Zsíros kenyér a Kádár-korszakban

Tóth Eszter Zsófia

A cikk ötletét az adta, hogy Kormos Valéria és Szényi Gábor könyvében olvastam, hogy a Kádár-korszakban egy fiatal házaspár, mikor spórolt, hogy meglegyen a lakás-telek-kocsi, akkor minden nap zsíros kenyeret ettek: „ebéd: tea, zsíros kenyér. Vacsora ugyanaz. Szépen becsomagolva persze. Egyszer megkérdezték a munkahelyemen. „Na mi van, te mindig ugyanazt eszed? Mondtam nem. Egyszer paprikával, máskor sóval, harmadnap piros arannyal.”[1] Akkoriban már a legfeljebb eszünk zsíros kenyeret mondat azt jelentette, hogy spórolunk és megvonjuk magunktól a finom ételeket. Ebben volt némi nosztalgia a gyermekkori zsíros kenyér, más néven zsírosdeszka iránt, de nem sok.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Arra lettem kíváncsi, hogy a gulyáskommunizmus idején, amikor már nem kényszerűségből ették az emberek a zsíros kenyeret, mit jelentett a fogyasztása? Amikor jutott már a kenyérre sonka, téliszalámi vaj és különben is kiderítették, az orvosok, hogy a zsír egészségtelen, miért fogyasztották mégis? Szokás volt például a boltban kapható zsírt hagymával átsütni, mert úgy legalább lett valamilyen íze.[2] Gyermekeknek is ajánlották, hiszen nem kell más hozzá, mint egy felnőtt tenyérnyi nagyságú, lehetőleg még langyos kenyér a pékségből, zsír, esetleg hagyma, vagy meghinteni piros paprikával vagy piros arannyal és már lehet is menni játszani, a kenyérrel együtt. Egyszerű és nagyszerű eledel, írta az újságíró, még játék közben is letehető a fűre vagy egy kőre (nesze neked higiénia! – a szerző megjegyzése.)[3] Egy visszaemlékezés szerint:

„Gyerekkoromban sokszor ettem zsíros kenyeret. Nem találtam benne semmi kivetnivalót. Sőt szerettem. Olyannyira, hogy valósággal csemegeszámba ment előttem. Több változata létezett. Disznózsíros, libazsíros, kacsazsíros. Mindegyik kellett, de legtöbbre a kacsazsírosat tartottam. Rendesen anyám kente. Ebben az egy dologban ellenezte az önállóságot. Ha magam csináltam, előfordult, hogy a bödönbe hullajtottam a kenyérmorzsát, mikor kivettem belőle a zsírt. És azt kerülni kellett, mert a kenyérmorzsa megerjed, és megromlik tőle a zsír. Olykor meghintettem a tetejét piros paprikával, de nyelvem ízlelőbimbóinak az okozott legnagyobb gyönyörűséget ha kristály-cukrot kaptam rá, éspedig egyenletes terítésben. Ha jól emlékszem, annak idején, valamikor egyetemista koromban fogyasztottam utoljára szükségből zsíros kenyeret. Diákotthonban laktam,és menzán kosztoltam. Kellett a kiegészítés.”[4] 

1961-ben a Ludas Matyi már viccelődött a zsíros kenyéren: a férjnek csomagolta a feleség, aki egy jó nagy adag pörkölt után alig tudott túladni rajta a gyárban.

„Fiam, ma zsíros kenyeret csomagolok neked uzsonnára, egyszer megeheted, nem lesz tőle semmi bajod. Megkente jó vastagon, rászórt egy kis pirospaprikát csaléteknek, és én azzal a jószándékkal vágtam zsebre az eledelek e szerény kis közkatonáját, hogy megeszem kegyeletből, emlékezésképpen a régvolt sanyarú időkre. Akkor még nem tudtam, hogy a gyárban malacpörkölt lesz ebédre. Bevallom, imádom a pörköltöt, szörnyen belaktam belőle, és kinek kell egy ilyen pörköltmámor után a józan zsíros kenyér?”[5] 

1979-ben az óvodai védőnő tiltakozott az ellen, hogy a nagymama zsíros kenyeret csomagolt a gyermeknek, mert az már egészségtelennek számított.[6] Ezen kívül cikkeztek a kenyér leértékelődéséről is: bőven állt rendelkezésre, ezért nem vigyáztak rá, hiába figyelmeztetett arra a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság gazdasági szakértője, hogy az ő édesanyja dagasztóteknő fölött görnyedt kenyérsütés idején.[7] Fehér Klára Írónő pedig azt hangsúlyozta, nem tartja szerencsének, ha hivatalai rendezvényeknek takarékosságból zsíros kenyeret tálalnak fel, mert azt az epebetegek nem tudják megenni.[8] Volt olyan városi legenda is, hogy központi áremelések idején zsíros kenyeret tettek az országban szép számban fellelhető Lenin szobrok kezébe. Ez volt a nép hangja.

Talán az lehet a mai nosztalgia, a titok nyitja, hogy a szülők, nagyszülők nemzedéke háborús nemzedék volt. Bombatalálatokban, halottak között, majd jegyrendszerben szocializálódott. És ebben az időszakban a zsíros kenyér az élni akarást, a túlélést szimbolizálta, ezért is maradhatott a zsíros kenyér bár nem a legkedvencebb, de jónak számító ételnek a bőség idejében. A házibulik laktató terméke.

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Kormos Valéria – Szényi Gábor: Kék madár törött szárnnyal. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1981. 13. o.

[2] Új Ember, 1998. január 18. 8. o.

[3] Új élet, 1978. július 25. 9. o.

[4] Népszabadság, 1993. október 30. 21. o.

[5] Ludas Matyi, 1961. július 13. 8. o.

[6] Képes Újság, 1979. március 31. 31. o.

[7] Pajtás, 1979. április 12. 13. o.

[8] Magyar Nemzet, 1977. január 8. 6. o.

A nyitóképen: zsíros kenyerező diákújságírók a salgóbányai KISZ táborban, 1973. (Urbán Tamás/FORTEPAN, 89704)