„Mindenki mást felülmúltam” – egy reneszánsz művész önéletrajza

Művész önéletrajza az ókorból (tudtommal) nem maradt ránk, ezt a műfajt a reneszánsz szülte. Milyen művészi elvek alapján dolgozott az első ismert szerző? Hogyan vélekedett az önéletrajz műfajáról? Mit tekintett élete fő művének? És mi történt, amikor egy talán még nála is öntudatosabb művésszel kellett együtt dolgoznia?

Az első önéletrajz szerzője, Lorenzo Ghiberti 1378-ban született Firenzében. Az életét egy háromkötetesre tervezett könyv egyik fejezetében írta meg az 1440-es évek végén (a halála miatt csak két kötet készült el, a másodikban van az önéletrajz). A könyvet Vasari is olvasta és felhasználta a saját életrajzgyűjteményében.

„az olvasó nem sok hasznot húz belőle. […] csak az a jó, hogy ismerteti a régi [vagyis ókori] festőket, […] majd [az újakat is] röviden megemlíti […] Csupán azért ír róluk a kelleténél rövidebben, hogy minél hamarabb lehetősége legyen önmagáról beszélni […] mivel jobban tudott rajzolni, faragni és önteni, mint írni […] első személyben szólal meg”

Mit árul el Ghiberti a művészi alapelveiről, mi volt legfőbb célja?

 „nem a pénznek engedelmeskedtem, hanem a művészet tanulmányozásának szenteltem magam, amit gyermekkoromtól kezdve mindig nagy figyelemmel és szorgalommal követtem. […] az elsődleges elv annak kutatása volt, miként működik a művészet a természetben, […] miként tudnám azt hozzá közelíteni, […] hogyan kellene megteremteni a szobrászat és a festészet művészetének elméletét.”

1401 végén pályázatot írtak ki a firenzei keresztelőkápolna egyik kapujának díszítésére (három kapu volt, ebből kettő dísztelen). A várost ugyanis pestisjárvány sújtotta és azt remélték, ettől elmúlik. Isten és Szent János (Firenze védőszentje, az ő nevét viselte a kápolna) dicsőítése mellett a harmadik indok az lehetett, hogy Itália többi városát megegye az irigység.

„A többi szobrásszal együtt a mondott templom tisztviselői elé kerültünk. Mindenki kapott négy bronztáblát. […] azt kívánták, hogy próbaként mindenki készítsen egy jelenetet a mondott kapuhoz […] Izsák feláldozását […] a szobrászművészet színe-virágának bemutatkozása volt [ez a pályázat].”

Ghiberti nyert, a saját verziója szerint egyhangúan. Vasari szerint viszont úgy, hogy két pályázó (Brunelleschi és Donatello) belátta, hogy tehetségesebb náluk és önként visszaléptek. Olyan verzió is akad, hogy Ghiberti és Brunelleschi holtversenyben nyert, kettejüket bízták meg a munkával, Brunelleschi pedig nem akart osztozni a dicsőségen és inkább lelépett.

„Nekem jutott a győzelem pálmája. […] Egyetemlegesen nekem jutott a dicsőség minden kivétel nélkül. Mindenkinek az volt a véleménye, […] kivétel nélkül mindenki mást felülmúltam. […] Nekem jutott a megbízás, hogy készítsem el a mondott templom bronzkapuját, amit nagy szorgalommal valósítottam meg.”

Angol katonák a keresztelőkápolna mellett 1944 augusztusában (Imperial War Museum, NA 17763)

Ez nagy hírnevet szerzett neki. Nemcsak Firenze versengett a többi várossal, a firenzei céhek is – egymással. Presztízskérdésnek tartották, hogy szobrot (vagy mást) a legjobbtól rendeljenek és Lorenzo volt a legjobb. Vasari szerint elkapkodták őt egymás elől.

„a [gyapjú]kereskedők céhének mesterei […] elhatározták, hogy az Or San Michele templom egyik […] fülkéjébe Keresztelő Szent János emlékére […] bronzszobrot csináltatnak. […] a pénzverők [valójában a bankárok és pénzváltók] céhének mesterei elhatározták, hogy ugyanakkora szobrot állíttatnak [ugyanabban a templomban] Szent Máténak […] E szobor láttán a gyapjúfonók céhének mesterei úgy döntöttek, […] a szomszédos fülkében felállítják patrónusuknak, Szent Istvánnak a másik kettővel azonos nagyságú szobrát.”

Amikor V. Márton pápa 1417-ben átmenetileg Firenzébe költözött (amíg rendbehozzák Rómát, hogy méltó legyen egy pápához), Ghibertitől rendeltek neki egy arany püspöksüveget (IV. Jenő pápa is Lorenzótól rendelt „kalapot”, amikor az 1430-as években az egyetemes zsinat miatt járt Firenzében). Nem sokkal ezután pályázatot írtak ki a firenzei dóm kupolájának megépítésére és Ghiberti is indult. A tervek már évtizedek óta megvoltak, csak senki se tudta, hogyan csinálják. Brunelleschi is pályázott és előállt azzal, hogy zsaluzat és állványok nélkül is meg tudja csinálni, ezek után természetesen bolondnak tartották. A zsűrit az egyik alkalommal azzal a tojásos trükkel nyerte meg, amit később Kolumbusznak tulajdonítottak; amikor a vetélytársai azt mondták, ezt ők is meg tudták volna csinálni, “Filippo az arcukba nevetett és azt felelte, a kupolát is fel tudnák építeni, ha megmutatná nekik a modellt vagy a tervrajzot”. Végül nem is a terv miatt nyert, azt ugyanis nem értették, hanem a magabiztosságának köszönhetően (ráadásul kipróbálta a módszerét és működött). Ő kapta a megbízást, de kineveztek mellé még két embert ugyanolyan rangban, az egyik Ghiberti volt.

A székesegyház a harangtoronnyal. FORTEPAN / ROBERTO URBAN (59623)

„És különösen a kupola építésénél voltunk riválisok, Filippo és én, tizennyolc éven keresztül kaptuk ugyanazt a fizetséget, olyannyira, hogy együtt építettük a mondott kupolát.”

Brunelleschinek tehát osztoznia kellett a dicsőségen, „lelkét annyira feldúlta ez […], hogy szüntelen gyötrelemben élt” – írja Vasari. Végül megtalálta a módját, hogyan szabaduljon meg Lorenzótól.

„Egyik reggel Filippo nem jelent meg a munkán, […] ágyba feküdt, folyton jajgatott, […] azt színlelte, hogy fáj a dereka […] Lorenzótól kérdezték [a munkások], hogy mit csináljanak. […] azt felelte, hogy meg kell várni Filippót […] sohase látta [ugyanis] Filippo modelljét, nem is beszélte meg vele, hogy milyen módszerrel akarja folytatni az építést, nehogy tudatlannak nézzék. […] az építkezés felügyelője és jó néhány mester fölkereste [a beteget], és […] kérte, mondja meg, hogyan haladjanak […] ’Ott van Lorenzo, most dolgozzon ő egy kicsit’ – felelte”

A munka azonban nem haladt.

„Az építkezést vezető gondnokok […] elmondták neki, hogy az építkezésen teljes a zűrzavar, és betegsége rettenetes felfordulást okozott. Minderre Filippo […] így válaszolt:
’Hát nincs ott Lorenzo? […] Csodálkozom rajtatok.’

– ’Nélküled semmit sem akar csinálni’ – felelték erre a gondnokok.

– ’Én bezzeg mindent megcsinálnék nélküle.”

Ghibertit a szerződés lejártáig megtartották, de munkát már nem kapott. A hírnevén azonban nem esett csorba: 1425-ben megbízták (pályázat nélkül, úgyis mindenki tudta, ő a legjobb) a keresztelőkápolna harmadik kapujának díszítésével.

„szabad belátásomra bízták, milyen módon valósítom meg, hogy az szerintem a legtökéletesebbre, legdíszesebbre és leggazdagabbra sikerüljön. […] A rajta lévő történetek, melyeken igen sok alak szerepelt, az ótestamentum jelenetei voltak, melyeknél azon voltam, hogy […] törekedjem a természet utánzására.”

Hogyan akarta utánozni a természetet?

„Tíz történet volt, mindegyikük épületekkel, olyan elgondolás szerint, hogy a szem úgy mérje és érezze valóságosnak, hogy a háttérből ezek szinte kiemelkedni látszanak. Kevés domborulat van, és a síkból kiemelkedőnek tűnnek a figurák, és amelyek közeliek, nagyobbnak látszanak, míg a távoliak kisebbnek”

A tíz történet között ott volt Izsák feláldozása és Dávid és Góliát története is (utóbbi azért volt fontos, mert a firenzeiek a város erejének és bátorságának jelképét látták Dávidban).

„Ez a mű, amelyet nagy körültekintéssel és szorgalommal vittem véghez, kivételes jelentőségű az összes többi munkám között, és minden művészetemet, arányérzékemet és tehetségemet beleadtam”

Vasarit is elbűvölte.

„minden részletében tökéletes, […] ilyen szépet még senki sem alkotott a világon, sem a régi, sem a modern művek között nem találni párját. […] Michelangelo […] megállt az említett alkotás előtt, hogy megnézze, […] megkérdezték, mi a véleménye róla […]

– Olyan szép, hogy méltán lehetne a Paradicsom kapuja.”

Ghiberti nem bajlódott azzal, hogy minden alkotását felsorolja.

„hogy ne untassam az olvasókat, elhagyok nagyon sok általam készített művet. Tudom, hogy ebben a műfajban nem lehet élvezetet szerezni.”

A lista helyett megelégedett egy tömör kijelentéssel.

„Kevés fontos dolog készült e hazában, amelyet ne én rajzoltam vagy rendeztem volna el a saját kezemmel.”


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Forrás:

GHIBERTI, Lorenzo: Kommentárok. Második kötet. In HAJNÓCZI Gábor (szerk.): A reneszánsz művészet történetének olvasókönyve I. XV. század. Balassi, Budapest, 2004. 100-115.

VASARI, Giorgio: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Válogatta és az előszót írta VAYER Lajos, fordította ZSÁMBOKI Zoltán. Magyar Helikon, Budapest, 1978. 163-181., 201-237.

Felhasznált irodalom

KING, Ross: Brunelleschi kupolája. A firenzei dóm építésének története. Park Könyvkiadó, Budapest, 2008.

A nyitóképen Firenze az 1493-ban megjelent Nürnbergi Krónika fametszetén (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek