„Csak a monokli és a lakkcipő hiányzik róla” – Dr. Feimer László tündöklése és bukása

Adott egy tehetséges haditechnikus, aki a 20. század első negyven évében szószerint a semmiből építette fel életét. Dr. Feimer László, az Amerikát, Európát megjárt, négy nyelven beszélő műszaki értelmiségi szaktudásából még az újjáépítés időszakában is hasznot húzott az állam – volt, hogy ingyen. De miután 1948-ban a szelek kezdtek igencsak másfelé fújni, az ezredes körüli légkör néhány röpke éven belül megváltozott. Feimer László életpályája igazi huszadik századi magyar történet, amelynek képlete igazán egyszerű: rövid idő alatt a földig rombolni egy ember évtizedeken keresztül, szorgalmas munkával és kitartással felépített életét.

Noha a későbbi jellemzések polgári származásúnak írják le családi hátterét, Feimer László vér szerinti szülei a dualizmuskori társadalom kispolgári rétegéhez tartoztak. Édesapja Fontaine Emil, államvasúti ellenőr, édesanyja, Feleki Adél háztartásbeli volt. A két éves korában elárvult Fontaine Lászlót, Feimer Anna fogadta örökbe, akitől későbbi vezetéknevét is kapta.

„Szüleim elhaltak. Anyám [Feimer Anna], apámtól különváltan, szűkös viszonyok között élt és főleg ezért 10 éves koromban katonai alreáliskolába /Marosvásárhely/ adott nevelésbe. A Kismarton-i Katonai főreáliskola elvégzése után, 1915-ben a Mödling-i műszaki akadémiába kerültem, honnan 1917. augusztus 17-én a volt közös vasútépítő ezredhez neveztek ki hadnagynak. Az első világháborúban 1917. novembertől-1918. október végéig mint hadnagy Albániában és Északolaszországban [sic!] vasútépítő századoknál /14. és 25./ szolgáltam és tábori vasutak, valamint drótkötélpályák építésénél működtem közre.”[1] – írja önéletrajzában Feimer László.

Az olasz hadifogságból való szabadulása után 1923-ban mérnöki oklevelet, 1928-ban pedig egyetemi doktorátust szerzett. Ő volt az első műegyetemet végzett tiszt, aki megszerezte ezt a fokozatot. 1924 és 1941 között a Haditechnikai Fejlesztési Intézet szakelőadójaként, majd a műszaki szakosztály vezetőjeként dolgozott főhadnagyi, később pedig őrnagyi rendfokozatban.[2] Szakmai munkásságának legismertebb példája az Újpesti Duna-híd, közismertebb nevén a „K-híd” (jellegzetes rácsozása miatt nevezik így) 1929-es megerősítése, amelynek megtervezése szintén az ő nevéhez fűződött.

A Trianoni békediktátum értelmében a katonai fejlesztések tiltólistán voltak, így azokat a József Műegyetem Technikai Kísérleti Intézet védőszárnyai alatt, úgymond „bújtatva” működtették. Az Intézetben folyó híd-szerkezettani, építési, anyagtani kutatásokban, s ezek nemzetközi terjesztésében Feimer Lászlónak igen nagy szerepe volt. Számos európai országban, valamint az Egyesült Államokban is megfordult. Tudományos kutatómunkája legnagyobb részben a Klebersberg Kunó által létrehozott elitképzési ösztöndíjrendszer előnyein alapult – minthogy külföldi útjait a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által biztosított ösztöndíjakból fedezte. 1930-ban a Smith Jeremiás Ösztöndíjalapítvány egyéves kutatóösztöndíját nyerte el, amelynek értelmében az 1930/31-es tanévben egy évet tölthetett el Amerikában, ahol elsősorban a New York-i hidakat tanulmányozta.[3]

Feimer László csillaga a harmincas években még feljebb ívelt. A nincstelen, örökbefogadott gyermek, akit megfelelő anyagi háttér híján katonai iskolába küldtek, a tudóstársadalom elismert tagjává avanzsálódott: 1933-ban egyetemi magántanárrá habilitált. Alig egy évvel később, 1934-ben a hadsereg felszerelésének fejlesztéséért a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki és honvédelmi miniszteri dicséretben részesült. 1940-ben alezredessé nevezték ki, ám ő néhány hónappal később, 1941 elején – egészségügyi okokból – nyugállományba helyezését kérte. A háború alatt tovább folytatta egyetemi magántanári munkáját (előadásai: Hadiközlekedés és Mozgatható hidak és hídprovizóriumok), majd 1943-ban a fővárosból vidékre költözött családjával, előbb Siófokra, majd 1944 októberében Magyaróvárra (ma: Mosonmagyaróvár).

„Magyaróvárott ért 1945. április 1-én a felszabadulás, mely időponttól a városi mérnöki hivatalnak a felrobbantott hidak helyreállításában díjtalanul segédkeztem. 1945. májustól a Közlekedésügyi Minisztérium megbízásából a felrobbantott budapesti Margithíd roncsemelési munkáit szerveztem meg és vezettem 1946. tavaszáig. 1946. március 15-vel tényleges állományba visszahelyeztek és hivatásos ezredessé kineveztek.”[5]

1945-ben a HM Állandó Bizottsága igazolta Feimert, amelynek értelmében a háború alatt nem követett el háborús és népellenes bűnt, így maradhatott akkori státuszában. Sőt. A háború után úgy tűnt csillaga nem, hogy meredeken lefelé, annál inkább felfelé halad tovább. 1946 márciusában ezredessé léptették elő és megbízták a Tiszazugi híd építésvezetőjének, amely az ő szaktudásával és tapasztalatával teljesen indokolt döntésnek minősült. Feimer László addigra már közel az ötvenhez, számos szakmai elismeréssel és rutinnal a háta mögött alkalmas volt a feladatra. A számos újjáépítési munkálatban való részvételért 1948-ban a Magyar Köztársasági Érdemérem aranyfokozatát kapta.

„ Dr. Feimer László ( 1896 Feleki Adél) ezds.

Polgári családból származik. […] Párton kívüli a marxista elméletet tanulmányozza a Tudományos Tanács tagja. A szakmai minősítése igen jó, tipikus műszaki értelmiségi (régi) a szakmájának él Elefántcsonttoronyban. MSZHSZ [Magyar Szabadságharcos Szövetség] tagja.

Kitüntetésre javasolom: A Népköztársaság Érdemérem ezüst f.

1950 I/30.” [7] – Feimer László felettese 1949-ben kitüntetésre javasolja beosztottját. A javaslat szövege egy októberi naptárlap hátoldalára lett feljegyezve.

1948 márciusában, mint szakosztályvezető ezredes, visszakerült a Haditechnikai Intézetbe. Ám hiába próbált idomulni az új rendszerhez, a gépezet az 1950-es évek elején végül bedarálta őt is. Az évente kötelező jellegű minősítéseken, amelyeket a mindenkori parancsnok és politikai vezető írt, a lehetséges előmenetelek, kitüntetések és áthelyezések kiszűrésére, egyre rosszabbul „teljesített”.

„Én Dr. Feimer László […] a dolgozó nép fia, esküszöm, hogy a magyar népköztársaságnak, néphadseregünknek hűséges katonája leszek. A népköztársaság alkotmányához, törvényeihez és törvényes rendeleteihez híven, becsülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsnainak engedelmeskedem…”[9] – részlet Feimer esküjének szövegéből, 1949. szeptember 10. Teljes szövegét a Hadtörténeti Levéltár őrzi.

1950-ben a Hadtörténeti Intézet akkori vezetője, Molnár Pál altábornagy néhány dehonesztáló megjegyzéstől eltekintve, mint „erős alkoholfogyasztó” és „csak ritkán kezdeményező, mert nincs elég perspektívája az ország szocialista építéséről”, alapvetően pozitív képet fest beosztottjáról, noha előléptetését nem javasolja. Molnár Pált egyébként még abban az évben – korábbi érdemei mindenfajta elismerése nélkül – nyugdíjazták.[10] Az általa is minősített Feimer egy évvel később ugyanerre a sorsa jutott.

Az 1951. februári keltezésű I. fokú minősítés alkalmával már megjelennek az elmarasztaló megjegyzések: „a testi fáradalmakat már nem bírja” vagy „a marxizmus-leninizmus kérdéseit jól ismeri, de annak inkább a bölcseleti részét tanulmányozza, a politikai gyakorlati részében nem elég aktív”. „Összefoglalva: igen nagy tudású mérnök tiszt, akinek aktivitása betegsége és kora miatt már erősen csökkenő”.[11] Alig egy héttel később a kritikák még élesebb hangot ütnek: a célszemélyről szóló II. és III. fokú minősítő jellemzésekben már nem csak nyomokban, de rendszerszerűen jelennek meg az igen éles, s gyakran igaztalan vádak:

 „Magoló, értelemnélküli klerikális idealista, a magolás eredményeit gyakorlatban nem alkalmazza. Felszínes. Magas képzettségű, régi típusú Horthy tiszt, csak a monokli és a lakkcipő hiányzik róla. alkalmazkodó, nagyon meg van elégedve a helyzetével. Saját bevallása szerint 4500-5000 forint a havi jövedelme. Erősen vallásos és a bizottság előtt is kihangsúlyozta ezt, csak azzal, hogy „Ő” nem szakállas, szép öregembernek képzeli el az Istent, hanem valami olyan természet fölötti valaminek, amit nem bír megmagyarázni. Beosztásában nem dolgozik olyan aktívan, mint ahogy azt fizetése után elvárjuk tőle. Az italt nagyon szereti és él is vele. /:alkoholista:/ Politikai foglalkozásokon nem vesz részt. Javaslom eltávolítását.”[12] – írja róla a II. fokon minősítő alezredes „úr”.

Ezzel a véleménnyel a III. fokon minősítő százados „úr” és az őt megerősítő parancsnok is maradéktalanul egyetértett, akik szintén Feimer eltávolítását javasolták. Az alezredes éles hangvételű és alaptalan kritikájának szakmai-katonai féltékenység is lehetett az oka. Az illető 1948 előtt szakmai érdemeket nem tudott felmutatni, ellenben az 1950-es évek végén már ezredessé kinevezve nagy tekintélynek számított, olyannyira, hogy az 1959-es recski Tiszti Klub megnyitóján mint prominens szónok jelent meg.[13]

A Személyügyi Főcsoportfőnökség elé került eltávolítási javaslat a minősítési lapok szövegéből kiemelt negatív bírálatok csokorszerű válogatását tartalmazza. Mind közül a legélesebb annak a politikai tisztnek, egyben korábbi mérnök ezredesnek, a véleménye, aki 1948 előtt korából és végzettségéből adódóan (1921-ben született és sem mérnöki diplomával, sem műszaki tiszti akadémiai végzettséggel nem rendelkezett) hivatalosan is alkalmatlan lett volna rendfokozatának betöltésére:

„Tisztára régi tiszt. Iszákos, dolgozni nem szeret, annak dacára, hogy hídszakmában kitüntettéj [sic!] jó szaktudásáért. Klerikális beállítottságú, egyénisége teljessen [sic!] a régi tisztek kérlekalássan típusa amiről nem tud leszokni. Alkalmazkodó, csak arra törekszik, hogy az állását biztosítsa. 1930 óta az U.S.A., Franciaország, Olaszország, Németország-ban Belgiumban, hollandiában [sic!], Angliában volt hivatalos úton. Nem megbízható. A honvédségtől való eltávolítását javaslom.”[15]

Ezeket a sorokat a kontinenst és a tengerentúlt is megjárt, nagytudású műszaki szakemberről, volt műegyetemi magántanárról vetették papírra. Ugyanakkor Feimer nem csak elméleti tudásával vívott ki magának tiszteletet, hanem gyakorlati munkásságával és tapasztalatával: ha kellett hadihidakat tervezett és kivitelezett, egyetemi magántanárként oktatott, a két világháború között a honvédség felszerelésének fejlesztésén dolgozott, de részt vett az újvidéki vasúti és közúti híd roncsemelési munkálataiban, a magyaróvári városi mérnöki hivatal kötelékében ingyen (!) segédkezett a felrobbantott hidak helyreállításában, a háború után pedig a budapesti Margit-híd roncsemelési munkálatait szervezte és vezette. Egy sokat tapasztalt műszaki szakember tündöklése és bukása ez, akit 1950-től lassan, de biztosan a saját kollégái likvidáltak – elsősorban politikai okokból.

„Javaslom nyá.ba [nyugállományba] helyezését, mint akinek szolgálatára nem tartunk igényt. /III./

Indok: Politikailag teljessen [sic!] passzív, klerikális beállítottságú. Iszákos.

Bp. 1951. VII. 2.”[16]

1951. szeptember 1-jén a katonai ellátási törvény alapján nyugállományba helyezték. A mellőzés ellenére, 1952-ben Mihailich Győző műegyetemi tanár mellett, tartószerkezeti kutatásainak elismeréseként, s egyben alkalmasságának és tudásának bizonyítékaként: kandidátusi fokozatot szerzett. Alig két évvel később, 1954-ben halt meg.

__________________________________________________________________________________

Források:

Hadtörténeti Levéltár (HL) Katonai anyakönyvi lapok (AKVI) Feimer László iratanyaga 19636./556

Szabó László: Feimer László hadmérnök-ezredes hagyatéka. In: Hídépítők 39. évf. 2010. 4-5 sz.

http://www.haditechnikaiintezet.hu/molnar-pal

Honvédségi Közlöny

Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye

Népszava

Népújság

[1] HL AKVI 19636/556 49. o.

[2] Szabó 27. o.

[3] A Smith Jeremiás Ösztöndíjról lásd bővebben: Rapali Vivien: A Smith Jeremiás Ösztöndíj története. In: Különvélemény – A mainstream magyar történelem határán. (Szerk.: Illik Péter). Budapest, Unicus Kiadó, 2017.

[4] Népszava 1930.12.24. 10. o.

[5] HL AKVI 19636/556 49. o.

[6] Honvédségi Közlöny 1948. 2. sz. 23. o.

[7] HL AKVI 19636/556 10. o.

[8] Honvédségi Közlöny 1946. 16. sz. 159. o.

[9] HL AKVI 19636/556 28. o.

[10] http://www.haditechnikaiintezet.hu/molnar-pal

[11] HL AKVI 19636/556 19. o.

[12] HL AKVI 19636/556 20. o.

[13] Népújság 1959.10.01. 4. o.

[14] Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye 1943. 20. sz. 155-156 o.

[15] HL AKVI 19636/556 29. o.

[16] HL AKVI 19636/556 29-30. o.

A nyitókép illusztráció.