[KÖNYVISMERTETŐ] Ványai Márton: A magyar 2. hadsereg doni katasztrófája szovjet hadműveleti iratok és emlékezések tükrében, 1943. január 12-24.

A magyar 2. hadsereg 1943. januári doni katasztrófája a 20. századi magyar történelem egyik legtragikusabb pillanata, és egyben egyik fordulópontja is. Ennek megfelelően 1943-tól napjainkig számos könyv, tanulmány, újságcikk, dokumentumfilm készült el a témában, amit ezek ellenére sem mondhatunk teljesen feltártnak, pláne nem „túlkutatottnak”. Főleg úgy nem, hogy évtizedekig csak az aktuális politikának (szocializmus) megfelelően lehetett a témához nyúlni, ráadásul forrásoknak csak kis része állt a kutatók rendelkezésére. A honvédség dokumentumainak jelentős része elpusztult a háború alatt, német és szovjet forrásokhoz pedig – legalább is komolyabb mennyiségben – az elmúlt években lehetett csak hozzáférni. A szovjet iratok, dokumentumok kiemelkedő jelentőséggel bírnak, épp ezért bír hatalmas jelentőséggel Ványai Márton most ismertetett kötete.

A szerző célja az volt, hogy a 2015-től online is kutathatóvá vált szovjet iratok alapján mutassa be az 1943-as doni hadműveletek (az úgynevezett osztrogozsszk-rosszosi támadó művelet) magyarokat is érintő részét. A magyar iratanyag nagy részét az elmúlt években feltárták/feldolgozták a (had)történészek, bár Ványai azon megállapítását árnyalnám, hogy  „a magyar 2. hadseregről napjainkban már igen nehéz, ha nem is lehetetlen újat írni” (12-13. o.).  Abban viszont tökéletesen igaza van, hogy a szovjet fél szemszöge jóformán ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt, és ezek nem csak árnyalhatják, hanem új nézőpontból mutathatják be az 1943. januári harcokat. Ahogy a könyv hátlapszövegén is írja,

„a történelmi helyzet talán éppen most érett meg arra, hogy utolsó adósságként, az egykori ellenség szemével is bemutassuk ennek a sok tízezer magyar katonának az utolsó küzdelmét. Ugyanis a szovjet források 1990 előtt csak megrostálva, a rendszerváltás után pedig egyáltalán nem voltak hozzáférhetők a magyar kutatók számára. Ezután elvileg már lehetett volna kutatni az itt bemutatott iratokat, ám azok fizikailag Podolszkban, Oroszország Védelmi Minisztériuma Központi Irattárában voltak, és szinte nem is voltak elérhetők.”

Látható, hogy milyen jól jött, hogy az orosz levéltárosok elkezdték digitalizálni és elérhetővé tenni a második világháborús anyagokat; mivel azonban ez fokozatosan történt/történik, ki kellett várni, hogy a kötet tárgyául szolgáló források mind elérhetőek legyenek. Ványai rövid, lényegretörő bevezető és (főleg magyar) historiográfiai  áttekintés után bele is vág a közepébe. Röviden ismerteti a szembenálló felek létszámát; 1943. január 1-jén a magyar 2. hadsereg létszáma 194 334 fő volt, ebből 37 275 munkaszolgálatos. A harcoló alakulatok létszáma ennél jóval kevesebb volt, hiszen az állomány több mint 50%-a tartozott tüzér, hadtáp, műszaki és egyéb támogató alakulatokba. Velük szemben 193 000 szovjet katona (ez csak a harcoló állomány, de csak papíron, a valóságban kevesebb lehetett) készülődött a támadásra, igaz egy részük a szomszédos német és olasz seregtestek ellen.

Azt talán érdemesebb lett volna jobban kihangsúlyozni, hogy a magyar hadsereg lényegében mozgásképtelen volt; a szállítási feladatok zömét ugyanis lovas kocsikkal (hivatalos nevükön országos jármű), illetve ekkoriban számokkal végezték, a lovak többségét ugyanakkor hátravonták úgynevezett „lóüdültető állomásokra” pihenni. Ez a tüzérség jelentős részét is helyhez kötötte, a fogatolt lövegek ugyanis így sem állást váltani, sem pedig visszavonulni nem tudtak. A szerző azt is megállapítja, hogy bár a szovjetek nem voltak az egész arcvonalon egyértelmű fölényben (pl. páncélosok vagy tüzérség terén), lokális fölényt ki tudtak alakítani. Az így elért áttöréseket pedig magyar/német mozgó tartalékok hiányában (a kb. 20 000 fős Cramer-hadtest és az általában hadtest szinten szervezett néhány alkalmi magyar kötelék közel sem volt elég) nem lehetett megállítani.

Az első közölt forrás maga az 1943. január 5-én elkészült szovjet hadműveleti terv (a 40. hadsereg, 18. lövészhadtest és 3. harckocsihadsereg részére), amelyet ugyan 1982-ben Kornis Pál már publikált magyarul, „ugyanakkor sajnálatos (de nem érthetetlen) módon az általa alkalmazott megközelítés mindenféle kritikai attitűdöt nélkülözött a szovjet féllel szemben – éppen ezért most az egyik fő célkitűzésünk az, hogy árnyaljuk a negyven évvel ezelőtt írtakat.” (21-22. o.) Bár látszólag egy hadműveleti terv (amelyben meghatározzák a támadás /általában 10-20 nap távlatban/ céljait, irányait, az ahhoz szükséges /és rendelkezésre álló/ erőket, szükségleteket) száraz és unalmas olvasmány, ez korántsem igaz. Elképesztő látni, hogy a mintegy 190 000 harcos állomány (amihez még hozzávehetjük a logisztikai és egyéb támogató erőket) ellátására a fegyvereken és lőszereken kívül mi mindennel kellett még számolnia a tervezőknek.  Erre remek példa, hogy a tervet jegyző Golikov tábornok és tisztjei csak sóból 650 tonnányit tartottak szükségesnek, 1943. január 8-ra (tehát a jövőbe vetítve) pedig 77 tonna hús- és 89 tonna halkonzervvel számoltak. Ehhez jött még egyebek mellett 388 ezer gyufa, 59 tonna mahorka (főleg szárvágadékból készült, rossz minőségű, de a szovjetek körében kedvelt dohány – GyS) és 19 tonna dohány, valamint több ezer liter vodka (amiből a kimutatások szerint ennek ellenére komoly hiány volt) is. A szovjet forrásból ugyanakkor következtethetünk arra, hogy milyen elképesztő logisztika kellett egy ilyen, a magyar 2. hadsereghez hasonló méretű erő ellátásához is.

A második fejezet egy, már a hadműveletek után készült forrást ismertet, ez a 40. hadsereg hadműveleti-harcászati jelentése a magyar arcvonalszakasz áttöréséről, 1943 júliusából. Ebből kiderül, hogy az átcsoportosítások már 1942 utolsó napjaiban megindultak. Ez összevág több magyar forrással, amelyek pl. rendszeresen áthallatszó motorzúgásról vagy megerősödő tüzérségi tevékenységről – az új ütegek lőtték be magukat – számoltak be. A jelentés megemlíti a honvédek sokszor emberfeletti kitartását és heves ellenállását, és utal a szovjetek hibáira (pl. rossz kommunikáció és együttműködés) is. A forrásból az is megállapítható, hogy a magyar IV. és VII. hadtestek szakaszán (az ezektől északra települt III. hadtest különlegesnek számít, ugyanis egy ideig elkerülték a támadások, később pedig német alárendeltségben harcolt, február elejéig, a hadsereg január 24-i hivatalos kivonását követően is) megvalósult a lokális fölény, még ha nem is minden esetben a „nagykönyv szerinti” 3:1 arányban. A szovjet adatok szerint 47 668 katonájuk állt szemben 25 600 honvéddal (egyes magyar ezredek épp csak 50-60%-ra voltak feltöltve), tüzérség 243 vs. 172) és aknavetők (184 vs. 1051) terén pedig még komolyabb fölényben voltak. Emellett a szovjeteket kevésbé hátráltatta a lőszerhiány is. Ehhez jött a magyarok már említett „mozgathatatlansága” is, ami fő oka volt a tüzérség közel teljes eszközveszteségének. Mindemellett a magyar egységeknél épp folyamatban volt egy felváltás, vagyis eleve káosz volt, a régi alakulatok fegyvertelenül indultak haza, az újak pedig nem ismerték az állásokat, ráadásul több zászlóaljat elaprózva, idegen csapattestek kötelékében vetettek be.

A harmadik fejezet a 18. lövészhadtest scsucsjei (január 14.) áttöréséről szóló jelentése, amiből megtudhatjuk például, hogy az itteni főcsapás szakaszán 101,6 löveg jutott 1 kilométerre (és 25 harckocsi két lépcsőben) – ez a szám az urivi szakaszon „csak” 20,2 volt – ami nagyrészt érthetővé teszi a gyors és sikeres áttörést. Jól láthatjuk, hogy az átlagos magyar (és német) hadtestekkel ellentétben a szovjet 18. hadtesthez komoly páncéloserők (két harckocsidandár és egy ezred), rengeteg tüzérség, sőt komoly légierő is tartozott. A seregtest parancsnoksága mintegy 60 csatagéppel és ugyanennyi vadászgéppel rendelkezett több közelfelderítő és pár közepes bombázó mellett, míg a magyarok legfeljebb hadsereg szinten kérhettek légifelderítést/támogatást. Bár a repülők bevetését az időjárás sokszor lehetetlenné tette, a szovjetek egyértelmű légifölénye is fontos tényezője volt sikerüknek. Ez a jelentés is említ hiányosságokat, de kisebb arányban, talán azért, hogy jobban megfeleljen a központi akaratnak és ideológiának. A fejezet külön érdekessége Kozlov gárdafőhadnagy haditettének bemutatása; a Puhovónál hősi halált halt harckocsizó tiszt az itteni harcok során egyedüliként érdemelte ki a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A szerző összevetette Kozlov főhadnagy utolsó bevetésével kapcsolatos szovjet és magyar forrásokat (harcjelentéseket, visszaemlékezéseket) amik esetünkben egybehangzóak. Ez is jól mutatja, hogy érdemes összevetni az egykori ellenségek forrásait, hiszen az egyes műveletekről, eseményekről csak így kaphatjuk a lehető legteljesebb képet. A források „ütköztetése”, összevetése és kellő forráskritika alkalmazása a szerző és a kötet egyik nagy erőssége.

A szovjet 3. harckocsihadsereg rövid, mintegy 2,5 oldalas harcjelentését ismerteti a negyedik fejezet. Ez a magasabbegység nem csak a magyar arcvonalon került bevetésre, előbb olasz és német csapatokkal ütköztek meg, és csak január 17-én érték el a magyar 2. hadsereg sávját, amikor a honvédek a Don mentéről már visszavonulóban voltak (pont e nap rendelte el Jány Gusztáv vezérezredes hivatalosan is a visszavonulást). Külön érdekesség, hogy a 3. harckocsihadsereget a vártnál hevesebb német és olasz ellenállás mellett üzemanyag és lőszerhiány is hátráltatta, amit csak fokozott, hogy alakulatai eleve nem voltak teljesen feltöltve és akadozott a járműjavítás is. Mindent egybevetve a harckocsihadsereg nem igazán lehetett büszke teljesítményére, amit mutat a szűkszavú harcjelentés is, aminek fedlapja se volt, és hiányzik róla a címzett és a keltezés is. A hatalmas tűzfölény ugyanakkor ebből a dokumentumból is megállapítható, a 16 kilométeres áttörési szakaszon sikerült 99 tűzeszköz (löveg, aknavető)/kilométer sűrűséget létrehozni. A hadvezetéssel ugyanakkor itt is akadtak gondok; a szerző Számvéber Norbert egy tanulmányát idézve mutatott rá arra, hogy a 40. hadsereg és a 3. harckocsihadsereg egy harcászati (de talán inkább már hadműveleti) tévedése miatt másodjára sem sikerült bekeríteni a magyar 2. hadsereget.

Az ötödik fejezet a szovjet támadást felülről segítő szovjet 2. légihadsereg jelentését mutatja be. Az igen részletes, a szárazföldi eseményekre is csapatokra is hosszasan kitérő, több mint 250 oldalas dokumentumot terjedelmi korlátok miatt nem közölhette teljes egészében a szerző, csak a légierőre vonatkozó részeket. A légifölény lényegében a teljes hadművelet idején a szovjeteknél volt, az áttörés előtt pedig mintegy 300 repülőgépet (ebből kb. 200 volt bevethető) vontak össze. Ezek között volt 65 csatarepülőgép (a szárazföldi erők leküzdésére tervezett Iljusin Il-2-es), illetve számos Po-2-es is, amelyeket a közelfelderítés és futárfeladatok mellett éjjeli zavaróbombázásokra is bevetettek. Ezeknek a harci morálra és pihenésre gyakorolt hatásáról korábban mi is írtunk; a módszer annyira bevált, hogy a koreai háborúban is alkalmazta az északi fél. Több magyar forrás is ismert, amely az ellenséges légifölényt taglalja, ami a magyarok visszavonulása során vált teljessé; számos kisebb-nagyobb egységet szovjet vadász- és csatagépek ugrasztottak szét vagy semmisítettek meg. A fejezetben olvasható ezek szovjet „párja”, részletesen, térképekkel is dokumentálva, hogy hol és mikor csaptak le visszavonulókra.

A légierő emellett kulcsszerepet játszott a védőállások, összpontosítási és kirakási körletek, tüzérségi állások felderítésében is. Ehhez képest a honvédtiszteknek sokszor szó szerint „könyörögnie” kellett légifelderítésért vagy csapásmérésért, mert egyszerűen nem volt elég magyar és német gép az arcvonalszakaszon. A kommunikáció ugyanakkor itt is komoly gondokat okozott a szovjeteknek, mivel az egyes repülőcsoportok parancsnokai nem a hadsereg/hadtest harcálláspontokon tartózkodtak. Ráadásul a szovjet légi egységeknek egyszerre csak mintegy negyede volt egyszerre bevethető. A fejezet végén, mintegy összevetésként Ványai közli a magyar 2. hadsereghez beosztott 2. repülődandár veszteségeit. Az áttörés során gyalogsági harcra kényszerült repülődandár elvesztette anyagkészletének 75%-át, repülőgépeinek pedig közel felét. Ezek fényében érthető, hogy miért nem tudták ellensúlyozni a szovjet légi tevékenységet.

A hatodik fejezet egy érdekes háborús (vagy katona)filozófiai eszmefuttatás mellett a hadviselő felek alkoholfogyasztási vagy inkább használati szokásaira, módszereire fókuszál. Az közismert, hogy a szovjetek sokszor részegen küldték rohamra az első néhány hullámot – így csökkentve a katonák veszélyérzetét (nem véletlenül készleteztek több ezer liter vodkát a támadás előtt). Erről több érdekes, kevéssé ismert magyar forrást is bemutat a szerző. Ugyanakkor talán jobb lett volna a szovjet forrásokhoz hasonlóan itt is feloldani a rövidítéseket (pl. tü.= tüzérség/i/, szd.= század), ezzel is gördülékenyebbé, jobban olvashatóvá tenni a szövegek. Az alkohol ugyanakkor kétélű fegyvernek bizonyult, az ittas katonáknál könnyen meglazulhatott a fegyelem; erre szintén akadt több példa. A magyar katonák hivatalosan csak kis mennyiségben kaphattak szeszt (persze kivételek itt is akadtak), bár a Ványai által is idézett Vécsey Béla alezredes is kifejtette, hogy megfelelő időben és mennyiségben alkalmazva az alkoholt komoly motivációs tényezőként lehetne alkalmazni. Tömeges lerészegedésre a honvédek soraiban viszont csak a visszavonulás káoszában került sor, akkor viszont többen vesztették életüket alkoholmérgezés miatt, vagy mert részegen elaludtak és megfagytak.

Számomra a legérdekesebb rövidke a hetedik fejezet volt, amelyben egykori szovjet katonák (illetve egy fiatalember, aki civilként élte át a harcokat) visszaemlékezései szerepeltek. 2013-ban jó pár magyar doni veteránnal készítettem interjút, amiket a másik oldal visszaemlékezései remekül kiegészítenek. A volt vöröskatonák emlékeit is 2000 után rögzítették, így emlékeik részben megkoptak, ugyanakkor az oral history remekül kiegészíti a levéltári forrásokat. Említésre érdemes, hogy ők is csak évtizedekkel az események után nyilatkoztak, noha a győztes oldalon fejezték be a háborút. Talán a szovjetek nem tartották fontosnak megőrizni egykori katonáik emlékeit (a tökéletes ellenpélda az USA hadereje), de az is elképzelhető, hogy a korszak viszonyait ismerve a lehető legkevésbé akartak „reflektorfénybe” kerülni.

Kiemelkedő a nyolcadik fejezet is, amely az egykorú szovjet bírálatokat ismerteti. Ezekből nem sok akad, talán mert az elöljárók észrevételeiket szóban terjesztették elő, írásbeli bírálatot pedig csak legritkább esetben készítettek. A szerző azt sem tartja kizártnak, hogy jóval több ilyen dokumentum készült, csak azok még mindig titkosak, vagy még nem kerültek feltöltésre. Érdekes, hogy a Voronyezsi Front (szovjet terminológiában így nevezték a hadseregcsoportot) parancsnoka, Golikov altábornagy már január 13-án bírálta a 40. hadsereg tevékenységét. A legtöbb kritikát a 25. gárda-lövészhadosztály parancsnoka, Safarenko vezérőrnagy kapta, aki az irat szerint „határozatlanul és erélytelenül viselkedett”, de látható, hogy voltak bajok az összfegyvernemi harccal is.

„A harckocsidandárok, amelyeket a lövészhadosztályokhoz osztottak be, kivéve a 86. harckocsidandárt, tétlenkedtek, hiányzott az összehangoltság a gyalogsági és tüzérségi elöljárók tevékenységéből.”(160. o.)

Ványai kutatásai alapján elképesztő fegyelmezetlenség uralkodott a szovjet felsőbb szintjein, amit az is mutat, hogy a 18. hadtest parancsnoka, Zikov vezérőrnagy hadbírósági feljelentéssel élt egyik beosztottja ellen, aki „rendszeresen részegeskedett, kötelezettségeihez felelőtlenül viszonyult, teljes tétlenséget tanúsított, mindez komoly hatással volt a hadtest csapatainak vezetésére (…).” (161. o.) A feljelentés szerint január 21-22-én Grigorjev alezredes, ahelyett, hogy végrehajtotta volna a parancsot, illetve az első vonalban vezette volna az egységeket, részegen aludt egy házban, ahol parancsnoka ráakadt.

A sorállományt és a beosztott tiszteket inkább zsákmányolás miatt vették elő, ami miatt több esetben felbomlott a fegyelem és megakadt az előrenyomulás. A harmadik itt közölt forrás már a veszteségekre is utal; egy február 2-i jelentés szerint a 18. hadtestnek (amit akkor neveztek át 69. hadseregnek) komoly létszámgondjai voltak, emellett kevés volt az ellátmány és a bevethető technika, ami azt mutatja, hogy a hadműveletek a szovjet csapatokat is nagyon megviselték.

A kilencedik fejezet a szovjet veszteségeket, illetve az azok megállapításának nehézségeit taglalja. A doni harcok magyar veszteségeiről sincsenek pontos adataink (ahogy említettük, sok irat elpusztult a háborúban, illetve selejtezték a Rákosi-korban), de sokkal nehezebb képet kapnunk a szovjet veszteségekről. Ványai kutatásai szerint sok jelentést eleve kozmetikáztak/meghamisítottak, illetve az ilyen jelentések még a mai napig is titkosak. Létezik ugyan online adatbázis (www.obd-memorial.ru), de ez sokkal töredékesebb hazai társainál. Annyi ugyanakkor megállapítható, hogy a szovjetek a tervezéskor 28 950 fős veszteséggel (halott és sebesült) számoltak a 25 napos művelet során, ugyanakkor 13 nap alatt vesztettek mintegy 7000 halottat és eltűntet, valamint legalább 18 000 sebesültet (a sebesültek száma általában az elesettek számának háromszorosa). Ez is mutatja a harcok hevességét, illetve a magyar katonák sokszor erőn felüli kitartását is. A szovjet dokumentumok emellett segíthetnek pontosítani a magyar veszteségeket is.

Szintén kiemelendő a kötet térképmelléklete is; 32 oldalon, több tucat színes térkép segítségével követhetjük végig a szovjet támadást, illetve az azt megelőző csapatösszevonásokat is. Egy esetleges második kiadásnál talán érdemes lenne egy, az eredeti arcvonalat és a magyar seregtestek elhelyezkedését is bemutató térképet is mellékelni, néhány korabeli fotó pedig még „közelebb hozná” az olvasóhoz az akkori viszonyokat és katonákat.

Az alaposan megírt és jól szerkesztett (erre kiváló példa, hogy a közölt források látványosan ki vannak emelve) kötet hiánypótló és egyben úttörő munka. Noha ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a magyar 2. hadsereggel szemben álló szovjet haderő tevékenységéről, még újabb források közzététele szükségeltetik, de remélhetőleg erre hamarosan sor kerül, lehetőséget biztosítva újabb, hasonló kötetek megjelenésére. Amennyiben a források rendelkezésre állnak, érdemes lehet egy, A Don partjáig és vissza című kötethez hasonló napló- és visszaemlékezés-gyűjteményt is összeállítani szovjet anyagokból. Érdekes (és logikus) a szerző azon megállapítása is, miszerint azzal, hogy a szovjet 40. hadsereg nem bekerítette, hanem hátralökte a magyar csapatokat, akaratlanul is többeknek biztosított menekülési/túlélési lehetőséget, mint amekkora egy sztálingrádihoz hasonló katlancsata esetén lett volna. Ványai Márton könyve elsősorban a szakmai közönségnek szól, ugyanakkor közérthető, olvasmányos stílusa és részletes jegyzetapparátusa (ami kitér különféle harceszközökre, technikai és szervezeti részletekre is) miatt ajánlott a „laikus” érdeklődő közönség számára is.

Ványai Márton: A magyar 2. hadsereg doni katasztrófája szovjet hadműveleti iratok és emlékezések tükrében, 1943. január 12-24. PEKO Kiadó, 2023. 200 pp.

A nyitóképen: visszavonuló honvédek 1943 telén, Sztreleckojéban (Marics Zoltán/FORTEPAN, 131302)

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---