Illik Péter: Miért jobb 13 diktátor, mint egy? Recenzió Hahner Péter 13 diktátor. Fejezetek a forradalmak történtéből című kötetéről

Illik Péter

(Hahner Péter: 13 diktátor. Budapest, Animus Kiadó. 2017.)

Hahner Péter kötete igényes papíron, cérnafűzött gerinccel, keményfedeles borítóval jelent meg, az utóbbin a könyvben tárgyalt 13 „diktátor” képe szerepel, a hátteret stílszerűen a forradalom és vér színe, a piros dominálja. A kötet stílusa igényes, helyesírása szintén, egyetlen apróság maradt benne, az 1653-as dátum helyett 1553 szerepel. (52. old.) Tördelése ugyancsak kellemes olvasási élményt biztosít, egyetlen apró szépséghibája – amely azonban ízlés dolga –, hogy egy néha-néha megjelenő újabb hóbortnak köszönhetően a cím vagy alcím alatti első bekezdés is beljebb húzva jelenik meg.

Már a formai adottságok áttekintésekor két dolog szemet szúrhat: (1) a szöveg két forradalomról szóló verssel kezdődik, amelyekből az egyik a Petőfi-klasszikus Föltámadott a tenger… Ugyanakkor sem az 1848. évi, sem pedig az 1956-os forradalom nem szerepel a kötetben (bár néha utal rájuk a szerző). Persze lehetne azzal érvelni, hogy Hahner Péter csak olyan forradalmakról beszél, amelyekben lett egy diktátor. És itt a diktátor fogalmat a szerző igen tágan, pro forma értelmezi, mivel például George Washingtont is szerepelteti, mert hat hónapra ő is diktátori hatalmat kapott. (75. old.) Ugyanakkor ezt a hatalmat Görgey Artúr is birtokolta, bár igen rövid időre… Mindjárt ez a felvetés jelzi, hogy milyen nehéz dolga lehetett a szerzőnek a téma lehatárolása során. Hozzá kell tenni, 10 forradalom és 13 diktátor kiválasztása a rengetegből valamilyen módon csak önkényes lehet, amire jó példa a 444. hu listája, ami mindössze három egyezést mutat Hahner Péter könyvével: A 10 legvéresebb diktátor (https://444.hu/2013/06/20/a-10-legveresebb-diktator) (2) A tartalomjegyzékre pillantva látható, hogy a bevezető húsz oldal, míg például a német forradalom leírása tizenkét oldal, az azt követő Hitler életrajz ugyanennyi. Egyébiránt a kiválasztott forradalmak és a bennük szereplő diktátorok nagyjából mindannyian 10–15 oldal terjedelmet kaptak. Ebből a recenzens számára az következik, hogy a szerző szándékosan egy olvasatban tárgyalja az eseményeket, és ezt a narratívát határozza meg az előszóban. Ehhez viszont nagyon komolyan szelektálnia kellett, mivel a kötetben szereplő eseményeknek és személyeknek egyenként is könyvtárnyi szakirodalma van.

A fejezetekhez a kötet végén megadott bibliográfia rövid, de jó ízléssel válogatott, a legismertebb és legújabb szintetizáló alapművek szerepelnek benne. Ugyanakkor ezek használata némileg egyenetlen, amire három példa álljon itt: (1) Hahner Péter szerint – természetesen vannak rá érvek – a francia forradalom jelentős változást hozott Franciaországban, míg az általa fordított és többször – bár más közegben – idézett Alexis de Tocqueville A régi rend és a forradalom (Bp., 1994.) c. könyvében már a 19. század elején, eredeti források alapján arra jutott, hogy ezt tartományi-kormányszervi szinten nem így van. Ugyanakkor Tocqueville egyetlen aspektusát hangsúlyozta a forradalomnak: a belpolitikai centralizáció további erősítését. (2) Szerepel ugyan Richard Pipestól Az orosz forradalom története, a forradalom szó eredeti jelentésének elemzésénél mégsem jelenik meg a szerzőével majdnem azonos elmélete. (3) Radzinszkij felvetései, miszerint nem volt Kornyilov-féle puccs, üzenetét szándékosan rosszul dekódolta a kódfejtő (aki éppen bolsevik párttag volt), vagy Berija ölte volna meg Sztálint, illetve utóbbi már tervezte a harmadik világháborút, szintén kimaradt. Ami csak azért érdekes, mert így például felvetődhetett volna, hogy számos diktátort a rendszeren belülről buktattak meg, illetve sokuk exportálni akarta a forradalmát.

Ekképpen e kötet is egy főként angol, francia és magyar nyelvű szakirodalomra épülő igényes szintézis, de aki ismeri a felhasznált köteteket, az mindenképpen mérlegelheti azok szelektálásának mikéntjét. Éppen ezért kicsit zavaró, hogy a szerző igyekezett kerülni a lábjegyzeteket, ugyanakkor – szerencsére! – nem tudott ellenállni a gyakori idézés csábításának, így a címleírások a főszövegben zárójelben szerepelnek. Szerencsésebb lett volna végjegyzeteket választani, mert ez kielégít két igényt is: nem zavarja az érdeklődő olvasót, de biztosítja a lábjegyzeteltséget és a további magyarázatokat a professzionális közönségnek is.

Már a formai áttekintésből következik a recenzens alapkérdése a kötettel kapcsolatban: megnézve tíz forradalmat és 13 diktátort röviden, dióhéjban, ez mennyiben jobb, mint elolvasni egyesével mindegyikről egy nagymonográfiát? Azáltal, hogy valamilyen koncepció szerint egymás mellé kerülnek (ezek és csak ezek!), milyen többletélményt nyújt a részeknél azok összessége, Hahner Péter szintézise?

A „valamilyen koncepciót” a bevezetés adja meg. (Itt érdemes zárójelben megjegyezni, hogy ezen előszó kiválósága hívja fel a figyelmet az utószó – a recenzens számára kissé fájó – hiányára.) Bár a szerző tervei szerint szaktanulmány formájában mélyíti majd el a koncepció kidolgozását. Hahner Péter azon kevés történész közé tartozik, aki ismeretterjesztő és szakírói tevékenységét párhuzamosan folytatja, így a kettő között számos áthallás van. Az alapkérdés a következő: „Arra a kérdésre, miért van ilyen szoros kapcsolat a forradalom és a diktatúra között, a bevezetésben próbálok választ adni.” (9. old.) A szerző abból indul ki, hogy a forradalom, revolúció a re-volvere igéből származóan nem valamiféle újítást jelentett, hanem a régi jó időkhöz való visszafordulást. (9. old.) Hahner bizonyítja is, hogy az angolok nem akartak semmiféle újítást. (10. old.) Viszont ez igaz a francia forradalom kezdeti szakaszára is, ahol a királytól várták a megoldást, az 1905. évi orosz forradalomra, ahol a tömeg a „cár atyuskától” akart segítséget, illetve éppen a már említett Pipes írja, hogy az 1917. évi orosz forradalom kitörésében komoly szerepe volt annak, hogy II. Miklós cár éppen fronton volt, azaz nem volt Szentpéterváron. Így azért kirajzolódik némi hasonlóság e forradalmak között. A forradalom kifejezés a 18. századi francia felvilágosodásban kapott új, progresszív értelmet, amikoris többen a forradalmat az újítás eszközének tekintették. (11. old.) Ez ugyanakkor felveti a recenzensben azt a kérdést, hogy mi a helyzet – a kötetben nem szereplő – a németalföldi háborúval (1566–1609), amely nem termelt ki diktátort, ellenben kialakította az első európai kapitalista köztársaságot. Hogy illeszkedik (illeszkedne) ez a forradalmak elméletébe és a kötet koncepciójába? Ugyanakkor a szerző megállapítja, hogy a forradalmak valójában nagyon is különböznek egymástól, és ezért nehéz általános megállapításokat tenni róluk. (15, 24. old.)

Viszont a diktatúrák anatómiájára jóval kevesebbet szán, csak sejteti, hogy azok viszont talán tipizálhatóak totális jellegűekre (amelyek célja az élet teljes ellenőrzése) és ettől eltérőkre, bár nem tör lándzsát ennek használata mellett (24. old.) Ezt gyakorlati alapon lett volna mégis érdemes megtenni, mert így egy kötetben egy kalap alá került (fizikailag értve ezt, nyilván a szerző nem tekinti őket egyenlőnek) például Hitler, Sztálin (viszont kimaradt Mussolini!) és Washington, Garibaldi és Che Guevara! Ez csak azért érdekes, mert, ha elvonatkoztatunk a morális elvektől, akkor is van elméleti keret, ami ezt a distinkciót megteszi, és meglepő magyarázatot ad. Jonah Goldberg Liberal Fascism: The Secret History of the American Left, From Mussolini to the Politics of Change (USA, 2009) c. hatalmas vihart kavart kötete éppen azt fejti ki, hogy valójában a 18. században Franciaországban megszülető progresszív felvilágosult-liberális gondolkodás – ennek kiváló jellemrajzát adja: Pierre Chaunu Felvilágosodás. Európa kultúrtörténete c. kötete (Bp., 1998.)  – számos rokonságot mutat a későbbi fasiszta-náci eszmével (éppen progresszivitásánál fogva), és pont a jakobinus diktatúra az, amely elsőként lép fel annak igényévél, hogy áttranszformálja az embert, és megteremtse a „forradalmárt”, amiként Hitler a „náci”, míg a kommunizmus „a kommunista embert” kívánja megalkotni. Ugyanakkor Hahner jelzi, hogy hasonló igény már Cromwellnél is felmerült (53. o.)

Ez az interpretációs keret egyébként a kötet számos elvarratlan szálát magyarázhatná, például azt, hogy miért tanulmányozta Lenin intenzíven a francia forradalom és jakobinus puccs történetét, mi köze az erkölcsnek a terrorhoz (Danton) vagy éppen, miért kellett a jakobinusoknak számos olyan intézkedést hozni (Isten helyett a legfelsőbb lény dicsőítése, a naptári nevek megváltoztatása), amilyeneket mutatis mutandis a náci, fasiszta és kommunista rendszerek is megtettek, és amelyekkel az embereket hagyományaiktól, múltuktól és tradícióiktól akarták elszakítani. Ugyanígy izgalmas lett volna a náci és a fasiszta (ezt a szerző egy célzás erejéig sejtetően egyben kezeli, vö. 245. old.), illetve náci és kommunista rendszer és eszme kapcsolatainak elemzése, erősítette volna a kötet fejezetei közötti kohéziót, hiszen éppen Sztálin mondta a Nemzeti Szocialista Német Munkáspártról (NSDAP), hogy az lényegében egy „szocialista eretnekség”.

Ugyanakkor van egy másik elméleti keret is, amelybe beilleszthető lenne Hahner könyve, amelynek kérdésfelvetése alapvetően morális: „Lehet emberibb társadalmat teremteni embertelen eszközökkel?” (19. old.) Átfogalmazva, lehet rapid változásokkal átalakítani és tartós változásra bírni hatalmas gazdasági-társadalmi-politikai rendszereket? A kötetben párszor idézet konzervatív (egyébként az angol liberális párt tagja volt!) Edmund Burke, és a tőle eredő brit konzervatív politikai filozófia szerint nem, mivel csak organikus változások tudnak „átgyűrűzni” az egész társadalmon. Ez csak azért érdekes, mert például könnyű meghatározni a francia forradalom kezdetét (1789), de a végét talán kevésbé. E problémát Hahner úgy oldja meg, hogy Napóleonig tárgyalja a francia forradalmat egy fejezetben, a további eseményeket már más fejezetcím alatt. Még tovább gondolva ezt, a forradalmi eszme és a diktatúra az feltételezi, hogy lehet felülről-lefelé ható (from top to bottom eljárás) módon változásokat indukálni, míg az angolszász gondolkodás az alulról, autonóm szintekről felfelé tartó kezdeményezés működésében hisz (from bottom to top). Érdemes lenne e 10 eseményben és 13 diktátorban e modellt végigkövetni. A recenzens megérzése szerint zömükre a felülről-lefelé ható modell igaz, és annak sikere erősen kétes.

A bevezetést követő történelmi tablók (forradalom leírások) és a főszereplőik (diktátorok) leírása tömör, ergonomikus és tényközpontú. Szakmai tévedésektől mentes, sokkal inkább azon lehet elgondolkodni (és a továbbiakban a recenzens ezt teszi), hogy mit lehetne hozzátenni (ha kell), azaz a már említett szelekciós folyamat hogyan valósul meg, illetve mit lehet jobban kidomborítani, milyen kohézió jön létre az egyes részek között? Bár természetes, hogy egy könyv piaci termék is, így a terjedelmi korlát, nyomdaköltség, eladási ár befolyásolja a lehetőségeket.

Az angol forradalom leírása logikusan vezet el Cromwell hatalomra lépéséig, és a szerző meggyőzően cáfolja, hogy polgári lett volna a forradalom, illetve jól illusztrálja, hogy a társadalomnak csak kis hányada vett részt a polgárháborúban, aminek egyébiránt komoly történeti hagyományai voltak Angliában, hiszen az egész 13. század bárói háborúkkal telt. Ugyanakkor két olyan esemény kissé elsikkadt, ami motívumszerűen felfedezhető a későbbi forradalmak és a diktatúrák életrajzában is. Az egyik a per. I. Károly pere (39. old.) számos tanulsággal szolgálhat, tekintve, hogy talán az első olyan európai per, amelyben királyt ítéltek el, tekintetbe véve, hogy király felett csak Isten ítélkezhetett addig, mivel Ő volt a hatalom végső forrása. Azonban éppen a felvilágosodás helyezi új alapra (a népére) a hatalom forrását, így az uralkodók is elítélhetővé váltak, továbbá a 20. századi nagy diktatúrában is komoly jelentőséget kap a per, mint kirakat, amely az ítélet – gyakran csak álságos és látszólagos – legitimációs eszközévé válik. Bár ismerve a szerzőt, várható tőle a 13 kivégzett király c. újabb kötet! A másik a királyság kérdése. Tulajdonképpen Caesarig visszamenőleg lehetne példát hozni arra, hogy az erőszakkal hatalomra jutott emberek gyakran választották a királyságot, mint legitimációs eszközt. Caesar megölésének egyik feltételezett oka, hogy nem érte be az örökös diktátor címmel, hanem király akart lenni. Cromwell bölcsen visszautasította ezt (55. old.), de érdekes például Lenin és Sztálin viszonya is a cárizmushoz, mint legitimációs elvhez: nem véletlen Simon Sebag Montefiore könyvének címe sem: Sztálin – A Vörös Cár udvara (Bp., 2009.).

Az amerikai forradalomról szóló részben Hahner meggyőzően támasztja alá azt, hogy itt sem valamiféle újításról van szó, az Amerikában élő angol állampolgárok korábbi jogaikkal szerettek volna élni. (67. old.) A függetlenségi háborúnak tekintett lexingtoni konfliktus azonban megér pár szót. Állítólag a Buckman Tavernből (leegyszerűsítve kocsmából) kijövő helyi milicisták vezetője, John Parker kapitány a következőket mondta: „Stand your ground; don’t fire unless fired upon, but if they mean to have a war, let it begin here.” Azután valaki visszalőtt… Ez a történet több szempontból is érdekes, itt csak álljon egy: Hahner a forradalmak leírásakor mindig általános tényezőkkel indokol, ebbe illeszti bele egy-egy diktátor személyét. Azaz szintézisre törekszik a globális folyamatok és a mikro szint, az ember között. A lexingtoni történetben azonban egy látszólag cseppet sem jelentős ember – eredetileg farmer, 1775 szeptemberében halt meg tuberkulózisban – kap kiemelt jelentőséget (legalábbis az utólagos értelmezés szerint).

A francia forradalom tárgyalásakor a szerző kiszakítja azt a marxista narratívából, azaz az osztályharc, a forradalom dicsősége és az elnyomó gazdagok „szerelmi háromszögéből”. (83. old.) Viszont a történet kikerekíthető pár ponton. Való igaz, hogy XVI. Lajos előnytelen külsejű ember volt, és az optimizmus légkörében kezdte meg uralmát (84. old.), azonban több minden „mérgezte” e hangulatot. Felesége az osztrák származású Marie Antoinette volt, aki nem örvendett túl nagy népszerűségnek, ráadásul 1777-ig nem született gyermekük sem, ami aggódalommal és némi humorral töltötte el Párizs lakosságát, amelynek terméke a „Képes vagy nem képes rá a király?” és egyéb gunyoros hangvételű pamfletek özöne. E helyzeten az sem javított, hogy a király felesége megírta családjának férje renyhe szexuális szokásait (egyébiránt Lajos mindenben elrévedő típus volt, kedvenc foglalatossága az órajavítás volt kis műhelyében), ami a Habsburg-ház kiterjedt kapcsolati hálójának köszönhetően elterjedt felsőbb körökben is. A probléma megoldása vélhetőleg (több elmélet is van) szintén Habsburg oldalról jött, mivel (a későbbi II.) József, Marie Antoinette testvére meglátogatta Lajost, és a vélhetőleg e felvilágosító, férfi-a-férfival jellegű beszélgetés utóhatása lett, hogy az utóbbi jelentősen megváltoztatta hozzáállását a házasélethez, aminek következtében megindult a gyermekáldás.  A forradalom kitörésében nemcsak a nagy folyamatok, hanem két igen irritáló tényező is közrejátszott: (1) 1789 nyara igencsak forró volt annak ellenére, hogy jégeső verte el a termést, így a párizsi polgárokat megviselte a vízhordók sztrájkja, ami miatt az emeleti lakásokba nem jutott víz. (2) Ezt tetézte a királyi család luxusa, amely jó, ha a költségvetés 2%-t tette ki, mégis sokkal jobban ingerelte az éhező városi szegényeket, mint az, hogy a költségvetést valójában a felvett kölcsönök és a háborús kiadások roppantották meg, éppen 1879-re. Ebben a közegben magyarázható a Bastille lerombolása is: itt nem politikai, hanem köztörvényes bűnözők voltak, akik közül többen az utca szint alatti cellákban voltak tartva, amelyek ablakai az utcai járókelők bokájának magasságában voltak. Innen gyakorta kiabáltak ki olyanokat, hogy őket kínozzák vagy éheztetik. Az egyik ilyen kiáltozó Sade márki volt (aki teljesen beteg szexuális fantáziairól híres, amelyekben a példátlan erőszakot köti össze a szexuális örömmel, és ezt több kötetben publikálta is), akit végül július 4-én részben emiatt át is szállítottak a charentoni elmegyógyintézetbe. Ez a jellegű „propaganda” végül táptalajra talált, és a dühödt tömeg követelte a foglyok szabadon bocsájtását július 14-én. Az embereket megnyugtatni kívánó börtönigazgatót (majd a börtönbe hatolva a beosztottiat) a megvadult tömeg darabokra tépte (puszta kézzel), majd kiengedte a de Sade-hez hasonló köztörvényeseket. A szerző ezt részletesen megírta A Bastille bevétele című könyvében. Ezen esemény megítélése mai napig annyira nem tisztult le, hogy az Ubisoft cég által készített számítógépes játék, az Assassin’s Creed: Unity-t – amelynek történelmi háttere a francia forradalom, és azt az általam fent említett szellemben ábrázolja – 2014-ben a francia szocialisták elnöke Jean-Luc Mélenchon forradalom és köztársaság ellenes propagandának minősítette. Mindenesetre, ha a Bastille ostroma az egyik legsötétebb pontja a forradalomnak, akkor a párizsi asszonyok menete (1789. október 5.) ennél: több ezer szegény nő ment el a királyért versailles-i villájába és körbevéve visszakísérték Párizsba. E két esemény azért érdekes, mert nem pusztán Hahner kérdését (miszerint mennyiben függ össze a forradalom a diktatúrával) veti fel, hanem azt is, hogy mennyire lehet tiszta egy forradalom?  Hahner kiemeli, hogy a forradalom konszolidálhatatlan volt (ezért is kérdéses, hogy mikor is van a vége?), mert vezetői az általuk artikulált közérdekben hittek. (88. old.) Ez alapvetően a rousseau-i megfoghatatlan és láthatatlan közös akaratra megy vissza, azonban ezzel az a probléma, hogy teljesen absztrakt. A jakobinusok, de a későbbi diktátorok is, mint Hitler vagy Sztálin nem gondolkodtak „egyénben”, ezért voltak képesek ideológiáknak alárendelni az embert, és ez a szemlélet jól manifesztálódik az alábbi, Sztálinnak tulajdonított mondásban: „Egy embert megölni gyilkosság, egymilliót már statisztika.” A francia forradalom szempontjából ez csak azért érdekes, mert a mainstream felvilágosult filozófusok (kivéve Montesquieu) egyike sem dolgozott az államigazgatásban, nem volt gyakorlati tapasztalatuk, míg a közismert jakobinus vezetők mindegyike jogász volt – nem kívánva megbántani az ügyvédeket és jogászokat –, így alapvetően absztrakciókban, kategóriákban és esetekben gondolkodtak egyének helyett.

Az ezt következő három fejezet kicsit eklektikusabb, mivel kettő közülük gyűjtőtéma: a latin-amerikai forradalmak és a népek tavasza (1848). A harmadikra pedig ma már hajlamosabb az ember azt mondani a francia forradalomhoz vagy a későbbi totális diktatúrákhoz viszonyítva, hogy kisebb jelentőségű: a párizsi kommün.

Ezeket követik a fajsúlyos témák, elsőként az orosz forradalom és három kiválasztott szereplő, Lenin, Trockij és Sztálin. Közülük Lenin kapja a legnegatívabb értékelést, ezáltal Hahner szakít azzal a közkeletű felfogással, hogy Lenin és a kommunizmus jó, csak Sztálin elrontotta. E nézet alapjait egyébként Hruscsov tette le az SZKP XX. kongresszusán 1956-ban. Ugyanakkor az alábbi értékelés kicsit ellentmondásos:„Ha azt tekintjük sikeres politikusnak, aki jobb életkörülményeket teremt embertársainak, akkor Lenin tökéletesen kudarcot vallott. Ha viszont azt, aki minden ígéretét megszegve és milliókkal szembeszegülve is képes megtartani hatalmát, akkor Lenin a XX. század legsikeresebb politikusa. Olyan rendszert alapított, amely közel hetven évvel túlélte. Ő volt minden idők legsikeresebb totalitárius diktátora.” (218. old.) Haladjunk mondatról mondatra: (1) Kérdéses, hogy mitől tekinthető valaki sikeres politikusnak, de Lenin felismerte, hogy a hadikommunizmus nem fenntartható, ezért vezette be a NEP-et, ami mérsékelten, de javította az életszínvonalat. Ellenben később Sztálin ezt is megszüntette, illetve érintettsége a Holodomorban, amelynek során 7-10 millió ember halt éhen Ukrajnában, nem egyértelmű. Mégis sokak szerint szándékos népirtásról van szó. Ezeket mérlegelve, Sztálin messze Lenin alatt teljesített. (2) A második probléma szintén összetett, tekintve, hogy a 100 milliós lakosságú Oroszországban mindössze a társadalom 10%-a volt munkás, így a marxi elméletet csak tartós hazugság útján lehetett megvalósítani: munkásforradalmat kellett csinálni a parasztsággal. Ez nem kizárólagosan Lenin „érdeme”. (3) Lehet, hogy valóban ő volt a „legsikeresebb” totalitárius diktátor, itt azonban a szerző hirtelen – minden ígérete ellenére – mégis megkülönböztet totalitárius és nem totalitárius diktatúrákat, miközben a kötet többi részében nem. E fejezetben Trockij portréja szintén meglepő – Lenin és Sztálin között –, mivel nemhogy diktátor nem volt (legfeljebb kollaboráns), de még a rendszer áldozatává is avanzsált. A recenzens számára e rész legkínzóbb kérdése az, hogy tulajdonképpen hogyan került egy jégcsákány Mexikóba nyáron? Sztálinnal kapcsolatban több értelmezési lehetőség is nyitva maradt, amelyet a recenzens már a szakirodalom kapcsán jelzett.

A náci forradalom c. fejezet kezdő felvetése, hogy lehet-e forradalomról beszélni, mivel annak elvben haladó, progresszív, humanista irányba kellene hatnia. (243. old.) Számos megközelítésből elemezve arra jut, hogy lehet, és ez a kötet egyik legizgalmasabb kalandtúra-része. Itt azonban érdemes megjegyezni, hogy a szerző a náci forradalmat csak Hitlerben és Németországban gondolkodva értelmezi, pedig más országokban – például Norvégiában a Quisling-kormány – is érdekes lehetőségeket tartogat a téma. Éppen a fent említett Jonah Goldberg veti fel azt, hogy amint lehet beszélni marxi, lenini vagy sztálini kommunizmusról, úgy lehet Mussolini-féle fasizmusról (ő is a nácizmus egy ágának kezeli), hitlerizmusról, illetve egyéb nácizmus-fajtákról beszélni.

Az utolsó két rész Kína és benne Mao, illetve Kuba és Che Guevara. Mindkettő tényszerű és érdekes összefoglaló, de felveti a kérdést, hogy miért nem kaptak helyet az indokínai, illetve észak-koreai kommunista diktatúrák, valamint a Che Guevara portré hátterében meghúzódó forradalmár, Fidel Castro, aki egyébként szintén jogot tanult, a Havannai Egyetemen, és talán az egyetlen olyan diktátor-forradalmár, aki gazdag szülőktől származott…

És eljutottunk a hiányzó részhez, az utószóhoz. Erre azért lett volna szükség, mert a szerző sokkal inkább csínján bánik az értelmezéssel, elméletalkotással és véleményformálással, mint az általa felhasznált szakirodalom, így e résszel tudta volna szorosabbá fonni a kötet fejezeteit összekötő szálakat. Mint bevezetésében írta, a forradalmakban és a diktatúrákban nem sok közös van, mind más, nem lehet modellt alkotni. De talán, ha a mindenáron mintázatokat, összefüggéseket, folyamatokat kereső ember elméje nem nyugszik, azért talál fel-felbukkanó motívumokat, amelyek több forradalomban és diktatúrában megjelennek (mint amennyiben nem).

Mit kap az Olvasó Hahner Péter kötetétől? Miért jobb 13 diktátor, mint egy? Azért, mert a szerző a plutarkhoszi Párhuzamos életrajzok hagyományát követve „csak” – megjegyzendő, hogy rendkívül széles történelmi ismeretek kellenek már a témák helyes kiválasztásához és a tartalomjegyzék összeállításához is – egymás mellé tesz 13 dolgot. Ez már önmagában több, mint a részek külön-külön.  Az Olvasó tehát egy olyan apró mozaikokból álló képet lát, amely szoros, vonalmentes fotóvá nem áll össze. Éppen ezért a hiányérzet: miért nem írt Hahner még erről vagy arról (Quisling, Castro etc.)? De ez nem hiba, inkább a jól megírt kötet okozta továbbgondolási vágy. Ugyanakkor gyakran nagyon izgalmas, egyáltalán nem köztudott tényeket, részleteket, történeteket és elméleti értelmezési elemeket mutat meg a legújabb külföldi szakirodalom alapján. Ezáltal egy igényes, szintetizáló jellegű, tudományos igényű ismeretterjesztő munka, amely erősebb elméleti-tartalmi kohézióval a legszebb angol hagyományokkal rendelkező szintézisteremtő szakmunkákkal is versenyre kelne.