Grágás – A középkori Izland első írásos törvénykönyve
Gyönki Viktória
Izlandot 870 körül főként Norvégiából érkező telepesek népesítették be. A kis sziget független államként működött az 1260-as évekig, amikor az Alþingi (népgyűlés) határozta értelmében a norvég király, IV. (Öreg) Hákon fennhatósága alá került. Az első évszázadokban tehát az izlandiak maguk szervezték meg közigazgatásukat. Ennek kapcsán a törvénykezésről is szót kell ejteni, amelyről jelen írásunkban lesz szó. Izland korai történetéről több középkori forrás is fennmaradt. Ezek közül egyik a 12. században keletkezett Íslendingabók (Az izlandiak könyve), amelynek szerzője Ari Þorgilsson. Ari életéről keveset tudunk, de annyi biztos, hogy közeli kapcsolatban állt a nagyhatalmú Haukdælir családdal. Pap volt, és valószínűleg ismerte a latin krónikákat. Ari írásában megörökítette az izlandi nép életében történt fontos eseményeket, mint például a kereszténység felvételét, a közigazgatási rendszer kialakulását, vagy éppen a törvények eredetét, keletkezését.
Elbeszélése szerint egy Úlfljótr nevű izlandi férfi hajózott el Norvégiába, ahol több évig tanulmányozta a törvényeket. Az általa lefektetett törvények a nyugat-norvég Gulaþing népgyűlésben használtak alapján készültek. Az *Úlfljótslög (Úlfljótr-törvények) azonban nem maradt fenn semmilyen formában.
Az izlandi népgyűlés és a Grágás keletkezése:
A Grágásban olvasható részletes leírások alapján a korai izlandi társadalom kitüntetett szerepet tulajdonított a családhoz és a nemzetséghez való kötődésnek. Király híján a hatalom a törzsfők (goði, tsz: goðar) kezében összpontosult. Kezdetben kisebb, majd a 13. században egyre nagyobb területeke fölött szereztek uralmat. Az így kialakuló uradalmak (ríki) mögött körülbelül hat család állt.
Ari Þorgilsson Úlfljótr nevéhez köti az Alþingi megalapítását. Ez az évenkénti, két-három hétig tartó népgyűlés szó szerint „mindenki gyűlése” volt, ahol a peres ügyek megtárgyalása mellett egyességek megkötésére is lehetőség nyílt. Az itt tárgyalt ügyek vagy súlyosak voltak, mint a gyilkosságok, vagy olyanok, amelyekben nem sikerült döntésre jutni a helyi népgyűlések alkalmával. A szigetet négy közigazgatási egységre osztották, év közben pedig több helyi népgyűlést is tartottak. A keleti, déli és nyugati negyedekben három-három, az északiban négy gyűléshely volt. Ezek felett a goðik, vagyis a törzsfők rendelkeztek – minden helyi gyűlés felett három-három. A törzsfők társadalomban betöltött szerepe sokat változott az évszázadok alatt. Kezdetben pogány papok voltak, amelynek emlékét több izlandi saga, így például a Hrafnkels saga freysgoða is őrzi. A történet főszereplője, Hrafnkell Freyr isten papja volt. Gyakrabban olvashatunk azonban olyan törzsfőkről, akik jogi ügyekben voltak jártasok, és akiknek feladatai közé tartozott a bírák kijelölése is a helyi gyűlésekben. A törzsfők közül választották a törvénymondót három évre. A törvénymondók egyik kötelessége, amint azt nevük is sejteti, a törvények egy-egy harmadának évenkénti felmondása volt. Szerepük tehát az írásbeliség elterjedése előtt volt fontos, amikor a törvények még szóbeli hagyományként éltek.
Izland 1000-ben vette fel a kereszténységet. A döntést a népgyűlésben hozták meg, de az egyre erősödő norvég befolyás is nagy szerepet játszott benne. Oláfr Tryggvason király tekintélyes izlandi törzsfőkön keresztül igyekezett érvényt szerezni akaratának, amely sikerült, de még ugyanebben az évben meghalt.
A latin betűs írásbeliség a kereszténységgel együtt terjedt el Izlandon. Ari Þorgilsson elbeszélése szerint először 1117 telén, Hafliði Másson házában foglalták írásba a törvényeket. Az izlandi Népgyűlésben 1118-ban mutatták be a törvénykönyvet, amelynek sajnos egy másolata sem maradt ránk. Az első, több másolatban fennmaradt törvénykönyv a Grágás (Szürke lúd). A legrégibb, 1150-re keltezett töredéke a reykjavíki Árni Magnússon Intézetben található az AM 315 b fol. katalógusszámon. Mivel ez a töredék időben közel esik a *Hafliðaskrá (Hafliði-tekercs) leírásához, lehetséges, hogy a korábbi törvénykönyvből is kerültek részletek bele. Teljes törvénykönyvek a Kónungsbók vagy Codex Regius (GKS 1157 fol.)[1] és a Staðarhólsbók (AM 334 fol.) részeként maradtak fenn, amelyeket 1250 illetve 1260 körülire datálják. Ezen kívül más, 14–15. századi töredékek is ránk maradtak. A Grágás több egyszerű törvénykönyvnél: bemutatja a közigazgatás felépítését és a törvényhozás menetét. A Kónungsbók által megőrzött Grágás részei a következők:
- Keresztény törvények
- Gyűlési eljárások
- Emberöléssel kapcsolatos eljárás
- Váltságfizetés köreinek listája
- Törvénymondó fejezete
- Törvénytanács fejezete
- Örökösök fejezete
- Eltartottak fejezete
- Jegyesek fejezete
- Földhöz való jog fejezete
- Birtokbérlésről
- Keresési fejezet (Tolvajlásról vagy fosztogatásról)
- Közösségi kötelezettségekről
- Vegyes paragrafusok
- Tizedfizetésről
Hogy valóban norvég mintára készültek-e az izlandi törvények, ahogy azt Ari Þorgilsson írta, nehéz biztosan meghatározni. Az említett norvég és izlandi törvények legkorábbi változatai egyaránt elvesztek, és ezek a legkorábbi változatok minden valószínűség szerint egy ideig szóbeli hagyományként léteztek. Erre utalnak azok a passzusok, amelyek a büntetésben részesülő embert bűnösnek hívják, vagy bűnösnek nevezik. A Vígsloði (Emberölésről) fejezetben található a Trigdamál formula, amely esküszegőkre vagy szövetségtörőkre vonatkozott. A bűnösöket kitaszították a társadalomból, és kitaszítottnak, egészen pontosan „farkasnak” nevezték („vargr heita”). A vadállatokkal való azonosítás ismert a germán törvénykezésben, például a Lex Salica (500) is tartalmazza: „wargus sit.” Ez a fajta megfogalmazás a norvég Gulaþingslǫg, vagyis a Gulen népgyűlés törvénykönyvében is megtalálható.
A kitaszítás:
Mivel részleteiben nehéz lenne bemutatni az egész törvénykönyvet, elsősorban a büntetésekre fogunk fókuszálni az írás hátralévő részében. A középkori Izland legsúlyosabb büntetése a kitaszítás volt, amelynek lényege, hogy eltávolítsa a közösségből azt a személyt, aki súlyos bűnt követett el. A kitaszításnak két fokozata volt: az enyhébb, három éves kitaszítás (fjörbaugsgarðr), aminek leteltével az elítélt (fjörbaugsmaðr) visszatérhetett hazájába. Abban az esetben viszont, ha az ítélet kimondását követő három évben nem hagyta el hazáját, végleg kitaszították. Teljes kitaszításnak felelt meg az is, ha valakit két alkalommal hároméves kitaszításra ítéltek. Sokak számára ez a büntetés inkább lehetőség volt: kereskedőnek álltak, vagy egy királyi udvarba kerültek katonai szolgálatba, így nem egyszer meggazdagodva, tapasztalatokkal tértek vissza Izlandra.
A teljes vagy végleges kitaszítás (skóggangr) gyakorlatilag örökös száműzetést jelentett. Az elítéltet (skógarmaðr) segíteni, rejtegetni nem lehetett, ahogy szállítani sem, ezért a társadalomból kitaszítva, de továbbra is a szigeten kellett élnie. Norvégiában ezzel a szemben a kitaszítottak gyakran elhagyták a körzetet vagy az országot, hogy új életet kezdjenek.
Izlandon a Törvényhozó tanács (lögrétta) hozta az új törvényeket, de ők döntöttek a kitaszítások ügyében is. Enyhítésről is ez a fórum határozhatott. Ha valakit kétszer is három éves kitaszításra ítéltek, az is örökös kitaszítást jelentett.
Számos olyan bűncselekményt sorol fel a törvénykönyv, amelyet kitaszítással büntettek. Ezek közül az egyik az emberi élet kioltása. A törvényhozók súlyozták a bűntetteteket, és a gyilkosságok között is különbséget tettek. A törvénykönyv 88. paragrafusa így fogalmaz: „Þat er mælt ef maðr myrþir mann ok varðar þat skóggang“ (Ha egy ember meggyilkol egy másik embert, legyen örökre kitaszított). A gyilkosság ebben az esetben azt jelenttette, hogy az elkövető eltitkolta tettét, ezzel súlyosbítva cselekedetét. Ha valaki megölt egy másik embert, de a legközelebbi tanyára érve bejelentette a történteket és beismerte tettét, úgy esélye volt arra, hogy enyhébb büntetésben részesül. Érdekesség, hogy ha a sértett, mielőtt belehalna sérüléseibe, bemutatja sebeit tanúknak, majd a támadó ezután bejelenti tettét, a büntetés három éves kitaszítás. A gyilkosság bevallását tehát egyértelműen enyhítő körülményként fogták fel.
A fentiekben már említettünk néhány olyan óizlandi elnevezést, amellyel a kitaszítottakat illették, azonban ezeken kívül is akad még néhány, amelyeket az alábbi bekezdésben láthatunk. Vastaggal szedve a büntetésre, illetve a kitaszításra vonatkozó szavakat találjuk.
„Ef maðr verðr sekr um víg þat er hann vegr á Alþingi þá er sá maðr gilldr þremr mǫrkum lǫgaura. Sá maðr er ok annarr svá gilldr er hann brennir menn inni. En inn þriðja þræll sá er vegr at dróttni sínum eða at dróttningu eða bǫrn þeirra eða fóstr. IV er morðvargr. Enn aðrir skógarmenn allir þá eru gilldir átta aurum.”
(Ha valakit emberölés miatt kitaszítanak a Népgyűlésben, három márka vérdíjat tűznek ki a fejére. Második az, aki emberekre gyújtja a házát; érte is ekkora vérdíj jár. Harmadik a szolga, aki megöli urát, vagy úrnőjét, vagy azok gyermekét vagy nevelt gyermekét. Negyedik a gyilkos. Az összes többi véglegesen kitaszított fején pedig nyolc márka vérdíj van).
A fentiekben említett különbségtétel miatt, amely az emberölést illeti, a törvény igen részletesen tárgyalja a testi sértéseket, sérüléseket. Ha utazás közben történik olyan incidens, amelyet tilt a törvény, a büntetés három éves kitaszítás. Ezek a vétségek a következők: ha az egyik ember megvágja, megszúrja vagy megüti, ha rálő, vagy megdobja a másikat. Teljes kitaszítással büntetik a következő eseteket: ha egy ember leüt egy másikat, és az térdre, illetve kézre rogy, vagy teljesen összeesik. Fojtogatásért szintén teljes kitaszítás az ítélet. A törvénykönyv azonnali ítélkezést ír elő, tehát a fenti cselekmények elkövetőjének azonnal bűnhődnie kell. A törvénykönyv még egy esetben említi a sebzés vétségét, ahol már teljes kitaszítással bünteti a támadót. Habár nincsen részletezve, vagy körülírva, ebben az esetben nyilván súlyos, akár halálos sebesülésről lehet szó.
Külön rendelkeznek a több résztvevővel történő összecsapásokról. Ha egy ember rátámad egy másikra, büntetése teljes kitaszítás. Ha mindkét oldalon vannak sebesültek és halottak, vagy legalább három sebesült, akkor a büntetés azt az oldalt sújtja, amely a támadást kezdeményezte.
A törvénykönyv ezek után részletesen kitér a sebesülések fajtáira, akár annak okozására, akár mibenlétére gondolunk. A precíz leírások közül egyet emelnék ki. A bevezetés egyértelmű, az emberölés elkövetőjét teljes kitaszítással sújtják. Ezután a sebesülésekről a következőket olvashatjuk: aki belső sérüléseket, fejsérülést, vagy csontig hatoló vágást okoz, kitaszítják. A fejsérülés azt jelenti, hogy a koponya, akár vágás, akár ütés következtében felhasadt; a belső sérülés belső vérzést jelent; csontig hatoló vágáson pedig a velőig hatoló sérülést értették.
A bosszúállás egy elszenvedett támadásért gyakori eset volt. Ezen esetek könnyen értelmezhetők újabb támadásnak, ám a törvény itt másképp rendelkezik. Eszerint jogában állt a sebesült embernek bosszút állnia önmagáért. Ezek a bosszúállások generációkon átívelő konfliktusokká nőhettek, amelyek gyakori témái az izlandi nemzetség-sagáknak. Érdemes kiemelni a Brennu-Njáls sagát, amely az egyik legterjedelmesebb történet. A 10–11. század fordulóján játszódó cselekmény két nemzetség közti háborúskodás történetét mutatja be. A mű magyarul is megjelent A fölperzselt tanya néven, Bernáth István fordításában. A fordítás újrakiadása ebben az évben fog megjelenni.
A testi sértések, emberölések kapcsán a tanúk szerepe is fontos. Ha a sértett vádat akart emelni bántalmazója ellen, sebeit be kellett mutatnia öt szomszédjának a harmadik napfelkeltéig, így igazolhatta magát a bíróság előtt. A vádemelés szintén tanúk előtt történt, akárcsak egy gyilkosság áldozatának bejelentése. Utóbbi esetben szintén a szomszédokat hívták át, hogy megállapítsák, milyen sebeket szenvedett, és melyek ezek közül a halálosak.
A nőkre vonatkozó törvényeket a 90-es paragrafus tartalmazza. Eszerint egy férfinek jogában áll megölnie azt, aki bántalmazza női hozzátartozóit: feleségét, lányát, anyját, nővérét, nevelt lányát vagy nevelőanyját. Egy várandós nő megölése kétszeres gyilkosságnak számított. A 110-es paragrafus foglalkozik a kitaszítottak megölésével. Eszerint törvényes megölni egy kitaszítottat. Sőt, ha egy teljesen kitaszított ember megöl két másik kitaszítottat, akkor három éves kitaszításra változtatják büntetését, ha pedig egy harmadikkal is végez, úgy felmentik büntetése alól.
Amint láthattunk, a korai izlandi törvénykönyvek formális nyelvezete nem nyújt könnyű olvasmányt, részletességük azonban érzékelhetővé teszi a mai olvasó számára, milyen volt a jogbiztonság, büntetés és a mindennapi élet a középkorban. Elénk tárulkozik a germán jogrendszer egy késői változata, megőrizve olyan elemeket – mint a kitaszítás –, amelyeknek gyökerei még korábbra, a római jogrendszerre nyúlnak vissza.
Irodalomjegyzék:
Bernáth István (ford.): Kopasz Grím-fia Egill, A fölperzselt tanya; Tóni Túra Utazási Iroda 1995.
Grágás – Islændernes Lovbog I Fristatens Tid. Kjøbenhavn, Trykt i Brødrene Berlings Bogtrykkeri, 1852.
Byock, Jesse: Viking Age Iceland. London, Penguin Books, 2001.
Foote, Peter – Wilson, David M: The Viking Achievement – The Society and Culture of Early Medieval Scandinavia; Sidgwick at Jackson, London, 1970.
Miller, William Ian: Avoiding Legal Judgment: The Submission of Disputes to Arbitration in Medieval Iceland in The American Journal of Legal History, Vol. 28, No. 2 (Apr., 1984). http://www.jstor.org/stable/845219
[1] Jelen írás a Kónungsbók 1852-es kiadását használja a fordításokhoz.
[…] írásunkban az izlandi Grágás törvénykönyv kapcsán már szót ejtettünk a sziget benépesítéséről, középkori történelmének forrásairól. […]
[…] [i] V.ö. Gyönki Viktória: Grágás – a középkori Izland első írásos törvénykönyve. https://ntf.hu/index.php/2017/08/16/gragas-a-kozepkori-izland-elso-irasos-torvenykonyve/ […]