Lóvátett Szerémség – Hogyan (ne) ferdítsünk forrásokat?
Szerző: Perényi Károly
Jelen sorok írója 2010-ben, honfoglalás kori régészettel foglalkozó szakdolgozatának írásakor szembesült egy máig feloldatlan dilemmával. Miközben a régészettudomány és a történettudomány képviselőinek a honfoglaló magyarok életmódjával kapcsolatos vitája több szempontból lezáratlan és katarzis nélküli maradt, addig nem kevés történész megmaradt a honfoglalókkal kapcsolatos írott források felhasználásánál – olyan forrásoknál, melyek jelentős részének értelmezéséhez nyelvtudás és külön szakképzettség (például arab filológia, turkológia) szükségeltetik. Egyes kutatók tudományos súlya vagy iskolateremtő szerepe esetében pedig jótékony fátylat borítottak a nem is oly ritka filológiai eltévelyedésekre.
A kilencvenes években Kristó Gyula több kötetében is állást foglalt a honfoglaló magyarság nomád jellege mellett, újjáélesztve a honfoglalók életmódjával, társadalmával kapcsolatos szakmai vitákat. Álláspontját több, olykor jelentős tartalmi átfedést mutató kiadványban ismertette: ekkor látott napvilágot A magyar állam megszületése (1995), a Magyar honfoglalás – honfoglaló magyarok (1996), a Honfoglalás és társadalom (1996) vagy A magyar nemzet megszületése (1997). Fenti műveit tudatosan a honfoglalás millecentenáriumára és az államalapítás ezredik évfordulója időzítette, gyakran ismeretterjesztő formában is újraközölve tudományos írásait. Ez Kristó szakmai tekintélyével együtt nagy publicitást biztosított az elméletének. Miből állott Kristó elmélete? A neves szegedi medievista (történészként nagyon helyesen) az az álláspontot képviselte, hogy a 9–10. század történetét az írott források mentén lehet megragadni. Azt vallotta, hogy hogy a 12–13. századi eseményekről beszámoló kútfők is a honfoglalókra vonatkoztathatók. Kristó Gyula kilencvenes években képviselt, elsősorban írott kútfőkre támaszkodó álláspontja a honfoglaló magyarság nomád jellegét és kis létszámát emelte ki, de a nagyállattartó és nyomokban vándorló életformával a későbbi évszázadokban is számolt.
Szerinte „ha az imént a 12. században élt és alkotott Kinnamos azon hírét idéztük, hogy a magyarok tudatosan nevelték lovaikat, akkor ezzel teljes összhangban írta Kinnamos idősebb kortársa, Mikhaél pátriárka, hogy »hadd vesszen a Szerémség, Paionia [Pannonia] legkövérebb földje, a lónevelő, a folyók öntözte«, illetve Kinnamos fiatalabb kortársa, Nikétas Khoniatés, hogy a Szerémség a »hunok [magyarok] földjének legtermékenyebb része, mely lónevelő síkságokká lapul«. Ez annyit jelent, hogy a magyarországi sík vidékeken még a 12. század közepén is nagy számban tartottak-neveltek a magyarok lovakat, nyilván a nagy kiterjedésű legelőkön.”[1] Bár a neves szegedi medievista nézeteit többen vitatták,[2] elsősorban az képezte vita tárgyát, hogy hogyan interpretálta Kristó a bizánci forrásokat, de nem sokan kérdőjelezték meg a forrásismeretét.
A Kristó Gyula által felsorolt bizánci források irodalmi előképe számunkra a korszak irodalmának teljes áttekintése, mikrofilológia megfigyelések és forrásütköztetés nélkül is nyilvánvalónak tűnik. A lónevelő kifejezés a Homérosznak tulajdonított művekben lelhető fel Trója és Argosz eposzi jelzőjeként, de az eposzok szereplőivel – Agamemnón, Nesztór – kapcsolatban is megjelenik; ha a hősköltemények magyar nyelvű tolmácsolását nézzük, a gimnáziumi tananyagnak számító Iliasban tizenöt, a másik homéroszi eposzban hét alkalommal tűnik elő. Ennek ellenére megjegyzendő, hogy Devecseri Gábor mind a ἱππόβοτον, mind a Nesztór jelzőjeként szereplő ἱππηλάτα szót „lónevelőként” tolmácsolta, vagyis a metrikai szempontokra nagyobb hangsúlyt fektetett, mint a tartalmi jelentésre! Nem középiskolás fokon a következőket jelenthetjük ki:
A Mikhaél konstantinápolyi pátriárka beszédében elhangzó ἰππάσιμον kifejezés[3] nem a lovak neveléséhez kapcsolódik, hanem „lovaglásra alkalmasat”, a szövegösszefüggés szerint lovasság által használható terepet jelent.[4] A Nikétas Chóniatés által használt ἰππήλατα[5] szó (korabeli jelentése ’kocsiharcos’, ’chariot-fighter’) tudatos antikizálásnak tűnhet, elvégre a harci szekeres harcmodorra utal – a belőle képzett melléknév nagy valószínűséggel a terület jelzőjeként szerepel.[6] A forrás Magoulias általi, e sorok írójának véleményével egyező fordítása mindenesetre a Duna és Száva közötti vidék lovaglásra való alkalmasságával számol,[7] de a mondat nem utal lótenyésztésre. Végül: a Kristó által felhozott Kinnamos-citátumok nem tartalmaznak utalást a Szerémségre, valamint a lovak nevelésével nem hozhatóak összefüggésbe.
A filológiai magyarázatok mellett ki kell térnünk a Kristó által felsorolt források felhasználhatóságára. A műfaj (dicsőítő beszéd) és egyes stíluselemek alapján felvethetjük, hogy Mikhaél konstantinápolyi pátriárka ókori előképekre épített. A szakirodalomban felmerült, de nem számít kizárólagosnak, hogy Nikétas Chóniatés a steppei népcsoportokkal[8] és a 12. századi magyarokkal kapcsolatban[9] klasszikus toposzokat használt; Ioannes Kinnamos forrásértékével kapcsolatban pedig érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy megbízhatósága és értékes információi mellett a bizánci–magyar viszony érintésekor gyakran élt toposzokkal.[10] Érdekes körülmény még, hogy a délvidéki összetűzések nem mindegyike kapcsolódik a magyarokhoz, ha a „hagyományos” hun–magyar azonosítással szemben figyelembe vesszük Kinnamosnak a Szerémségben tartózkodó káliz katonákról adott híradását.
Végezetül felvethetjük a fordító szerepét is. A „lónevelő” szó eredeti jelentésétől független használata Moravcsik Gyula egy korábbi munkájában is fellelhető: szerinte Kaisareiai Prokopios (500–565) perzsa háborúról írott munkája a kelet-európai steppét lónevelő, vízben gazdag síkságként jellemezte.[11] Megállapítható, hogy Moravcsik esztétikai vagy általunk ismeretlen okoknál fogva több görög kifejezést egyazon magyar köznévvel adott vissza, a valóditól részben eltérő jelentést adva, a tartalmi- és szövegegyezés látszatát keltve (Mikhaél és Chóniatés ugyanis eltérő szavakat használt).
Összefoglalásképp megjegyezhetjük, hogy a korábban tárgyalt bizánci kútfők nem támasztják alá Kristó Gyula lótartással- és tenyésztéssel számoló, induktív[12] felfogását, mindenesetre a magyarság honfoglalás- és Árpád-kori életmódjával, gazdálkodásával kapcsolatban a fenti forrásokat nem tekinthetjük mérvadónak.
Az objektivitás kedvéért fontosnak tartjuk leszögezni, hogy az Árpád-kori Szerémség demográfiai és gazdasági tényezőiről kevés adatot ismerünk, amit a háborús pusztítások kérdése tovább árnyal: a 12. század közepén a bizánci haderő zömének szinte évenként bekövetkező inváziója, a 13. századi mongol támadás, további Magyarország déli szomszédjainak 14. századi betörései alapjában változtatták meg a frontterület arculatát; a vidék szőlőkultúrája és városhálózata a késő középkori oszmán pusztításokkal áldozott le. Hogy a 12. századi Szerémség természet- és társadalomföldrajzi viszonyai mennyiben szolgálták a lótenyésztést s hogy a tárgyalt bizánci forrásokból milyen további következtetéseket vonhatunk le az Árpád-kori állattartásról vagy akár hadszervezetről, azt a későbbi kutatás hivatott eldönteni.
Mi a tanulság mindebből? Ismert, hogy az őstörténet legtöbb hazai kutatója magyar fordításban tanulmányozta a bizánci és muszlim kútfőket. (A helyzet azóta annyiban változott, hogy egyre kevesebben tudnak latinul.) Kristó számtalanszor hangot adott annak, hogy a honfoglaló magyarság társadalomszervezetét, gazdasági hátterét legjobban az írott forrásokból ismerhetjük meg. A szerző napjainkban is sokszor idézett szaktekintélynek számít – nem csupán Szegeden, hanem az ELTE bölcsészkarán is, ahol A magyar állam megszületése c. könyve mindmáig tananyag. Mivel Kristó Gyula a legtehetségesebb medievisták között említendő, érdemes belegondolni, hogy lektorálás hiányában mit alkothattak a kevésbé tehetséges történészek.
Annál érdekesebbnek tartjuk, hogy a fenti tévedés két évtizeden át senkinek sem tűnhetett fel.
(A cikk átdolgozott, bővített változata nyomtatásban is megjelent: Perényi Károly: Lóvátett Szerémség – Hogyan [ne] ferdítsünk forrásokat? In: Nem mindennapi történelem. Szerk.: Balogh-Ebner Márton et al. Budapest, Gondolat Kiadó, 2017.)
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Borítóképünkön:
Részlet Feszty Árpád: A magyarok bejövetele c. festményéből. Egy újabb toposz a 19. század végéből.
Irodalom, jegyzetek, források
[1] Kristó Gyula: Honfoglalás és társadalom. Budapest, 1996. 36. A Kristó által idézett szöveghelyek: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Összegyűjtötte Moravcsik Gyula. Budapest, Akadémiai, 1984., 19882 214., 237., 239., 155., 268.
[2] Takács Miklós: A 10. századi magyar-szláv viszonyról és a honfoglaló magyarok életmódjáról. (Néhány megjegyzés Kristó Gyula: A magyar állam megszületése című könyvéről.) Századok 131. (1997), 168–215., a továbbiakban: Takács 1997.; Révész László: Kristó Gyula könyvéről. Uo. 215–233.; Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak.) Uo. 234–275.
[3] „Hadd vesszen a Szerémség, Paionia legkövérebb földje, a lónevelő, a folyók öntözte [ἰππάσιμον και κατάρρυτον]!” Moravcsik 1988. 155.
[4] A hippasimon kifejezést „lovassági használatra előnyösnek” fordítja: Bugh, Glenn Richard: The Horsemen of Athens. Princeton University Press, 1988. 10., 29–30.
[5] „Meghódította Phrangochoriont, mely a hunok földjének legtermékenyebb része, mely lónevelő síkságokká lapul [πεδία ΰπτιάζον ἰππήλατα], s amely a Száva és a Duna folyók közt terül el…” Lásd Moravcsik 1988. 268.
[6] A ἱππήλᾰτος, –ον melléknév (jelentése: lovaglásra alkalmas) használatára, a képzett és rokon értelmű szavakra lásd Liddell – Scott – Jones: English-Greek lexicon, 19969 833.
[7] Az angol nyelvű kiadás szerint „Frangochorion, the richest land in Hungary, which lies among plains suited to the driving of horse [kiemelés tőlem – P. K.], between the Sava and Istros rivers.” O City of Byzantium: Annals of Niketas Choniates. Transl. Magoulias, Harry. Detroit, 1984. 12.
[8] Az antikvitásra jellemző motívumok és sztereotípiák Nikétas Chóniatés általi továbbörökítéséhez lásd Gießauf, Johannes: A lovasnomád fegyverzet és harcmodor az ellenfelek beszámolóinak tükrében. In: Fegyveres nomádok, nomád fegyverek. Szerk.: Balogh László – Keller László. (MŐK. 21.) Budapest, Balassi, 2004. 29. Chóniatés kun könnyűlovasságról alkotott véleményéhez: Vásáry István: Cumans and Tatars. Oriental Military in the Pre-Ottoman Balkans, 1185–1365. Cambridge University Press, 2005. 55–56.
[9] Berkes Lajos: Magyarok Nikétas Chóniatésnál. Antik Tanulmányok 55. (2011), 49–69.
[10] Toposznak tarthatjuk azt is, ahogy a bizánci hadvezetés minőségi fölényét kiemelte a „szervezetlen” magyarokkal szemben, vö. Birkenmeier, John W.: The Development of the Komnenian Army 1081–1180. Brill, 2002. 119., 32. jegyzet.
[11] Moravcsik Gyula: A honfoglalás előtti magyarság és a kereszténység. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Szerk.: Serédi Jusztinián. Budapest, MTA, 1938. 203–204. Prokopios 1509-es, latin nyelvű kiadása szerint „Hinc campi sunt equis apti pascendis…” Angol fordítása: „From there on there are plains suitable for riding and extremely well watered, and extensive tracts used as pasture land for horses, and level besides.” Procopius: History of the Wars. Books I and II. Transl. Dewing, H. B. Harvard University Press, 1971. X., [2–10.]
[12] Az egyediből általánosra következtető kutatói eljáráshoz: Kristó Gyula: A magyar állam megszületése. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 8.) Szeged, 1995. 9.
Lóvátett Római Birodalom, avagy ha a lónevelőbe bele lehet kötni, akkor a bizánci kifejezésbe is. 🙂 http://wangfolyo.blogspot.hu/2016/08/plethon-sirkove.html
Még egy egyetemi professzortól sem elvárható, hogy 7-8 nyelvből (latin, ógörög, bizánci görög, türk, arab, perzsa, angol, német, francia…) perfekt legyen. Sajnos a magyar őstörténethez pedig ennyi nyelven kellene értenie egy minden szempontból kifogástalan kutatónak. A szerzőnek sincs például ógörög szakos végzettsége, ennek ellenére tagadhatatlan, hogy ért a témához, bár hibázik: Prokopios (Προκόπιος) és nem Prokópios a Iustinianus-kori szerző neve.
A kis „aposztróf” az omikronon nem teszi azt hosszúvá. Ha ott ómega betű lenne („Προκωπιος”), akkor lenne „Prokópios” a helyes magyar átírás.
A cikk viszont tetszett!