Emberkísérlet cigányokkal? – Cigányokkal szemben elkövetett bűn versus békében és tisztességben megöregedett bűnösök?
Németh György
Kassán, 1941-ben három orvosi emberkísérlet is folyt. Cigányok arzenobenzol-érzékenységét vizsgálták. Az első kísérletben 124 (köztük gyerekek), a másodikban 48, a harmadikban 36 cigányon. Arzenobenzolt és solusalvarsant kaptak. Az első kísérlet során 3 főn bőrgyulladás, 7 főn sárgaság és 10 főn érbeidegzési zavar tünete jelentkezett. A második során növelték az adagot, amire 3 főn bőrgyulladás, 7 főn sárgaság és 10 főn érbeidegzési zavar jelentkezett. A harmadik során tovább növelték az adagot, s 2 főn bőrgyulladás, 3 főn sárgaság, 1 főn ezek együttese és 12 főn érbeidegzési zavar jelentkezett.
A történteket Gervai Gábor idézte fel az Emberkísérletek Kassán, 1941 címmel írott cikkében, mely az Amaro Drom című lapban jelent meg (1991. 7. szám). A szerző a kísérletek végzőit is felsorolta: dr. Árvayné Szentkirályi Irma, dr. Szentkirályi Zsigmond, dr. Habán György és dr. Nagy Imre. A kulcsfigura dr. Szentkirályi Zsigmond, aki a történteket dokumentálta, aminek feltalálási helyét a szerző így adta meg: „A cigányok arzenobenzol-érzékenysége. Kassa, 1941.” A cikk azzal záródik, hogy
„[a] tanúk meghaltak vagy félnek, mert ma is kiszolgáltatottak és megalázottak. A bűnösök pedig megöregedtek, békében és tisztességben. De ne higgye senki, hogy a feledés homályába merülhet a bűn, amit egy kiszolgáltatott ember vagy népcsoport ellen követtek el. Mert voltak és mindig is lesznek – hiszem – olyanok, akik kutatnak és keresnek.”
Ebben azonban nem nyújtott segítséget a dokumentum megnevezése, mert ilyen címen kiadványnak sem az Országos Széchényi Könyvtárban, sem másutt nincs nyoma. Viszont a kassai emberkísérletről Katz Katalin is beszámol egy bekezdés erejéig Visszafojtott emlékezet. A magyarországi romák holokauszttörténetéhez című könyvének (Budapest, Pont Kiadó, 2005.) 29. oldalán.
„1941-ben embereken végzett kísérletet publikáltak (Szentkirályi, 1941): emberek arzenobenzol különböző dózisaira mutatott érzékenységét vizsgálták. Tudósítanak az anyag 124, 48 majd 36 roma szervezetébe juttatásáról. A kísérleti alanyok közt gyermekek is voltak. Az összefoglalóban beszámolnak az okozott bajokról: hepatitiszről, bőrgyulladásokról, idegrendszeri elváltozásokról.”
És megadja a forrást: „Szentkirályi, Z. (1941): A cigányok arzenobenzol-érzékenysége. Népegészségügy, 14, 986-994.” Ha a 14-es szám a könyvészeti hivatkozás szabályai szerint a folyóirat évfolyamát jelöli, akkor a cikk nem 1941-ben, hanem 1933-ban jelent volna meg. Ha az 1941. (amely a 22. évfolyam) évi 14. számát, abban ilyen cikk nincs, a 986-994. oldalszám pedig a 15. és 16. szám között oszlik meg. Tovább keresve eljuthatunk a szeptember 1-i 17. számban Szentkirályi Zsigmond dr. és Árvayné Szentkirályi Irma: A kassai cigányok veneriás fertőzöttsége című tanulmányához (1066-1077. oldal), de nem ezt keressük.
De mi célt is szolgálhatott a cigányokkal való orvosi kísérletezés, akik amúgy szifiliszesek voltak – amely tényt Gervai megemlíti, Katz azonban nem. És mi is az arzenobenzol és solusalvarsan? Nem volt mit tenni, végig kellett lapoznom a kor orvostudományi szakirodalmát. A keresett cikket végül is az Orvostudományi Közlemények 1942. szeptember 12-i, 17. számának 538-541. oldalán találtam meg.
1910-ben a német Paul Erlich orvos, a tudományos gyógyszerkutatás, a kemoterápia megalapítója, az élettani-orvosi Nobel-díj 1908. évi díjazottja, hét évnyi kutatás, a 606-ik próbálkozás eredményeként megtalálta a szifilisz (lues, vérbaj) nevű nemi betegség első hatékony gyógyszerét. Egy arzenobenzol-származékot, melyet Salvarsannak nevezett, és amelynek – mint szinte minden gyógyszernek – van mellékhatása, amelyre a beteg gyógyszerezésénél az orvosnak figyelnie kell. És persze sokba került mindaddig, míg az 1930-as évek elején nem jelent lényegesen olcsóbban előállítható változata, a Solusalvarsan [solu = solution; magyarul: megoldás]. Szentkirályi azt tapasztalta, hogy a cigányok arzenobenzol-érzékenysége nagyfokú. De ne szaladjunk annyira előre. Az alábbiakban dr. Szentkirályi Zsigmond Orvostudományi Szemlében megjelent cikkét ismertetem.
A magyarországi cigányok venereas (nemi beteg) fertőzöttségét először a debreceni orvoskar közegészségügyi intézete vizsgálta az 1930-as évek legelején. Bihar megye öt járásban 1046 vándorcigányt vizsgáltak. A vándorcigányokat akként határozták meg, hogy nem tartoznak közéjük a „[m]uzsikus és más rendesebb, állandóbb foglalkozású cigányok, akik mintegy átmenetet képeznek a vándorcigányok és a falu lakossága között”. A szifiliszes fertőzöttségre Wassermann-vizsgálattal szűrtek, aminek alapján az esetek 12,8%-ában erősen valószínűsítették a fertőzöttséget (a nőknél 13,3%, férfiaknál 12,4%), köztük voltak egészen fiatal, 10 évesnél fiatalabb gyermekek is. Ez az arány több mint háromszorosa volt a becsült országos átlagnak (3,66%).[1]
1940-ben Szentkirályi dr. Árvayné Szentkirályi Irmával a kassai cigányokat vizsgálva 26,8%-ot talált, míg néhány hónappal később dr. Habán György kassai kórházi főorvos a Tokaj vidéki cigányoknál 15%-ot. Szentkirályi és Árvayné a kassai vizsgálat után a kassai járás községeiben lakó cigányokat is vizsgálta, akik fertőzöttsége kisebb volt a kassaiaknál, sőt egyes községekben 10%-nál kisebb értékeket is kaptak. (E vizsgálat eredményeit, szemben a kassaival, nem tették közzé – legalábbis orvosi szaklapban.) A szifilisz mellett a kankó (gonorrhea, tripper) fertőzöttségre is kíváncsiak lettek volna, de arról
„főleg a nők vizsgálatának nehézségei miatt pontos adatokat szerezni nem sikerült”, ám úgy hiszik, hogy az „nem sokkal nagyobb, mint a velük egy anyagi helyzetben élő és ugyanolyan műveltségi színvonalon lévő proletár elemeké.”[2]
A kassai cigányok vizsgálata ne volt könnyű, panaszkodott Szentkirályi főorvos. A tiszti főorvos írásbeli felhívására a körülbelül 1100 kassai cigány közül 926 jelentkezett, s „mindent megtettek, hogy idegeinket próbára tegyék.” Vizsgálatuk során 232 szifiliszest és kankóst találtak, a kankósokat és a kilenc úgynevezett tünetes szifiliszest azonnal kórházba utalták. (Lényegében internálták: a kórházat csak gyógyultan hagyhatták el.) A többieket fokozatosan rendelték kezelésre. A kassai nemibeteg-gondozó munkarendjébe külön „cigánynap”-ot iktattak, s arra behívták a cigánynegyed lakóit személyesen jól ismerő gondozónőt. E rendeléseken megjelentek száma 20-80 fő között ingadozott. E nagy létszámbeli hullámzás okára, panaszkodott, rájönni nem tudtak.
A kilenc kórházba utalt, az öt éven aluli szifiliszes gyermekek (akik kezelésére a kórház gyermekosztályát kérték fel) és az 51 évesnél idősebb nők és a 61 évesnél idősebb férfiak (akik injekciós kezeléséről lemondtak, mondván „a közegészségügyet nem veszélyeztetik”, mert – feltételezték – már kellően idősek ahhoz, hogy a fertőzést továbbadják) száma 36 összesen volt, így 196 fő kezelését kellett megoldani. Közülük 65 fő eltűnt és felszólításra sem jelent meg, de a megjelent 131 közül is csak negyedük csinált végig legalább egy kúrát, a többiek el-elmaradoztak, így azok „kezelése csekély értékű volt”.
A kezelés elhanyagolásának azonban csak részben volt oka a cigányok „fegyelmezetlensége és lelkiismeretlensége” (mármint azok lelkiismeretlensége, akik betegségükről tudva továbbadhatják a fertőzést). A másik részt az jelentette, hogy a cigányok „általában érzékenyek minden orvosi beavatkozással és különösen az injectiós kezeléssel szemben. De emellett az arzenobenzolokkal szemben is feltűnően érzékenyek.”
A 131 fő közül 1 grammnál kevesebb arzenobenzol-összmennyiséget kapott 32 fő, 1-2 gramm közöttit 23 fő, 2-3 gramm közöttit 16 fő, legalább 4,5 grammot (ez a teljes kúra) 30 fő, csak solusalvarsant 23 fő (ők főleg gyerekek), s csak bizmutot kapott 7 fő. (A kombinált kúrák – amikor az arzenobenzol injekciók mellett voltak bizmut injekciók is – nincsenek jelezve.)
A 124 arzenobenzol-kezelésben részesült cigány közül 3 bőrgyulladást, 7 sárgaságot, s 10 érbeidegződési zavart kapott – utóbbi lehetetlenné teszi a kezelés változatlan folytatását. Ezenközben 594 nem cigányt kezeltek, akik közül bőrgyulladást senki, sárgaságot 1 kapott, s 3 fő esetén kellett az arzenobenzol adását befejezni.
A cigányok nagyfokú arzenobenzol-érzékenysége még szembetűnőbb a kassai kórház beteganyagán. Ott 1941-ben 48 szifiliszes cigányt kezeltek (köztük titkos – engedélyt (bárcát) nem kért, így rendszeres (rendőr)orvosi ellenőrzés alatt nem álló – prostituáltakat), akik nagy része kassai lakos volt, mégis a kórházba internálták (ez, mint mondja, „megbízhatatlanságuk miatt elengedhetetlen volt”). Rajtuk, érthetően, minél teljesebb értékű kezelést igyekeztek végezni, azonban 8 főn súlyos bőrgyulladás, 5 főn sárgaság és 2 főn egyéb olyan mellékhatás jelentkezett, ami miatt az arzenobenzol adását be kellett szüntetni.
„Ezenfelül is voltak kisebb-nagyobb kellemetlenségek (bőrizgalom, urti caria, hányás, láz stb.), amelyek azonban spontán vagy kezelésre lezajlottak anélkül, hogy az arzenobenzol adását be kellett volna szüntetnünk és így ezeknek sikerült az egy kúrában szükséges mennyiséget mégis megadnunk. 15 cigány intoleranciáját semmiképp sem tudtuk megszüntetni.”
Közülük többen régebben is részesültek kezelésben, s akkor is így reagáltak. Amit Szentkirályi, ugyanazt tapasztalta dr. Nagy Imre, a munkácsi nemibeteg-gondozó vezetője. Nagy 36 cigányt kezelt, felük volt arzenobenzol-készítménnyel kezelhető, de 18-ből 8-an „rendetlenül jelentkezett”. Mellékhatásként 3 főnél sárgaság, 2 főnél bőrgyulladás, 1 főnél mindkettő, 12 főnél egyéb.
Az orvos természetesen magyarázatot igyekezett találni a jelenségre. Három hipotézist állított fel. Annak oka 1.) az adagolás hibája, 2.) az életviszonyok és a táplálkozás hiányosságai, valamint 3.) „faji tulajdonság”-ok.
Az elsőt kizárta, mivel „[a] legóvatosabb adagolás ellenére feltűnő nagy számban láttunk mérgezési tűneteket”, s ezek „rendesen már a kezelés kezdetén mutatkoztak.” Sőt: „[h]a a gondozóban is olyan rendszeres kezelésre szoríthattuk volna a cigányokat, mint a kórházban, a nem kívánatos mellékhatások száma biztosan több lett volna.”
A második inkább, de ez sem bizonyult elégséges magyarázatnak. „A cigányok életszínvonala nagyon alacsony. Rendes foglalkozása csak a cigányzenésznek és annak a kevés munkásnak van, aki rendszeresen vállal munkát, vagy ipart, kereskedést folytat. A túlnyomó többség nem dolgozik vagy csak a végső szükségben keres foglalkozást. Időnként a városi közmunkákban használják fel őket. Máskor koldulásból, élősködésből tartják fenn magukat és közsegélyben, közkonyhai ellátásban részesülnek. A honvédség nagymennyiségű életmaradékot oszt ki és főleg a cigányok azok, akik a laktanyák környékét ellepik edényeikkel. A táplálkozásuk tehát meglehetősen silány. Vitaminos élelmiszerhez csak nyáron és ősszel jutnak, amikor gyümölcsöt, főzeléket, burgonyát, csöves kukoricát szereznek [sic!] a termőföldeken.” Megjegyzi, hogy „ugyanilyen alacsony színvonalon áll a külvárosi proletároknak nagy tömege is. A kórházi osztály és a nemibeteg-gondozó nem cigánybetegeinek egy része szintén nincs sokkal jobb helyzetben.” A korabeli felfogás szerint az arzenobenzol tűrőképesség-hiányának oka „különösen a C. aviteminosis”, a C-vitamin hiány. Ez ellen csak a kórházi betegek esetén tehettek („meghizlalás”), ami a cigánybetegek esetén nem volt hatásos, míg „nem cigánybetegek életmódjának és élelmezésének megváltoztatása igen hasznosnak mutatkozott”.
Mindezek után arra jutottak, hogy „a fajtában keressük az okát ennek a különös tűrőképtelenségnek.” Erről a „színes fajok” esetén kevés adat van. Például egy tanulmány szerint a marokkói bennszülöttek között „az arzenobenzol intolerancia úgyszólván ismeretlen”, annak ellenére, rendszeres kezelésük nehézsége miatt újabban igen nagy (1,0 gramm) egyszeri adagot kapnak, amit „minden kellemetlenség nélkül elviselnek.” Az ázsiai adatok ennél rosszabbak: amerikai szerzők tanulmány szerint több mint százezer adag arzenobenzol injekcióval történő szervezetbe juttatása után 49 esetben észleltek ártalmat, ebből 26 esetben bőrjelenséget. Japán szerzők 45 ezer adag 3016 betegbe juttatása során 50 esetben ártalmat, ebből 40 esetben bőrelváltozást észleltek. Mindez jóval csekélyebb, mint a cigányok esetén, de a minta csekély, ezért nem mond határozott véleményt. Mivel a cigányok „kétségtelenül ázsiai származásúak, tehát az ázsiai színesek tulajdonságait viselik. … [ezért] … nem zárkózhatunk el az elől a gondolat elől, hogy sajátos faji tulajdonságok is rejtőzhetnek az arzenobenzol-tűrőképtelenség mögött. A rossz életviszonyok, a táplálkozás hiányai csak fokozzák ezeket a tulajdonságokat.” És ez „a cigányok nemibeteggondozásában igen nagy nehézségeket okoz, amit fokoz a cigányság nemi felelősségtudatának teljes hiánya.” E nehézségek arra indították Szentkirályit, hogy megkísérelje „a három vegyértékű arzénkészítmények helyett az ötvegyértékűekkel [Dynarsen] való kezelést.” Azt tapasztalta, hogy ezt „a cigányok sokkal jobban tűrik.” Dr. Nagy Imre munkácsi főorvos is ugyanerre jutott. „A jövőre vonatkozólag nagy a fontossága ennek a megállapításnak. Azzal, hogy már kezdettől fogva ötvegyértékű arzennal kezeljük a cigányokat, nemcsak a káros mellékhatásokat előzhetjük meg, de különösen szubjektíve tesszük könnyebbé a cigány számára a kezelést, mert a gluteusba [Gluteus Maximus = nagyfarizom] adott injekciót nem látja és nem fél annyira tőle.”
A történet, mint látjuk, valójában arról szólt, hogy orvosok keresik azt a gyógyszert, mely szifiliszes cigányok gyógyítása során nem okoz mellékhatásokat. Ezt sikerült embereken folyó orvosi kísérletté „átértelmezni”.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
[1] Népegészségügy, 1932.
[2] A szerző nem indokolja, hogy mire alapozza azon hipotézisét, miszerint a cigányok szifiliszes fertőzöttsége súlyosabb, mint kankós fertőzöttsége.
A nyitóképen: erdélyi vándorcigányok 1910 körül (illusztráció)
