A cowboy és a lady – Recenzió Reagan és Thatcher – Egy különleges kapcsolat című könyvről.
Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill, John F. Kennedy és Harold Macmillan, George W. Bush és Tony Blair – csak néhány név azon huszadik századi angolszász vezetők közül, akik a világ előtt nem egyszer bizonyították az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közötti kapcsolatok „különlegességét”. Azonban sokak szerint még őket is felülmúlja Ronald Reagan és Margaret Thatcher egymáshoz fűződő, konfliktusoktól és ellentétektől mentes viszonya. Csakhogy Richard Aldous idén magyarul is megjelent könyvében pont az a kép rajzolódik ki, hogy ez sokkal inkább mítosz volt, semmint a valóság.
Mint a mesében: talán így lehetne a legegyszerűbben leírni, hogy miképp indult Ronald Reagan és Margaret Thatcher kapcsolata még évekkel azelőtt, hogy beköltöztek volna a Fehér Házba/Downing Street 10-be. „Azonnal megkedveltem – barátságos, nőies, szívélyes és intelligens volt –, és nyilvánvaló volt az első mondatok után, hogy rokon lelkek vagyunk, amikor a kormányzat adócsökkentéséről és a gazdasági szabadság tágításáról van szó” – írta az önéletrajzi könyvében Thatcherről az amerikai színész, amikor 1975-ben először találkoztak egymással. Pár mondattal később pedig hozzátette, hogy „fantasztikusan jó miniszterelnök lenne.”[1] Tőle meglepő módon a vegyészi diplomával rendelkező és brit Konzervatív Párt színeiben évek óta politizáló nő sem mérte szűkmarkúan a dicséreteket: „amikor személyesen találkoztunk [Reagannal – K.L.], azonnal megnyert magának a vonzerejével, humorérzékével és őszinteségével” – majd vágyakozón jegyezte meg visszaemlékezésében, hogy „mennyivel másképp néznének ki a dolgok, ha ilyen ember lenne az Egyesült Államok elnöke”.[2]
Épp ezért nem véletlen, hogy miután mindkettőjüket megválasztották a saját országuk élére, elsőként egymásnak gratuláltak és többször kifejezték elkötelezettségüket az amerikai-brit „különleges kapcsolatok” fejlesztése iránt, ami igencsak megkopott a hetvenes években. A hivatalos utak, a két család közötti jó viszony, egymás melletti kiállás a különböző nemzetközi fórumokon (mint például a G7-csúcstalálkozón a francia Mitterrand és kanadai Pierre Trudeau ellenében), a sorozatos díszvacsorák, a baráti hangvételű levelek és telefonhívások – ezek már az elnök beiktatását követő hónapokban erőteljesen táplálták azt az érzést, miszerint „Maggie és Ron” idillibe illő viszonyt ápolnak, már-már „politikai házasságot” kötöttek, egymással. Ezt a képet képesek voltak a hivatali idejük végéig – nem egyszer a stábjaik hatalmas erőfeszítései árán – fenntartani.
Ugyanakkor Aldous Richard brit történész és egyetemi professzor szerint mi sem állt távolabb a valóságtól. A 2012-ben kiadott „Reagan és Thatcher – Egy különleges kapcsolat című monográfiájában nem éppen kis feladatra vállalkozott: leszámolni mindazon pozitív és negatív mítoszokkal, amelyek sokáig megingathatatlanul tartották magukat Reagan és Thatcher esetében. Sőt egyben rámutat arra, hogy hiába volt sokszor azonos álláspontjuk az ideológiai és gazdasági kérdésekben, az országaik eltérő geopolitikai vagy egyéb érdekei gyakran veszélybe sodorták ezt a „politikai házasságot” . Aldous megjegyezte, hogy lényegében már Reagan elnökségének első évében komoly nézeteltérések alakultak ki az amerikai főparancsnok és a brit miniszterelnök asszony között, legyen szó a lengyel válságról vagy a Szovjetunió és Nyugat-Európa között építendő gázvezeték kérdéséről. Ezek ugyan még – a mögöttük álló emberek köszönhetően – nem váltak súlyos konfliktussá, de arra már elegendőek voltak, hogy elhintsék a bizalmatlanság és a gyanakvás magjait.
Amelyek viszont nem sokkal később két sziget miatt szárba is szökkentek. Reagan nem értette a Vaslady „konok ragaszkodását” a „jéghideg kis szigetkupachoz”, ahogyan az amerikai elnök a Falkland-szigeteket nevezte, miután azokat az argentin hadsereg 1982 elején megszállta.[3] Ugyanúgy Thatcher és a brit vezetés értetlenül szemlélte, ahogyan az Egyesült Államok reagált a Karibi-térségben fekvő Grenadán lezajlott marxista puccsra. Csakhogy mindkét konfliktus komoly fejtörőt jelentett a két konzervatív politikusnak: a transzatlanti szövetség nevében egymás mellett álljanak ki vagy inkább az országuk geopolitikai érdekeit kövessék? A falklandi válság idején Argentína fontos szövetségese volt az Egyesült Államoknak, s bár a Reagan-adminisztráció morálisan elítélte az argentin katonai junta lépését, a válság diplomáciai megoldását szorgalmazták. Úgy vélték, hogyha Buenos Aires fegyveres összetűzésbe kerül Londonnal és veszít, akkor az argentin vezetés összeomlik és kommunisták kerülnek hatalomra. Grenada amerikai megszállása pedig azért okozott politikai feszültséget Nagy-Britanniában, mert a karibi szigetország hivatalosan a Brit Nemzetközösség tagja volt, de az amerikaiak nemcsak nem konzultáltak előre a britekkel, de Thatchert is azután értesítették a katonai lépésről, hogy az Urgent Fury hadművelet elindult.
Ez a Grenada ellen indított amerikai hadművelet alatti telefonbeszélgetés két évvel Aldous könyvének megjelenése után látott napvilágot: egyike azon ritka alkalmaknak, amikor Reagan elnök bocsánatot kért valakitől.
Habár végül az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem gördítettek akadályt egymás katonai hadműveleteinek útjába, mindkét politikus egyfajta „árulásként, cserbenhagyásként és meghunyászkodásként” jellemezte a másiknak a válságok alatt tanúsított reakcióit és lépéseit. Úgy vélem, hogy az egyetlen ember, aki Ronald Reagant meg tudta félemlíteni, az Maggie Thatcher” – idézett Aldous egy olyan amerikai politikust, aki jelen volt Reagan és Thatcher közötti egyik nem éppen vidám hangvételű telefonbeszélgetésnél.[4]
Az amerikaiak rosszabbak, mint a szovjetek
– közölte a Vaslady a meglepett Garret FitzGerald ír miniszterelnökkel, majd Grenada elleni invázió kapcsán hozzátette, hogy „nem volt jobb Magyarország és Csehszlovákia testvéri szovjet megszállásánál”.[5]
Aldous szerint ezek a kis szigetek okozta sebek soha nem gyógyultak be teljesen. Ezt már akkoriban is jól látták néhányan, bárhogyan is próbálta meg a károkat elfedni az elnök és a miniszterelnök asszony stábja.
Eisenhower és Eden, Kennedy és Macmillian, Johnson és Wilson, Nixon és Heath, Reagan és Thatcher: az angol-amerikai házasság mindig jól kezdődik, aztán elakad, majd szemrehányások és szidalmazások közepette bomlik fel
– jósolta The Economist.[6] Habár válásra végül nem került sor, a nyolcvanas évek közepétől Reagan és Thatcher viszonya úgy hullámzott, mint a két ország között elterülő Atlanti-óceán. Erre pedig a szerző több pozitív és negatív példát vonultat fel a könyvében Líbia 1986-os bombázásától kezdve, az amerikai SDI (Strategic Defense Initiative) avagy közismertebb nevén csillagháborús tervvel kapcsolatos vitákon át egészen az 1986-os reykjavíki csúcstalálkozón elhangzott „Nagy-Britanniát eláruló” reagani ígéretekig bezárólag.
Aldous a könyvében rengeteg forrást vonultat fel: a szerző nemcsak életrajzi könyvekből, tanulmányokból, visszaemlékezésekből és korabeli újságcikkekből idéz, hanem sokszor és röviden szólaltatott meg amerikai és brit levéltári forrásokat is. A könyv magában hordozza az angolszász történetírás tipikus jegyeit és az olvasmányos stílus miatt minden a korszak vagy személyek iránt érdeklődő is nyugodtan a kezébe veheti. Néhány elütést leszámítva a magyar fordítás is jól sikerült – ámbár a a recenzió írójának még nem sikerült megfejtenie, hogy az eredeti The Difficult Relationship alcímből miképp lett „Különleges kapcsolat”?
Természetesen azzal a cikkíró is tisztában van, hogy egy kevesebb mint háromszáz oldalas könyvben aligha lehet Reagan és Thatcher majdnem tíz évig tartó „politikai házasságának” minden mozzanatát bemutatni és elemezni. Mégis elég komoly hiányérzete támadt miután letette a könyvet, mivel Aldous néhány lényeges nyolcvanas évekbeli, Londont és Washingtont egyaránt komolyan érintő nemzetközi ügyről egyszerűen megfeledkezett volna. Ezek közül pedig a legfájóbb hiányt Észak-Írország jelentette: a Reagan-adminisztráció egészen a nyolcvanas évek közepéig szemet hunyt az Egyesült Államokban élő írek és működő szervezetek IRA-nak (Ír Köztársasági Hadseregnek) nyújtott bármiféle segítsége felett, miközben Thatcher nem egyszer nyilvánosan kritizálta Washington „semleges hozzáállását” a kérdésben.
Annak ellenére, hogy Aldous a „Reagan és Thatcher” című monográfiájában nem végzett teljes körű mítoszrombolását, még így jelentősen árnyalta azokat a véleményeket, amelyek szerint a két vezető „szeretetteljes politikai házasságban” élt egymással. Ezzel együtt megcáfolta azokat a gúnyos kritikákat is, amelyek úgy állították be az angol miniszterelnök asszonyt, mint az amerikai elnök „pulikutyája” – vagy vice versa. A recenzió írójának pedig sokkal inkább az volt az érzése, hogy lehetett bármilyen jó a viszony Reagan és Thatcher között: ha az országaikról volt szó, akkor mindketten azt a tizenkilencedik századi mondást követték, miszerint Nagy-Britanniának – kiegészítve az Egyesült Államokkal – „nincsenek hivatalos szövetségesei vagy barátai, hanem csak érdekei”.
A borítóképen a szaúdi Reagan és Thatcher találkozója 1986-ban. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Felhasznált irodalom
Aldous, Richard: Reagan és Thatcher – Egy különleges kapcsolat. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2019.
Reagan, Ronald: Egy amerikai élet. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2014.
Thatcher, Margaret: Életem. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2014.
Megjegyzések és hivatkozások:
[1] Reagan, 2014: 174.
[2] Thatcher, 2014: 276.
[3] Aldous, 2019: 98.
[4] Uo., 155.
[5] Uo, 162.
[6] Idézi Aldous, 2019: 166.