Egy elfeledett államtitkár: Horváth Béla életpályája, II. rész

Francz Norbert

A 19. századi hivatalnoknemesség kései tipikus képviselőjeként előbb szembesülnie kellett a „régi magyar világ” összeomlásával, hogy majdan a Horthy-korszak klasszikus köztisztviselőjeként, végigjárva a ranglétrát, megtalálja számítását. A sors különös fintora, hogy a háttérben addig megbízhatóan és csendesen munkálkodó hivatalnok Magyarország történetének talán legsötétebb időszakában kényszerült politikai szerepet vállalni a belügyminisztérium élén. Ez azonban mára már jobbára elfeledett ténynek számít. Jelen tanulmány eddig ismeretlen, sehol nem publikált visszaemlékezés alapján kívánja felvázolni Horváth Béla életének főbb állomásait, ezzel is hozzájárulva emlékének fennmaradásához. A tanulmány második részében Horváth Béla életútjának 1944 nyarát követő szakaszát mutatjuk be.

A cikk első része ITT érhető el.

Az elfeledett zsidómentő

Horthy számára a megváltozott nemzetközi körülmények lehetőséget teremtettek arra, hogy mozgásterét növelje. Ennek egyik első lépése volt a nácikat maradéktalanul kiszolgáló Sztójay-kormány menesztése és Lakatos Géza vezérezredes miniszterelnökké történő kinevezése augusztus 29-én. Az új kormány azonnal a régi minisztériumi személyzet visszahívásáról döntött; Schell Péter és Hlatky Endre mellett közéjük tartozott Horváth is,i aki Parádról egyenesen a fővárosba utazott, hogy elfoglalja korábbi pozícióját (államtitkári ranggal felruházott, közigazgatásért felelős min. osztályfőnök). Lecserélték a szélsőjobboldalhoz köthető főispánokat és polgármestereket is a bethleni konzervatív irányzat restaurációja jegyében.

Magyar és német nyelvű újságcikkek Horváth második kinevezéséről

Bonczos Miklós belügyminiszter, aki már a Sztójay-kabinet végnapjaiban betöltötte ezt a pozíciót Jaross Andort váltva, néhány nappal a Lakatos-kormány megalakulása után szívrohamot kapott és összeesett a minisztériumban (egyes rossznyelvek szerint csak szimulált, hogy a nácikkal való konfrontációt elkerülendő, a várható nehéz döntések felelősségét elhárítsa magától). Bonczost azonnal a Klinikára szállították, aki ezután betegszabadságot vett ki és a mindennapi ügykezelésben nem vett részt, így a minisztérium gyakorlati irányítója Horváth lett. Ezt megerősítendő, Horthy kormányzó szeptember 9-én politikai államtitkárrá nevezte ki őt.ii Horváth a következő hat hetet élete legizgalmasabb időszakának nevezte levelében. Sajnos politikai államtitkárságát illetően Horváth még a korábbiakhoz képest is szűkszavú, csak néhány, George, Sr. által közölt szemelvény alapján lehetséges felvázolni tevékenységét. Továbbá témánk szempontjából nagy segítségre van az az angol nyelvű levél, amelyet Horváth egykori beosztottja, a szintén amerikai emigrációban élő Kandó Melocco Ferenc küldött az apja vészkorszakbeli szerepét kutató George, Sr. számára 1981. szeptember 4-i keltezéssel. A levelet Kandó Melocco lánya, Kandó Odescalchi Eszter publikálta 2015-ben, apjának visszaemlékezésével és naplójával együtt.

Horváth Béla államtitkárként először megtiltotta, hogy a csendőrség halálos tűzerőt alkalmazzon zsidók ellen, majd elrendelte, hogy mindenfajta deportálást meg kell akadályozni, amely ekkor a gyakorlatban már csak a fővárosi zsidóságot jelenthette. Horváth ezzel a lépéssel, összhangban kormányával, nyíltan szembeszállt a Magyarországon állomásozó német SS erők szándékával. Egy ízben arra utasította egy meg nem nevezett internálótábor parancsnokát, hogy végső esetben akár fegyveresen álljon ellen a tábor kapuja elé érkező németeknek, akik a zsidók kiadatását követelték. Összecsapásra végül nem került sor, a németek dolgavégezetlenül visszavonultak.

Összegyűjtött zsidók menete a budapesti Rákóczi úton, feltehetőleg valamelyik gettóba. (Fortepan, 200878)

Horváth az összes megbízható fő- és alispánt arra utasította minisztériumi körlevelében, hogy zsidók számára hamis menleveleket bocsássanak ki, elkerülendő deportálásukat. Ebben a hathetes időszakban az államtitkár irodája gyakorlatilag hamis dokumentumok előállító helyévé, nyomdájává vált. Kandó Melocco, aki ekkoriban Horváth személyi titkára volt, a kinyomtatott menleveleket minden este magával vitte a déli pályaudvarra, ahol szétosztotta azokat a zsidók között.iii Horváth szeptembertől kezdve állandó kapcsolatot tartott fenn a svéd követséggel és annak agilis titkárával, Raoul Wallenberggel. A belügyminisztérium vezetése alatt elismerte a svéd ideiglenes (védő)útlevelek érvényességét, így a dokumentumokhoz hozzájutott zsidókat külföldi állampolgárokként kezelték. A következő hetekben Horváth több alkalommal is személyesen fogadta Wallenberget, ahol leginkább a svéd követség által kibocsátott menlevelek kiosztása körül tapasztalható adminisztrációs gondok problematikájáról és megoldásáról volt szó.

Bonczos végül romló egészségi állapotára hivatkozva hivatalosan is benyújtotta lemondását, amelyet Horthy kormányzó elfogadott és helyére október 12-i hatállyal kinevezte báró Schell Pétert.iv Az új miniszter azonban érdemi döntést már nem hozhatott: a nyilas puccs megpecsételte a Lakatos-kormány sorsát, és egyúttal véget vetett Horthy negyedévszázados regnálásának. A Szálasi-kormány egyik leginkább keményvonalas tagja, Vajna Gábor került a belügyminiszteri székbe. Horváth közigazgatási pályafutása ezzel végérvényesen lezárult, pozíciójából azonnali hatállyal felmentették és házi őrizet alá helyezték – több munkatársa, így Kandó Melocco is hasonló sorsban osztozott. A nyilasok szemében azonban Horváth nem volt jelentős figura, így házi őrizetét nem tartatták be szigorúan, így fordulhatott elő, hogy október 18. éjjelén lakásában fogadta Wallenberget, aki az exállamtitkár és családja számára svéd menlevelet nyújtott át megbecsülése és viszonzása jeléül, hiszen minden józanul gondolkodó számára egyértelmű volt, hogy a nyilas uralom napjai a közeledő szovjet hadsereg végett meg vannak számlálva.

Horváth Béla portréja

Elfeledve

A Horváth-család a főváros ostromát a Döbrentei utcai óvóhelyen vészelte át, miközben fejük felett sok más környező épülettel egyetemben saját lakásukat is lebombázták a harcok során (éppen Horváth 59. születésnapján). A harcok befejeztével Horváthot rövidesen a szovjet Belügyi Népbiztosság (NKVD) emberei őrizetbe vették és elhurcolták a Lágymányosi utcában berendezett ideiglenes irodájukba, ahol egy héten át bezárva tartották egy kialakított cellában, és időnként fizikai atrocitás is érte. Magyarázatot később sem kapott, de a fejleményeket utóbb megismerve gyanította, hogy a furcsa közjátéknak valami módon Wallenberg eltűnéséhez lehetett köze. Szabadulása után a nagykoalíciós alapon működő Ideiglenes Nemzeti Kormány úgynevezett jobboldali szárnya (elsősorban Vörös János honvédelmi miniszter) felajánlotta Horváthnak a belügyi tárcát, aki azonban a kérést elhárította, másodjára már nem kívánt visszatérni a politikába. Horváth tisztában volt azzal, hogy a mozgástér beszűkülése végett ez a felajánlás csak jelképes és tét nélküli lehet, hiszen a szovjetek a belügyminisztériumra kulcsfontosságúként tekintettek. Mindenesetre a Dálnoki Mikós Béla vezette kabinet 1945. július 4-i minisztertanácsi ülésén, amikor az 1944. március 19. és október 15. közötti kinevezések felülvizsgálatáról, illetve az 1944. október 15. utáni kinevezések és előléptetések hatálytalanításáról szóló 1160/1945. ME sz. rendeletről döntött, a sok név közül egyedül Horváth államtitkári kinevezését tartotta fenn, aki egyébként is nyugdíjazását kérte a világháború befejeztével.v

Horváth élete hátralévő évtizedeit visszavonultan, a közügyektől teljesen távol töltötte el. Még a népbírósági perek során sem hallgatták meg tanúként, ellentétben a Lakatos-kormány más tisztviselőivel. Bár elfeledett politikusnak számított, a Rákosi-korszakban a földreform után megmaradt utolsó parádi földbirtokát is államosították, majd 1951-ben családjával együtt a „rendszer ellenségeként” kitelepítették Hajdúdorogra, ahol a következő éveket töltötte. Ugyanekkor nyugdíjának jelentős részét is megvonták, így a családnak sokszor kellett nélkülöznie, miközben Horváth és már nagykorú fia is arra kényszerült, hogy a település melletti Tedejen munkaszolgálatot vállaljon.

A néhai államtitkár kényszerű száműzetését töltötte Hajdúdorogon, amikor nem sokkal Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után táviratot kapott, amely kötelező megjelenésre beidézte őt a külügyminisztériumba. Két nappal később egy rendőrtiszt jelent meg Horváth portáján, hogy vonattal együtt utazhassanak fel a fővárosba. A kor hangulatából adódóan Horváth természetesen a lehető legrosszabbra gondolt, hiszen az Andrássy út 60. pokláról hallott már egyet s mást. Megérkezve a fővárosi vasútállomásra, egy fiatal tisztviselő közölte vele a peronon, hogy Horváth egykori osztálytársa és barátja, Petru Groza, aki az előző évtől kezdve Románia államtanácsának elnöke volt, a szászvárosi református kollégium 1903-ban végzett diákjai számára jubileumi érettségi találkozót szervezett. A Napi Történelmi Forrás egy cikke már korábban is foglalkozott azzal, hogy Groza ideológiai és etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül szívén viselte korábbi diáktársai sorsát, és ápolni kívánta néhai iskolájának hagyományát.vi Horváth meglepődött a meghívón, a következő két napban az Astoria Szállóban szállásolták el, ahol hosszú idő után rendbe szedhette magát, új ruházatot kapott és levágathatta hosszúra nőtt szakállát.

Horváth és felesége 1957-ben.

Az osztálytalálkozóra végül nemcsak az 1903-as évfolyam végzősei vehettek részt, hiszen példának okáért a meghívottak között volt Nagybaczoni Nagy Vilmos egykori honvédelmi miniszter is, aki egy évvel korábban érettségizett, mint Groza és Horváth. A tizenhárom meghívottat – George, Sr. visszaemlékezése szerint köztük volt egy ismert magyar orvos és egy román püspök is – különvonat szállította Romániába, ahol a román államfő vendégeiként két hetet tölthettek el egy erdélyi vadászházban. Az eseménysor végén Groza megkérdezte minden egyes volt diáktársától, hogy mit tehet értük. Nagy Vilmos azt kérte, hogy Groza intézze el fiának szabadulását, akit korábban koholt vádakkal börtönöztek be (ez 1954-ben meg is történt). Horváth kérésére, miszerint legalább fiát mentesítsék a munkaszolgálat alól, Groza azt válaszolta, hogy a munkatáborok intézményének hamarosan úgy is vége lesz, egyértelműen a desztalinizációs időszakkal járó politikai enyhülésre utalva. A román államfő közbenjárására végül Horváth visszakaphatta nyugdíját, és később visszaadták korábban elvett fővárosi lakását is.

Horváth családi életében a következő fordulópontot az 1956-os forradalom kitörése jelentette, amikor immár 25 éves fia úgy döntött, hogy a megnyíló nyugati határt kihasználva elhagyja az országot. György (később George) kalandos körülmények között jutott el Rajkára, majd az Egyesült Államokban telepedett le 1957 elején, Horváth feleségének unokatestvére, Rose Palmer (Palmer Rózsa) jóvoltából, aki egy amerikai katonatiszthez, William Francis Dietrich sorhajókapitányhoz ment hozzá az 1920-as években, miután egy fiumei kiküldetés során megismerkedtek. Dietrich a második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren harcolt, majd Budapestre vezényelték, ahol századosként tagja volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) amerikai missziójának.vii Horváth számára ez a rokoni kapcsolat a háború után kapóra jött, hisz így családjának nem kellett osztoznia az éhező fővárosiak sorsában – Dietrich elszállásolta őket a neki kirendelt Stefánia úti luxusvillában, amely annak előtte Bajor Gizi ünnepelt színésznő tulajdonában volt. Amerikai rokona révén Horváthnak egy ízben alkalma volt személyesen is találkozni Vorosilov marsallal, aki Magyarország de facto teljhatalmú urának számított azokban a hónapokban. Dietrich végül ellentengernagyként szerelt le az Egyesült Államok Haditengerészetétől.

Amikor 1964-ben feleségével együtt lehetősége nyílt néhány hétre az Egyesült Államokba utaznia, Horváth majdnem nyolc év után először láthatta fiát. Levelét is ekkor írta meg, majd találkozott az amerikai jobboldali emigráció néhány jeles képviselőjével is. Hazatérve tovább folytatta csendes és szerény életét. 1978. október 3-án, 92 éves korában, Budapesten hunyt el.viii Bund Sarolta alig két évvel élte túl férjét. Magda lányukkal együtt a Farkasréti temetőben helyezték őket örök nyugalomra.

Horváth halotti értesítője

Végszó

Jelen írás pusztán egy vázlatos betekintést nyújt Horváth Béla életébe, elsősorban államtitkári működése további kutatásokat igényel, amely annak megértését is mélyítené, hogy az akkori államhatalom lojális tisztviselője, ősi belső ösztöntől vezérelve miképp tudott megbirkózni és szembeszállni a szerepkörével oly összeegyeztethetetlen bűntettekkel, mint a zsidó deportálások és jogfosztások. A tanulmány alapjául szolgáló levéldokumentum mindenesetre egy remek táptalaj ahhoz, hogy megőrizzük Horváth Béla emlékét, akinek ez ideáig halálozási dátuma is ismeretlen volt a történettudomány előtt.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek, felhasznált források:

i Braham, Randolph L.: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. II. kötet, Park Könyvkiadó, Budapest, 2015. 1050. o.

ii Virradat, IX. évf. 37. sz. (1944. szeptember 11.)

iii Kandó Melocco i.m. 67–68. o.

iv Bölöny–Hubai i.m. 434. o.

v Szűcs László (szerk.): Dálnoki Miklós Béla kormányának (Ideiglenes Nemzeti Kormány) minisztertanácsi jegyzőkönyvei. 1944. december 23. – 1945. november 15. A kötet. Forráskiadványok 28., Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997. 616. o.

vi Miklós Dániel: „Egy nem várt segítség Romániából”. Napi Történelmi Forrás (2016. január. 4.). URL: https://napitortenelmiforras.blog.hu/2016/01/04/egy_nem_vart_segitseg_romaniabol (letöltés időpontja: 2018. augusztus 16.)

vii Feitl István (szerk.): A magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság jegyzőkönyvei 1945–1947. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003. 441. o.; John Lukacs, aki Dietrichnek köszönhette az Egyesült Államokba szóló vízumát emigrálása után, a kapitányt „a régi iskolából való, egyenes, gerinces” tengerésztisztként jellemezte, aki a SZEB amerikai missziójának harmadik embereként megvetette a kommunizmust, ld. John Lukacs: Egy eredendő bűnös vallomásai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001. 112–113. o.; bár a jegyzőkönyvek tanúsága szerint Dietrich a SZEB ülésein jobbára passzív maradt (ld. Feitl. i.m. 41. ill. 93. o.), más forrásokból és visszaemlékezésekből tudható, hogy olyan prominens jobboldalhoz kötődő közéleti személyiségekkel tartott fenn rendszeres kapcsolatot, mint Grősz József kalocsai érsek, valamint Varga Béla, Teleki Géza és Zsedényi Béla politikusok, vö. Földesi Margit: A megszállók szabadsága. Kairosz Kiadó, Budapest, 2002. 76. o. 88. sz. jegyzet.

viii Temetésére október 12-én, római katolikus szertartás szerint került sor a Farkasréti temetőben, majd ugyanaznap a budai Ferencesek templomában tartottak lelki üdvéért szentmiseáldozatot.

A felhasznált visszaemlékezés eredetije és átirata az alábbi linkeken elérhető:

Horvath-Bela_1964-memoir

Horváth Béla levél átirat

A külön nem jelzett képek forrása a Horvath család archívuma.

A nyitóképen a Belügyminisztérium régi épülete (Országház utca 28.) a Budai Várban. (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek