Valóban nem volt alternatíva a Szovjetunió elleni hadba lépés elkerülésére?

Ungváry Krisztián

Arról, hogy Magyarország második világháborús részvételének lett volna alternatívája abban az értelemben, hogy teljesen ki lehetett volna teljesen maradni a konfliktusból, a magyar történettudományban nem volt vita: az ország geopolitikai helyzete és a konfliktus mértéke egyaránt olyan volt, hogy az ország nem maradhatott abszolút érintetlen. Arról azonban, hogy Magyarország hadbalépése a Szovjetunió ellen 1941-ben szükségszerű és elkerülhetetlen volt, már egyáltalán nincs ekkora konszenzus. Ez a forrásközlés arra vállalkozik, hogy egy eddig nem kellően kiértékelt, ámde kulcsfontosságú iratcsoport segítségével bizonyítsa: a német diplomácia nemhogy akarta volna 1941 első felében Magyarország háborús részvételét, hanem kifejezetten ellenezte azt.

A kérdés elemzése egyúttal annak bemutatására is alkalmas lehet, hogy hogyan és mennyiben érdemes kényszerpályáról, determináltságról beszélni akkor, amikor a megvalósulttól eltérő alternatívák mint lehetőségek az adott korban nagyon is léteztek és tudatosak is voltak a politikai döntéshozók számára.[1]

Bevezető

Bárdossy László miniszterelnök hadbalépéssel kapcsolatos álláspontja forrásokkal jól alátámasztható. Teleki Pálhoz hasonlóan ő is ki akarta hagyni Magyarországot a konfliktusból, hogy 1941. június 14-én a minisztertanács előtt tárgyalta meg a honvéd vezérkar főnökének, Werth Henriknek a német oldalon történő teljes elköteleződést szorgalmazó beadványát, amelynek elutasításáról megszavaztatta a minisztertanácsot.[2] Helyzetét megkönnyítette, hogy ugyanaznap a június 10. óta Magyarországon tartózkodó báró Weizsäcker külügyi államtitkárral (Ribbentrop helyettesével) is tárgyalt, akitől háromszor is rákérdekezett az esetleges német-szovjet konfliktus kapcsán várt esetleges magyar lépésekre, de mindhárom alkalommal kitérő választ kapott, ami egyértelművé tette, hogy az ügyben Magyarországgal szemben semmilyen elvárás sincs.[3] Mivel ezeket a rákérdezéseit rendre a magyar kormány gondjainak ismertetésével kötötte össze, egyértelművé tette azt is, hogy ingyen nem áll módjában részt vennie a konfliktusban.  Ugyanezt az impressziót szerezhette Magyarország berlini követe, Sztójay Döme is, aki indirekt módon azzal szembesült, hogy egyrészt nyilvánvaló, hogy a háború napokon belül kitör, másrészt viszont erre rákérdezve Woermann külügyi államtitkár kerek perec azt közölte vele, hogy orosz kérdés „egyáltalán nem létezik”.[4] A diplomáciában ennél egyértelműbben nem hozhatták volna tudtára azt, hogy Magyarország részvétele nem kívánatos.

Hitler 1941. június 21-én levelet is írt Horthynak, amelyet légi futárral küldtek Budapestre és Otto von Erdmannsdorff követ (aki a levél tartalmát egyébként nem ismerte) adta azt át másnap reggel 10.30-kor a vidékről épp egy budapesti lovaspóló mérkőzésre látogató Kormányzónak. Ebben még áttételesen sem lehetett felfedezni semmilyen felkérést arra, hogy Magyarország is vegyen részt a hadjáratban.

Sztójay Döme és Bárdossy László táviratai

Magyarország berlini követe, Sztójay Döme kezdettől fogva azon a véleményen volt, hogy az országnak lehetőleg a leghamarabb és a legnagyobb erővel kellene csatlakoznia Németországhoz. Utólag úgy tűnhet, hogy a kocka már 1941. június 26-án, abban a pillanatban el lett vetve, amikor Horthy utasítást adott arra, hogy a honvédség torolja meg a szovjetnek vélt kassai bombázást. Maguk az érintettek azonban ezt június utolsó napjaiban még nem látták teljesen egyértelműnek. Minden jel arra mutat, hogy Bárdossy és Sztójay egyaránt úgy gondolták, hogy a magyar háborús részvétel mértéke, sőt puszta ténye továbbra is tisztázatlan.

Sztójay a benne nyitott kérdéseket 1941. június 29-i táviratban tudatta Bárdossyval, majd másnap, június 30-án délután Sztójay újabb levélben kért instrukciókat, a kormányzó Hitlerhez intézett és általa átnyújtandó levele[5] ugyanis számára nem volt kellően egyértelmű.

Ezt a táviratot még egyetlen forráspublikáció sem közölte, viszont ismerete nélkül a későbbiek nehezen értelmezhetőek. Sztójay a következőket írta:

„Tudnom kellene hogyan értelmezendő azon bekezdés, amely szerint Őfőméltósága üdvözli azt, hogy magyarok fegyveresen vállvetve német haderővel, részt vehetnek kommunista veszély gócának megsemmisítésére irányuló keresztes hadjáratban?

Helyes-e az az értelmezés, hogy a honvédség tehát aktíve is, támadólag részt vesz. Ha igen, arra a levél képezi az első ilyen irányú konkrét közlésünket, ugyanis Nagyméltóságod 188. számú táviratában ez így nem volt precizírozva ezért is kértem tegnap 206. számú számjeltáviratban kiegészítő tájékoztatást. Ha a fenti feltevés helyes, kérek tájékoztatást még vajon tegyek-e egyúttal lépést az együttműködés biztosítása érdekében.

Ha e feltevés helyes, kérlek tájékoztass, hogy milyen irányban foglaljak állást, ha Hitler úgy értelmezné ezen sorokat, hogy Ő Főméltósága honvédséggel támadólag, azaz aktíve óhajt részt venni kommunizmus megsemmisítésére irányuló keresztes háborúban.”[6]

Sztójay többször egymás után történő visszakérdezése azért fontos, mert arra utal, hogy abból, hogy Magyarország deklarálta a hadiállapot beálltát, még nem következett szükségszerűen semmi. Sőt még abból sem következett túl sok, hogy magyar gépek néhány bombát dobtak le galíciai célpontokra.

Bárdossy László erre a táviratra, amelyet csak másnap hajnalban fejtett meg a külügy, azonnal reagált:

„Nem gondolom, hogy magyar kormány állásfoglalásának bővebb magyarázatára szükség volna. Magatartásunk teljesen világos. Magyarország ellen intézett szovjet támadásokat megelőzően kormány nem kívánt önálló vállalkozásba kezdeni, hanem abból indultunk ki, hogy ha a német kormány részvételünket szükségesnek vagy kívánatosnak tartja, ezt kétségtelenül közölni fogja velünk. Abból, hogy ez a felszólítás elmaradt, lehetetlen arra következtetni, hogy bennünket félrevezetni, vagy hátrányos helyzetbe hozni akartak volna. Amikor később katonai vonalon részvételünkre első szuggesztió történt, szolidaritás szellemében nyíltan felvetettük a kérdést német kormány előtt. Nem látom semmi konkrét jelét annak, hogy nem kívánt felajánlkozás elmaradását németek rossz néven vették volna. Berlini sajtó hangja ennek határozottan ellentmond. Ciano pedig egyenesen megmondta római követünknek, hogy magyar állásfoglalást teljes mértékben helyesli.[7] Véleményem szerint Nagyméltóságod túlságosan pesszimisztikusan ítéli meg németek felfogását.

Szovjet támadás után spontán kijelentettük, hogy ezzel akcióbalépés ideje számunka is bekövetkezett. Magatartásunk alakulása egyébként paralell fut finnekével, azzal a különbséggel, hogy finnek szovjet légitámadások után először csak diplomáciai viszonyt szakították meg, és finn miniszerelnök még ma is csak azt hangoztatja, hogy Finnország csupán defenzív háborút visel.[8] Német részről ezt is láthatóan teljes megértéssel veszik annak ellenére, hogy Finnországnak messzemenő revíziós követelései vannak. Meggyőződésem, hogy ha öntudatosan képviseljük álláspontunkat, ebben csak velünk szemben elfogultak kereshetnek kifogásra okot vagy olyan magyarok, akik kormány politikai elhatározásait mindenáron túllicitálni akarják. Ilyenek jobb belátásra térítése a követség egyik feladata. Szíveskedjék mindenütt hangsúlyozni, hogy belépésünk akcióba azt jelenti, hogy hadműveletek alakulása folytán ránk háruló minden feladatot erőnk és képességeinknek megfelelően vállalunk. [9] Belépésünk akcióba azt jelenti, hogy magyar-orosz határon kialakult hadművelet folytán reánk háruló feladatokat erőnk és képességeinknek megfelelően teljesítünk. Sajtónk kellő nyomatékkal hangoztatta, milyen örömmel eltölti magyar közvéleményt, hogy német birodalommal együtt küzdhetünk egész európai civilizációt fenyegető erők ellen. Minden mentegetődzés és magyarázkodás nélkül ezt kell hangoztatnunk, amit kormány Nagyméltóságodtól határozottan elvár.

Semmi szükségét nem látom annak, hogy Führer előtt hatásvadászó módon felajánlkozzunk amikor részvételünk akcióban már befejezett tény. Termelés biztosításával és múlt év december óta magyar vasúti hálózat rendelkezésére bocsájtásával különben is jóval nagyobb szolgálatot teszünk Németországnak, mint ha hadműveletekbe bármilyen erővel mindenáron bekapcsolódni akarnánk. Ezzel kétségtelenül Führer is tisztában van.”[10]

Érdemes összefoglalni Bárdossy üzenetének lényegét. Egyrészt ő még ekkor is tartózkodott attól, hogy leírja a „háború”, „hadiállapot” vagy „hadüzenet” szavakat. Ennek feltehetően az lehetett az oka, hogy még ekkor is reménykedett abban, hogy a magyar háborús részvétel minimalizálható. Ez a magatartási vonala vörös fonálként húzódik végig: Sztójaynak küldött 1941. június 27-i 188. számú korábban már említett telefon-számjeltáviratában kiemelte, hogy közölni kell a német féllel azt, hogy a magyar politika úgy értelmezi a német óhajokat, hogy a magyar aktivitás kizárólag defenzív jellegű kell, hogy legyen és a szovjetek által provokált katonai akció miatti áldozatok viselése kapcsán a birodalmi kormány „megértésére és aktív segítségére” számít.[11] Annak tükrében, hogy az akció még szinte el sem indult, ez egy kétségbeesett próbálkozás volt a magyar alkupozíció javítására, pontosabban kialakítására, hiszen a hadba lépés minden előzetes egyeztetés nélkül történt. Egyúttal itt próbálta Bárdossy saját magát is korrigálni, ugyanis 1941. június 26-án délután, Horthytól és a minisztertanácsról távozva és a német követet felkeresve annak azt mondta, hogy két nappal korábbi fejtegetései a magyar gazdaság és haderő problémáiról az új helyzetben tárgytalanná váltak.[12]

Bárdossy június 30-i Sztójayhoz intézett, Finnországra és Cianóra tett utalásai egyértelműen abból a meggyőződéséből fakadtak, hogy az ország háborús részvételére igazából semmi szükség sincsen, mert az csak felesleges politikai terhet jelent a nyereség reménye nélkül. Hozzá kell tenni azt is, hogy Bárdossy hiába volt miniszterelnök, Sztójayval szemben mégsem érvelhetett úgy, hogy nyíltan kimondja neki azt, hogy Magyarországnak nem érdeke egy esetleges totális német győzelem a Szovjetunió felett, mert az Magyarországra nézve egyáltalán nem jár pozitív politikai következményekkel. Azzal sem érvelhetett, hogy Németország az USA-val és Nagy-Britanniával szemben biztosan nem arathat totális győzelmet – ami egyúttal annyit is jelent, hogy a területi eredmények nyugati viszontbiztosítása előbb-utóbb újra politikai szükségszerűség lesz. A németek bizalmát teljesen bíró Sztójay egyrészt politikai kárt okozott volna azzal, ha a magyar külügy ezen szempontjait a németeknek továbbadja, másrészt viszont posztjáról politikai okokból nehezen lett volna eltávolítható, végül pedig egyszerűen nem is értette volna meg ezeket az érveket.

Sztójay minden jel szerint semmit sem értett meg Bárdossy finoman, de egyértelműen megfogalmazott üzeneteiből sem. Ezt bizonyítja az a második távirata, amelyet még június 30-án este 20 óra tájban küldött Bárdossynak és Vörnle Jánosnak, illetve Ghyczy Jenőnek, a külügyminiszter helyettesének, illetve a KÜM Politikai Osztálya vezetőjének.

„Utóbbi napokban szerzett benyomásaim szerint, mindinkább megerősödik bennem az a meggyőződés, hogy a németek céltudatosan kikapcsolták Magyarországot szovjet elleni akcióból. De nemcsak azon okból, amelyet Halder közölt folyó hó 15-én[13], hanem elsősorban politikai elgondolás alapján. Bizalmas értesülés szerint napokban egy bennfentes külügyi tisztviselő úgy nyilatkozott egy érdeklődő baráttal szemben, hogy Magyarországnak nem szabad résztvennie.

Fokozott mértékben felmerülnek bennem 75/pol főn.[14] számú jelentés 3. oldalán és 84./pol.főn[15] számú jelentésben említett aggályok és ezért mindenképpen döntően előnyös volna, ha Kormányzó Úr Ő Főméltósága levele[16] 208. számú számjeltávirati jelentésem[17] szerint pozitív értelemben volna értelmezhető.”[18]

Sztójay távirata utólag értelmezhetetlennek tűnik, hiszen ugyan mi lehetett az, ami még nyitott volt a hadba lépés kérdésében? Ám ez az irat is mutatja, hogy a kortársak egyike-másika ezt nem így látta. Tapintható Sztójay félelme attól, hogy esetleg olyan helyzet alakulhat ki, amelyben Magyarország megelégszik egy korlátozott válaszcsapással, Németország viszont továbbra sem kívánja azt, hogy ennél több történjen, és ha a kormányzó is így akarja, akkor a honvédség lényegében nem vesz majd részt a háborúban. Más magyarázat Sztójay táviratára nemigen adható.

Bárdossy a táviratra, amit feltehetően csak később vett kézhez, mint a 30-án feladott, 208-as számút, másnap kissé indignált módon válaszolt.

„Abban, ahogyan Nagyméltóságod német–orosz konfliktussal kapcsolatos helyzetünket megítéli, kiegyenlíthetetlen ellentmondás van.

Nagyméltóságod egyfelől úgy látja, hogy német felfogás szerint akcióban nem szabad részt vennünk, másfelől ugyanakkor azt is ismételten jelenti, hogy határozottabb állásfoglalást vártak, és ennek elmaradását rossz néven veszik.

Ez a kettő sehogyan sem egyeztethető össze, és kétségkívül egyik sem felel meg a tényleges helyzetnek. Nincsen jele annak, hogy birodalmi kormány ne értené meg, hogy állásfoglalásunkat saját katonai és gazdasági lehetőségeinkhez szabjuk, és nem üres manifesztációkból lépünk fel. Ugyanez nyíltan kifejezett felfogása olasz kormánynak.

Bízzuk elhatározásaink értelmezését és értékelését birodalmi kormányra, amelynek józan és jóakaratú ítéletében semmi kétségem sincsen.”^[19]

Sztójay július 2-án erre a következő választ küldte:

„Kegyelmes Uram!

Őszintén sajnálom, ha legutóbbi jelentéseim nyomán félreértés támadt volna, olyan értelemben, mintha én – ellentmondásba kerülve – hol annak a meggyőződésemnek adtam volna kifejezést, hogy a németek nem kívánják az orosz háborúban való aktív részvételünket, hol pedig annak, hogy ezt elvárják tőlünk. Erre a kérdésre vonatkozó legfontosabb jelentéseimet áttekintve (elsősorban 75 és 84/pol. főn. 1941)^[20] nem is tudom elképzelni, hogyan támadhatott ilyen félreértés, mert jelentéseim meglehetősen következetesen mutattak rá arra a meggyőződésemre, hogy politikailag mértékadó német részről egyenesen elkerülni kívánják, hogy mi a Szovjet elleni háborúban részt vegyünk. Ettől teljesen függetlenek olyan megjegyzéseim, amelyek arra a tapasztalatomra utalnak, hogy a legmértékadóbb német helyeknek ez az intenciója nem eléggé ismert a német közvéleményben, de a politikai, katonai stb. szempontból számottevő németek széles körében sem, s így e körökben Magyarország kezdetben tartózkodó magatartása bizonyos félreértésekre adhatott okot.

Összes jelentéseimben azonban éppen arra a német szándékra akartam félreérthetetlenül rámutatni, hogy mi ebben a háborúban ne tanúsítsunk aktív magatartást, továbbá ennek a német szándéknak valószínű politikai céljára, illetőleg várható következményeire. Ezt bátorkodom röviden megismételni:

Mértékadó német helyen tisztában vannak azzal, hogy a végleges európai rendezés számukra még sok súlyos problémát fog felvetni. Ők nyilván úgy látják, hogy e rendezés tekintetében a magyar–német számla szaldója jelenleg többé-kevésbé ki van egyenlítve. Ezért nem kívánják a további rendezés problémáit olyan magyar követelésekkel terhelni, amelyeknek kielégítésére igényünk támadhat újabb teljesítmények révén, azaz, ha a magyar–német szaldót a szovjet elleni háborúban való aktív részvételünkkel ismét lényegesen a magunk javára billentjük. Ezzel szemben a románoknak és a szlovákoknak szívesen adnak alkalmat arra, hogy Németországgal szemben fennálló számlájukon „javítsanak”, talán azért is, hogy ezzel az államokat erősebben magukhoz kössék, amire – a magyar–német barátság megbízhatóságát tekintve – magyar viszonylatban bizonyára kevésbé is van szükségük.

Ez magában véve nem is volna aggályos számunkra, ha nem járna azzal a veszedelemmel, hogy:

• 1.)   A magasabb német politikai intenciókat nem ismerve, a német közvélemény – a mértékadó személyiségek is – félreérthetik, és kárunkra magyarázhatják, hogy a szovjet elleni háborúban nem oly formában veszünk részt, mint a finnek, a románok és a szlovákok. Ezt itteni és külföldi ellenségeink bizonyára elő is fogják segíteni.
• 2.)   Románia és Szlovákia annyira az érdeklődés és a rokonszenv előterébe kerülhetnek, hogy velük szemben nem marad meg az a prioritásunk – vagy legalábbis nem az eddigi mértékben –, amely eddig bennünket Közép-Európában, mint Németország első barátját, megilletett.
• 3.)  Ismerve a mai német politika módszereit, s különösen visszaemlékezve a félreértéseknek azon sorozatára, amely magyar–német viszonylatban 1938-ban a német–cseh krízis idejében felmerült, aggódtam, hogy részvételünk mostani formáját német részről később (bármennyire megfelel is ez ma az ő intencióiknak) ellenünk fordíthatják, ha ezt bármely okból opportunusnak tartanák (hogy pl. bizonyos igényeink kielégítése elől kitérjenek vagy más okból), hacsak eleve nem szegezzük le minden kétséget kizáróan, hogy a mi jelenlegi magatartásunk oka nem a mi húzódozásunk nagyobb áldozatok vállalása elől, hanem a legmértékadóbb német tényezők kifejezett kívánsága.

Ezek a megfontolások, legfőképpen azonban a legutóbbi, okozták, hogy magam részéről megnyugtatónak tartottam volna, ha mi a többiekhez hasonló részvételünket félreérthetetlen formában éspedig személyesen a Führer előtt felajánlottuk és ezzel elkerülhetetlenné tettük volna, hogy német részről tiszta vizet öntsenek a pohárba, s a legmértékadóbb német tényező részéről hangozzék el az a „nem”, amelyre később minden mesterkedéssel és a pillanatnyi politikai opportunitás parancsolta utólagos gyanúsítással szemben hivatkozhattunk volna [sic!].

Őszinte megnyugvással értesültem arról, hogy csapataink átlépték a magyar–szovjet határt, s hogy ma a német hadijelentés is megemlékezett a magyar honvédségről. Így a helyzet előreláthatóan úgy alakul, hogy a fentiekben kifejtett aggályok örvendetes módon tárgytalanná válnak.

Hálás volnék, Kegyelmes Uram, ha módot adnál arra, hogy azt, amire levelemben csak röviden és vázlatosan tudtam rámutatni, Előtted személyesen is kifejtsem, s ebből a célból jelentéstételre egy napra Budapestre rendelni méltóztassál.

Mély tiszteletem kifejezésével vagyok, Kegyelmes Uram,

mindig készséges híved

Sztójay Döme.

Utóirat: Megjegyzem, hogy utóbbi időben nem is jelentettem volna e tárgyban, ha tudomást szereztem volna legújabb elhatározásaidról, amelyek most a magyar honvédek és a német katonák közötti találkozáshoz vezettek. Engedd meg kérlek, Kegyelmes Uram, hogy ehhez Neked és honvédeinknek szívből minden jót kívánjak.

Kész híved

Sztójay Döme.”^[21]

Nem ismeretes, hogy Bárdossy Sztójayval a kérdésről a későbbiekben bármilyen formában egyeztetett volna. Ezekből a táviratváltásokból is az tűnik ki, hogy berlini követét reménytelen esetnek tartotta, ráadásul június 26. után folyamatosan szembesülnie kellett azzal, hogy a Teleki Pál vonalvezetésére alapított politikai koncepciója – azaz a semlegesség – összeomlik.

Az előbbieken ismertetett táviratváltás több szempontból is fontos adalék Magyarország külpolitikájának megértéséhez. Egyrészt minden eddiginél egyértelműbb bizonyíték arra, hogy német részről semmilyen nyomásgyakorlás nem történt annak érdekében, hogy Magyarország belépjen a Szovjetunióval szembeni hadjáratba. Másrészt viszont azt is bizonyítja, hogy Magyarország hadbalépésének a Szovjetunióval szemben igenis voltak alternatívái. 1941 június-július fordulóján még senki számára sem dőlt el visszavonhatatlanul, hogy ami magyar részről történt, az igazi „hadiállapot”, vagy csak egy „különleges katonai akció”.

A fent közölt táviratok tükrében minden bizonnyal nem lenne haszontalan (újra) megvizsgálni a magyar és a német politika Barbarossa-hadművelettel kapcsolatos dokumentumait, a politikusok előtt álló alternatívákat és az érintettek döntésének mozgatórugóit. Könnyen lehetséges ugyanis, hogy a kutatás eddigi iránya nem tárta fel az igazság minden szeletét.

 

---

Források és felhasznált irodalom:

[1] A kérdés elméleti hátteréhez lásd Gyáni Gábor: A történelmi tudás. Budapest 2020 Osiris, különösen 168-222.

[2] Jellemző mozzanat, hogy ennek a minisztertanácsnak a jegyzőkönyve a Bárdossy-per tárgyalásának idején „eltűnt”, Dombrády Loránd értékelése szerint szándékosan, mivel ez is enyhítő körülmény lehetett volna a miniszterelnök perében. Lásd Dombrády Lóránd: A hadba lépés felelősségéről. In: Századok 1998/3. szám, 518.

[3] Lásd Diplomáciai iratok Magyarország Külpolitikájához (továbbiakban DIMK). V. kötet: Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig 1940-1941. Összeállította Juhász Gyula. Budapest 1982. Akadémiai, 836.sz. dokumentum 1174-1175.

[4] Lásd DIMK V. kötet 840. sz. dokumentum, 1181.

[5] A levelet közli DIMK V. kötet, 891. számú dokumentum, 1244-1245. Horthy a levélben köszönetét fejezte ki azért, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót és közölte. hogy a kassai incidens miatt deklarálta a hadiállapot beálltát, valamint boldognak mondta magát azért, hogy a magyar fegyverek vállvetve küzdhetnek a német hadsereggel [sic!]. A katonai szerepvállalás módjára és mértékére azonban a levél semmilyen utalást sem tartalmazott.

[6] MOL K-64, a berlini követ számjelsürgönye, 7112. szám, 1941.06.30., 17 óra. Az iratot eddig egyetlen forráspublikáció sem közölte.

[7] Lásd DIMK V. kötet 887. sz. dokumentum, 1235-1236.

[8] Finnország csak 1941. június 26-án, azt követően üzent hadat a Szovjetuniónak, hogy a szovjet légierő minden bejelentés nélkül több alkalommal finn célpontokat, köztük Helsinkit is bombázott. Pritz: Bárdossy László a népbíróság előtt c. kötete tévesen június 25-ét adja meg a finn hadbalépés dátumaként.

[9] Áthúzva az eredetiben. Figyelemre méltó, hogy Bárdossy itt is mindent elkövetett annak érdekében, hogy elvegye az ügy élét. A „vállalunk” kifejezést nyilván azért javította, mert nem akart támpontot adni ahhoz, hogy a későbbiekben a magyar diplomácián a „vállalásokat” számon lehessen kérni.

[10] MOL K 64 1941-24. tétel, Bárdossy László számjeltávirata a berlini magyar követnek 193. szám. Az iratot eddig egyetlen forráspublikáció sem közölte.

[11] Lásd DIMK V. kötet 885. számú dokumentum.

[12] Wilhelmstrasse 418.sz. dokumentum, 599.

[13] Franz Halder, a német szárazföldi haderő (Oberkommando des Heeres, OKH) vezetője 1941. június 19-én (a 15-i dátum elírás) Budapesten Werth Henrikkel tárgyalt és ekkor tájékoztatta a tervezett Barbarossa-hadműveletről. A megbeszélés során Halder azt kérte a magyar féltől, hogy tartózkodjon minden olyan akciótól, ami alapot adhatna egy esetleges szovjet preventív hadműveletre. Lásd DIMK V. kötet, 849. sz. dokumentum, 1190-1191.

[14] Az iratra kézzel rávezetve: 376/eln.pol. Ez a dokumentum a KÜM K 64 iratanyagában ugyan nem lelhető fel, az ún. Szent-Iványi kézirat mellékleteként igen és a DIMK V. kötet 816. sz. dokumentumaként közlésre is került. Ebben Sztójay Osima japán követre hivatkozva arról tudósított, hogy Hitler azt mondta volna: Magyarországnak más szerepet szán, mint Finnországnak és Romániának.

[15] Az iratot a KÜM 429/eln.pol. számon iktatta. Abból a mappából, amely eredetileg a „Szovjet-Oroszország elleni háború” iratait gyűjtötte, a 429., 431., 436., 437., 441. számú jelentések hiányoznak (ezeket a számokat a KÜM politikai osztálya adta a berlini követségi jelentéseknek). A 429. számú irat (címe szerint Német-Szovjetorosz helyzet és Magyarország esetleges bekapcsolódás) esetében az a feljegyzés szerepel, hogy ez már 1945.12.17-én sem volt meg. A 431. és 437. számú jelentés viszont ugyanebben az állagban szerencsére egy másik helyen fennmaradt, a 431. számú jelentés a DIMK V. kötet 885. számú dokumentumaként is megjelent.

[16] Horthy levelét közli DIMK V. kötet, 891. számú dokumentum, 1244-1245.

[17] MOL K 64, Sztójay Döme számjeltávirata a külügyminiszternek 1941.06.30. 210. szám (7117).

[18] MOL K 83, A berlini magyar királyi követség számjeltávirata 1941.06.30., 210. szám. Az iratot eddig egyetlen forráspublikáció sem közölte.

[19] MNL OL K 64 (1941) 1941-24-437. Az iratot eddig egyetlen forráspublikáció sem közölte.

[20] Amint említettem, ezek a Magyar Nemzeti Levéltárban eredetiben nem lelhetők fel, a 75-ös számmal iktatott jelentés viszont másolatban megtalálható, és meg is jelent a DIMK V. kötet 816. sz. dokumentumaként. A 84/pol. főn. jelentés feltehetően az lehet, amit a Szent-Iványi-kézirat kivonatosan Sztójay 1941. június 17-i távirataként közöl: „Törekedni kell Németország háláját úgyszólván kikényszeríteni [sic!] és a németek morális elkötelezettségét minél konkrétabban leszögezni.” Lásd MNL OL K 63, 599. doboz, 75/1. tétel, Szent-Iványi-kézirat… 53. Érdemes elgondolkodni Sztójay logikáján, amely szerint a hála kikényszeríthető…

[21] MNL OL K 64 (1941) 489/biz-1941. (az iratot a külügy a 459/res. pol. számon iktatta.) A kiemelések az eredeti iratban találhatók. Az iratot fakszimilében és eredetiben is közli Magyarország és a második világháború… 150. sz. dokumentum, 376–378.