Hitler nyaralója – I. rész
Mindenki szereti kipihenni valahol a dolgos hétköznapokat. Az erre kiválasztott helyszín viszont változatos lehet: sokan a vízpartokat preferálják, mások viszont a hegyvidékeket részesítik előnyben. A fenti megállapítások nem csak hétköznapi emberekre, hanem uralkodókra, mi több, diktátorokra is vonatkoznak. Nem volt ez másképp a nemzetiszocialista Németország vezére, Adolf Hitler esetében sem. A Bajor-Alpokban lévő Berchtesgaden melletti obersalzbergi nyaralójának története igen ismert, azonban kevesen tudják, hogy miért is ezt a helyet választotta a Führer nyári rezidenciájának.
Berchtesgaden 1900 körül. Forrás: Wikimedia Commons.
Berchtesgaden és Obersalzberg az 1920-as évekre már jól ismert volt a német nyelvterületen. Elsősorban üdülőhelyként és gyógyhelyként tartották nyilván, és olyan, nemzetközileg is ismert családok jártak ide feltöltődni, mint a Bechstein zongoragyártók, akik később saját birtokot is vásároltak a környéken. 1922 nyarán Arthur Schnitzler költő, majd ugyanebben az évben Sigmund Freud is bővítette az illusztris vendégek listáját.[1] Alig egy évvel később Adolf Hitler először lépett az Obersalzberg területére.
Az eseményt maga Hitler mesélte el 1942. január 16-ról 17-re virradó éjszakáján, mégpedig a lengyelországi Farkasodú bunkerében. A Führer a „hegyet” Dietrich Eckart írónak köszönhetően ismerte meg, aki egy alkalommal, amikor 1923-ban a birodalmi elnök, Friedrich Ebert becsmérlése miatt bíróság elé idézték, nem engedelmeskedett a parancsnak, hanem a hegyekbe menekült, ahol párttársa, a bajor Christian Weber segítségével talált menedéket. 1923 tavaszán Weber vezetésével Hitler felkereste Eckartot. A Führer így emlékezett vissza az eseményekre:
„Folyamatosan emelkedett az út, úgy tűnt, sosem ér véget. Egy hóval borított, keskeny ösvényen mentünk. »Te – mondtam [Webernek] – elment az eszed? Ennek az útnak sosem lesz vége? Azt hiszed, hogy meg fogom mászni veled a Himaláját? Hogy hirtelen hegyi kecske lett belőlem? Istenem, nem tudtatok ennél jobb helyet találni? Ha ez még egyszer ennyi ideig fog tartani, inkább megfordulok, lenn töltöm az éjszakát, és nappal mászom fel!« Ő erre azt mondta: »Mindjárt fenn vagyunk!« És hirtelen megláttam egy házat magam előtt: a Moritz-panziót. Másnap reggel felkeltem, már egészen világosban. Kimentem a verandára, és körbenéztem. Ez egyszerűen csodálatos. A kilátás az Untersbergre – leírhatatlan!”[2]
Dietrich Eckardt 1943-ban. Őt látogatta meg Hitler, amikor először járt az Obersalzbergen. Forrás: Wikimedia Commons.
Valóban, innentől kezdve Hitler évről évre visszajárt Berchtesgadenbe és az Obersalzbergre, majd rövidesen birtokot is vásárolt a hegyen. Ezt többször átépíttette és kibővíttette, mégpedig úgy, hogy a tervrajzokat gyakran saját kezűleg készítette, mi több, a kivitelezés munkálatait is személyesen felügyelte. Így készült el a Berghof, amely a Führer nyaralójaként még a II. világháború kitörése előtt világhírnévre tett szert, és amelyet a brit légierő csaknem teljes egészében lebombázott 1945. április 25-én, mindössze 13 nappal az európai háború vége előtt.[3]
A komplexum egyetlen épen maradt tagja mai posztunk alanya, a Kehlsteinhaus, azaz a Kehlstein hegy csúcsán álló teaház, amelyet gyakran – elsősorban angol nyelvterületen – Sasfészeknek (Eagle’s Nest) neveznek. Mindenképpen érdemes tudni, hogy az elnevezés a területet elfoglaló nyugati szövetséges katonáktól ered, a hitleri időkben ugyanis a teaházat Kehlsteinhausnak vagy Teehausnak nevezték. De hogy juthat eszébe valakinek teaházat építtetni egy hegycsúcson? 1937 áprilisában Martin Bormann, mint az obersalzbergi építkezések főfelügyelője, elhatározta, hogy Hitler a közelgő 50. születésnapjára az NSDAP-tól valami különleges ajándékot kap. Mivel tisztában volt a Führer modern technikával és építészettel kapcsolatos rajongásával, továbbá tudta, hogy a pártvezető mennyire szeret időt tölteni az Obersalzbergen, elhatározta, hogy egyesíti mindezeket, és egy olyan épületet húzat fel, amelyet szinte lehetetlenség lenne túlszárnyalni. A „Reichsleiter” ezért 1937. áprilisának végén magához hívatta az obersalzbergi épületek tervezőjét, Roderich Ficket. A politikus röviden előadta igényeit: a Kehlstein hegy csúcsán, 1834 méteres magasságban szeretett volna építtetni egy teaházat, amely illeszkedik a környezetébe, és természetesen megfelelő a Führer és legbensőbb környezete számára. Bő egy hónappal később, 1937. június 8-án Frick bemutatta terveit Bormannak, aki elégedett volt a rajzokkal; különösen az tetszett neki, hogy a nyolcszögű nagyterem remek panorámát biztosított a környékre.[4]
A Kehlstein azonban igen meredek, megközelítése csak egy szűk turistaúton keresztül volt lehetséges. Bormann ezt nem hagyhatta annyiban, így konzultált Fritz Todttal, aki a német Autobahnok tervezőjeként szerzett magának hírnevet. A mérnök és a politikus korábban is egyeztetett a Kehlsteinnel kapcsolatban: a Reichsleiter eredetileg ugyanis kilátót tervezett a csúcsra, és az ehhez vezető utat Todt meg is tervezte, azonban ahogy a kilátó tervéből teaház lett, a korábbi útvonalterv sem volt többé megfelelő. 1937. nyarán, több helyszíni szemle után, Todt, Fick és Bormann megállapodtak a végleges tervekben: kezdetét vehette tehát az építkezés, amelynek határideje a közelgő ünnep miatt igen rövidre volt szabva: az átadást Bormann 1938. tavaszára tűzte ki.[5]
Az építkezés helyszínére való eljutáshoz kulcsfontosságú volt az oda vezető út megépítése. A konkrét nyomvonal tervezését Todt a hegyi utak alkotásában jártasabb osztrák Hans Haupnerre bízta, aki figyelembe vette azt is, hogy az útról a lehető legszebb kilátás nyíljon, továbbá bravúrosan úgy oldotta meg a vonalvezetést, hogy az mindössze egy hajtűkanyart tartalmaz – erre azért volt szükség, mert Hitler veszélyesnek tartotta ezeket az íveket. A domborzati viszonyok és a speciális igények kielégítése miatt Haupner 5 alagutat is építtetett,[6] melyek jelentősen megdrágították a beruházást – ez azonban ebben az esetben nem volt szempont.
Az osztrák mérnök igen érdekes koncepciót vázolt fel. Az általa tervezett út ugyanis nem érte el a Kehlstein csúcsát, hanem több mint 100 méterrel alatta, egy parkolóban ért véget. Martin Bormann eleinte igen élesen kritizálta az elképzelést, azonban miután Haupner meggyőzte, hogy az út célig tartó elvezetése igen komolyan rombolná a tájat és megváltoztatná a hely hangulatát, elfogadta a tervet; a parkolóból a teaházig való eljutást viszont mindenképpen meg kellett oldani valahogy. Az ötletet Haupner, Todt és Fick közösen vázolta fel. Elképzelésük szerint a parkolóból egy gyalogos alagutat vezetnének a hegy gyomrába, mely egy liftnél érne véget, a felvonó pedig egyenesen a Kehlsteinhausba vinné utasait. Bormannt lenyűgözte a javaslat, hiszen ez olyan gondolat volt, mely feltételezése szerint ugyancsak a Führer szája íze szerint való volt: különleges és „technokrata”.
A tervek tehát elkészültek. A kivitelezési munkákról, nehézségekről, anyagi vonzatokról és magáról az épületről pedig egy későbbi cikkben számolunk be.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Felhasznált irodalom:
Beierl 2005: Beierl, Florian M.: History of the Eagle’s Nest. Berchtesgaden, 2005.
Hanisch 2017: Hanisch, Ernst: A Sasfészek és Adolf Hitler. Bad Reichenhall, 2017.
[1] Hanisch 2017, 6.
[2] Az idézetet közli: Hanisch 2017, 11.
[3] Hanisch 2017, 40.
[4] Beierl 2005, 24.
[5] Beierl 2005, 24.
[6] Beierl 2005, 55.