Üss és fuss; az amerikai M18 Hellcat
A Hellcat a második világháború talán egyik legkülönlegesebb páncélvadásza volt. A megtervezésénél legfontosabb szempontnak a mobilitást tartották, ezért az M18-as a háború leggyorsabb páncélvadásza lett. Mindez persze nem járt hátrányok nélkül. Tűzereje csak kielégítő, páncélvédettsége ugyanakkor egyenesen szörnyű volt. A Hellcat tervezését a következő elgondolás vezérelte: üss és fuss!
1940-ben a francia páncélos erők veszteségei és a német panzer-ek koncentrált támadásainak tanulmányozása során az amerikai hadsereg ráébredt, hogy az általuk favorizált vontatott páncéltörő ágyúk már egyáltalán nem elegendőek az összpontosított páncélosrohamok megállítására. Új doktrínák kidolgozásába fogtak és arra jutottak, hogy a gyaloghadosztályok vontatott páncéltörő ágyúi mellé egy gyors reagálású, mobil tankelhárító egységre is szükségük van. Egy ilyen egység feladata lenne, egy esetleges koncentrált páncélostámadás, vagy áttörés megállítása. Ez az elgondolás nagyban meghatározta későbbi páncélvadászaik fejlesztését, mivel azok legfontosabb jellemzőjének a mobilitást, azon belül is a sebességet tartották.
1941. december 1-én létre hoztak egy új központi szervezetet (Tank Destroyer Tactical and Firing Center), ami a páncélvadász egységek fejlesztését kapta feladatául, ebbe az új páncélvadászok, vagy az „amerikai” megnevezéssel tank destroyer (nyers fordításban: tank romboló/megsemmisítő), kifejlesztése is beletartozott. Az első új járművek az M6 37mm Gun Motor Carriage (nyers fordításban: motorizált löveghordozó) és az M3 75mm GMC lettek.
Ezek a páncélvadászok lényegében meglévő szállítójárművek felfegyverzéséből jöttek létre és elsősorban átmeneti modellek voltak. Az amerikai hadsereg még 1941 végén pályázatot hirdetett egy teljesen új páncélvadászra. A kiírásra beérkezett tervezetek közül végül kettőt vettek alaposabb vizsgálat alá. Mindkét tervet a General Motors alá tartozó Buick készítette. Az első pilot projekt T49 néven futott, az előírt 88 km/h-ás sebesség helyett a jármű csak 60 km/h-át tudott teljesíteni ezért nem fogadták el. A második pilot project a T67 GMC volt, amelyet szintén nem fogadtak el, mivel alulmotorizált volt, de lényegében már a T70 GMC, a Hellcat prototípusának közvetlen elődjének tekinthető.
A T70 GMC vagyis a Hellcat prototípusa már az új M1-es 76 mm-es löveget kapta meg, ami 1942-ben még megfelelőnek számított. A sorozatgyártás 1943 elején vette kezdetét, ekkor kapta meg véglegesen az M18-as jelölést is. A Hellcat név a a gyártótól, a Buick-tól származik, ami sosem volt hivatalos. A páncélvadász kialakításában, mint már említettem a mobilitás volt a mérvadó, hajtóműve egy R-975-ös 350 lóerős csillagmotor volt, ennek köszönhetően végsebessége elérte a 80 km/h-át. Páncélzata nem volt vastagabb 25 mm-nél, ami csak a repeszek és kézifegyverek ellen nyújtott védelmet. Fő fegyverzete pedig a 76 mm-es M1, később M1A2-es löveg volt, ez utóbbi az M61-es pácéltörő lövedékkel 116 mm-es homogén páncél átütésére volt képes 500 m-es távolságból merőleges becsapódás esetén.
A Hellcat megjelenése kissé elkésett hosszan a tartó fejlesztés következtében. Az USA hadseregének, viszont szüksége volt páncélvadászokra ezért már 1942-ben megkezdték az M10 Wolverine gyártását, amely alapvetően az M4-es Sherman módosított alvázát vette alapul és egy 76 mm-es M7-es löveggel felszerelt páncélvadász volt. A Hellcat-re ugyanakkor továbbra is igényt tartottak, mivel az M10 nem volt gyorsabb a hagyományos Sherman harckocsiktól.
Az M18-as sorozatgyártásának megkezdése után 1945 végéig megközelítőleg 9000 Hellcat legyártását irányozták elő, ám később a háború előrehaladtával ezt a tervet csökkentették, így összesen 1945-ig 2507 db Hellcat épült. Erre a korlátozásra több okból is szükség volt. Először is a britek és a szovjetek nem mutattak érdeklődést a típus iránt. Másodszor gyaloghadosztályoknál, akik „megsegítésére” gyártották az M18-ast, még sok vontatott páncélelhárító löveg volt használatban. Harmadszor pedig a német Tiger és Panther harckocsikat már nehezen tudta kilőni a Hellcat, ezért a 90 mm-es ágyúval felszerelt M36-ra nagyobb szükség volt 1944 nyarától.
Rövid videó a Hellcat mozgékonyságáról.
Az M18 Hellcat az amerikai páncélvadász alakulatok kötelékeben az 1944-1945-ös északnyugat-európai hadműveletekben került harci bevetésre. Az első Hellcat-el felszerelt alakulatok Patton tábornok 3. Hadseregében estek át a tűzkeresztségen Normandiában, a Cobra hadműveletben, ahol szinte egyáltalán nem találkoztak ellenséges páncélosokkal. Az M18-as hiányossága, vagyis a rossz páncélvédettség már ekkor is nyilvánvaló volt, mivel a legtöbb Hellcat-et inkább a gyalogság támogatására használták és a tényleges tank-tank elleni összecsapásokban a hadsereg a Sherman-eket vette be. Ez alapvetően jellemző volt a Hellcat gyakorlati alkalmazására, vagyis inkább támogató és felderítő feladatokat látott el.
A Hellcat legjelentősebb harci bevetésére 1944 őszén került sor, amikor Patton tábornok megindult az amerikai 3. hadsereggel Lotharingiából (Lorraine) a németországi Saar-vidék felé. A támadás élén haladt a 4. páncéloshadosztály, amelynek részét képezte a 704. páncéltörő zászlóalj és annak Hellcat-jei. A németek egy páncélos ellentámadással válaszoltak és a kialakult harcokban a Hellcat-eknek több lehetőségük is volt a német páncélosokkal való összecsapásra. A hadművelet végén a zászlóalj 39 német harckocsit semmisített meg és 4 Hellcat-et veszített, mindezt többnyire rajtaütésszerű akciók során. A harcokban megmutatkoztak az M18 legnagyobb hiányosságai, vagyis a az elégtelen páncélzat és az ekkor már szintén elégtelen tűzerő, mivel a 76 mm-es M1-es ágyú semmilyen távolságból sem volt képes átütni a német Panther harckocsi homloklemezét. Szemből csupán kis távolságból tudta megsemmisíteni azt a tornyára irányzott lövéssel.
Az USA hadseregének belső vizsgálata során megállapították, hogy a 80 km/h-ás végsebességű Hellcat lényegében nem volt mobilisabb stratégiai szempontból mint a Sherman harckocsik. Ezt a sebességet ugyanis csak kedvező terepviszonyok esetén tudta elérni, továbbá a Sherman-ek sosem maradtak le a M18-asok mögött, ha nagy távolságokat kellet egy vegyesen felszerelt egységnek megtenni. Ez a jelentés mondhatni a végét jelentette a „Hellcat” pályafutásának, a háborút követően pedig ki is vonták az amerikai hadsereg állományából és jelentős részüket az USA eladta. A külföldre került Hellcat-ek később részt vettek több fegyveres konfliktusban is, néhány példányt még a 90-es években a délszláv háborúban is használtak.
A Hellcat lényegében egy olyan páncélvadász volt, amit egy valós harci tapasztalatokat nélkülöző koncepció alapján hoztak létre. Ebből a szempontból legjobban a brit cirkáló harckocsikhoz lehet hasonlítani. Rövid pályafutása során mégis jelentős hírnére tett szert és a rajta szolgáló katonák gyenge páncélzata ellenére is kedvelték.
Felhasznált irodalom:
Steven Zaloga: M10 and M36 Tank Destroyers 1942–53. Osprey Publishing, 2002.
Steven Zaloga: M18 Hellcat Tank Destroyer 1943–97. New Vanguard, Osprey, 2004.
Steven Zaloga: U.S.Tank Destroyers in Combat, 1941-1945. Hong Kong, 1996.
A nyitóképen Hellcat-ek St. Goar-ban, Franciaországban. in Allied-Axis, the Photo Journal of the Second World War: No. 4, M18 Hellcat Tank Destroyer, 12. o.