Nyugtatók és altatók társadalma a Kádár-korban
Tóth Eszter Zsófia
1969-ben cikk jelent meg a Hétfői hírekben, mely Andaxin-kórról, Seduxen-mániáról és Dorlytin-járványról cikkezett.[1] Fél év alatt Budapest lakosság ekkor 55 millió tablettát fogyasztott, orvosi rendelvényre. A gyógyszerek ilyen szintű elterjedése köszönhető a technológiai fejlődésnek, de annak is, hogy a lefojtott társadalmi traumák, az első és második világháború okozta lelki sebek egyik legegyszerűbb gyógyírje a gyógyszer volt. Aki hazatért a frontról, hadifogságból, gulágról, internálásból és nem beszélhetett, könnyen nyúlt a pohárhoz és vagy gyógyszerhez. A gyógyszerszedés inkább a nőkre volt jellemző, akiknek így könnyebb volt alkoholista párjukat elviselni. Másrészt a diktatúra miatt kötött kompromisszumok jelentette belső feszültségeket is könnyű volt gyógyszerszedéssel oldani.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
Ebben az időszakban gyökereik az a tévhit is, hogy amit a szomszédasszony javasolt, ami neki bevált, az nekem is jó lesz. Csak bekapom a tablettát és a gondok elszállnak. Dr. Held Róbert ebben a cikkben figyelmeztetett az ilyen jellegű gyógyszerszedés káros hatásaira. A problémákat a tabletták nem oldották meg, csak lenyomták a rossz érzéseket, a stresszt. A fogyasztó ördögi körbe kerülhetett:
„Lefekvés előtt rendszeresen szedünk nyugtatót és altatót, reggel pedig igen gyakran éppen a gyógyszer okozta kábultság leküzdésére: ajzószereket, például két-három dupla kávét. Délfelé aztán ismét nyugtató következik. És ez így megy körbe-körbe, nap mint nap”.
A tablettafalás a narkománia előszobája az orvos szerint.[2] Ezeket a sorokat olvasva úgy tűnik, sok mai káros gyakorlat szokása a Kádár-korban gyökerezik. Aki azt látta édesanyjától, nagymamájától, hogyha „idegállapotba kerül”, bekap egy pirulát, maga is könnyebben fordul ilyen megoldások felé. A Valóság 1969-es tanulmánya részben a felgyorsult társadalommal, a gyorsuló idő, a nagyvárosi élet, a zajok, a mindennapi élet lüktetésének jelenségeivel is magyarázta a tablettafogyasztás elterjedését.[3] Az Élet és Tudomány 1972-en tudományos cikket közölt a témáról. Különbséget tett a barbiturát, régebbi típusú és az újabb, trankvilláns jellegű termékek között, amelyeknek hatása nem volt egyforma.
„A régebbi nyugtató- és altatószerek olyan anyagok, amelyek kis adagban nyugtató, nagyobb adagban altató hatásúak. A trankvillánsok azonban már kis adagban is nyugtatóan hatnak, de még nagyobb adagokban sem altató hatásúak. Ezekhez a gyógyszerekhez ugyanúgy hozzá lehet szokni, mint a kábítószerekhez, és aki hozzájuk szokott, az már nem is tud megszokott altatója nélkül elaludni, és megnyugtatásához, elalvásához egyre többre van belőle szüksége. A rendszeresen nyugtatókkal élő ember bágyadt, levert, közömbös lesz, és e szerek tartós, rendszeres fogyasztásának a következménye valamilyen szerv (agy, máj, vese, vérképző szervek) többé- kevésbé súlyos ártalma is lehet.”[4]
Az autózás elterjedésével figyeltek fel arra is, hogy aki elsősorban Noxyron, Valeriana, Tardyl, Dorlotin, Seduxen hatása alatt állt, növekedett a balesetek kockázata a növekvő reakcióidő miatt vészhelyzet esetén.[5] Ekkor már a nyugtatók, altatók dobozán szerepelt a figyelmeztetés, hogy a szer milyen hatással van a gépkocsivezetésre. 1970-es példákat hozott a Tükör magazin a „Panyova” (a Pamutnyomóipari Vállalat – PNYV – köznapi neve) üzemorvosi rendelőjének gyakorlatából:
„Az üzemi orvoshoz sírógörccsel küszködő fiatal nő nyit be: nemrég halt meg az édesapja, most pedig az édesanyját kell eltemetnie. Nagyon szerette nem is túl idős szüleit, akik neki egyedüli, igazi támaszai voltak. Nem tudja összeszedni magát, nem tud aludni, folyton sír. Nyugtatót kér, altatót kér, hogy dolgozni tudjon, mert hisz beteget nem jelenthet, de nem is akarna, neki is szüksége van a munkára, az elfoglaltságra. De így nincs hozzá ereje. Az orvos természetesen felírja a nyugtatót. Utána rögtön jön egy másik nő, szintén nyugtatót kér, és altatót is, mert nem tud aludni. Alig áll a lábán, remeg a szája. Kiderül: válik a férjétől. Az orvos megint a receptcsekk után nyúl. Mi mást tehet? Megértő, bizalmas beszélgetés mindkét esetben könnyíthetne tán, segítene a betegnek megkapaszkodni ismét a világban. De erre sem az orvosnak, sem a munkásnőknek nincsen idejük. Maradnak hát a pasztillák.”[6]
1980-ban olyan vélemény is megfogalmazódott, hogy a hárommillió koldus országából hárommillió neurotikus országává vált Magyarország.[7] A módszerek fejlődése, a gyógyszerek és pszichoterápia együttes alkalmazása a Kádár-korszak végén is gyermekcipőben járt. És a rendszerváltás társadalmi hatásai sem kedveztek a nyugtatófogyasztás háttérbe szorításának.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
[1] Hétfői hírek, 1969. szeptember 15. 4. o.
[2] Uo.
[3] Valóság, 1969. július 55. o.
[4] Élet és Tudomány, 1972. január 21. 130. o.
[5] Autó-Motor, 1973. február 21. 3. o.
[6] Tükör, 1970. március 24. 23. o.
[7] Új tükör, 1980. szeptember 14. 6. o.
A nyitóképen gyógyszerszekrény 1982-ben a Róbert Károly körúti (később Nyírő Gyula) kórházhoz tartozó, fa barakkokban (Jász utca 14.) üzemelő rendelőben. (Urbán Tamás/FORTEPAN, 124386)