„… azt mondtuk este, bárcsak reggel lenne, reggel pedig, hogy este” – Buda visszavétele a „túloldalról” nézve
Buda visszafoglalása kapcsán számtalan napló, röplap, újságlap jelent meg, ezek azonban kizárólag az ostromlók szemszögéből írták le az eseményeket. Aki életben maradt a várbeliek közül, annak nem volt módja vagy kedve megörökíteni, mit élt túl – egyvalakit leszámítva.
„Növekedjék dicsősége” – olvashatjuk egy visszaemlékezésben, valahányszor a császár szóba kerül. A szövegből azonban egyértelműen kiderül, az emlékíró jobban szerette volna, ha nem veszti el mindenét a császár dicsősége miatt.
Schulhof Izsák fogolyként került Budára (valószínűleg az 1663-64-es háborúban), de hamar beilleszkedett a budai zsidó közösségbe és az ott töltött évtizedek alatt annyira megszerette a várost, hogy a visszaemlékezéseiben paradicsomnak írja le:
„lakozásunk viruló volt, akár a zöldellő olajfa, biztonságos és nyugalmas […], nem volt ártás az országban. Az élelem olyan olcsó volt, hogy aki hallja, el sem hinné: a hizlalt marha húsának fontja négy fillérbe került, a hizlalt birka vagy kecske húsának fontjáért nyolc fillért kértek, […] olcsó volt a rengeteg fajtájú meg méretű hal is, […] két császári garasért vehettünk [egy pint bort] a kereskedőtől, de ha valakinek […] volt présháza, […] legföljebb három vagy négy krajcárba [került]. Meg az a rengeteg gyümölcs, a mindenféle édesség!”
A katasztrófafilmekben ilyenkor jön az árvíz, tornádó, hóvihar, földrengés vagy vulkánkitörés. Itt is ilyesmi történt.
„Jahve a sátánnak engedte át Magyarország tartományainak egyik fejedelmét, úgy hívták, Thököly. Ez fellázadt a császár ellen, […] napról napra hatalmasabb lett, és több ezer kalandvágyó, mindenre kapható ember csatlakozott hozzá […] jeles főurak is szövetkeztek vele […] és kegyességre talált a török szultánnál”
A törökök Thököly sikereitől vérszemet kapva felrúgták a vasvári békét és Bécs ellen mentek.
„amikor tartott az ostromzár [Bécs körül], egy ízben sűrű homály és sötétség jött Buda városára, annyira, hogy aki állt, nem bírt leülni, és megfordítva is, olyan volt, mint az egyiptomi sötétség, […] volt irtózatos mennydörgés és villámlás. És a magas toronyba, amely a keresztények nagy temploma mellett állt, villám csapott […] aki látta ezt a dolgot, intelemnek és rossz jelnek vélte.”
Ez be is igazolódott, a törököt ugyanis megverték Bécs alatt, utána pedig megindult a Szent Liga ellentámadása.
„mindenki előtt tudott és nyilvánvaló dolog volt, […] erről beszélgettek azok, akik a városkapukban üldögélve szoktak sört inni, hogy múlassák a téli napokat: hogy eljönnek majd a császár – növekedjék dicsősége – csapatai, és ostrom alá fogják Budát. Ezen a télen […] sok csodajel is esett, […] a [Bécsi] kaput nyitva találták, a hidak láncai földig le voltak engedve, […] minden zár és lakat a földön. […] a város lakói […] rossz jelként értelmezték, és elgyávult a szívük.”
1684 nyarán meg is jelentek a keresztény csapatok, de ekkor még sikerült visszaverni őket. Két évvel később újból próbálkoztak.
„A katonák lesátoroztak a város körül, körbe-körbe járva, akár a darazsak, […] igen sok nyomorúsággal és bajjal találkoztunk. […] Éjjel és nappal folyt a csata a városért, és a császár – növekedjék dicsősége – serege szünet nélkül szórta a bombákat […] Házak dőltek romba, falak omlottak le. […] azt mondtuk este, bárcsak reggel lenne, reggel pedig, hogy este.”
Magáról az ostromról Schulhof csak elnagyoltan számol be, úgy tűnik, a napok összemosódtak az emlékezetében. A nagy robbanáson kívül (amit ő tévesen a felmentő sereg megérkezése utánra helyez) csak az maradt meg benne, hogy még szombatonként is dúlt a harc (tényleg szombatra esett a két júliusi roham meg az augusztusi is). A védőket szerinte annyira kimerítette az ostrom, hogy az utolsó rohamot már meg sem próbálták visszaverni.
„elul havának tizenharmadik napján, egy hétfőn […] a császár – növekedjék dicsősége – katonái […] nekirontottak a falnak. […] a város harcosai közül a legtöbben […] elmentek, hogy kipihenjék magukat […] Nem volt hát most senki, aki ellenállt volna […] már jó néhányszor tett [az ostrom során] úgy [a császári sereg], mintha nagy garral csatára akarna kelni, […] de mire a törökök kimentek, […] már nem volt se hang, se szó. Most pedig annyira fáradtak és elgyötörtek voltak, […] ki sem jöttek a házaikból, míg csak rájuk nem tört az ellenség”
Valójában komoly ellenállásba ütköztek a császáriak. Aki nem vett észre az egészből semmit, az maga Schulhof volt, egész végig a zsinagógában imádkozott (ez a Zsidó utca, a mostani Táncsics Mihály utca Bécsi kapu felőli végén volt, az ostrom után leégett; a hatvanas években tárták fel a maradványait). Csak akkor jött rá, hogy baj van, amikor berohantak a menekülők, nyomukban a katonákkal.
„nagyon sok katona rontott be hozzánk, gyalogosok […] magyar huszárok is […] És az Isten házában vágóáldozatot áldoztak: Izrael fiainak ártatlan vérét ontották. […] jaj a fülnek és jaj a szemnek: ez gyilkol, az fosztogat, az egyik rabol, a másik tipor. És azok a hangok, amelyeket kiadtak az Örökkévaló házában, bizony a keserűség napjának hangjai voltak!”
Schulhofot is megtámadta három muskétás és puskatussal eldöngették. Megpróbálta kimagyarázni magát azzal, hogy hadifogolyként került Budára és igazából mindig is arra vágyott, hogy a város keresztény kézre kerüljön és ő hazatérhessen.
„az egyikük […] rám rivallt: ’A pénzedet add ide és hallgass!’ […] sietve odaadtam neki mindenemet […] ott akart hagyni, de én kérleltem őt, így szólván: ’[…] jobb nekem, ha a te kezedben vagyok fogoly, semmint hogy megint mások kezére jussak, akik nem irgalmaznának […] vigyél magaddal Morvaországba és sok pénzt kapsz értem azoktól a zsidóktól, akik engem ki fognak váltani”
Ez hatott, mondjuk a muskétások előlegként azt kérték, mutassa meg a házát, hogy kirabolhassák (előtte viszont megmentették az életét, amikor néhány huszár le akarta kaszabolni). Amikor a váltságdíjat emlegette, nem a levegőbe beszélt (még ha valószínűleg nem is tudott róla). Samuel Oppenheimer, a császár bankára, aki a pápa mellett az egész hadjáratot finanszírozta, minden zsidóért pénzt vagy egy muskétást ígért, egyik pártfogoltja, a prágai Szender (Alexander) Tauszk pedig európai körúton koldulta össze a zsidóktól a váltságdíjat.
„kimentünk az utcára, és íme az teli volt leöldösött emberekkel – körülmetéltekkel és körülmetéletlenekkel egyaránt. […] a törökök meg a császár – növekedjék dicsősége – katonái […] egymásnak mentek, és az iszonyatos zűrzavarban eltűntek mellőlem a muskétások. Nekem, meg egyetlen áldott emlékű fiamnak, Simsonnak […] sikerült a dulakodásból észrevétlenül kicsúsznunk és megmenekülnünk. Hanem az én jámbor feleségem […] eltűnt, […] félő, hogy megölték. […] elfutottunk, hogy hazajussunk. De [a ház előtt] kivont karddal ott állt a császár – növekedjék dicsősége – seregének egy tisztje és tüstént megragadta a fiamat, […] sírva kérleltem a tisztet, hogy hagyja őt, és én nagy vagyont mutatok neki […] felém sújtott kardjával, úgyhogy én hátrafelé beugrottam a ház bejáratán, […] belezuhantam [a pincébe]. Nem tudtam magamról semmit, sem azt, hogy élek-e, sem azt, hogy hol vagyok.”
Amikor magához tért, egy csapat katonát talált, akik éppen a pincéjében fosztogattak. Az egyikük meg is akarta ölni őt.
„Volt nálam régtől egy keresztény szolgálólány […] azok közül […] akiket Bécs városának ostromakor ejtettek fogságba. […] szerette egész családomat és hűséges volt házamhoz, mert nem bántam vele szigorúan, csak házimunkát végzett […] elrejtett […] egy sötét és homályos helyen, a fal oldalában. Ő maga elém állt. […] úgy hevert rajtam, mint aki valami alkalmatosságon ül éppen, szorongatóm meg fel és alá járkált a pincében, de nem talált rám.”
Néhány órával később egy káplár és három embere bukkant rá. Schulhof megmondta, hogy ő nem idevalósi (szerencséjére a káplár is prágai volt), megmutatta, hol vannak az értékes holmik és váltságdíjat ígért. Vele cipeltették a zsákmányt, sőt (amikor a káplár éppen nem volt ott) le is akarták lőni, amiért nem tud gyorsabban menni. Végül úgy tűnt, legalább élve megússza az egészet. Másnap azonban
„… parancs […] érkezett, hogy […] törökök után kutassanak, és hát hogyan vigyen ő [a káplár] engem magával a csatába. Valamennyien egyképpen azt mondták, […] lőjön le. […] mondtam neki […] a tábor szélén […] talán vannak morvaországi zsidók, […] hátha kiváltanak.”
Sokáig nem találtak vevőt, az estig tartó járkálástól kifáradt katonák egyike már azt mondta, kár a fáradságért, öljék meg és dobják a folyóba. Ekkor azonban váratlanul rámosolygott a szerencse.
„Isten, az én irányítóm, elém küldte angyalát, és a káplár fölpillantott, s íme egy magas termetű, előkelő úrnő áll egy dereglyén, és odakiált neki: ’El akarod adni az árudat?’ A káplár arra gondolt, hogy […] a zsákmányolt holmija felől kérdezi […] De az úrnő azt mondta: ’Nem, én a zsidót akarom megvásárolni.’
Némi alkudozás után gazdát is cserélt harminc aranyért és egy kis borért.
„Az úrnő pedig megparancsolta, készítsenek számomra hálóhelyet, és szép és vigasztaló szavakat mondott nekem, és megígérte, hogy hamarosan elvisz a zsidókhoz. Az Örökkévaló pedig megkedveltetett vele és férjével is, […] nem vontak meg tőlem semmi jót, amíg el nem vittek rabbi S’muél Oppenheimnak, a nemes és kiváló vezető férfiúnak a házába.”
Egy ideig Nikolsburgban élt, aztán visszaköltözött Prágába és újra családot alapított (1733-ban hunyt el). Buda elestének napján minden évben böjtöt tartott, a rákövetkező napon pedig lakomával ünnepelte a megmenekülését és az utódainak is meghagyta, kövessék ezt a szokást.
„És dicsőítem a Mindenható Istent, és hálálkodom neki, amiért kivezetett engem a nyugalmas bőségbe, és a bajaimnak azt mondta: elég!”
Forrás:
SCHULHOF Izsák: Budai krónika (ford. JÓLESZ László, utószó SZAKÁLY Ferenc). Magyar Helikon, Budapest, 1979.
Felhasznált irodalom:
ZOLNAY László: A budai Vár. Gondolat, Budapest, 1986.
A nyitóképen az 1684-es ostromról készült metszet (Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme)
[…] kiásta (ugyancsak a Táncsics utcában) a budai zsinagóga […]