Vársorsok nyomában 1.: királyi börtöntől a közösségi kőbányáig

Magyarország területén – és most legyen szó Nagy-Magyarországról vagy a csonka országról – rengeteg vár, illetve ma már többségében csak várrom található. A török háborúk, a Rákóczi-szabadságharc, 1848/49 és a második világháború során több erősség pusztult részben, vagy akár egészében, a harcok elmúltával pedig sok esetben a környékbeli lakosság használta ingyen „Tüzép-telepnek” a maradványokat. A falak sokszor „akadályozták” a városok fejlődését (érdekes módon Franciaországban vagy Ausztriában kevésbé), így a 18-19. században kerültek elbontásra. Mostani posztunkban rendhagyó vártúrára indulunk, régi és mai felvételek segítségével járunk be néhány várromot.

A sokszor még ma is impozáns romok mindig is népszerű turistacélpontoknak számítottak, amiről több fénykép és beszámoló, például Petőfi somoskői leírása is tanúskodik. Az itt bemutatott képeken szereplő várak egy részét vagy még az 1960-as és 1970-es években, vagy a közelmúltban restaurálták, nem egyszer tájidegen alapanyagokból, amire talán a visegrádi Salamon-torony a legjobb példa.

Egy várrom restaurálása természetesen nem egyszerű feladat, még a szükséges anyagi erőforrások birtokában sem, és a törvényi szabályozás sem mindig kedvezett az újjáépítéseknek; sokan emiatt hívják gúnyosan Magyarországot a „térdig érő várak” országának. Napjainkra a trend megfordulni látszik, amit a füzéri, a regéci, a csókakői és a diósgyőri felújítások is mutatnak.

A bevezetőben is szóba került az ország egyik legismertebb vára, Visegrád, ahol a felső vár és a Salamon-torony mellett az egykori királyi palota rekonstrukciója is lezajlott, illetve folyamatosan zajlik. Most a 11-es út fölé magasodó középkori lakótoronyról, illetve az alsó várról mutatunk képeket, amelyek az 1900-as és 1930-as évek állapota mellett a mait is – benne a torony megóvása érdekében szükséges, de környezetidegen – vasbeton pótlással. A torony állapota napjainkra ismét annyira leromlott, hogy elkerülhetetlenné válik felújítása.

Ahogy a fentebbi képen látható, a 20. század elején a Salamon-torony igen leromlott állapotban volt, a több ostrom és természeti csapások miatt is. Hiányzott a teljes tetőzet, illetve a kép bal oldalán látható, hogy a nyugati oldalon a felső két emelet és a tető is hiányzik, azt csak egy erősen házibarkács jellegű tetőzet védi.

Ahogy a képen is látható, az 1930-as évek elejére elkészült a torony új teteje (rajta a részben visszaépített védőfolyosóval), a házibarkács tetőt pedig egy lényegesen minőségibb munka váltotta fel, hogy legalább az időjárástól védjék a több száz éves falakat.

A következő néhány évtizedben csak romlott a helyzet: 1963-ban sem kellett bemennie az embernek, ha meg akarta csodálni a torony belsejét.

Mára helyreállították az alsó kaputornyot és a Vízibástyát is, amelynek itt csak nyomai láthatóak a fehér házzal szemben a parton.

Az alsó vár feladata a Duna mentén (de egész a 18. századig a parttól beljebb, a dombok között) futó út lezárása volt; a fentebbi képeken leomlott és aztán vasbetonnal „helyreállított” sarkot amúgy 1540-ben lőtték szét császári tüzérek, de a torony ennek ellenére viszonylag épségben maradt. 1871-ben kezdte meg a restaurálást, vagyis inkább az átépítést Schulek Frigyes, amelyet az 1920-as években Lux Kálmán folytatott, sokkal nagyobb szakszerűséggel, bár a sarok lezárása ekkor is csak fából készült el. A torony 1950-ben leégett, mai állapotát pedig az 1959-től az 1970-es évekig zajló felújítás során nyerte el. Aki bővebben is szeretne megismerkedni a lakótorony kálváriájával és mai állapotával, itt megteheti.

A felújítások szerencsére nem fordultak mindig átalakításba és/vagy félbarbár kendácsolásba. Hollókő kis várához a 20. század első hat évtizedében nem nagyon nyúltak, ahogy azt az alábbi képeken is megfigyelhetjük.

Sokkal szerencsésebben kivitelezett, bár korántsem teljes felújításon esett át a nógrádi Hollókő 13. században épült vára. Az első restauráció a kép készítése után, 1970-ben vette kezdetét, a várat 1996-tól lehet látogatni, 2014-ben pedig újabb munkálatok kezdődtek, amelyek során helyreállították az öregtornyot, bár tetőszerkezete még nem készült el.

Szintén jobban sikerült Somoskő helyreállítása, amely bár korántsem teljes, és javarészt csak állagmegóvásra korlátozódott, rengeteget javított a Petőfi Sándor által is papírra vetett (1839-es) helyzeten.

„Vecseklőn megháltunk s másnap korán reggel indultunk Somoskőre a Mátra egyik ágán – a Medvesen – keresztül. Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik… de bámultam építését, mely gyönyörű öt-, hat-, hétszögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint lejöttünk a várról e faluba, egy parasztasszony házához hítt bennünket, s ott – fölszólítatlanul – jól tartott édes és aludttejjel. Nagynehezen bírtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek! Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgón a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, épen a kanalat lőtték ki kezéből… mire a pogányok nyakra-főre elinaltak Salgóról s mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?” [1]

A kis vár tövében ma is látható a kunyhó, ahol a neves költő töltötte itteni pihenőjét. A feltárás és restauráció az 1970-es években indult csehszlovák-magyar együttműködésben, ami sajnálatos módon csak Szlovákia önállósodásáig tartott.

A trianoni békét követően a vár, valamint Somoskő és Somoskőújfalu is Csehszlovákiához került, ám 1924-ben, egy határkiigazítás következtében a települések visszakerültek Magyarországhoz.

Mai utolsó állomásunk a Tenkes kapitányából is ismert Siklós, amely annyiban lóg ki a többi vár közül, hogy viszonylag épségben – olyannyira, hogy leromlott állapotban, de külső váröve is megmaradt – vészelte át a török kort (amelyre dzsámi is emlékeztet a településen), valamint Eke Máté és Bruckenbacker kapitány nézeteltéréseit is.

Az 1294-ben épült várban koronás fő, Luxemburg Zsigmond király is megfordult 1401-ben, igaz, messze nem önként, hanem fogolyként, az ellene fellázadt nemesek „meghívására”.

Mai formáját elsősorban a Garai és Perényi családok birtokaként nyerte el, de későbbi tulajdonosai, köztük a Batthyány és a Benyovszky család is alakított-szépített rajta.

A második világháború előtt került a Honvédség birtokába; a tervek szerint tiszti üdülő lett volna belőle, de a történelem átírta a számításokat, és végül lengyel és brit hadifoglyok kerültek az ősi falak közé. Az első feltárásokat 1955-ben, az utolsó restaurációt pedig 2010-2011 folyamán végezték a váron.

Terveink szerint innen folytatjuk virtuális várjárásunkat, legközelebb többek között például Nagyvázsony át (vissza)alakulását is bemutatjuk.

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Források:

Albert Tamás: Visegrád, Salamon-torony fedés, részleges rekonstrukció és állagvédelmi terve Archaeologia, Visegrád, 2014

Bozóki Lajos: A visegrádi Salamon-torony építés és helyreállítás története, Archaeologia, Visegrád, 2014

Petőfi Sándor: Úti jegyzetek, 1839.

Salamon torony: középkor a vasbeton fogságában