„…ránk mindenképp az vár, hogy elessünk” – a loosi csata alulnézetből

Amikor a nyugati fronton 1914 őszén az arcvonal a tengertől a svájci határig megmerevedett, a németek védekezésre rendezkedtek be (eleve úgy tervezték meg a lövészárokrendszereket, hogy minél kevesebb ember kelljen oda) és inkább az oroszok ellen küldtek csapatokat. A másik oldalon viszont maradt az offenzív stratégia. 1915 őszén egy ilyen támadásnál vetették be azt az ezredet is, ahol Robert Graves szolgált.

A franciák érzelmi okokból és gazdasági megfontolásból is erőltették a támadásokat. Már az is megalázó volt, hogy a németek francia területet tartanak megszállva, ráadásul itt volt az iparvidékek és szénbányák többsége, úgyhogy Joffre (a francia főparancsnok) minél hamarabb vissza akart foglalni mindent. Az angol expedíciós hadsereg parancsnoka, John French is támogatta, szolidaritásból vagy mert neki sem volt jobb ötlete. A német arcvonal közepén kiszögellés terült el Flandria és Verdun között és a brit és francia főparancsnokság is itt látta a helyzet kulcsát. Ha a kiszögellés két szélén áttörnek, elvághatják a németek utánpótlási vonalait (két vasútvonalat) és visszavonulásra kényszeríthetik vagy bekeríthetik őket. Flandriában ez a feladat az angolokra várt. Az expedíciós haderő sokat változott a háború kezdete óta: a hivatásos katonák többsége odaveszett. A pótlásukra egyrészt a territoriális alakulatokat hozták át, másrészt az „Új Hadsereg” lelkes, de felkészületlen önkéntesekből álló hadosztályait (Kitchener hadseregének is nevezték őket a hadügyminiszter miatt, aki a toborzóplakátokon szerepelt).

„Szeptember 19-én felváltottuk Cambrinnál a Middlesexi ezredet, és megmondták, hogy ezekből a lövészárkokból fogunk támadásra indulni. A tüzérségi előkészítés már egy héttel korábban megindult. Amikor elfoglaltam szakaszommal az állást, […] azt a géppuskafészket [ismertem fel], ahol a lövészárokban töltött első éjszakámon öngyilkos lett az a katona. […] a mi ágyúinktól még soha ilyen össztüzet nem láttunk. […] remegett a föld, a gránátok füstje sötétségbe burkolta a német vonalakat. […] Huszonharmadikán reggel Thomas [a századparancsnok] egy jegyzetfüzettel jött vissza a zászlóalj-parancsnokságról. […]

– […] szombaton, 25-én, támadunk. […] csak az a dolgunk, hogy […] lekössük [a németeket], amíg a jobbszárny elvégzi az igazi munkát. […] így vagy úgy, ránk mindenképp az vár, hogy elessünk.

Mindnyájan nevettünk.”

Az offenzívák általános „forgatókönyve” az volt, hogy a gyalogságnak (akiket nem védett semmi) jól beásott, drótakadállyal védett, tüzérséggel és géppuskákkal rendelkező ellenséget kellett lerohannia. A támadók kiképzésétől és felszerelésétől függetlenül ez csak egyféleképpen végződhetett: halomra lőtték őket. Utána pedig jöttek a további kísérletek, ugyanilyen eredménnyel. Loosnál az angolok megpróbálkoztak a németektől átvett újítással: támadás előtt a biztonság kedvéért gázgránátokkal is odapörköltek, de ez csődöt mondott. A gázosoknál nem volt megfelelő franciakulcs, úgyhogy ki sem tudták nyitni a tartályokat, ahol meg mégis, ott előfordult, hogy a szél az angolok felé fújt. Ráadásul nem sikerült kikapcsolni a német tüzérséget, ami telibe talált néhány tartályt és kitört a káosz.

Gáztámadás (Imperial War Museum, Q 60973)

 „… a hátsó árokban […] csak távoli hurrázást [hallottunk], zavaros puskaropogást, kiabálást, erős gránáttüzet […] megint kiabálást […], és a géppuskák állandó kattogását. Néhány perc múlva […] feltűntek a Middlesexiek első könnyű sebesültjei. […]

– Mi történt? Mi történt? – kérdezősködtem.

– Zűrzavar – ennél részletesebb választ nem kaptam.”

Aki hátul volt, csakugyan ennyit érzékelt abból, mi történik elöl (és fordítva). A támadás megindulása után megszűnt a kapcsolat az első és hátsó egységek között. A telefont persze használták, de a vezetékek mindig a legrosszabbkor szakadtak el, esetleg az ellenség lőtte szét a telefonközpontot (Graves zászlóaljával is ez történt). Más eszköz pedig nem volt a jelentések és parancsok gyors továbbítására. Legfeljebb futárokat küldhettek, de mire ezek eljutottak az illetékes helyre, megvárták és visszavitték a parancsot, órák teltek el.

 „az A-század [szuronyt szegezve] csak várta-várta a hátsó árokban, hogy mikor jön már a rum, […] minden roham előtt ugyanis dupla rumadagot osztanak. […] a hadtápos [az indulási paranccsal egyidőben jött], a rumos demizsont ölelgetve. Nem volt se puskája, se felszerelése, az arca vörös volt és öklendezett. […] arcra bukott […] a vízlevezető üreg vastag sarába. […] ami a három gallon [13,5 liter] rumból még megmaradt, […] a földre ömlött. […] Ez a bűntett halálbüntetést érdemelt. [Az egyik hivatásos tiszt] Egyik lábával a hadtápos nyakára állt, a másikkal a vékonyára és beletaposta a sárba. […] A hadtáposról nem hallottam többet.”

Rohamra indultak, de ez nagyon nehezen ment.

„A németek tizenötös gránátokkal […] és könnygázgránátokkal lőtték az árkot. Ez nagy kavarodást okozott, az emberek oda-vissza tódultak, és kiabáltak […] a sebesültek és sebesültvivők folyton megpróbáltak átfurakodni köztük. Hol fölvettük, hol levettük a gázálarcunkat, ami csak rontott a helyzeten. […] Childe-Freeman és a B-század mindössze ötven emberrel érte el a frontvonalat, a többiek félúton eltévedtek. […] Kínosan érezte a szégyent, akkor vezényelt ütközetben először századot. Elhatározta, hogy ötven emberrel is nekivág támogatni a Middlesexieket, […] rohamra indult. Még a saját drótakadályainkon sem jutottak át, a géppuskatűz máris megállította őket. […] Samson százados a C-századdal és a B-század maradékával néhány perccel később érte el a frontvonalunkat. […] elhatározta, hogy ő is rohamra indul – nem tűrhette, hogy azt mondják, a Királyi Walesi Lövészek cserbenhagyták a Middlesexieket.”

Német géppuskások (Imperial War Museum, Q 23935)

A támadást visszaverték (Graves századát végül nem vetették be, Thomas ugyanis megvárta a támadást elrendelő parancs megerősítését – ami sosem érkezett meg).

„két Middlesexi tiszt [hadnagy] jött vissza sértetlenül. Henry és Hill volt a nevük, […] egész nap [tűz alatt,] gránáttölcsérekben feküdtek az esőben […] jelentkeztek a Middlesexiek parancsnokságán. A történetet Hill mesélte el nekem. Az ezredes és segédtisztje éppen nekiült egy húspástétomnak. […] Se egy darab húspástétommal, se egy pohár whiskyvel nem kínálták meg őket. […] A segédtiszt visszahívta őket. […] Hill azt hitte, […] leküzdik aggályaikat: illik-e, hogy [tartalékos tiszteket lásson vendégül] egy hivatásos ezredes meg a segédtisztje […] De a segédtiszt csak ennyit mondott:
– […] az előbb láttam néhány embert a lövészárokban kigombolt vállpánttal, összevissza fölcsatolt szereléssel. Gondoskodjanak róla, hogy a jövőben ez ne forduljon elő.”

Ilyen és hasonló élmények ihlették a híres katonanótát. Graves és bajtársai persze nem voltak nótás kedvükben.

„Egész nap cipeltük a sebesülteket a kötözőhelyre, permeteztük az árkokat és fedezékeket, hogy eltávolítsuk a gázt, és lapátoltuk az árokba beomlott földet. […] Késő délután távcsövön figyeltük az erős gránáttűzben előrenyomuló tartalékot. […] igazi áttörésnek látszott a dolog. Annak az Új Hadseregbeli hadosztálynak az alakulatai voltak, amelynek a törzskarával az előző este együtt vacsoráztunk.”

A tartaléknak azonban messze a front mögül kellett indulnia. A késlekedés miatt a németeknek volt idejük felkészülni.

 „Vakon belerohantak a […] résbe [a tartalék hadosztályok], se azt nem tudták, hol vannak, se azt, hogy mit kéne csinálniuk. […] visszaözönlöttek, nem pánikban, hanem ostobán, mint a kupadöntőről hazatérő tömeg, közben meg a srapnelek ott robbantak a fejük fölött. Alig hittünk a szemünknek, olyan őrült látvány volt.”

Szögesdrót (Imperial War Museum, Q 28970)

Az angolok három hétig erőltették, aztán leálltak. Graves századát nem küldték rohamra, de így is kimerültek.

 „Szeptember 24-én reggeltől október 3-án estig összesen nyolc órát aludtam. Körülbelül napi egy üveg whiskyvel tartottam magam ébren és életben. Azelőtt soha nem ittam, azóta is ritkán iszom, de akkor kétségtelenül segített. Nem volt se takarónk, se köpenyünk, se sátorlapunk, nem volt se időnk, se anyagunk, hogy új fedezékeket építsünk. Ömlött az eső.”

Graves a következő év júliusában egy hasonló támadás előtt megsebesült a Somme-nál. A kórházban azt hitték, meg fog halni, már a részvéttáviratot is elküldték. Végül túlélte, de az idegei tönkrementek.

 „féltem a gáztól; elég volt akármilyen szokatlan szag, […] hogy reszketni kezdjek tőle. […] az erős ágyúzás zaját sem tudtam elviselni; ha egy autó motorja gyújtáshiba miatt dörrent egyet, máris hasra vágtam magam, vagy fedezékbe rohantam.”

Rövid időre visszatért Franciaországba, de 1917 elején frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították (a tüdőbetegsége miatt) és onnantól a hátországban katonáskodott. A háború után beiratkozott az oxfordi egyetemre.

„Néha egy-egy előadás kellős közepén hirtelen kristálytisztán magam előtt láttam a béthune-la bassée-i úton menetelő embereket, a legénység énekelt, közben francia gyerekek szaladtak mellettünk, […] még a városszéli sintértelep bűzét is éreztem […] Vagy Laventie főutcáján jártam, elmentem az egyik századkörlet előtt […] és a II. zászlóalj rövidnadrágos, lebarnult térdű, kifejezéstelen arcú legényei fölpattantak a csorba lépcsőkről. […] Vagy Cambrinban beszélgettem egy mély fedezékben egy távbeszélőssel, […] nagy dörrenés, a légnyomástól megrázkódik a fedezékben a dohányfüst […] Ezek az éber álmok, akár egy kettős élet másik fele, […] 1928-ig visszajártak […] majdnem mindig a Franciaországban töltött első négy hónap emlékeit idézték: úgy látszik, Loos után az érzelmeket rögzítő szerkezet felmondta bennem a szolgálatot.”


Forrás:

GRAVES, Robert: Isten hozzád, Anglia! Európa Könyvkiadó (Emlékezések), Budapest, 1979.

Felhasznált irodalom:

KEEGAN, John: Az első világháború. Akadémiai Kiadó (Hadiakadémia sorozat), Budapest, 2014.

A nyitóképen Loos romjai (Imperial War Museum, Q 58151)

Facebook Kommentek