Egy magyar Amerika földjén 500 évvel Kolumbusz előtt?

Bánhegyi Zsolt

A szaktudományban időnként felbukkanó izgalmas kérdés, hogy járt-e magyar Amerikában Budai Parmenius István előtt, most az izlandi sagák magyar fordításainak megjelenése kapcsán merül föl. A sagák szerint az Izlandról-Grönlandról ezer éve kirajzó és Új-Fundlandra érkező hajósok között volt egy Tyrker vagy Tyrkir nevű, aki „déli származású” volt – mármint a norvég-viking társasághoz képest –, és etnikai hovatartozása talányos. Még török vagy magyar származása is felmerült –a Tyrkir nevet a türk népnévből helytelen népetimológiával eredeztetve –, de fogadjuk el: a tudomány mai állása szerint német volt, a hesseni Turchauból való.

A kérdéskör apropója most a skandinavisztika hazai tudósának, a 2012-ben elhunyt Bernáth Istvánnak kiadás alatt álló hatalmas és hiánypótló oeuvre-je: a sagák izlandiról magyarra történő fordításának legfrissebb darabja:

Bernáth István: Vörös Eirík története, avagy Grönland és Amerika felfedezése a 10–11. században. Budapest: Corvina, 2018. 280 p. (Északi Források – Fontes Boreales 4.) – Forrás: nclira.hu

Az Északi Források – Fontes Boreales a Corvina Kiadó 2015-ben indult sorozata, amely az izlandi irodalom legpompásabb középkori darabjait gyűjti össze – egyebek között itt olvasható magyar nyelven a két Vinland-sagának nevezett mű, A grönlandiak története (Graenlendingasaga) és a Vörös Eirík története (Eiríks saga rauda). Érdemes megjegyezni, hogy a téma a Corvinánál a lehető legjobb kezekben van, hiszen a kiadó igazgatója, Kúnos László is jeles skandinavista, évtizedekig az ELTE BTK oktatója volt. Nem mellesleg a magyar turkológia atyjának, Kúnos Ignácnak az unokája.

A történelmi időben kisívű eseménysor térben nagy ívű, és két kontinenst ölel át: Európában indul, Izlandon az Európát Amerikától elválasztó törésvonalnál lép át Amerikába, és Amerikában, Új-Fundlandon zárul. (Az Izlandon végigfutó törésvonal, más szemszögből a tektonikus lemezek összetalálkozása Thingvellirnél Izland történelmének lényeges eleme, ld. később.)[i]

Ha az európai ember Izlandról vagy az izlandiakról hall, nyomban elfogja a borzongás a soha nem szűnő egzotikum miatt (Ady egyébként másra vonatkozó gyönyörű sorát idekölcsönözve: „Észak fok, titok, idegenség”). A delejes messzeség északnyugat felé, a ködbe vesző partok, Izland és még Írország is az ókorban a világ nyugati, legtávolabbi pontját-végét jelentette. Ez az Ultima Thule, ahová a görög kereskedő és utazó, a Massalából (ma Marseille) származó Pytheas eljutott Kr.e. 330 körül, és leírást is adott róla (elveszett). Ennek az északról, északiakról a kontinentális Európában korán kialakult felfogásnak igen kifejező ellenpontját megtaláljuk az északiak szemléletében: gyakran említik ugyanis a sagákban, hogy „valaki olyan délre sodródott, hogy Írföld partjainál találta magát”.[ii]

Ha a magyar ember Izlandról vagy az izlandiakról hall, a jeges föld iránti borzongáson túl legföljebb az izlandi futballszurkolók rendkívül rokonszenves stílusa izgatja. Pedig oka lenne történelmi borzongásra is, hiszen az izlandi honfoglalás és a kereszténység felvétele a magyarral szinte egy időben, párhuzamosan történt! Meglepő és sajnálatos, hogy ennek a mesés szinkronitásnak kevesen vannak tudatában. A norvég-skandináv-viking kirajzás és állandó megtelepedés Izlandon 870 és 930 közötti években történt, a kereszténység felvétele pedig Izlandon is az 1000. évhez kötődik. Sőt az analógiát még tovább is szoríthatjuk: ahogy eleink a frissiben elfoglalt földről nyomban kalandozni kezdtek nyugat felé egészen 955-ig, az Izlandot meghódítók is kikalandoztak, kihajóztak tovább, és Vörös Erik (vagy Eirík – a továbbiakban az eredeti izlandihoz közelebb lévő névformát használjuk) vezetésével 982-ben felfedezték-birtokba vették a Zöld szigetet, Grönlandot. Sőt innen is az állandó telepek megalapítása után – ez mintha családi biznisz lett volna – a Vörös Eirík fia, Leif Eirík által vezetett navigátorok továbbhajóztak, és 1000 körül Labrador érintésével elérték Amerikát, ahol az újfundlandi vidéken is létrehozták az első „européer” telepeket Vinland, azaz Borföld vagy Szőlőföld néven.

Leif Eirík szobra Reykjavikban a Hallgrímskirja katedrális előtt – Forrás: Wikimedia Commons

A megejtő történelmi párhuzamosságok után azt is be kell vallani, hogy az izlandi honfoglalók több dologban eleink előtt jártak. Amíg mi 926-ban a bolond Halibald szerzetessel „nagy áldomást” ittunk (facerunt magnum aldumas) a szentgalleni monostorban, az izlandiak megalapították államukat, és 930-ban beindították országgyűlésüket. A nemzetgyűlés neve Althingi (eredeti írásmódban: Alþingi), amelyet szabadtéren tartottak, Thingvellir mezején Reykjaviktól keletre, ahol az Amerikát Európától elválasztó tektonikus lemezek összefutnak. Az Althingit egyébként a történettudomány az összes modern parlament ősének tekinti.[iii] Az izlandi irodalom, a próza, a sagák kifejező és pontos stílusa és volumene időben ugyancsak megelőzte az ómagyar irodalom kezdeti korszakát, korai ékköveinket, az 1190 körüli Ómagyar Mária Siralom és a Halotti beszéd lejegyzését. A grönlandiak története c. saga például Bernáth szerint a „tárgyilagos elemi narráció mintaképe a korabeli rendkívül fejlett izlandi elbeszélő technika révén sajátos szuggesztióval, találati pontossággal.”[iv]

Tyrkir legendával övezett alakjáról úgy ötven évvel ezelőtt, az ELTE BTK skandinavisztikai kurzusán hallottam először Bernáth István előadásaiban. Ő említette, hogy a történetet a 20. század elején Pivány Jenő, magyar-amerikai történész kutatta; ilyen vonatkozású anyagokat magam is találtam Pivány hagyatékában az American Hungarian Foundation levéltárában.[v] Sturla-fia Snorri (Snorri Sturluson) 12. századi történetíró Földkerekség (Heimskringla) c. művében olvassuk – most már magyarul is, ahogy ez a régóta várt fordításgyűjtemény lehetővé teszi –, hogy a grönlandi telepről még tovább merészkedők délnyugat felé egyszer csak gabonás és szőlős vidékre tévedtek.

Egy este kitűnt, hogy nincs meg egyik emberük, méghozzá a déli származású Tyrkir. Leifet nagyon érzékenyen érintette a hír, mert Tyrkir már hosszabb ideje élt apja házanépe körében, és kicsi gyermekkora óta kedvesen bánt Leiffel, aki most alaposan ráripakodott társaira és tizenkettedmagával elindult, hogy Tyrkirt megtalálják. Nem jutottak azonban messzire a kunyhóiktól, már jött is feléjük Tyrkir. Boldogan üdvözölték, Leif viszont rögtön észrevette, hogy nevelőapja feltűnően jó hangulatban leledzik.[…] – Hol késlekedtél ily sokáig, nevelőapám? – kérdezte tőle Leif. – Miért maradtál el társaidtól? De Tyrkir előbb csak forgatta a szemét, és nagyokat fintorgott, majd elkezdett hosszan az anyanyelvén beszélni, amit a többiek nem érthettek. Egy kis idő múltán aztán izlandiul folytatta: – Nem is mentem olyan messzire tőletek – mondta. Mégis nagy újságom van…szőlőt, szőlőtőkéket találtam.– Igazat mondasz, nevelőapám? – kérdezte Leif. – Persze, persze– felelte Tyrkir–, hiszen ahol születtem, sem szőlőben, sem szőlőtőkében nem volt hiány. […] Leif pedig nevet adott a földnek, olyat, amilyennek megtapasztalták, elnevezte Vinlandnak.[vi]

Szép elmélázni Tyrkirről, de a történelmi felderítések mai álláspontja szerint német volt.[vii] Maradjunk annyiban, hogy az első tökéletesen bizonyított magyar, aki Amerika földjére lépett, az Budai Parmenius István, a neves oxfordi tudós és költő. A 16. század közepén Sir Humphrey Gilbert felfedezőutat szervezett, és Erzsébet királynőtől felhatalmazást kapott észak-amerikai gyarmatalapításra. Gilbert felkérte Budai Parmeniust, hogy legyen az expedíció krónikása, aki a megtisztelő ajánlatot elfogadta. 1583. augusztus 6-án itt írta meg azt a szerencsésen megmaradt levelet, amelyben beszámolt az expedíció addigi útjáról és az „újonnan megtalált föld”(„New Founde Lande”) természeti viszonyairól. Gilbert expedíciója – Parmeniusszal a fedélzetén– Angliába már nem tudott visszatérni, mivel hajójuk az amerikai partoknál elsüllyedt. Egyedül Hayes kapitány tért csak vissza Angliába, birtokában Parmenius utolsó, előbb említett levelével. Hayes, I. Erzsébet királynőnek írott jelentésében, megörökítette a szerencsétlen sorsú magyar humanista emlékét is:

A vízbe fulladtak között volt egy nagy tudós is, egy magyar, aki Buda városában született, s ezért budainak nevezték. Ő nemes érzelmekből és jótettek iránti hajlandóságból vett részt a vállalkozásban, szándékában lévén, hogy latin nyelven megőrizze ezen felfedezés érdemes cselekedeteinek és dolgainak emlékét, nemzetünk dicsőségére, melynek dísze volt, mint szónok és ritka tehetségű, ékes stílusú költő.[viii]

A hajós tragédia 400. évfordulója alkalmából a kanadai Új-Fundland szigetén levő St. John’s városában emlékművet állítottak fel, amelyen bronztábla idézi Budai Parmenius emlékét. Erről Balázs Dénes így számolt be:

A kanadai hatóságok eredetileg csak Gilbert-emlékművet terveztek, azonban egy Buffalóban élő magyar biokémikus, Prágay Dezső, az amerikai Magyar Öregdiákok Szövetsége nevében kitartóan szorgalmazta, hogy az emlékművön Parmeniusról is megemlékezzenek. Prágay professzor maga tervezte és készíttette el egy bostoni üzemben a Parmenius-emléktáblát, amelyet beépítésre átadott a kanadai hatóságoknak. Az emlékmű ünnepélyes felavatására 1984. június 22-én került sor, s ezen Prágay Dezső ismertette Parmenius István jelentőségét.[ix]

A tragédia helyszíne, St. John’s 1776-ban – Forrás: Library of Congress, LC-DIG-pga-07288

 

Összegzésként elmondhatjuk, hogy Parmenius elsőként írta le verses formában Észak-Amerikát, így tulajdonképpen az Újvilág első költőjének tekintendő. Hagyjuk tehát Tyrkirt, hiszen Parmenius valós személye és történelmi nagysága inkább megérdemli minden hódolatunkat.

 


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek

[i] V.ö. Gyönki Viktória: Grágás – a középkori Izland első írásos törvénykönyve. https://ntf.hu/index.php/2017/08/16/gragas-a-kozepkori-izland-elso-irasos-torvenykonyve/

[ii] Bernáth, i.m. p. 11.

[iii] A fent említett szobrot éppenséggel az első nemzetgyűlés emlékére ajándékozta az Egyesült Államok Izlandnak a következő felírással: „Leifr Eiricsson /Son of Iceland /Discoverer of Vinland /The United States of America to the People of Iceland /On the onethousandth anniversary of theAlthing /AD 1930

[iv] Bernáth, i.m. p. 12.

[v] Az American Hungarian Foundation (New Brunswick, NJ) honlapja: https://www.ahfoundation.org/

[vi] Bernáth, i.m. pp. 55–56.

[vii]  Bernáth, i.m. p. 53.

[viii] „Amongst whom was drowned a learned man, a Hungarian, born in the city of Buda, called thereof Budaeus, who, of piety and zeal to good attempts, adventured in this action, minding to record in the Latin tongue the gests and things worthy of remembrance, happening in this discovery, to the honour of our nation, the same being adorned with the eloquent style of this orator and rare poet of our time.” Edward Haies: Sir Humphrey Gilbert’s Voyage To Newfoundland, 1583. Modern History Sourcebook, New York, Fordham University: 1998. https://sourcebooks.fordham.edu/mod/1585haies-gilbert.asp Magyarra fordítva idézi Havas Gáborné: Középkori magyar utazók, Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 1 (1985) p. 18. https://library.hungaricana.hu/hu/view/SZAK_FOLD_Fmt_01_1985/?pg=0&layout=s

[ix] Balázs Dénes: Parmenius István emléktáblája Új-Fundlandon, Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 1 (1985) p. 61.

A nyitóképen Christian Krogh (1852-1925) norvég festő Leif Eriksson felfedezi Amerikát című festménye látható (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek