Egy éles nyelvű magyar diplomata

Barcza György 1927 és 1938 között látta el Magyarország vatikáni képviseletét, majd ezt követően három évig volt londoni követ. Teleki Pál öngyilkossága és a délvidéki hadművelet után Nagy-Britannia megszakította Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatot, így Barcza kiküldetése is véget ért. Budapestre érve kérte a nyugdíjazását, ezzel kívánt tiltakozni a feltétlen németbarát külpolitikai irányvonal ellen. Ugyan állásban már „nem maradt,” viszont naplóját tovább írta, ahol (bízva a szerző igazmondásában) gyakran igen vitriolos, illetve vitázó módon írt a magyar politikusokról vagy a háborús bel- és külpolitikáról. Ez a kritikus látásmód Barcza emlékirataiban is megjelent.

A kép forrása: Romsics Ignác: A bácskai bevonulás. In.: Népszabadság, 2011. 04. 09.
A kép forrása: Romsics Ignác: A bácskai bevonulás. In.: Népszabadság, 2011. 04. 09.

A londoni követ persona grata maradt Londonban a délvidéki események után is: szabadon mozoghatott, amíg a követség felszámolását intézte, valamint felajánlották neki, hogy maradjon emigránsként Angliában. Barcza kedvelte ugyan az angol külügyéreket, azonban az 1940-ben miniszterelnökké kinevezett Winston Churchillről nem volt jó véleménye, akinek a viselkedéséről is első kézből szerezhetett tapasztalatot, amikor az angol politikus először fogadta a magyar követet:

 „Rövidesen Churchill kinevezése után Londonderry lord házában együtt reggeliztem a Premierrel. Löncs után a szájában az elmaradhatatlan szivarral megszólított, hogy örül, hogy lát, értesült a munkámról, tudja, hogy őszinte barátjuk vagyok, de emellett jó magyar. […] Majd tréfásan azt mondta: – Maguk jóban vannak Hitlerrel, megtennének egy kis szívességet? Az angolok még mindig nem realizálják teljesen a veszélyt, amelyben forognak és helyzetük komolyságát, valamivel fel kellene rázni őket, mondják meg Hitlernek, hogy kezdje már el végre egy kissé bombázni Londont, mert erre még a legindolensebb angol is fel fog ébredni! – Azt feleltem Churchillnek, hogy én ugyan semmilyen lábon nem vagyok sem Hitlerrel, sem a németekkel, kormányom, azaz Teleki se bírja túlságosan a bizalmukat, így nemigen vállalkozhatnánk az üzenet közvetítésére, de különben is azt hiszem, hogy az, amit akar, nemsokára amúgy is megtörténik. […] – Úgy, akkor annál jobb – jegyezte meg Churchill –, Londonban amúgy is sok a csúf épület, legalább majd újakat építhetünk. – Nem mondhatom, hogy rám akkor Chrurchill valami különösen mély benyomást tett volna. Kövérkés, igen joviális, néha cinikus és goromba ember is volt, de mindent, amit mondott, rövid és kétségtelenül tárgyilagos módon foglalta szavakba, minden nagyképűsködés és frázis nélkül. Meglátszott rajta, hogy a gyakorlat embere […] De ilyen emberre volt szüksége Angliának a finom, udvarias, tétovázó és lassú Chamberlain után.” [1]

London, 1940. szeptembere. National Archives: 541917
London, 1940. szeptembere. National Archives: 541917

Churchill ezen mondatai akár a politikus bon mot-jainak gyűjteményét is gazdagíthatnák, azonban a szállóigévé válás helyett arra voltak csak jók, hogy Barczát meghökkentsék. Mint látható, számára egy ilyen nyers ember nem túl szimpatikus, sokkal inkább Chamberlain stílusát kedvelte, azt viszont elismerve, hogy háborús helyzet esetén egy Churchill kaliberű emberre van szükség, mint miniszterelnök.

Magyarországi „nyugdíjas” korszakában Barcza naplójában kritizálta a magyar kormányt, és dohogott, hogy ő nem tud tenni semmit ez ellen: Bárdossy László miniszterelnöksége és külügyminisztersége idején a Harmadik Birodalom még valóban offenzív volt, azonban amikor lemondatták a volt bukaresti követet – akiről a kollégájának egyáltalán nem volt jó véleménye – a hadi helyzet már változóban volt. Ekkor került a kormány élére Kállay Miklós, aki teljesen eltérő személyiség volt Barcza Györgyhöz képest. Az ő feladata lett volna, hogy Magyarországot kivezesse a háborúból. Kállay mentalitásáról Barcza is megemlékezik egy helyen:

 „Ekkor született meg a következő anekdota: Kállayt a kállósemjéni birtokán egy vasárnap felkeresték az ottani zsidók, és aggódva kérdezték tőle, hogy igaz-e, hogy újabb radikális rendszabályokat fog életbe léptetni, mint ahogy a Házban ígérte. Kállay a kérdésre kérdéssel felelt. »Kértem én már valaha pénzt maguktól?« »Igenis, kegyelmes úr, kérni testszett.« »Ígértem-e, hogy visszaadom pontosan?« »Igenis, ígérni tetszett.« »Na és visszaadtam-e?« »Nem, kérem, bizony nem tetszett visszaadni.« »Hát akkor mit félnek tőlem és az ígéreteimtől?« Ez volt Kállay végső válasza, a zsidók pedig megnyugodva távoztak.”[2]

Hogy igaz-e vagy sem a történet, azt nem lehet tudni: ellenben jól megmutatja, hogy Kállay milyen lavírozó tulajdonsággal rendelkezett, és hogyan tudta csűrni-csavarni a dolgokat. Barczának már csak ezért sem volt teljesen szimpatikus a szatmári nemes, aki korábban a földművelésügyi tárcát viselte tíz évvel miniszterelnöki kinevezése előtt. Mégis a miniszterelnök volt az, aki Barcza Györgyöt „reaktiválta” (Kállay a külügyet is próbálta saját kezűleg intézni): civilben Rómába és Svájcba küldte, hogy a korábbi diplomáciai kapcsolatait felhasználja az angolszász követeknél, akiknél informálódnia kellett, hogy milyen elbírálás alá esik Magyarország náluk, illetve mivel tudnák biztosítani az ország kiugrását a háborúból.

Barcza kiutazása után már nem tért vissza többé Magyarországra: a vatikáni és svájci informálódásai sikerrel jártak, de hazájának német megszállása után magának a miniszterelnöknek, Kállay Miklósnak is menekülnie kellett: ő egy időre a török követségen kapott menedéket. Barcza maradt Svájcban, és Követi Bizottság keretein belül próbált Magyarország megítélésén javítani. A háború után nem tartottak igényt rá itthon, így Svájcban maradt 1951-ig, majd végül Ausztráliában telepedett le. Itt is halt meg 1961-ben Sydneyben.


Források:

Barcza György: Diplomataemlékeim, Európa-História, Budapest, 1994

Joó András: Kállay Miklós külpolitikája: Magyarország és a háborús diplomácia 1942-1944

[1] I. 469-470. o.

[2] II., 59. o.

Facebook Kommentek