esetében ez szerencsére nincs így.

Válaszában tehát legalább egy dologban biztosan igaza van, nem partatlanul méltatni szerettem volna művét, hanem rámutatni azokra a pontokra, amelyekről szívesen olvastam volna tőle még többet. Élvezettel. A szerző tudása kellőképpen meggyőzött arról, hogy mint a korszakot szintén kutató történész, tanulhatok tőle, s ezért újabb és újabb kutatási eredményeire lennék kíváncsi. Közöttünk tíz év korkülönbség van, s ez az előnye mindenképpen némi alázatra kell, hogy utasítson. Ez azonban nem öncélú, hanem inkább Máthé tíz évnyi értékteremtő munkássága irányában tett kíváncsiságra vonatkozik. Bevallom, Eric Idle, vagy John Cleese közelebb van a szívemhez, mint Galla Miklós, ezért csak most néztem meg a jelenetet. Máthé rossz példát hozott, ugyanis egy vers esetében a kritika valóban lehet kéretlen, egy történeti szakmű esetében talán soha. Kritikámmal azonban semmi esetben sem szeretnék bántó lenni, megszívlelve válaszát a következőt tudom mondani: valóban nincs tökéletes mű, így tökéletes kritika sem, bizonyos pontokban igazat kell adjak neki, másutt pedig pontosítanom kell.

A kötet tehát fontos, de kérdéseim maradtak nyitva, ezekre  Máthé pontokba szedve válaszolt. Felvetéseire én is pontokba szedve válaszolnék. (Volt, amit összevontam, s olyan, is amit kihagytam, mert vagy részletkérdés, vagy mert teljesen elfogadom a válaszát.)

1.A felvetés abszurd, s az állítás belsőleg inkoherens. »Szerkesztői utasítás?« Tessék? Nem szerkesztői javaslatot akart volna írni Balogh-Ebner? Ez nem egy napilap, hanem egy történelmi sorozat egyik kötete. Ráadásul miért baj, ha „bizonyos megállapítások” nincsenek kifejtve, ha egyszer a kötet kompakt? Igen, én egy kompakt könyvet akartam írni, köszönöm az elismerést.

A Jaffa Kiadó összes könyvét nem ismerem, de amelyeket igen, azok jelentős része „kompakt”. Ez nem kritika volt, hanem ténymegállapítás. A kiadó, ha sorozatot ad ki, élhet azzal az igénnyel, hogy a szerző ne írjon egy 600 oldalas könyvet, akkor se, ha tudna. Máthé biztosan tudna, erről tanúbizonyságot adott. Ha a témát röviden is össze tudja foglalni, az egészen biztosan érdem, még akkor is, ha valahol meg kellett húznia a szöveget. Ennyiben mindenképpen lehet utasítás, ha Máthé a kötetét hamarabb írta meg, minthogy kiadót talált volna, majd a kézirattal megkereste a Jaffát, akkor nyilván nem volt (szükség) ilyen utasításra, de ez talán az olvasókat kevéssé érdeklő részletkérdés.

Zárójelben meg kell jegyezni, hogy azóta napvilágot látott, szintén a Jaffánál, Hatos Pál új könyve, amely 608 oldal. A kiadó a majd’ háromszor olyan hosszú kötetnél úgy oldotta meg, hogy az „ne lógjon ki” a sorozatból, hogy azt sokkal vékonyabb papírra nyomta. Tehát Máthénak igaza volt, nem volt ilyen elvárás, egész egyszerűen a Jaffa nyomdászati megoldásokkal éri el, hogy a kötetei különböző terjedelmei ne szúrjanak szemet. Ettől én még fenntartom a szerkesztői utasítás létjogosultságát: terjedelmi korlátokkal élhetnek, még akkor is, ha itt nem ez volt az eset.

2»Az ideiglenes karhatalomban közreműködők ideológiai alapjait a szerző (tudatosan és rögzítetten) kifejtetlenül hagyja.« Ez egy téves, sőt, félrevezető állítás. Erről igenis szó van a kötetben, de mivel egy átmeneti korszakot mutatok be, és mivel nem készültek közvéleménykutatások a szóban forgó figurákkal, ezért éppen a „baloldali” felfogás képlékenységére mutatok rá, több esetben is. Sőt arról is szó esik, hogy sok esetben gombhoz varrták a kabátot. (…)

Ebben az esetben kicsit talán szerencsétlenül fogalmaztam. Arra szerettem volna rávilágítani, hogy Máthé a kérdést világos érvek mentén kerekíti le (mint ahogy válaszában is írja). De ez szintén nem kritika volt, egyszerűen csak utaltam rá, hogy ezen a ponton is lehetőség nyílik arra, hogy más munkában tovább lehessen a témát kibontani.

3. »De ennél sokkal nagyobb baj, hogy egyenlőtlen a jegyzetkezelése, bizonyos történetek kifejtésénél nem tesz hivatkozást állítása mögé.« Ez az állítás, mintha arra utalna, hogy már eleve nagy bajok vannak a kötettel. Egyenlőtlen jegyzetkezelés? 408 végjegyzet van a kötetben, ami azt jelenti, hogy 7-800 leütésenként van egy jegyzet, illetve hivatkozás. A következő pontnál látni fogjuk, hogy itt miért van félreértésben Balogh-Ebner.

Nos, a jegyzetek száma nem csak minőségi, hanem mennyiségi kérdés. Bizonyos fejezetekben több, bizonyosokban pedig kevesebb állítása mögé helyett végjegyzetet. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy azoknál a bekezdéseknél, ahol más kollégák kutatásait foglalta össze, helyezte keretbe – vagy egészítette ki – kevesebb lábjegyzet is elég volt, ott, ahol a primer forrásokat elemezte és helyezte forráskritika alá, többet használt. Mi derül ebből ki? Máthé bizonyos fejezetekhez több primer forrás, másokhoz pedig több szakirodalmat, forráskiadványt használt. Az egyenlőtlen jegyzetkezelés alatt azonban hangsúlyoznom kell, nem mennyiségi kérdést értek. Máthé több helyen utal „helytörténészekre” és tényfeltáró munkákra”. A helytörténeti munkák bizonyos esetekben (tehát ez nem általános!) azonban nem mások, mint narratív forrásokon alapuló, amatőr, autodidakta történészek művei.[1] Természetesen a narratív források, visszaemlékezések, amatőr történészek munkáit is lehet és kell is használni, de ezek mellé jobb lenne levéltári forrásokat is helyezni, sajnos a 3. fejezet esetében ez nem történt meg, a szerző pedig nem is indokolta, hogy erre miért nem volt lehetősége.

4.»A vésztői kommunisztikus berendezkedés kapcsán például beszámol róla, hogy a deportált zsidók és az elmenekültek ingóságát szétosztották, de hogy ezt milyen forrásra alapozza, az sajnos nem derült ki.« De igen, kiderül. A Vésztő községben történteket részletesen megírta Márki-Kira Mihály a debreceni egyetemen megvédett szakdolgozatában. A vonatkozó 264. hivatkozás így szól: „MNL BÉML, MMI.1945. 18/1944., idézi: Márki-Kira Mihály: A „Vésztői Köztársaság” története. Szakdolgozat, Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történelmi Intézet, Debrecen, 2016., 15.” A 265.hivatkozás pedig így: „A Vésztő községben történteket lásd részletesen: Márki-Kira 2016.” Nem látom értelmét minden egyes mondat után hivatkozást tenni, pláne egy rövid, három bekezdésnyi összefoglalás esetében.

Erre gondoltam egyenetlen jegyzetkezelés alatt. Egyes esetekben Máthé saját kutatásai alapján számolt be egyes történetekről, míg más esetekben mások primer kutatásainak eredményeiről számol be. Ebből is következik, hogy jegyzeteinek száma egyenetlen. Sajnos ezeket az egyszeri olvasó nem mindig tudja szétszálazni, nekem sem sikerült. De ezt inkább írjuk inkább a végjegyzetelés  és az én „rovásomra”, mintsem rójuk fel Máthé Áronnak. Itt tehát igazat kell neki adjak.

5„»Sajnos a szerző nem teszi egyértelművé, hogy melyik idézetet milyen mértékben tart történetileg is hitelesnek, és melyek csak egy interpretáció eszközei Nos, ez lehet ízlés kérdése, de itt arról lehet szó, hogy Balogh-Ebner figyelmetlenül olvasta a könyvet, sok esetben ugyanis persze nagyon is egyértelművé teszem, azonban semmiképpen sem akartam szájbarágós lenni. Nem hiszem, hogy minden olvasónak külön el kellene magyarázni, hogy egy-egy idézet mit jelent.

Vannak történészek, akik magyarról lefordítják a forrásokat magyarra vagy saját szóhasználatukkal összefoglalják. Az ilyen munkák többnyire csekély történeti értéket képviselnek, de én nem ennek hiányát „kérem számon” Máthén. Bizonyos esetekben a forráskritikai megállapításokat nem rögzíti az olvasó számára kellően. Hogy ki, mint ért a „kellően” alatt, persze elég szubjektív, ezen a ponton hajlok arra, hogy Máthénak adjak igazat.

6.„»Sajnos az egyéni motiváció elemzése más esetben is szűkre, felületesre sikerült, s sajnálatos módon Máthé időről-időre nem történeti fogalmakkal operál: “frusztrált, semmirekellő, hatalomvágyó figurák.« Hogy mi a történeti fogalom és mi nem, az lehet vita tárgya. Ugyanakkor adott helyen ezek a minősítő jelzők kérdőjellel szerepelnek. Így: „Vajon igaz-e az az állítás, miszerint kizárólag a bűnöző, garázda lumpenproletárok szegődtek el policnak, és a szovjetek csakis a legfrusztráltabb, hatalomra vágyó, semmirekellő figurákból hozták létre a helyi karhatalmi csoportokat?” (77.o.) A szövegértésnél legközelebb a mondat végi írásjeleket is kéretik figyelembe venni.”

Máthé valóban kérdőjellel írja a 77. oldalon a fenti sorokat, de az még mindig kérdés, hogy attól, még hogy kérdőjelet rak mögé, egy kérdésben történeti fogalom lesz-e „frusztrált, semmirekellő, hatalomvágyó figurák”. Mert ha nem az, akkor ki kellett volna arra is térni, hogy miért tesz egy kérdésbe nem történeti fogalmat. (Lehet-e nem történeti fogalmakkal megfogalmazott mondatra történeti fogalmakkal operáló választ adni?)

7.„»Máthé többször kísérli meg, hogy a nyilasokat és a kommunistákat összekapcsolja.« Úgy érzem, az „átöltözés” kérdésével valamiért Balogh-Ebner tyúkszemére léptem. De sajnos ismét szövegértési problémát látok a háttérben, ugyanis nem kísérlem meg az „összekapcsolást”. Sőt, kifejezetten leírom: „Ugyanakkor azt is meg említeni, hogy az említett példák dacára a korábbi nyilasok, volksbundisták vagy más radikális szervezetek tagjainak aránya sem lehetett jelentős a „muszkavezetők” vagy a policok között.” (84.o.) A Mandiner.hu portálnak a könyvről adott

Hogy 1945 után tovább tudott élni a nyilasok és más szélsőjobboldaliak által zászlóra tűzött, társadalomátalakító célkitűzések egy része, az nagyban köszönhető annak, hogy mind a kommunisták, mint a szélsőjobboldali pártok (így az 1938-1944 közötti jogfosztó rendelkezéseket megszavazó kormánypárti politikusok is!) ugyanazzal a tűzzel játszottak: a magántulajdonon alapuló jogkiterjesztő (liberális) jogállam és piacgazdaság ellenében kívántak általuk igazságosabbnak elképzelt társadalmat létrehozni. (Ami pont ezért nem sikerülhet.) Tehát az „átöltözés” erősen leegyszerűsítő leírása a társadalom egy részében 1945 előtt és után is jelen lévő igényeknek, folyamatoknak. Én ebben a keretben elemezném a szegedi nyilas-kommunista kontinuitást. Amit hiányoltam az csak arra vonatkozott, hogy nem derült ki, hogy a többi (vár)megye székhely, törvényhatóságú város között mennyire  volt elterjedt, hogy egykori nyilas ilyen magas szintre jut el 1945 után.  Hogy az “átöltözés” a tyúkszemem lenne? Bizony az! Öncélú? Kicsit, de csak annyira – és ebben Máthéval minden bizonnyal egyetértünk – az 1938 és 1957 közötti magyar történelem még sok feltárni valót tartogat a korszakot kutató történészeknek és a társadalomnak egyaránt.

Budapest, 1944/45-ben átfirkált nyilas falfirka Berkó Pál / Fortepan

8 „»Más esetekben azonban nem kellően megbízható forrásokat használ, – ugyan feltételes módban – azt állítja, hogy a gyömrői vörös szalagosok között nyilasok is lehettek. Csak a végjegyzetből derül ki, hogy az állításnak nem nyomozott kellően utána, így ebben a formában felesleges.«” Azt talán jobb a kötet szerzőjére hagyni, hogy mi a felesleges és mi nem. És mit jelent az, hogy „nem nyomozott utána”? A tizenegy oldalas forrásjegyzék valamennyi egyéb tételének sem „nyomoztam utána”. A feltételes mód használata utal arra, hogy az adott forrást hogyan kezeljük.

Ennél a pontnál legalább egy dolgot elrontottam, ezt a mondatot „Csak a végjegyzetből derül ki, hogy az állításnak nem nyomozott kellően utána, így ebben a formában felesleges.” – máshogy kellett volna fogalmaznom. Nem felesleges Borenichre hivatkozni, de a forráskritikai eljárást keveslem egy feltételes mód használatával. Amit fentebb is írtam, itt meg tudom ismételni, Máthé egyes fejezetekben jobban, másokban kevésbé támaszkodik primer forrásokra. A narratív források, visszaemlékezések stb. esetében több „utána nyomozásra”, de legalábbis ellenőrzésre van szükség, mint egy fokozatot szerzett elismert történész munkájára való hivatkozás esetében.

9.„»Máthé „kérdésfeltevése túlságosan politikatörténeti, az egyéni motivációk felől megközelítve közelebb kerülhetett volna a pontosabb válaszokhoz«” Igazán meglepő, hogy Balogh-Ebner ismerni véli az arányokat, hogy mennyire politikatörténetileg kell egy-egy helyes kérdést feltenni. Azt is örömmel olvasom, hogy Balogh-Ebnernek legalábbis sejtése van a „pontosabb válaszokról”, különösen, ami 1944 végének és 1945 elejének különösen is képlékeny, átmeneti helyzetét illeti.”

Az én történeti érdeklődésemnek túl politikatörténeti, nem abszolút értékben. Úgy is fogalmazhattam volna, hogy szívesen olvastam volt Máthétól még többet az egyéni motivációk feltárása kapcsán. Kaptak-e fizetést? Pénzben vagy természetben? Lakhatásukat segítették-e? Sajnos ezekre a kérdésekre nem kaptunk (még?) kielégítő választ. Úgy gondolom, az elkövetők motivációnak, személyes döntéseinek elemzése közelebb vihetnek az események megértéséhez.

Úgy érzem személyében, illetve történészként is megbántottam Máthét, pedig szándékom nem volt erre.  Egy cél lebegett a szemem előtt, remélem ezt őszintének fogja tartani, ha olvassa soraimat: szívesen olvasnék még tőle többet – azon pontok ellenére, ahol nem értettem egyet vele,  – mert úgy érzem, Máthénak van még kéziratban megmaradt szövege, de legalábbis jegyzete, ami a kötetbe nem fért bele.


Borítóképen: 1947. május 1-ei ünnepség. Berkó Pál / Fortepan

[1] Kiváltképpen Borenich Péter újságíró honlapja ilyen.

Facebook Kommentek