Robert Gravest az tette híressé, hogy két könyvben újraírta Claudius császár (valóban létezett, de elveszett) önéletrajzát. Amikor a harmincas évek elején a császár bőrébe bújt, már volt gyakorlata az önéletrajzírásban, néhány évvel korábban ugyanis kiadta a sajátját, aminek kétharmada a Nagy Háborúról szólt.
„Anglia hadat üzent Németországnak. Egy-két nap múlva elhatároztam, hogy jelentkezek katonának [alig múlt 19 éves]. Leginkább azért, mert bár az újságok nagyon rövid háborút jósoltak […], reménykedtem, hogy ahhoz azért elég sokáig el fog tartani, hogy októberben mégse kelljen megkezdenem oxfordi tanulmányaimat”
A többi önkénteshez képest Gravesnek annyi előnye volt, hogy látott már tábori tüzérséget, szögesdrótot és gépfegyvert és részt vett egy tartalékos tiszti képzésen (amit két hét után otthagyott, mert elege lett a parancsokból).
Graves az oxfordi egyetemen 1920-ban. Lady Ottoline Morrell felvétele (Wikimedia Commons)
„A harlechi golfklub titkára azt javasolta, hogy ne közkatonának álljak be, hanem jelentkezzem tiszti képzésre. Fölhívta telefonon a legközelebbi ezredpótkeretet, a walesi Királyi Lövészekét […] ezredtörténetet tanultunk, alaki kiképzést, lőkiképzést kaptunk, megismerkedtünk a búr háború […] taktikájával, a hadijoggal és a szervezéssel, megtanultuk a kürtjeleket, […] a géppuskát [kezelni], és [azt,] hogyan kell viselkednünk hivatalos alkalmakkor. Nem ástunk lövészárkot, nem nyúltunk kézigránáthoz, és […] a századot véltük a legkisebb taktikai egységnek.”
A tanfolyam elvégzése után azt is megtudták, hol a helyük az ezreden belül. A hadviselő államok közül egyedül Angliában nem volt sorozás (a háború alatt vezették be), a hivatásos katonák pedig lenézték a civileket. A végzősökkel közölték, ne is álmodjanak arról, hogy valaha is egyenrangúként fogják kezelni őket a hivatásos tisztekkel vagy bármilyen kitüntetést kapnak (ez a hivatásosak kiváltsága). Örüljenek, hogy a seregben szolgálhatnak, méghozzá nem is akármilyen ezrednél.
„A Királyi Walesiek zászlaját huszonkilenc ütközet szalagja ékesítette; alig néhány ezred dicsekedhetett ennyivel […] megszakíthatatlan hagyománnyal rendelkeztek, míg a több ezredet jórészt az 1888-as átszervezéskor vonták össze két régi ezredből […] az angol hadsereg négy legnehezebben kiharcolt győzelmének mindegyikében részt vett […] azt hiszem [a könyv, ahol olvasta] a malplaquet-i [1709], az albuerai [1811], a waterlooi és az inkermani csatát [1854] említette […] ott voltak továbbá [1759-ben] Mindennél is, […] túlerőben lévő lovasságot szalasztottak meg rohammal.”
A Királyi Walesi Lövészek egyik zászlóalja Fleurbaix közelében 1917 végén. Imperial War Museum, Q 8371
Ez a szellem és hagyomány volt maga az ezred, nem pedig egy csapat ember, akik túlságosan is gyorsan cserélődtek.
„I. zászlóaljunk például két hónappal az után, hogy Franciaországba vezényelték […], megsemmisült. […] a következő májusban […] teljesen felmorzsolták, majd szeptemberben Loosnál megint […] Ugyanez történt […] újra meg újra, egészen a fegyverszünetig. […] legalább tizenöt-húszezer ember fordult meg a két reguláris zászlóaljban […] Minden egyes katasztrófa után újra feltöltötték a sorokat”
Ebben a helyzetben nemcsak olyanokra fanyalodott rá a brit hadsereg, mint Graves (1915 májusában küldték Franciaországba, egy másik walesi ezredhez), hanem az elvileg csakis a hátországban használható territoriális alakulatokra is (nagyjából a mi népfelkelőink megfelelői), amelyeknek nagyon rossz hírük volt.
„a [Királyi Walesi Lövészek] négy territoriális zászlóalja közül három […] kudarcot vallott Gallipolinál […] az egyik […] erőszakkal szembeszegült a tisztjeivel; parancsnokuk […] nem is óhajtotta túlélni ezt a szégyent […] a IV. territoriális zászlóalj, amely 1915 elején ment ki a francia frontra […] különösebb ok nélkül elvesztette a géppuskáit. […] éppoly szégyenletes dolognak számított [ez], mint [régen] az ezred zászlajának elvesztése. […] kivette belőlük [a géppuskás tiszt] a závárzatot, hogy az ellenség ne tudja őket használni. Csak éppen a tartalék alkatrészes ládákról feledkezett meg.”
Egy territoriális tüzérüteg Gallipolinál. Imperial War Museum, Q 13623
Amíg az új (önkéntes) hadsereg felkészítése folyt Angliában, ilyen katonák tartották a frontot. Az újoncok kezelésére szerencsére megvolt a biztos módszer.
„Ha az ember azt akarja, hogy [a katonák] tisztességesen viselkedjenek, a legjobb […], ha nem hagy nekik túl sok időt a gondolkodásra. Hülyére kell dolgoztatni őket. Kitűnő munkások is. De a tiszteknek együtt kell dolgozniuk velük […] reggeli nyolckor, ároktisztítás, puskaszemle, munka egész délelőtt, ebéd tizenkettőkor, aztán újra munka egytől hatig […] ’Készültség’ alkonyatkor, körülbelül egy óra hosszat, munka egész éjjel, ’készültség’ egy órával hajnal előtt. Meg persze az őrszolgálat. […] két órát állnak őrségben, aztán két órát dolgoznak, aztán két órát alszanak.”
Amikor 1915 júliusában Graves átkerült a Királyi Lövészekhez, már tapasztalt katona volt.
„gondosan kidolgozott képletem volt a kockázatvállalásra. Elvben minden kockázatot hajlandók voltunk vállalni, még a biztos halált is, hogy megmentsük valakinek az életét, vagy megtartsunk egy fontos állást. Azért, hogy öljünk, mondjuk egy az öthöz arányú kockázatot voltunk hajlandók vállalni, különösen, ha valami átfogóbb célról volt szó, […] leszedjünk egy jól ismert mesterlövészt, […] megszerezzük a tűzfölényt egy olyan lövészárokban, ahol a vonalak veszélyesen közel húzódtak egymáshoz. […] A Királyi Walesi Lövészek gentleman módjára viselkedtek: körülbelül egy a húszhoz arányú kockázatot tekintettek indokoltnak egy sebesült német biztonságba juttatásáért. A kockázat latolgatásánál fontos tényező volt a saját erőnlétünk. […] Ha siettünk, egy a kétszázhoz arányú kockázatot vállaltunk, ha holtfáradtak voltunk, egy az ötvenhez arányút. […] Nem volt a háborúnak olyan időszaka, amikor ne hitt volna mindenki közülünk abban, hogy […] további kilenc hónapig vagy egy évig tarthatnak [a harcok], így szinte úgy látszott, érdemes vigyázni”
Lövészárok 1917 elején. Imperial War Museum, Q 4656
Milyen kilátásai voltak egy tisztnek?
„Az első három héten nem sok hasznát lehet venni a fronton egy új tisztnek, nem ismeri ki magát […] A harmadik és a negyedik hét között van a legjobb formájában, ha csak nem érte valami […] csúnya megrázkódtatás. Aztán, ahogy egyre inkább kifejlődik a neuraszténiája, fokozatosan csökken a használhatósága. Hat hónap után […] többé-kevésbé rendben van, de kilenc vagy tíz hónap után rendszerint már csak tehet […] ha közben nem jut [kórházban vagy tanfolyamon] néhány hét pihenőhöz […] Egy év vagy tizenöt hónap után […] kártékony [lesz].”
Graves egy hónap frontszolgálat után már kísértetet látott (egy elesett bajtársát). Fizikailag viszont nem viselte meg a lövészárok.
„A sebesülésektől, a gázsérülésektől és a háborús balesetektől eltekintve a frontkatona élete […] nem volt egészségtelennek nevezhető […] A bőséges étkezés és a szabad levegőn végzett kemény munka ellensúlyozta a nyirkos ruhák, az átázott lábbeli és a huzatos szállás okozta kényelmetlenségeket. A kényszerű állandó éberség elhessegette az enyhébb betegségeket […] Legalábbis így volt ez a jó zászlóaljaknál. […] A ’lábfagyás’ a jelek szerint szinte teljes egészében morál kérdése volt […] akkor fagyott meg, ha [a katona] nem törődött vele, ha nem törődött semmivel – mert a zászlóaljából kiveszett az erő, a kitartás.”
Az ezred vagy akár a zászlóalj szelleme mellett a túléléshez szükséges tartást a gyakorlótéri kiképzés adta (a hazaszeretet vagy a vallás szerepe ebben a tekintetben Graves és tiszttársai szerint elhanyagolható).
„Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy az alaki kiképzés [a jobbra-balra át] fontos tényező a morál fenntartásában. […] kanadaiakat kaptam alaki kiképzésre […] küldöttséget menesztettek hozzám és megkérdezték, [ennek] mi értelme van […] ők harcolni jöttek át ide, nem a Buckingham Palotánál őrséget állni. Erre elmondtam nekik, hogy […] háromféle alakulat volt [az általa ismert hadosztályokban]. Voltak olyanok, akikben volt mersz, de nem voltak jók az alakiban; [fordított helyzetben is] voltak […] és voltak, akikben mersz is volt, és az alakiban is jók voltak. […] ezek az utóbbiak harcoltak mindig a legjobban […] Megmondtam nekik, majd amikor jobban harcolnak, mint a Gárda, akkor talán megengedhetik maguknak, hogy elhanyagolják az alakit.”
No de mi lett azzal, akin se az ezredszellem, se az alaki kiképzés nem segített? Sokan menekültek az öngyilkosságba, a frontszolgálat legelején Graves is találkozott ilyen esettel, amikor őrségben állt:
„Kétszer is túlmentem a század arcvonalán, és a bal szárnyunkon álló Munsteri Lövészek [egy délnyugat-írországi alakulat] közt bolyongtam […] elindultam [az őrség végén] a századparancsnokság felé […], megláttam egy embert, aki arcra fordulva feküdt egy géppuskafészekben. […] láttam, hogy az egyik lába pucér. […] megráztam az alvót, aztán hirtelen észrevettem a lyukat a tarkóján. Azért vetette le a bakancsát és a harisnyáját, hogy a lábujjával elsüthesse a puskája ravaszát; a cső a szájában volt. […]
– Végigcsinálta az utolsó toszulást, uram, attól aztán kicsit meghibbant, a tetejibe meg rossz híreket kapott Limerickből a kisjányról, hogy más jár utána.”
Másokat pont az életösztön mozgatott.
„a dandár [1917 elején] kinevezett a tábori haditörvényszék tagjává, amelynek egy ír őrmester felett kellett ítélkeznie […] összeomlott a heves tüzérségi tűzben, és egész szakaszával együtt, puskájukat is eldobálva, megfutottak. […] a gyávaság csakis halállal büntethető [a szabályok szerint] és erre semmiféle [korábbi érdem vagy] orvosi mentség nem fogadható el. […] vagy halálra kellett ítélnem […] vagy megtagadom a részvételemet az eljárásban. […] engem is haditörvényszék elé állítanak [utóbbi esetben], és […] az őrmestert mindenképpen halálra ítéli[k]. Mégsem lettem volna képes halálos ítéletet kiszabni egy olyan vétségért, amelyet hasonló körülmények között esetleg magam is elkövettem volna [végül egy tiszttársát küldte maga helyett].”
Azt, hogy mi tudja ennyire kikészíteni az embereket, Graves is megtapasztalta, amikor 1915 szeptemberében az ezrednek részt kellett vennie egy támadásban…
Forrás:
GRAVES, Robert: Isten hozzád, Anglia! Európa Könyvkiadó (Emlékezések), Budapest, 1979.
Felhasznált irodalom:
KEEGAN, John: Az első világháború. Akadémiai Kiadó (Hadiakadémia sorozat), Budapest, 2014.
A nyitóképen névsorolvasás az egyik skót zászlóaljnál egy sikertelen támadás után a somme-i csata első napján (1916. július 1.) Imperial War Museum, Q 746
