Mari néni, az ágyellenőr; légi partizánok a Donnál, a Csendes-óceánon és Koreában

Korábban már két írásunk is foglalkozott a hadászat pár fontosabb alapelvével, nevesül a megelőző csapással és az ellenség megtévesztésével. Na de mi a helyzet akkor, ha éppenséggel sem megelőzni, sem megtéveszteni nem tudjuk az ellenséget, amely ráadásul (ideiglenesen legalább is) fölényben van? Bosszantsuk ott, ahol csak lehet, romboljuk katonái morálját és fosszuk meg a lehető legtöbb utánpótlástól is! Ennek a korábban „kisháborúsnak” nevezett harcmodornak volt mestere Kováts Mihály és Hadik András, de a huszárcselekről az 1809-ben Nyugat-Magyarországon járó francia katonák is pont eleget tudtak mesélni.

A helyzet a második világháború (sőt, a koreai háború) idejére sem; a szovjetek, főleg a légierő a német és vele szövetséges csapatok (így a magyarok is) bosszantásában is hatalmas rutinra tettek szert. Ennek egyik fő eszköze a Po-2-es (korábban U-2-es, de nem az az U-2-es, Magyarországon Pacsirta néven ismert) könnyű repülőgép volt, amelyet sok esetben hölgyek vezettek, akik az idegállapotba került ellenséges katonáktól elég hamar megkapták a cseppet sem hízelgő boszorkány besorolást. A gépekről, pilótáikról és alkalmazásukról az Aranysas magazin 2016/8. számában jelent meg egy kiváló cikk, mi pedig „bakaperspektívából”, vagyis a megtámadott földi erők szemszögéből mutatjuk be a légi partizánokat!

A nyitóképen is látszik, hogy a Po-2-es (terepfestés ide, géppuska oda) nem az a klasszikus harci gép, ám akadt több tulajdonsága – például lassúsága és viszonylag halk motorja – ami miatt éjjeli zavarórepülésekre tökéletesen alkalmasnak bizonyult. Bár a lassú, és alig felfegyverzett gépek nem bizonyultak hosszú életűnek egyik háborúban sem, a kis szovjet varrógépek pilótái előnyösen használták ki hátrányukat: éjjelente repültek, ami miatt vadászokat nem tudtak rájuk emelni (éjjeli vadászok ekkor csak a hátországot védték, már ahol voltak egyáltalán), és a csapatlégvédelem, amely radarokkal még nem rendelkezett csak füleire és fényszóróira támaszkodhatott.

A radaroknak később se vették nagy hasznát, ugyanis a fa-vászon gépek nem, vagy csak nagyon kedvező esetben vertek vissza használható jelet. Ugyanakkor, ha meg is találták a kisgépet, lelőni legtöbbször nem sikerült, mert egyszerűen túl kicsi és lassú volt, bár ha mégis sikerült (akár csak géppuskával is) eltalálni, a Po-2-es szinte biztosan lezuhant. És hogy mi szükség volt a „varrógépek” bevetésére? Azok vagy kis bombáikkal, néha rakétáikkal, vagy puszta megjelenésükkel is elérték, hogy a környék katonái ne zavartalan pihenéssel töltsék az éjszakát. Azt, hogy mivel jár másnap egy ébren (ráadásul idegeskedéssel) töltött éjszaka, azt legjózanabb életű olvasóinknak sem kell különösebben magyarázni…

Ahogy az lenni szokott, a katonák különféle gúnyneveket adtak a gépeknek; a Po-2-eseket honvédeink zürnyögő motorhangjuk miatt emlegették kávédarálónak, varrógépnek és Mari néninek is, utóbbi elnevezést a női személyzetek nagy száma ihlette. A németek, akiknek a kis masina szintén sok kellemetlen percet szerzett, „ügyeletes altisztnek” hívták a gépeket, utalva arra, hogy a cseppet sem viráglelkű tiszthelyettesek hajlamosak voltak legszebb éjjeli szendergéseikből holmi ordibálással felverni szegény katonákat. A bevetési módszer annyira sikeres volt, hogy azt hamarosan a németek és japánok is átvették; a ő gépeik az amerikaiaktól ekkor kapták a „Bedcheck Charlie”, vagyis az „ágyellenőr” nevet: rutinosabb olvasóink már rég tudják azt is, hogy Charlie a mindenkori ellenség „beceneve” az amerikai katonai szlengben. Az amerikaiak azonban pár évvel később igazi Po-2-esekkel is találkozhattak, méghozzá a koreai háborúban: a hegyes terep különösen kedvezett az ágyellenőröknek, ugyanis a völgyekben nagyon könnyen fel tudtak szívódni az őket üldöző vadászok elől, amelyek nagy része hiába rendelkezett lokátorral, az a legtöbb esetben képtelen volt befogni a kicsi, ráadásul földháttérben repkedő gépet. További gondot okozott, hogy a gyors, sugárhajtású vadászoknak egyszerűen túl lassú volt a kávédaráló, vagyis önmaguk veszélyeztetése nélkül (a korabeli gépeknek átesésközeli sebességgel repkedés nélkül is elég borzalmas volt a baleseti statisztikája) képtelenek voltak lőhelyzetbe kerülni. Kicsit hatékonyabbak voltak a második világháborús vadászok – F-51 Mustang, F4U Corsair – és csapásmérők, mint a B-26-os (leánykori nevén A-26), de még nekik sem volt egyszerű dolguk. Az egyik B-26-os úgy tudott csak a Po-2-es mögé kerülni, hogy a létező összes féklap mellett a futóművet is kiengedték. A lentebbi videóból kiderül, miért is kapta a varrógép nevet a Po-2-es. A 2.05 körül hallható, pontosabban nem hallható motorzajból jól látható (elnézést a képzavarért), hogy milyen nehéz volt a kétfedelű észlelése, főleg, ha direkt kikapcsolt motorral, lapos siklásban közeledett;

 A koreai háború különben sajátos keveréke volt múlt és jövő konfliktusainak; előfordultak a második világháborút idéző tankcsaták, amelyek azután első világháborús jellegű állásharcba torkoltak, a levegőt pedig eleinte a második világégés legjobb típusai uralták, viszont hamarosan megjelentek a trónkövetelők, vagyis az első generációs sugárhajtású gépek, mint az F-80, F-84, és a két „csúcsragadozó”, az F-86 és a MiG-15. Na de vissza előbb 1942-be, lássuk, hogy élték meg a Don-kanyarba vezényelt magyar katonák az éjjeli boszorkányok támadásait!

A magyar 2. hadsereg első alakulatai, a parancsnokság és a III. hadtest (6., 7., 9. könnyűhadosztály) április 12-től került kiszállításra, és május első napjaiban már Kurszk környékén akklimatizálódtak. A hadtest híradózászlóaljában szolgált Kazári József, aki ekkor, a szovjet éjjeli bombázóknak köszönhetően szerezte első háborús élményeit:

 „Hősi halottunk is lett nemsokára. Ugyanis Fehér szakaszvezető[1] levelet vitt ki az állomásra, a visszatérő szerelvényen lévő katonákhoz, és visszajövet, útközben érte az autót bombatalálat, mivel minden este jöttek bombázni bennünk az úgynevezett »Marinénik«”.[2]

Bár a Po-2-esek támadásai viszonylag kevés áldozatot szedtek, látható, hogy nem volt szabad lebecsülni jelentőségüket, amely a csapásmérés mellett a pihenő katonák nyugtalanításában merült ki. Régi ismerősünk, Németh Lajos tartalékos zászlós, aki a 7. könnyűhadosztály híradósainál teljesített szolgálatot, kiemelte, hogy amikor új helyre települtek, első dolguk volt légoltalmi árkokat ásni, vagy a meglévő vermeket és pincéket feltérképezni. A zümmögő varrógépek, amelyek a bombázás mellett felderítést is végeztek, így is több kellemetlen pillanatot szereztek nekik:

„Este pár száz méteren zümmög a közelfelderítő. Rémes ez a lassú járat. Mintha órákig a fejünk felett ülne. Elég egy cigaretta fénye, s már borul a kosárnyi bomba. Ha olyan a felhőzet, hogy a hangot leveri, még ijesztőbb. A sofőröm félálomban ugrik az árokba. Fél. Persze mindenki fél. Senkinek nem hiszem el, hogy ő nem fél.”[3]

Arra is utaltunk már, hogy a kialvatlanság és az állandó idegfeszültség milyen károsan befolyásolta a honvédek (illetve úgy általában az ember) teljesítőképességét is. Erre jó példa a 35/II. zászlóalj esete, amely 1942 augusztus elején Sztorozsevoje és Otticsiha környékén harcolt. Előbbi községből végül 8-án füstölte ki őket egy erős tüzérségi és páncélostámadás, amelyet éjjeli bombázás vezetett fel, ami kellően „megdolgozta” a körmendi katonákat. Bár a község elvesztését a zászlóalj elégtelen páncélelhárítása okozta, abban nagy szerepe lehetett a Mari néniknek is. Szimedli József tartalékos zászlós, a zászlóalj segédtisztje így emlékezett erre:

„Sztorozsevoje községnél ugyancsak támadás érte egy hét múlva a zászlóaljat, egész éjjeli bombázás, másnapi orosz támadás, úgyhogy a körmendi zászlóalj feladta Sztorozsevoje községet is. A községen kívül próbáltunk állást elfoglalni, de nem sikerült, mert a tankok támadtak. Na, most mivel a zászlóaljnak már súlyos nagy vesztesége volt, leváltották, hátravitték tartalékba és Gyevica községhez vezényelték a Don-partra, védőállásba és ott is maradt a téli állásig.”[4]

A 35/I. zászlóaljat is több ízben érte éjjeli bombázás, amelyek során a szovjet pilóták bombakosarakat dobtak a magyar állásokra. Az egyik ilyenre szeptember 9-én került sor; a támadás során megsemmisült a géppuskás század egy kerékpárja, és egy német tüzérezred 1 személy- és 1 tehergépkocsija. Szerencsére csak anyagi veszteség keletkezett, az viszont igen komoly volt, főleg a bevetett erőket tekintve.

„pedig a két század és a zászlóalj- parancsnokság elhelyezési körleteire kb. 20-25 bomba esett.”[5]

A „Molotov-kosárnak” is nevezett bombákkal 1942. június 20. körül Kemendy Géza, a 17/II. zászlóalj vonatparancsnoka is találkozott. Az őket Galicsinál ért támadás során a lóveszteség volt különösen magas, de a bombák egy honvéd életét is kioltották. Kemendy később azt is leírta, hogy a katonák féltek tüzet rakni, vagy akár csak gyufát gyújtani, mert attól tartottak, hogy a fény odavonzza Mari néniéket: hogy ez milyen hatással volt a morálra, könnyen elképzelhető.

„Az orosz légi felderítés hatásosan működött, és néhány nap múlva éjszakai bombázást kaptunk. Nem nagy bombákat, hiszen csak élő célokat kellett támadniok. Érdekes eszközük volt: a katonák „Molotov-kosárnak” nevezték el. Benzines hordó nagyságú, vékonyfalú tartály, megtöltve apró bombákkal. Kidobás után a tartály általában szétnyílt, és a benne lévő tartalom rázúdult az alatta lévő célokra. Ilyeneket dobott ezen éjjel is az erdőszélre, ahol a hadosztály lovasszázada éjjelezett. Tetemes lóvesztesége lett a századnak. Néhány képet készítettem másnap reggel az áldozatokról. Megfigyelhető, hogy a lovak lábait nyírta el a repesz, tehát kizárólag élő célok ellen, a föld színén szétfröcskölő robbanásról lehet beszélni. Reisch Rafi [Reisch Rafael tartalékos hadnagy, a lovasszázad egyik szakaszparancsnoka, a visszaemlékező jó barátja – GyS] lovásza, a gyenesi Kránicz is itt halt meg.”[6]

A bombázás és felderítés mellett a kis kétfedelűek a lélektani hadviselés terén is alakítottak, mármint azon felül is, hogy álmatlan órákat szereztek az ellenségnek. A 35/II. zászlóaljhoz beosztott Bertalan Sándor tartalékos zászlós is megemlítette hogy a röplapokat kis bombaszerű konténerekben dobták le a jól ismert kétfedelű „Mari nénikről”:

„A tábori újságnak a legfrissebb számát szórták le ebben pontosan le volt rajzolva a mi állásunk, még az is odakerült, hogy körülbelül mennyien vagyunk, és hogy kilátástalan úgyis az egész. (…) No lövési vagy tüzelési tilalom volt, tehát azért ezekre a repülőkre nem is lőttünk. (…) A hadvezetőség parancsba adta, hogy minden kiló röpcédula után 100 darab cigaretta jár. Egy sereget sikerült is összeszedni, és azt a zászlóaljparancsnokságon egy kemencében elégették.”[7]

Ahogy már említettük, az éjjeli támadások – amelyeket nem egyszer kikapcsolt motorral, „vitorlázó üzemmódban” hajtottak végre – a németeket és a japánokat is megihlették, masináikat (amelyek a Po-2-esnél legtöbbször azért nagyobbak voltak) pedig 1943-44-től csak Bedcheck Charlieként emlegették a kialvatlan és ideges amerikai katonák. Az 1944 januárjában a 93. Construction Batallion (CB, „seabee”, amerikai haditengerészeti műszaki zászlóalj, a híres SEAL egységek elődje) kötelékében a Russell-szigeteken (Pavuvu és Banika vagy Mbanika) szolgáló Robert Conner tengerész naplójában január 14-én számolt be egy japán gép éjjeli ágyellenőrzésről.

„Éjjel „Mosógép Charlie” meglátogatott minket, első alkalommal azóta, hogy ide települtünk. Todzso [Todzso Hideki tábornok, 1941-től japán miniszterelnök – GyS] fia állítólag 13-án esett el Guadalcanalnál, és emiatt minden hónap 13-án egy magányos támadót küldenek [Guadalcanalra – GyS], hogy bombázzon. Ő meg a rakománya egy részét megtartotta inkább nekünk.”[8]

A naplórészletben olvasható egy utalás Todzso Hideki tábornok fiára, akinek hősi halála miatt bosszúból is indultak támadások, de erre utaló forrást eddig nem találtam. A tábornok három fia közül kettő túlélte a háborút, az egyik repülőmérnök, a másik tábornok volt, de Hidetakáról, a legidősebb fiúról semmi információt nem leltem fel, így nem zárhatjuk ki, hogy hősi halált halt, ahogy azt sem, hogy a hír egyike volt a háborúkban megszokott „szakácspletykáknak”. A másik érdekesség, hogy a Guadalcanalt bombázó gép ügyesen osztotta be bombáit, így azokból az onnan mintegy 20-30 kilométerre található másik helyőrségnek is jutott. A visszaemlékező itt a kisgépek másik elnevezését – „Washing Machine Charlie”, vagyis „Mosógép Charlie” – használja, amely szintén a kisrepülők motorhangjából eredt, mert az emlékeztette a katonákat az akkoriban igen korszerűnek számító – ma már csak múzeumokból és a Tom és Jerryből ismerős – benzinmotoros Maytag mosógép hangjára.

De hogy a Po-2-esnél maradjunk, a típus újabb ilyen jellegű bevetésére Koreában került sor: mivel a légteret nappal javarészt az USA gépei uralták, a könnyen, alig képzett pilóták által is vezethető gépek lettek az éjjeli „visszavágók” fő eszközei. A lassú és öreg kisgépek Koreában figyelemre méltó sikereket is értek el, volt, hogy egy bevetésben 9 korszerű F-86-os sikerült megsemmisíteni/megrongálni úgy, hogy az amerikaiak a dühös ökölrázáson és káromkodáson kívül mást nem tudtak tenni ellenük. A rendszeres támadások hatására éjjeli „Bedcheck Charlie-patrol”-okat vezettek be, de a korszerű vadászok ezekben leszerepeltek, sőt, akadt arra is példa, hogy a túlzottan lelkes légvédelmi tüzérek a vadászra nyitottak tüzet, mert az ő jelét látták a radaron, és mivel már nagyon elegük volt a betolakodókból, gondolkodás nélkül lőni kezdtek.

Leo Fournier 1951 nyarán General Electrics civil radartechnikusaként dolgozott a koreai Szuvon (Suwon) repülőterén (K-13), ahol az F-86 Sabre gépekkel felszerelt 4. vadászezred is települt. Visszaemlékezésében a június 16-ról 17-re virradó éjjel bekövetkezett éjjeli bombázásról számolt be. Fournier sátra, ahol hét pilótával együtt lakott, pont a gurulóutak mellett helyezkedett el, így a támadást az „első sorból” nézhette végig, bár jó eséllyel szívesen cserélt volna egy kevésbé frekventáltabb helyszínnel.

„17-én, pont Apák Napján [Amerikában ez június 3. vasárnapja – GyS], hajnali 2 óra körül éles hangra ébredtem. Egy robbanás! Ágyellenőr Charlie már megint megtámadta a K-13-ast, pont ahogy a kínai bemondó [ellenséges propagandaadó – GyS] is ígérte. Az ágyellenőr egy Polikarpov Po-2-es volt, egy kis orosz kétfedelű, amely képes volt éjjelente a radarok alatt belopakodni és bombázni. Mindezidáig senki sem tudta lelőni. A Sabre-ek nappali vadászok voltak, és különben is túl gyorsak voltak ehhez. Az 5. légihadsereg mindent megpróbált: F-82-es Twin Mustangokat, felfegyverzett T-6-osokat [T-6 Texan, légcsavaros kiképzőgép – GyS], egyszer még egy B-26-os Invadert is bevetettek. De senki sem tudta elkapni. Túl alacsonyan és lassan repült. Később a Tengerészgyalogság küldött egy éjjeli vadász Corsair-különítményt, ők alkalmasak voltak a feladatra. De ma éjjel még sehol se voltak. A jó öreg Charlie berepült a bázis fölé, és a hátsó pilótafülkéből kis bombákat dobált. Eddig semmi létfontosságút nem találtak el, reméltük, a szerencsénk most is kitart. Most nem volt légiriadó, mert valaki lekapcsolta a szirénák áramforrását! A 40 mm-es gépágyúk sem nyitottak tüzet, mert a kezelőknek szigorú parancsuk volt, hogy csak elöljárójuk közvetlen utasítására lőhetnek. És az elöljáró persze sehol sem volt, amikor Charlie lecsapott.”

Fournier tökéletesen írta le a Po-2-esek bevetési profilját, és azt is, hogy a nagy teljesítményű vadászok tehetetlenek voltak velük szemben, bár, ahogy említettük, egy B-26-os egyszer sikerrel járt, de történt olyan eset is, hogy az elfogásra küldött F-94-es átesett (ez a típusnál 180 km/óra alatti sebességnél következett be) és lezuhant. A tengerészeti Corsairek sem hozták meg az áttörést, bár az önállóan tevékenykedő légcsavaros vadászok érték el a legjobb eredményeket. A légvédelem sem tudott mindig beavatkozni, radarjaik gyakorlatilag tehetetlenek voltak, a fényszórókkal pedig nem mindig sikerült befogni a halk és kicsi „éjjeli pillangót”. Persze ellenintézkedéseket azért foganatosítottak: a légoltalmi fedezékek ásása mellett az amerikaiak javíthatatlan F-86-osokat tettek ki csalinak. A módszer ekkor is működött, a Po-2-es személyzete először a csaligépet támadta, de a harmadik bomba már Fournier sátra mellett robbant, és repeszei elnyírták az egyik pilóta tábori ágyának lábait.

„Az első robbanás után mind felkaptuk a cuccainkat, és a legközelebbi fedezékek felé indultunk. Irv Clark [a GE repülőgéphajtómű-szakembere, a visszaemlékező kollégája – GyS] később elmondta, onnan „tudta”, hogy rendben vagyok, hogy hallotta, ahogy átkozódom a sötétben. Csak rövidnadrág volt rajtam, gyorsan felvettem a sisakomat, és beugrottam az első útba eső árokba. Ott már ketten vagy hárman is voltak, köztük J. E. „Jig Easy” Smith százados, aki a mellettem lévő sátorban sebesült meg. „Eltaláltak, meg fogok halni” – mondogatta. Később a Yongdungpo-i kórházba került, majd hazaküldték. Teljesen felépült, később a 33. elfogóvadász-ezredben szolgált. 

Ekkor néztem csak meg magam alaposabban. Jól éreztem magam, de ahogy lenéztem, megdöbbenve vettem észre, hogy egy lyuk van a hasamon, amiből vér spriccel ki. Azt hiszem, John Henderson, a North American cég technikusa rohant el szanitécért. (John Henderson erre így emlékezett: Amikor az árokhoz értem, a pokrócba csavart Leo-t Irv Clark tartotta. Irv biztosra vette, hogy sokkot kapott, és nem akarta otthagyni, így én vágtam neki, hogy kerítsek egy szanitécet, aki beviszi Leo-t a bázis segélyhelyére). Ezalatt hatalmas tűzijáték vette kezdetét a reptéren. A légelhárító lövegek végre felugattak (valaki csak előkerítette a parancsnokot), és az éjjeli eget nyomjelző lövedékek csíkjai szabdalták fel. Az egyik F-86-ost találat érte, és ahogy égett, a fedélzeti fegyvereibe tárazott lövedékek sorra robbantak fel, újabb nyomjelzőket küldve minden irányba. És ezek fejmagasságban cikáztak!”

Jól látható, hogy egy magányos kisgép jól időzített és végrehajtott támadása mekkora zűrzavart tudott kelteni, nem beszélve az okozott károkról; a vadászgépek már akkor sem a filléres kategóriába tartoztak, a kieső pilótákat és képzett műszaki személyzetet pedig szintén nehéz volt pótolni. Fournier-nek szerencséje volt: megúszta a repeszsérülést, és a fejmagasságban elzúgó géppuskalövedékeket is (az F-86-os 6 darab 12,7 mm-es géppuskával rendelkezett, amelyekhez összesen 1800 lövedéket hevederezhettek!), a bázis segélyhelyén azonban nem tudták ellátni, így át kellett szállítani a Yongdungpo-i kórházba. Szerencsés módon hamarosan felépült, és egy évvel később még a harcban megsebesült katonáknak járó Bíbor Szívet is megkapta, civilként! Arról, hogy mi történt a támadás után a bázison, John Henderson számolt be:

„Mire kivittük Leo-t az árokból, láttam, ahogy a 335. század körleténél az égő Sabre roncsai megvilágítják az eget. Kész őrültek háza volt a gép körül. Elmozdítani szó szerint lehetetlen, így a közelében álló többi gépet kezdtük eltolni. Borzalmas volt a forróság, a repülőgép sárkányából olvadt alumínium kezdett folyni. Ahogy az égő üzemanyag hőmérséklete elérte a kritikus szintet, a lőszerek kezdtek elműködni. Ahogy a roncshoz értem, láttam, hogy egy „udvari bolond” osztogatja a parancsokat. Ez nem hangzik túl kedvesen, de mi tagadás, úgy nézett ki. Valójában Casey Riley százados volt, a 4. karbantartó századtól, aki mindössze boxeralsót, gyalogsági bakancsot és rohamsisakot viselt. Így irányította a forgalmat és rendezte az embereket. Intézkedett, hogy mérjék fel a személyi és anyagi veszteségeket is, és próbált valamiféle védelmet is kialakítani, arra az esetre, ha Charlie még egyszer felbukkanna.”

Henderson visszaemlékezése szerint a harmadik bomba a vadászgép bal szárnyát találta el, begyújtva az üzemanyagot: a támadásban és az azt követő káoszban további 8 Sabre rongálódott meg, ami jól mutatja, hogy egy kis „varrógép” is mekkora veszteségeket tudott okozni a világ egyik legerősebb hadseregének. Bár a Po-2-esek hamarosan kiöregedtek, a módszer (illetve annak szárazföldi, aknavetőkkel végrehajtott változata, amellyel B-52-est is sikerült kilőniük) Vietnamban is alkalmazásra került, bár ekkor már nagy számban léteztek felfegyverzett helikopterek – az UH-1-es, majd a Cobra – amelyek puszta jelenlétükkel is elvették az éjjeli betolakodók támadókedvét. A kisgépek persze nem tűntek el a hadseregek eszköztárából, a kiképzési és futárfeladatok mellett sokan harci alkalmazásukkal is számolnak, ugyanis még a korszerű radaroknak is nehéz, vagy bizonyos magasság alatt éppen lehetetlen észlelésük (lásd Mathias Rust moszkvai „kirándulása”). A legjobb példa erre Észak-Korea, amely nagy számban tart rendszerben An-2-es könnyű szállítókat; elképzeléseik szerint ezek diverzánsokat dobnának ki, és persze csapásmérést is végeznének, mindezt a fentebb ismertetett Bedcheck Charlie módszerrel. A dél-koreai és amerikai hadvezetés komolyan is veszi ezt a lehetőséget, amely ellen csöves légvédelemmel és könnyű helikopterekkel védekeznének egy remélhetőleg soha újra nem kezdődő háború esetén. Egy békésebb érdekesség, hogy Bedcheck Charlie 1963-ban egy képregényben is felbukkant (a karakter világháborús pilótaruhában ijesztegette iskolatársait), és ennek hatására az Illinois államban található Lewis University kabalafigurájának választotta a pilótát. És mi mással is búcsúzhatnánk, mint a Rolling Stones Midnight Rambler, vagyis éjjeli/éjféli csavargó című számával, amely ha tartalmával nem is, de címével tökéletesen összefoglalja a Po-2-esek igen hatékony bevetési profilját.

 

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

[1] Feltehetőleg Fehér Imre tizedes, címzetes szakaszvezető (1914, Nagyberki), a III. híradózászlóalj katonája, aki 1942. május 12-én esett el. Hadtörténelmi Levéltár, Névszerinti veszteségi kimutatás.

[2] Kazári József visszaemlékezései 1. o.

[3] Németh 12. o.

[4] Szimedli József visszaemlékezése

[5] Vécsey napló 1942. szeptember 9.

[6] Kemendy 65. o.

[7] Pergőtűz 264. o.

[8] Russel Conner’ Diary, 14th January 1944.

[9], [10], [11] Leo Fournier és John Henderson visszaemlékezései

---

Források:

Kazári József visszaemlékezései, é. n. a szerző birtokában. Az interjút készítette Baucsek Rajmund és György Sándor.

Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2012. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Molnár András és Szabó Péter

Leo Fournier: Bedcheck Charlie hits K-13! Two Wounded, One Sabre Destroyed. John Henderson kiegészítéseivel.

Németh Lajos: Sem hősök, sem hősi halottak…élő áldozatok. Celldömölki Könyvtár, 2011.

Sára Sándor: Pergőtűz – Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról (a továbbiakban: Pergőtűz) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 419. o. A könyv a Krónika című 1982-es, betiltott TV-sorozatban közölt interjúk szövegét tartalmazza.

Sáry Zoltán: Boszorkányok varrógépe. Az első lopakodó: Polikarpov Po-2. Aranysas, 2016/8. 54-59. o.

Szimedli József visszaemlékezései, hangfelvétel, a szerző birtokában

Vécsey Béla alezredes frontnaplója, Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmánygyűjtemény, TGy 2622.

A nyitóképen: Po-2-es napjainkban, harcias festéssel