1849 júniusában az oroszok elfoglalták Tokajt és egy vélt vagy valós orvtámadás miatt feldúlták a fél várost. Hogyan látta és értékelte az eseményeket egy orosz szemtanú? És milyen érveket sorakoztatott fel egy honfitársa amellett, hogy nem volt semmilyen orvtámadás?
Mihail Dormidontovics Lihutyin a magyarországi hadjárat idején a IV. hadtest törzstisztje volt. Az 1848-as forradalmi hullámból főleg azt érzékelte, hogy a lengyelek már megint mindenütt ott vannak és a végső céljuk a független Lengyelország visszaállítása. Ha szövetségre lépnek a magyarokkal, megint jöhet egy olyan felkelés, mint az 1830-as, ennek a megakadályozása volt az intervenció egyik indoka.
A magyar sereg létszámáról erősen eltúlzott hírek keringtek. Lihutyin szerint ezeket a lengyelek terjesztették, hátha megijednek az oroszok, de pont emiatt jött akkora sereg.
„Azt beszélték, hogy mindenki fegyvert fog […] A régi sereg létszáma százötvenezer fő, az újonnan toborzottaké ugyanannyi, s a népfelkelők szintén ennyien vannak. […] Az egyház […] népi háborút hirdetett, és mindenkit fegyverbe szólított”
Magyar katonákkal a hadjárat elején nem találkoztak, csak a Magyarországon élő szláv parasztokkal.
„A magyarok verték, fosztogatták őket, [mindenüket] elszedték […] A tizenöt és negyven év közötti férfiakat […] elvitték katonának, a lakosság többi részét pedig sáncok építésére kényszerítették […] Még a templomokat sem kímélték, elhordták belőlük az aranyat és minden értékesebb dísztárgyat […] Arról azonban, hogy a kárpáti szlávok a magyarok ellen […] nyíltan felléptek volna, hallani sem lehetett. Akikkel beszéltem, mind azt mondták, hogy ezek a szlávok úgy vártak bennünket, mint a megváltót.”
A szlávok ugyanis már ezer éve el vannak nyomva, a forradalom óta meg főleg, nyomorban élnek, igazából semmijük sincs.
„A főparancsnok a IV. hadtestet Tokajhoz küldte, hogy az ottani hidat vegye birtokba, ha le van rombolva, állítsa helyre, és Tokaj megszállása után hídfőállással biztosítsa, hogy a Tisza mindkét partja […] ellenőrzése alá kerüljön.”
Útközben sem láttak ellenséget.
„A magyarok […] szívesen fogadtak bennünket. A közelebbi ismeretség során általában jóságukról, szelídségükről győződhettünk meg. Ebben a […] minden földi jót felkínáló természeti környezetben […] csak az az óhaj maradhatott meg [az emberben], hogy élvezhesse, amije megterem.”
Szőlőhegy Tokaj környékén. FORTEPAN / MÉSZÁROS ZOLTÁN (46520)
Tokajnál a magyar helyőrség visszavonult a Tisza túlpartjára és onnan ágyúztak.
„Az ellenség két ágyúját kis torlaszok védték […] A magyarok rosszul céloztak. Bár mindegyik golyójuk ágyúink közelében szántotta fel a földet, vagy a közeli házak sarkáról pattant vissza, és szilánkjaik tüzéreink közül röpködtek, kárt alig okoztak. […] Egyórás tűzpárbaj után az ellenség visszavonult […] négy elesett társukat hátrahagyták. […] Rakamaz lakosai azt beszélték, hogy visszavonulás közben még néhány halottjukat eltemették, Rakamaznál tíz súlyos sebesültjük maradt, s körülbelül harmincat magukkal vittek. Nekünk két katonánk esett el, öt megsebesült, s néhány lovunk is elpusztult.”
A tokaji polgárok is megtámadták az oroszokat.
„Ahogy az ablakokból az első lövések eldördültek, katonáink […] megrohanták a házakat […] Néhány polgárt (köztük egy nőt is) kezükben még füstölgő puskával elfogtak és fel is koncoltak. […]. Az orosz sereg tartott a népi háborútól: ez […] vezetett oda, hogy katonáink az első alkalommal, anélkül, hogy bevárták volna a parancsokat, […] azonnal cselekedtek. A katonaság szemében ugyanis [az ilyen támadás] alattomosságnak hat, […] kegyetlen bosszút állnak, aminek nemcsak a lakosság, hanem annak vagyona is áldozatul esik. Tokaj egész nyugati felét […] lerombolták és kifosztották. […] A feldúlt házak padlóját pehely- és cserépréteg borította egy arsin [hetven centi] vastagságban. […] semmi nem maradt épségben. […] az értékes holmikat sem kímélték. […] nem vittek el semmit, de mindent tönkrezúztak”
Aleksander Orlowski festménye Praga (Varsó elővárosa) 1794-es feldúlását örökíti meg, de ilyen lehetett Tokaj is (Wikimedia Commons)
Lihutyin nem gondolta, hogy az oroszok mindig mindent jól csináltak (hosszan részletezte, mennyire érthetetlen és kínos, hogy a váci csata után egy hónapig kergették Görgeit, mégse tudták elkapni), de Tokajnál igen.
„félünk attól, hogy Európa szemében barbároknak látsszunk, [ezért] Tokaj feldúlását eltitkoltuk. Én azonban nyíltan beszélek róla, mert az a meggyőződésem, hogy ottani fellépésünk szükséges, hasznos és igazságos volt: vagy talán az orosz katonák tekintettel az európai közvéleményre, állják védtelenül a polgári lakosság puskatüzét? Az európai katonák sokkal jobban feldúlták Oroszországot […] Tokaj sokkal kegyetlenebb büntetésre is rászolgált volna. Az itt adott lecke bizonyára nem volt haszontalan: a továbbiakban […] a lakosság sehol nem vett részt nyíltan a háborúban”
A visszaemlékezésben Tokaj után csak egy nagyobb esetről ír.
„Cserépváraljánál a falu lakosai, vagy négyszáz ember, puskával, kaszával felfegyverkezve […] nem engedték be a kozákokat, és tüzet nyitottak rájuk. A kozákok kardot rántottak, mire a cserépváraljaiak bemenekültek a faluba, és a kerítések mögül meg a szélső házak ablakaiból folytatták a tüzelést.”
Kozákok egy XIX. század végi orosz festményen (Wikimedia Commons)
A kisebb léptékű ellenállásra is csak egy példa akadt.
„két liszttel megrakott szekér a tüzérségtől s vele négy közvitéz eltévedt. […] látván a mezőn dolgozó parasztokat, odamentek hozzájuk, hogy megkérdezzék az utat. […] A parasztokkal volt valami úrféle is, nyilván a földbirtokos, aki rájuk parancsolt, hogy fegyverezzék le a katonákat. Hármójuknak sikerült kereket oldani […] Ez Mezőcsát közelében történt. A kozákok gyűrűbe fogták a városkát. […] kijelentették, hogy ha katonánkat nem adják ki, akkor a városháza és a falu a lángok martaléka lesz. Erre láncra verve elővezettek egy közvitézt a vologdai gyalogezredből […] ezt a katonát rablásért fogták el, az pedig, akit előző nap kaptak el, már nem él. Megölésében a főbűnös valami Debrecenből jött felcser, aki […] elmenekült. A kozákok felgyújtották a városházát.”
Erre a két esetre valószínűleg pont azért emlékezett, mert annyira ritka volt az ilyesmi.
„Az országban uralkodó nyugalom és a lakosság békeszeretete […] óvatlanná tett bennünket, az iszákosokat és a csavargó természetűeket pedig kicsapongásokra bátorította. A mieink úgy utazgattak […], mintha otthon lettek volna […] A lakosság mindenhol megőrizte nyugalmát, sőt a magányosan utazó személyek irányába barátságot és vendégszeretetet tanúsított. Kellemetlen esetek csak a legénységi állományúakkal fordultak elő, s róluk minden esetben bebizonyosodott, hogy részegek voltak.”
Persze ehhez a nyugalomhoz szerinte kellett a tokaji rendcsinálás, a tokajiak egyébként is csak azt kapták, amit megérdemeltek. Akadt azonban egy honfitársa, aki máshogyan gondolta. Pjotr Vlagyimirovics Alabin a hadjárat alatt a kassai helyőrségben szolgált, Tokajba csak augusztus elején jutott el. Szerinte öngyilkos ostobaság lett volna egy ilyen orvtámadás.
„a polgárok maguk is látták, [a sereg] mily hatalmas […] mit is tehetett volna [ellene] az a pár tucatnyi fegyveres […] egy ilyen halálra szánt csoportnak a menekülésre sem lett volna lehetősége, hisz a Tisza elválasztotta őket a magyar csapatoktól, […] eszközök hiányában semmiképpen sem tudtak volna átkelni. […] A várost [ráadásul] kereskedők lakják, akik minden más rétegnél fokozottabban kerülik a fegyveres összetűzést”
A tokajiak nem készültek (nem is készülhettek) ilyesmire.
„a városban nem voltak barikádok, a polgároknak nem volt fegyverük, nem számítva azt a néhány tucatnyi vadászpuskát, kovás pisztolyt és öreg kardot, amit a városban megtaláltak, de ezek olyan fegyverek, melyek ősidők óta ott vannak minden magyar gazda házában. […] A mieink […] azt terjesztették, hogy […] a magyar hadsereghez tartozó kalandorok [lövöldöztek]. És ővelük mi lett? Egyetlenegyet sem fogtak el közülük, pedig a Tiszán túlra, a csapataikhoz sem menekülhettek át”
Tokajban nem támadták meg az oroszokat, sőt máshol sem: mindenütt teljes nyugalom volt.
„nemcsak különféle szállítmányaink közlekedtek szerte az országban […] szinte minden kíséret nélkül, de katonáink […] is szabadon kószálhattak mindenfelé, véres merényleteket ellenük sehol nem követtek el, hacsak nem számítjuk ilyennek azt […], amikor [részeg] katonáink összeverekedtek a néppel”
A tokaji orvtámadásos történet szerinte csak utólagos magyarázat lehetett vagy ürügy a fosztogatásra…
Forrás:
ALABIN, Pjotr Vlagyimirovics: A magyar háború. Fordította GERENCSÉR Zsigmond. In KATONA Tamás (szerk.) – ROSONCZY Ildikó (vál., bev.): A magyarországi hadjárat, 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.) 39-225.
LIHUTYIN, Mihail Dormidontovics: Feljegyzések az 1849. évi magyarországi hadjáratról. In KATONA Tamás (szerk.) – ROSONCZY Ildikó (vál., bev.): A magyarországi hadjárat, 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.) 609-815.
A nyitóképen Tokaj látképe 1908-ból. FORTEPAN / MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM / ERDÉLYI MÓR CÉGE (86439)
